Loyola

1 – Huszonhat éves koráig a világi hívságoknak élő ember volt. Különösen a fegyveres gyakorlatokban lelte kedvét: az a nagy és hiú vágy vezette, hogy hírnevet szerez magának.

Így azután, amikor egy várban, amelyet a franciák megtámadtak, mindenki egyetértett abban, hogy megadják magukat, ha életüket meghagyják – mert világosan látták, hogy nem tudják megvédeni magukat –, ő annyi érvet hozott fel a várparancsnok előtt, hogy mégis rábeszélte a védekezésre, az összes többi lovag ellenére is. Lelkesedése és bátorsága ezeket is elragadta. Amikor eljött a nap, melyen a támadást várták, egyik bajtársának megvallotta vétkeit. Az ágyúzás már jó ideje tartott, amikor egy ágyúgolyó úgy találta el az egyik lábát, hogy egészen összezúzta, és mivel a lövedék a két lába között ment keresztül, a másik is súlyos sebet kapott.

2 – Ahogy ő elesett, a várbeliek rögtön megadták magukat a franciáknak. Ezek, miután birtokukba vették a várat, igen jól bántak a sebesülttel; udvariasak voltak és barátságosak. Tizenkét vagy tizenöt napig maradt Pamplonában, majd hordágyon hazaszállították.

Mivel itt igen rossz állapotba került, sokfelől elhívták hozzá az összes orvost és sebészt. Ezek úgy találták, hogy lábát újra el kell törni és a csontokat helyükre kell tenni. Azt mondták, hogy mivel a csontokat rosszul illesztették össze, vagy az utazás alatt mozdultak el, nincsenek a helyükön, és ezért nem tud meggyógyulni. Újra elvégezték a véres műveletet, melynek során – mint minden más hasonló helyzetben, melyen azelőtt vagy a továbbiakban keresztülment – egyetlen szó sem hagyta el ajkát, és a fájdalomnak sem mutatta más jelét, mint hogy erősen ökölbe szorította a kezét.

3 – Állapota azonban egyre rosszabbra fordult, nem tudott enni, és kezdtek megjelenni a tünetek, amelyek a halál közeledtét szokták jelezni. Szent János napja táján, mivel az orvosok már alig láttak reményt a megmentésére, az tanácsolták neki, hogy gyónjon meg. Mikor megkapta a szentségeket – Szent Péter és Szent Pál ünnepének előestéjén –, az orvosok azt mondták, ha éjfélig nem érez javulást, halottnak tekintheti magát. Az említett beteg mindig is ájtatosan tisztelte Szent Pétert; így aztán a mi Urunk úgy akarta, hogy éppen éjfélkor kezdte magát jobban érezni. A javulás pedig annyira fokozódott, hogy néhány nap múlva úgy ítélték, túl van az életveszélyen.

4 – Mikor a csontok kezdtek összeforrni, a térde alatt maradt egy csont, amely egy másikra támaszkodott, ami miatt a lába rövidebb lett. A csont ezen a helyen annyira kiállt, hogy nagyon csúnya volt. Ezt nem bírta elviselni, mert eltökélt szándéka volt, hogy a világot követi, és úgy ítélte, hogy ez őt elcsúnyítja. Megkérdezte a sebészeket, hogy le lehet-e vágni. Azt mondták, hogy le lehet vágni, de nagyobb fájdalmakkal járna, mint amit valaha is elviselt, mert a csont most már meggyógyult és körülményes lesz levágni. Mégis elhatározta, hogy önszántából vállalja ezt a mártíromságot, bár a bátyja borzadva mondta, ő nem vállalná, hogy ilyen fájdalmat elviseljen. Ő a szokásos türelmével szenvedte el.

5 – Miután a húst és a kiugró csontot kivágták, különböző gyógyító eszközöket alkalmaztak, hogy a lába ne maradjon olyan rövid. Sok kenőcsöt használtak és folyamatosan nyújtották a lábát olyan szerkezetekkel, amelyek napokon át kínozták. De Urunk visszaadta neki egészségét; és lassan már annyira jól érezte magát, hogy egészen egészséges volt, kivéve, hogy nem tudott lábra állni és kénytelen volt ágyban maradni. És mivel nagyon kedvelte a világias és hazug könyveket, melyeket lovagregénynek szoktak nevezni, amikor már jól érezte magát, kérte, adjanak neki néhány ilyet, hogy az idő jobban teljen. De a házban egyet sem találtak azok közül a könyvek közül, amelyeket olvasni szokott; így adtak neki egy Krisztus életét és egy könyvet a szentek életéről, népnyelven.

6 – Miközben ezeket olvasta, idővel tetszeni kezdett neki, amit írva talált bennük. Amikor abbahagyta az olvasást, el-elgondolkozott azokról a dolgokról, amelyeket olvasott. Máskor a világi dolgokon járt az esze, amelyek régebben foglalkoztatták. És a sok hiú dolog közül, ami gondolataiban jelentkezett, az egyik annyira kitöltötte a szívét, hogy utána észrevétlenül két, három, négy órán keresztül is belemerült ebbe a gondolatba; elképzelte, mi mindent kell tennie egy hölgy szolgálatában, milyen eszközöket venne igénybe, hogy eljusson arra a földre, ahol az illető él, meg hogy milyen kifejezéseket és szavakat mondana neki, és milyen fegyveres tetteket hajtana végre szolgálatában. Annyira tetszelgett ebben, hogy nem látta, milyen lehetetlen mindezt megvalósítani; mert a hölgy nem akármilyen nemes volt, nem grófnő, nem is hercegnő, hanem magasabb rangú bármelyiknél.

7 – Urunk mégis a segítségére sietett: úgy rendezte, hogy ezeket a gondolatokat mások követték, melyek azokból a dolgokból születtek, amiket olvasott. Urunk és a szentek életét olvasva ugyanis el-elgondolkodott, ezt latolgatva: „Mi lenne, ha megtenném azt, amit Szent Ferenc megtett, vagy amit Szent Domonkos megtett?” Sok mindenen gondolkozott, ami jónak tűnt számára. Mindig nehéz, terhes dolgokat vetett fel magának; és miközben ezeket fontolgatta, úgy érezte, megvan benne a könnyedség a megvalósításukhoz. De nem mondott magában mást, csak ennyit: „Szent Domonkos ezt tette: akkor hát nekem is ezt kell tennem. Szent Ferenc azt csinálta: akkor hát nekem is azt kell tennem”. Ezek a gondolatok is jó ideig eltartottak. Azután más dolgok kerültek elő, melyeket a fentebb már említett világias gondolatok követtek, és ezekkel is sok idő eltelt. A gondolatoknak ez a váltakozása sokáig tartott. Mindig elidőzött annál a gondolatnál, amelyik éppen feljött benne, akár a megcselekedni vágyott világias, nagy tettekre vonatkozott, akár istenes gondolat volt, amely a képzeletében megjelent – egészen addig, míg bele nem fáradt és más dolgokba nem kezdett.

8 – Volt azonban egy különbség: amikor a világi dolgokra gondolt, kedvét lelte bennük, de amikor belefáradva elhagyta ezeket a gondolatokat, száraznak és elégedetlennek érezte magát. Amikor viszont arra gondolt, hogy mezítláb megy Jeruzsálembe, nem eszik mást, csak füveket, és minden szigorú dolgot megtesz, amit a szenteknél látott, nemcsak addig vigasztalódott meg, amíg ezeken gondolkodott, hanem miután elhagyta ezeket a gondolatokat, akkor is elégedett és vidám maradt. De nem figyelt erre és nem szánt rá időt, hogy ezt a különbséget mérlegelje, egészen addig, amíg egyszer egy kicsit felnyílt a szeme, és elámult és elgondolkodott ezen a különbségen. Saját tapasztalatából értette meg, hogy bizonyos gondolatok után szomorúság, mások után pedig öröm marad benne, és fokozatosan eljutott azoknak a különböző szellemeknek a megismerésére, amelyek felkavarták: az egyik a démoné, a másik Istené.

9 – Amit ebből tanult, nem kevés világosságot hozott számára, ezért kezdte komolyabban végiggondolni elmúlt életét, és hogy mennyire szüksége van a vezeklésre. Ekkor feltámadt benne a vágy a szentek utánzására, de nem annyira a körülmények érdekelték, mint inkább az, hogy Isten kegyelmével megfogadja, hogy amit ők tettek, azt teszi ő is. Minden vágya az volt, hogy gyógyulása után elmenjen Jeruzsálembe – mint fentebb már szó volt róla –, annyi önostorozással és önmegtagadással, amennyire csak a nagylelkű és Istentől lángra lobbantott szív vágyakozni szokott.

10 – Korábbi gondolatai máris kezdtek feledésbe merülni szent vágyainak hatására, melyeket megerősített egy látomás, amely a következő módon történt. Egy ébren töltött éjszaka során tisztán látta Miasszonyunk képét a szent Gyermek Jézussal. Ez a látvány, amely feltűnően sokáig tartott, túláradó vigasztalással járt, és olyan undorral töltötte el egész elmúlt élete iránt, különösen a testiséget illetően, hogy úgy érezte, lelkéből kivették mindazokat a képeket, amelyek oda voltak festve. Így ettől az órától egészen 1553 augusztusáig, amikor e sorok íródnak, soha a legkisebb beleegyezés sem volt benne a testi dolgokat illetően. Ebből a hatásból lehet arra következtetni, hogy a dolog Istentől jött, bár ezt nem merte megítélni, és nem mondott többet az előbbi állításnál. Bátyja és a háziak azonban mindannyian felismerték a külsején a változást, ami a lelkében, belül történt.

11 – Ő semmivel sem törődve kitartott az olvasásban és a jó elhatározásokban. Amikor a háziakkal beszélgetett, az egész időt Isten dolgainak szentelte, amivel lelkük hasznára volt. És mivel nagyon ráérzett olvasmányainak ízére, az a gondolata támadt, hogy röviden összegyűjt néhány fontosabb dolgot Krisztus és a szentek életéből. Így történt, hogy nagy gonddal írni kezdett egy könyvet (mert már kezdett egy kicsit felkelni, a házon belül): Krisztus szavait piros tintával, Miasszonyunkéit kék tintával. A papír sima és vonalazott volt, az írás szép, mert nagyon jól tudott írni. Ideje egy részét írással töltötte, más részét imával. És a legnagyobb vigasztalást az jelentette számára, ha az eget és a csillagokat nézte, amit gyakran, hosszú ideig tett, mivel ilyenkor nagy erőt érzett magában Urunk szolgálatára. Gyakran gondolt elhatározására, szeretett volna már egészen egészséges lenni, hogy útnak indulhasson.

12 – Amikor azt tervezte, hogy mit tenne Jeruzsálemből való visszatérése után, hogy továbbra is vezeklő életet élhessen, felötlött benne a gondolat, hogy belép a sevillai karthauzi kolostorba, kilétét nem árulva el, nehogy nagy ügyet csináljanak belőle, és nem eszik mást, csak füveket. De máskor, amikor ismét a vezeklésekre gondolt, amelyeket a világban vándorolva szeretett volna megvalósítani, kihűlt a karthauzi kolostor utáni vágya. Félt, hogy nem tudja gyakorolni önmagával szemben támadt gyűlöletét. Egy Burgosba induló házi alkalmazottat mégis megbízott, hogy érdeklődje meg a karthauziak szabályzatát, és amit így megtudott, tetszett neki. A fent említett okból azonban, és mivel a közeli utazás egészen lefoglalta, ezzel pedig úgyis csak visszatérése után foglalkozhatott, nem figyelt rá annyira.

Ellenkezőleg, amikor már érzett egy kis erőt, úgy látta, ideje indulni. Így szólt bátyjához: „Uram, amint tudod, Nájera hercege értesült róla, hogy jól vagyok. Jó volna Navarrete-be mennem” (a herceg akkoriban ott tartózkodott). Bátyja bevitte egy szobába, majd egy másikba, és sokféle jelét adva megdöbbenésének kérni kezdte, hogy ne menjen a vesztébe: gondolja meg, mennyi reményt vetnek belé az emberek, milyen értékes ő, meg más hasonlók; mindezt azzal a szándékkal, hogy eltérítse a benne élő jó vágytól. Ő azonban olyan választ adott, amellyel – anélkül, hogy eltért volna az igazságtól, amire már akkor aggályosan ügyelt – megszabadult bátyjától.

Montserrat felé

13 – Így történt, hogy amikor öszvérre ülve útnak indult, egy másik testvére el akarta kísérni egészen Oñatéig. Útközben rábeszélte, hogy virrasszon vele Aránzazúi Miasszonyunk szentélyében. Miután az éjszakát imában töltötte, hogy erőt merítsen az útra, testvérét Oñatéban hagyta egyik nővérénél, akit meg akart látogatni, maga pedig Navarrete-be indult. Eszébe jutott, hogy a hercegi háznál tartoznak neki néhány arannyal, és jónak látta visszakérni az összeget. Írt a kincstárosnak ez ügyben. A kincstáros azt válaszolta, hogy nincs pénz, de a herceg ezt megtudva közölte, hogy mindenkinek hiányozhat a pénz, de a Loyolainak nem hiányozhat. A múltban szerzett hitele miatt szeretett volna adni neki egy jó helyőrséget, ha elfogadja. Ő átvette a pénzt és egy részét szétosztatta azok között, akikkel szemben lekötelezve érezte magát, másik részét pedig Miasszonyunknak egy rossz állapotban lévő kegyképére adta, hogy javítsák ki és nagyon szépen díszítsék fel. Ezután elköszönt a vele jött két szolgától és öszvérén egyedül indult Navarrete-ből Montserrat felé.

14 – Az úton olyasmi történt vele, amit jó lesz leírni, hogy érthető legyen, miként viselkedett Urunk ezzel a lélekkel, aki még vak volt, bár nagy vágy ébredt benne, hogy mindenben, amit képes felismerni, Őt szolgálja. Így határozta el, hogy súlyos vezekléseket fog végezni. Most már nem annyira arra figyelt, hogy elmúlt bűneiért engeszteljen, hanem arra, hogy Istennek kedves és neki tetsző legyen. Így amikor eszébe jutott valamelyik vezeklés, amelyet a szenteknél látott, elhatározta, hogy ő is megteszi ugyanazt, sőt még többet is. Ezekben a gondolatokban találta meg minden vigasztalását, nem figyelt semmilyen belső dologra és nem tudta, mi az alázatosság, vagy a szeretet, vagy a türelem, vagy a megkülönböztetés, amely szabályozza ezeket az erényeket és mértékükként szolgál. Minden szándéka csak arra irányult, hogy nagy, külső tetteket vigyen végbe, mert a szentek is ilyeneket tettek Isten dicsőségére. Más különösebb körülményre egyáltalán nem figyelt.

15 – Útközben utolérte egy öszvéren ülő mór. Beszélgetés közben szóba került Miasszonyunk is. A mór azt mondta, tényleg úgy látja, hogy a Szűz férfi nélkül fogant, de hogy szült és amellett szűz maradt, azt nem tudja elhinni. És megadta a természetes okokat, amelyek eszébe jutottak. Akármennyi érvet hozott is fel a Zarándok, ettől a véleményétől nem tért el.

A mór akkor olyan iramban indult tovább, hogy szem elől veszítette, míg ő lemaradva elgondolkodott a mórral történteken. Közben olyan megmozdulások jöttek, amelyek elégedetlenséget keltettek lelkében, mivel úgy tűnt, hogy nem tette meg a kötelességét. Mérgelődött is a mór miatt, mert úgy látta, nem kellett volna engednie, hogy egy mór ilyen dolgokat mondjon Miasszonyunkról, és kötelességének érezte, hogy becsületének helyreállítására utána menjen. Így történt, hogy feltámadt benne a vágy, hogy megkeresse a mórt és megdöfje azért, amit mondott. Sokáig megmaradt e vágyak belső küzdelmében, de a végén tanácstalan maradt, nem tudta, mit kell tennie. A mór, aki előre ment, azt mondta neki, hogy a hely, ahová tart, ugyanazon az úton van, mint amerre ő is halad, közel az országúthoz, de az országút nem vezet át azon a helyen.

16 – Miután tehát belefáradt annak vizsgálgatásába, hogy mit volna jó tenni, és nem talált semmi biztosat, ami alapján dönthetett volna, úgy döntött, hogy elengedett kantárral engedi az öszvért egészen addig, amíg az utak elválnak. És ha az öszvér a falu felé vezető útra lép, megkeresi a mórt és megdöfi; ha nem a falu felé megy, hanem az országutat választja, akkor békén hagyja. És miután úgy tett, ahogy kigondolta, Urunk úgy akarta, hogy bár a falu alig harminc vagy negyven lépésnyire volt és az odavezető út igen széles és jó volt, az öszvér az országutat választotta és a falu felé vezető másikat elkerülte.

Mikor egy Montserrat előtti nagy településre érkezett, meg akarta vásárolni a ruhát, amit Jeruzsálembe menet viselni szándékozott. Olyan anyagot vett tehát, amiből zsákot szoktak készíteni, durván szőtt és nagyon szúrós fajtát. Ebből azután egészen a lábáig leérő ruhát készíttetett. Vett egy botot és egy kulacsot is, és mindezt az öszvér nyergének elejére tette.

17 – Montserrat felé indult, és mint szokása szerint mindig, azokra a nagy tettekre gondolt, amelyeket Isten szeretetéért végre kell hajtania. És mivel értelme egészen azokkal a dolgokkal volt tele, amelyeket az Amadís de Gaula meg hasonló könyvekben talált, eszébe jutott néhány ezekhez hasonló dolog. Így határozta el, hogy egész éjszakás fegyveres virrasztást tart, anélkül, hogy leülne vagy lefeküdne; felváltva állni és térdelni fog Montserrati Miasszonyunk oltára előtt. Elhatározta azt is, hogy otthagyja ruháit és felölti Krisztus fegyvereit. Miután tehát elindult, útközben szokása szerint elhatározásain gondolkodott. Montserratra érkezve először imádkozott, majd miután megállapodott gyóntatójával, írásban általános gyónást végzett. Ez a gyónás három napig tartott. Megbeszélte gyóntatójával, hogy az elhozatja öszvérét, ő pedig a templomban a Miasszonyunk oltára mellett felakasztja kardját és tőrét. Ő volt az első ember, akinek elárulta elhatározását, hiszen eddig nem fedte fel egyetlen gyóntatójának sem.

18 – Miasszonyunk márciusi ünnepének előestéjén, 1522-ben, a lehető legnagyobb titokban odament egy szegényhez, levette minden ruháját, és odaadta neki, maga pedig felvette vágyott ruháját, és elment letérdelni Miasszonyunk oltára elé. Részben így térdelve, részben állva, bottal a kezében töltötte az egész éjszakát.

Napkeltekor továbbindult, nehogy felismerjék. Nem a Barcelonába vezető közvetlen utat választotta, amelyen nagyon sokan voltak, akik ráismerhettek volna és kifejezhették volna tiszteletüket, hanem egy Manresa nevű falu felé tért el, ahol elhatározta, hogy ott marad néhány napig egy ispotályban, és lejegyez néhány dolgot a könyvébe, melyet nagy gonddal őrzött és amely nagy vigasztalást jelentett számára.

Néhány mérföldnyire volt már Montserrattól, amikor utolérte egy ember, aki nagy sietve jött utána, és megkérdezte, hogy odaadta-e a ruháit egy szegénynek, amint az a szegény mondta. Igennel válaszolt, s közben könnyek gyűltek szemébe a szegény iránti együttérzéstől, akinek odaadta ruháit. Az együttérzéstől, mert megértette, hogy zaklatták, abban a hitben, hogy lopta a ruhákat.

Bár sokat tett azért, hogy az emberek tiszteletnyilvánítását elkerülje, alig töltött egy kis időt Manresában, az emberek kezdtek nagy dolgokat mondani róla amiatt, ami Montserraton történt. Híre hamarosan nagyobbra nőtt, mint a valóság: hogy ennyi meg ennyi jövedelemről mondott le, és így tovább.

Manresa

19 – Manresában minden nap koldult. Nem evett húst és nem ivott bort, még akkor sem, amikor adtak neki. Vasárnaponként nem böjtölt, és ha adtak neki egy kis bort, azt megitta. És mivel az akkori szokásnak megfelelően nagyon gondosan ápolta haját, mely igen szép volt, elhatározta, hogy természetes módon engedi megnőni, anélkül, hogy fésülné vagy vágná, és nem is fedi be semmivel, sem nappal, sem éjszaka. Ugyanígy engedte megnőni a körmeit is a lábán és a kezén, mert korábban abban is igen gondos volt.

Mikor ebben az ispotályban tartózkodott, többször is előfordult vele napközben, hogy magához közel meglátott valamit a levegőben, ami sok vigaszt adott neki, mert igen szép volt, gyönyörű szép. Nem tudta jól kivenni, hogy milyen fajta dolog volt ez, de valahogy úgy tűnt neki, mintha kígyó formája lenne. Sok minden ragyogott rajta, mintha szemek lettek volna, bár nem azok voltak. Nagy örömöt és vigaszt érzett ennek a dolognak a láttán; és minél gyakrabban látta, annál nagyobb volt a vigasztalás; amikor pedig eltűnt a szeme elől, elkedvetlenedett.

20 – Egészen eddig nagyjából mindig ugyanabban az egyenletesen derűs belső állapotban maradt meg, anélkül, hogy a belső, lelki dolgokról bármit is tudott volna. Azokban a napokban viszont, amikor ez a látomás folyt, vagy kevéssel mielőtt elkezdődött volna – mert több napon át tartott –, kínzó gondolata támadt, mely mardosni kezdte, szeme elé állította élete nehéz voltát, és mintha lelke mélyén mondta volna valaki: „És hogyan tudnád elviselni ezt az életet hetven évig, amíg élned kell?” De ő – szintén bensőleg – ezt válaszolta nagy erővel, mert megérezte, hogy az ellenségtől jön: „Te nyomorult! Tudsz-e nekem akár egyetlen órányi életet is ígérni?” Így legyőzte a kísértést és megnyugodott. Ez volt az első kísértés, amely az után jött, amelyet fentebb említett. Akkor történt, amikor belépett a templomba, ahol minden nap részt vett a nagymisén, az esti imaórán és a kompletóriumon, amit mind énekeltek, és aminek hallgatása során nagy vigasztalást érzett. Általában a Szenvedéstörténetet olvasta mise alatt, mindig ugyanabban a kiegyensúlyozott lelkiállapotban.

21 – Az előbb említett kísértés után azonban hamarosan nagy változások kezdődtek lelkében. Néha olyan unalom fogta el, hogy nem érezte az ízét sem az imádságnak, sem a misehallgatásnak, sem semmilyen más imának, amit végzett. Máskor pedig ennek annyira az ellenkezője fogta el, és olyan hirtelen, hogy úgy tűnt neki, mintha elvették volna tőle a szomorúságot és a vigasztalanságot, mint ahogyan a köpönyeget emelik le valakinek a válláról.

Kezdte elfogni a félelem ezek miatt a változások miatt, amelyeket korábban sohasem tapasztalt, és ezt kezdte mondogatni magának: „Mi ez az új élet, amit most elkezdünk?” Ugyanebben az időben néha lelki személyekkel is beszélgetett, akik bíztak benne és beszélni kívántak vele. Igaz, hogy nem sokat tudott a lelki dolgokról, beszéde mégis nagy lelkesedést és nagy vágyat mutatott, hogy előre jusson Isten szolgálatában. Élt ebben az időben Manresában egy idős hölgy, aki az Úr szolgálatában is igen sok időt töltött, és emiatt Spanyolország számos vidékén ismert volt, annyira, hogy a Katolikus király egyszer hívatta, mert bizonyos dolgokat meg akart osztani vele. Amikor ez a hölgy egy napon Krisztus új katonájával beszélgetett, így szólt hozzá: „Bárcsak úgy tetszene az én Uramnak, Jézus Krisztusnak, hogy egy nap megjelenne önnek!” De ő megijedt ettől, mert szó szerint értette: „Hogyan jelenne meg nekem Jézus Krisztus?” Továbbra is kitartott abban a szokásában, hogy minden vasárnap gyónt és áldozott.

22 – Közben azonban sok gondot kezdtek okozni az aggályok. Bár a Montserraton végzett általános gyónását nagy gonddal, teljes egészében írásban végezte – mint már szó volt róla –, néha mégis úgy tűnt neki, hogy bizonyos dolgokat nem gyónt meg, és ez sokat marcangolta. Gyónt ugyan, de elégedetlen maradt. Így aztán kezdett lelki embereket keresni, akik ki tudnák gyógyítani ezekből az aggályokból. De semmi sem segített neki. Végül a katedrális egyik tudós papja, aki ott prédikált, egy lelki ember, egy nap gyónás közben azt mondta neki, hogy írjon le mindent, amire vissza tud emlékezni. Megtette. Miután gyónt, az aggályok mégis visszatértek: a dolgok mindig megfoghatatlanabbá váltak, ami nagyon megkínozta őt. És bár bizonyos fokig tudatában volt, hogy ezek az aggályok nagyon rosszat tesznek neki és jó volna megszabadulni tőlük, önmaga képtelen volt erre. Néha arra gondolt, hogy az lenne a gyógyír, ha a gyóntatója Jézus Krisztus nevében megparancsolná neki, hogy az elmúlt dolgok közül semmit se gyónjon meg. Vágyott rá, hogy a gyóntatója ezt megparancsolja neki, de nem volt bátorsága szólni.

23 – Gyóntatója végül anélkül, hogy ő mondta volna, megparancsolta neki, hogy a múltból semmit se gyónjon meg, kivéve, ha valami egészen világos. De mivel minden ilyen dolgot egészen világosnak tartott, semmi haszna nem volt ebből a parancsból. Továbbra is gyötrődött. Ebben az időben egy kis szobában lakott, melyet a domonkosoktól kapott a kolostorukban. Térden állva tartott ki a napi hét óra imádságban – éjfélkor rendszeresen felkelt – és minden más, már említett gyakorlatban. De ezekben sem talált gyógyírt az aggályaira, amelyek már hónapok óta kínozták. Egyszer, amikor nagyon gyötrődött, imádkozni kezdett. Az ima hevében hangosan kezdett Istenhez kiáltozni, ezekkel a szavakkal: „Siess, Uram, segítségemre, mert sem embereknél, sem teremtett dologban nem találok gyógyulást. Ha azt gondolnám, hogy rátalálhatok, nem sajnálnék semmi fáradságot. Te mutasd meg, Uram, hol található; még ha egy kiskutyát kellene is követnem, hogy megadja a gyógyulást, azt is megtenném.”

24 – Míg ezek a gondolatok jártak a fejében, igen gyakran és vadul támadt fel benne a kísértés, hogy ledobja magát azon a nagy lyukon keresztül, amely a szobájában volt, egész közel ahhoz a helyhez, ahol imádkozni szokott. De mivel tudta, hogy az öngyilkosság bűn, újra kiáltozni kezdett: „Uram, nem teszek olyat, ami megbántana téged”. Gyakran ismételgette ezeket a szavakat, mint az előbbieket is.

Ekkor eszébe jutott egy szent története, aki, hogy Istentől megkapjon egy dolgot, amire nagyon vágyott, napokon keresztül nem evett, míg végül meg nem kapta. Miután egy ideig ezen gondolkodott, végül elhatározta, hogy így fog tenni. Azt mondta magának, hogy nem iszik és nem eszik egészen addig, amíg Isten a segítségére nem siet, vagy az éhhalál nem fenyegeti. Mert elhatározta, hogy ha eljutna arra a pontra, hogy éhen hal, ha nem eszik, akkor kérni fog kenyeret és enni fog (mintha csak ilyen állapotban még kérni és enni tudna).

25 – Ez egy vasárnapi napon, áldozás után történt. Egész héten kitartott és egy falatot sem evett, szünet nélkül folytatta szokásos gyakorlatait, sőt a zsolozsmákra is eljárt és térden végezte imáit, még éjfélkor is, és így tovább. De a következő vasárnap, amikor gyónnia kellett menni, és szokása szerint igen részletesen elmondta gyóntatójának, hogy mit csinál, elmondta azt is, hogy azon a héten semmit sem evett. A gyóntató megparancsolta neki, hogy hagyjon fel ezzel az önmegtagadással.

Bár még erősnek érezte magát, engedelmeskedett gyóntatójának, és azon a napon és másnap szabadnak érezte magát az aggályoktól. De harmadnap, kedden, imádság közben kezdtek eszébe jutni a bűnei. Ahogyan egyik múltbeli dolog a másik után merült fel gondolataiban, úgy tűnt számára, hogy ezeket köteles újra meggyónni. Mire azonban ezek a gondolatok véget értek, megundorodott tőle, hogy milyen életet él, és valami nagyon hajtotta, hogy elhagyja. És akkor az Úr azt akarta, hogy felébredjen, mintha álomból ébredne. Mivel az Úrtól kapott leckék után volt már némi tapasztalata a szellemek különbözőségéről, kezdte azt vizsgálni, hogy milyen módon jött ez a szellem, és egészen világosan elhatározta, hogy az elmúlt dolgokat soha többé nem fogja meggyónni. Attól a naptól fogva megszabadult aggályaitól, és biztosra vette, hogy Urunk akarta őt megszabadítani irgalmával.

26 – Hétórányi imádságán kívül foglalkozott azzal is, hogy néhány lelket, akik felkeresték, segített a lelki dolgokban. A nap fennmaradó részét teljes egészében arra szentelte, hogy Isten dolgairól gondolkodjon, amiről aznap meditált vagy olvasott. De amikor lefeküdt, gyakran nagy felismerések, nagy lelki vigasztalások jöttek, olyannyira, hogy sokat veszített az alvásra szánt időből, ami pedig nem volt valami sok. Amikor néha elgondolkozott ezen, arra jutott, hogy bőven szánt időt az Istennel való kapcsolatra, nem is szólva a nap többi részéről, és kételkedni kezdett, vajon ezek a felismerések jó szellemtől jönnek-e. Arra a következtetésre jutott, hogy jobb lesz hagyni őket és aludni az arra szánt időben. Így is tett.

27 – Az önmegtagadásban kitartva nem evett húst. Ebben szilárd maradt, és egyáltalán nem gondolt ezen változtatni. Egy nap, miután reggel felkelt, megjelent előtte egy darab evésre előkészített hús, mintha testi szemeivel látná, bár azelőtt egyáltalán nem vágyott húsra. Egyúttal azt is érezte, hogy akarata igen könnyen beleegyezik, hogy attól kezdve egyen húst. És bár emlékezett korábbi elhatározására, nem lehetett kétsége ez ügyben, és elhatározta, hogy kell húst ennie. Amikor azután ezt elmondta gyóntatójának, a gyóntató azt mondta neki, vizsgálja meg, nem volt-e véletlenül kísértés; de ő jól megvizsgálva a dolgot, egy percig sem kételkedett e kérdésben. Ebben az időben Isten úgy viselkedett vele, mint a tanítómester, aki egy kisfiút oktat. Talán tanulatlansága miatt és mert nehézkes volt az értelme, talán azért, mert nem volt senki, aki tanította volna, talán Istentől kapott szilárd vágya miatt, hogy őt szolgálja: világosan úgy ítélte, és azóta is mindig úgy vélte, hogy Isten így bánt vele. Sőt, azt gondolta, ha ebben kételkedne, megsértené az Isteni Fölséget. Valamivel érthetőbb lesz ez a következő öt pontból.

28 – Először. Nagy áhítat élt benne a Szentháromság iránt, ezért minden nap külön imádkozott a három személyhez. És mivel a Szentháromsághoz is imádkozott, eszébe jutott: hogy-hogy négyszer imádkozik a Szentháromsághoz? De ez a gondolat, mint jelentéktelen dolog, alig okozott neki gondot, vagy egyáltalán nem.

Egy nap azután, amikor ugyanannak a kolostornak a lépcsőjén éppen Miasszonyunk imaóráját imádkozta, értelme kezdett felemelkedni, mintha meglátta volna a Szentháromságot egy hangszer három billentyűjének formájában. Annyi könnyel és sírással járt ez, hogy nem tudott uralkodni magán. Amikor aznap reggel részt vett a templomtól induló körmeneten, egy percre sem tudta visszatartani a könnyeit, egészen ebédig. Ebéd után pedig nem tudta megállni, hogy egyfolytában a Szentháromságról ne beszéljen, méghozzá oly sokféle, egészen különböző hasonlattal, oly nagy örömmel és vigasztalással, hogy egész életében megmaradt az élmény, hogy nagy áhítatot érzett, amikor a Szentháromsághoz imádkozott.

29 – Másodszor. Egyszer értelmével elképzelte, nagy lelki örömmel, ahogyan Isten megalkotta a világot: úgy tűnt számára, hogy egy fehér dolgot lát, amelyből sugarak indulnak ki, s amelyből Isten létrehozza a fényt. De ezeket a dolgokat nem tudta elmagyarázni, és nem is emlékezett túl jól azokra a lelki felismerésekre, amelyeket Isten ebben az időben itatott a lelkébe.

Harmadszor. Amikor ugyancsak a Manresában, ahol körülbelül egy évet töltött, kezdte őt Isten megvigasztalni és látta a gyümölcsöt, amely azokban a lelkekben termett, akikkel törődött, engedett a szélsőségekből, amelyeket addig magára vállalt. Ettől fogva vágta körmeit és haját. Amikor tehát ebben a helységben tartózkodott, és egy nap éppen az említett kolostor templomában hallgatott misét, az Úr testének felmutatásakor belső szemeivel mintha felülről jövő fehér sugarakat látott volna. És bár ennyi idő elteltével nem tudja jól elmagyarázni, amit mégis világosan látott értelmével, az az, hogy Urunk Jézus Krisztus hogyan volt ott ebben az Oltáriszentségben.

Negyedszer. Imádság közben gyakran és hosszú ideig látta belső szemeivel Krisztus emberi mivoltát. Az alak, amely megjelent neki, olyan volt, mint egy fehér test, sem túl nagy, sem túl kicsi, de tagjait nem tudta kivenni. Manresában igen gyakran látta ezt, ha azt mondanánk, hogy húsz vagy negyven alkalommal, azt sem merné hazugságnak tartani. Látta egyszer akkor is, amikor Jeruzsálemben volt, egyszer pedig útközben, Padova mellett. Miasszonyunkat is látta hasonló alakban, anélkül, hogy ki tudta volna venni a részleteket. Ezek a dolgok, amelyeket látott, erőt adtak neki és egyszer s mindenkorra annyira megerősítették a hitét, hogy gyakran gondolta: ha nem volna a Szentírás, amely megtanítja ezeket a hitbeli dolgokat, ő akkor is el lenne szánva, hogy meghal értük, pusztán amiatt, amit látott.

30 – Ötödször. Egyszer ájtatosságból elment egy Manresától valamivel több, mint egy mérföldnyi távolságra álló templomhoz, melyet, azt hiszem, Szent Pálról neveztek el. Az út a folyó mentén halad. Ájtatosan lépkedett ott, és egy pillanatra leült, arccal a mélyben hömpölygő folyó felé fordulva. Amint ott ült, értelmének szemei kezdtek megnyílni. Nem látomást látott, hanem sok mindent megértett és felismert, lelki dolgokat csakúgy, mint a hitre és a tudományra vonatkozókat. Mindezt olyan nagy megvilágosodással, hogy mindent egészen újnak látott. Nem tud külön-külön elmagyarázni minden részletet, amit akkor megértett, bár sok ilyen volt; inkább nagy világosságot kapott értelmében, úgyhogy ha összegyűjti az egész élete során, egészen hatvankét éves koráig Istentől kapott számos segítséget és azt a sok mindent, amit megtanult, még ha mindent egybetesz is, akkor sem kapott annyit, mint ezen egyetlen alkalommal.

31 – És miután ez jó ideig eltartott, elment és letérdelt egy kereszt lábánál, amely ott állt a közelben, hogy hálát adjon Istennek. Ott megjelent előtte az a látomás, amely igen gyakran jelent meg neki, és amelyet sohasem ismert fel igazán, vagyis az a dolog, amiről fentebb szó volt, amelyet igen szépnek tartott, a sok-sok szemmel. Most, a kereszt előtt jól látta, hogy ez a dolog nem volt olyan szép színű, mint szokott lenni. Egészen világos felismerés volt, és akarata is egészen egyetértett vele, hogy a démon az. Attól kezdve igen gyakran és hosszú időn keresztül megjelent előtte; de ő, megvetése jeléül, elzavarta azzal a bottal, amelyet a kezében szokott tartani.

32 – Amikor egyszer Manresában beteg lett, olyan magasra felment a láza, hogy szinte belehalt. Világosan úgy vélte, hogy a lelke hamarosan elhagyja. Akkor támadt egy gondolata, mely azt mondta, hogy ő egy igaz ember. Annyira gyötörte ez, hogy mást sem tett, mint küzdött ellene és bűneit állította vele szembe. Ezt a gondolatot, mely több nehézséget okozott neki, mint maga a láz, nem tudta legyőzni, akármennyire igyekezett is. Amikor kicsit lejjebb ment a láza, és a halálveszély már elmúlt, hangosan kiáltozni kezdett a látogatóba jött hölgyeknek: Isten szeretetére kérte őket, hogy ha megint a halál küszöbén látnák, akkor hangosan kiabáljanak rá, mondván: „bűnös!”, hogy emlékezzen azokra a vétkekre, amelyekkel megsértette Istent.

33 – Egy másik alkalommal, amikor Valenciából a tengeren haladt Itália felé, egy nagy viharban eltört a hajó kormánylapátja. A dolgok annyira rosszra fordultak, hogy a hajó sok más utasával együtt úgy vélte, emberileg nézve nem kerülhetik el a pusztulást. Ekkor jól megvizsgálta magát és készült a halálra, de nem tudott félni a bűneitől, sem az ítélettől. Nagy zavart és nagy fájdalmat érzett azonban amiatt, hogy úgy vélte, nem jól használta fel azokat az adományokat és kegyelmeket, amelyeket Urunktól, Istenünktől kapott. Egy másik alkalommal, 1550-ben, nagyon rosszul volt egy igen súlyos betegség miatt, amit többekkel együtt az utolsónak vélt. Akkoriban amikor a halálra gondolt, olyan nagy örömöt és olyan nagy lelki vigasztalást jelentett számára, hogy meg kell halnia, hogy könnyekben úszott. Ez az állapot annyira állandósult, hogy végül nem akart már a halálra gondolni, hogy ne részesüljön ilyen bőségesen ebben a vigasztalásban.

34 – Amikor a tél beköszöntött, nagyon súlyosan megbetegedett. A városi hatóságok ápolásra egy bizonyos Ferrera nevű ember apjának házában helyezték el, aki később Baltasar de Faria szolgája lett. Nagyon gondosan ápolták. Mivel már akkor nagyon tisztelték, sok magas rangú hölgy jött éjszaka virrasztani mellette. Mikor meggyógyult ebből a betegségből, igen gyenge maradt és gyakran fájt a gyomra. Egyrészt emiatt, másrészt mert a tél igen hideg volt, felöltöztették, cipőt húztak rá és befedték a fejét. Két barnás, vastag anyagból készült kis kabátot adtak rá, és ugyanabból az anyagból sapkát, egyfajta kis kalapot. Ekkoriban már napok óta vágyódott arra, hogy lelki dolgokról beszélgessen, és olyan embereket találjon, akik erre képesek. Közeledett a pillanat, amikorra kitűzte az indulást Jeruzsálembe.

35 – 1523 elején Barcelonába indult, hogy hajóra szálljon. Bár ajánlkoztak útitársak, csakis egyedül akart menni. Csak az foglalkoztatta, hogy kizárólag Isten legyen a menedéke. Amikor egy nap néhányan nagyon erősködtek, hogy vigyen magával egy útitársat, mert nem tud sem olaszul, sem latinul, és elmondták neki, mennyire nagy hasznát venné ennek az embernek, akit nagyon dicsérgettek előtte, azt válaszolta, hogy még ha Cardona hercegének fiáról vagy bátyjáról lenne szó, akkor sem menne vele, mert három erényt vágyik megszerezni: a szeretetet, a hitet és a reményt. Ha társat vinne magával, tőle várna segítséget, amikor éhes, s amikor elesne, ő segítene felkelni. Így azután benne bízna és emiatt hozzá ragaszkodna. Márpedig ezt a bizalmat, ezt a ragaszkodást és ezt a reményt egyedül Istenbe akarta helyezni. Amint elmondta, úgy érezte a szívében is.

Így gondolkodva nem csupán arra vágyott, hogy egyedül szállhasson hajóra, hanem arra is, hogy elemózsiát se vigyen magával. Amikor a hajóútról kezdett tárgyalni, elérte, hogy a hajó kapitánya ingyen szállította, mert nem volt pénze; de kikötötte, hogy vigyen magával a hajóra egy kis kétszersültet, hogy enni tudjon; egyébként semmiképpen nem engedték volna fel.

36 – Amikor ezt a kétszersültet be akarta szerezni, nagy aggályai támadtak: „Ez volna a remény és a hit, amit Istenbe vetettél, hogy nem lesz hiányod semmiben?” – és így tovább. Annyira hatással volt ez rá, hogy nagyon megkínozta. Végül nem tudta, mit tegyen, mert mindkét oldalon látott jó okokat. Elhatározta, hogy gyóntatójára bízza magát. Elmondta neki, mennyire vágyott a tökéletességre és arra, ami jobban Isten dicsőségére válik, és hogy milyen okok miatt teszi fel magának a kérdést, hogy kell-e élelmiszert vinnie. A gyóntató úgy ítélte, hogy kéregesse össze, ami szükséges, és vigye magával. Egy asszony, akitől kért, megkérdezte tőle, hová indul. Egy ideig tétovázott, hogy megmondja-e; végül csak azt merte mondani, hogy Itáliába és Rómába megy. Az asszony rémülten válaszolta: „Rómába akar menni? Hát, akik oda mennek, nem tudom, hogyan térnek vissza!”. (Azt akarta mondani, hogy Róma a lelki dolgokban keveset nyújthat.) Hogy Jeruzsálembe megy, azt azért nem merte megmondani, mert félt a hiú dicsőségtől. Ez a félelem annyira gyötörte, hogy sohasem merte megmondani, melyik országból és melyik házból való. – Végül, amikor megkapta a kétszersültet, hajóra szállt. Még a parton észrevette, hogy öt vagy hat pénzdarab maradt nála abból, amit ajtóról ajtóra járva koldult össze (mert akkoriban ily módon tartotta fenn magát). A pénzt a parton álló padon hagyta.

37 – Miután valamivel több, mint húsz napot töltött Barcelonában, hajóra szállt. Még a hajóra szállás előtt, Barcelonában, szokása szerint megkeresett minden lelki személyt, még ha a várostól távoli remeteségekben éltek is, hogy beszélhessen velük. De sem Barcelonában, sem Manresában egész idő alatt nem talált olyan személyt, aki meg tudta volna neki adni a segítséget, amire vágyott. Úgy látta, Manresában egyedül a már említett asszony – aki azt mondta neki, hogy arra kéri Istent, jelenjen meg neki Jézus Krisztus – hatolt be mélyebben a lelki dolgokba. Miután Barcelonát elhagyta, egészen eltűnt a nyugtalansága, hogy lelki személyeket keressen.

Utazás Jeruzsálembe

38 – Olyan erős hátszelet kaptak, hogy Barcelonából öt nap és öt éjszaka alatt Gaetába érkeztek, de az erős vihar miatt mindannyian nagyon féltek. Ahol partra szálltak, a környéken mindenütt a pestistől rettegtek, ő azonban azonnal útnak indult Rómába. A hajó utasai közül társult hozzá egy anya a lányával, aki fiúnak volt öltöztetve, és egy fiatalember. Követték őt, mert ők is koldultak. Egy tanyához érve nagy tüzet találtak és körös-körül sok katonát. Ezek enni adtak nekik és sok bort is, és annyira kínálgatták, hogy úgy tűnt, le akarják itatni őket. Azután szétválasztották őket. Az anya a lányával az emeleten kapott egy szobát, a Zarándok a fiatalemberrel az istállóba került. Mikor eljött az éjfél, fentről nagy kiáltozást hallott. Felkelt megnézni, mi az, és az anyát a lányával sírva találta az udvaron: azt panaszolták, hogy meg akarják őket erőszakolni. Erre olyan erős harag támadt benne, hogy kiabálni kezdett: „Nem tűrhetetlen dolog ez?” – és más ilyesféléket. Olyan hatásosan mondta, hogy a házban mindenki megijedt, és senki sem merte bántani. A fiatalember elmenekült, ők hárman pedig útnak indultak az éjszakában.

39 – A közeli várost, ahová eljutottak, zárva találták. Mivel nem tudtak belépni, az éjszakát mindhárman egy templomban töltötték, amelybe beesett az eső. Reggel nem akarták nekik kinyitni a város kapuját. Kint azonban nem kaptak adományt, bár elmentek egy várhoz is, amely egész közelinek tűnt. Itt a Zarándokot elfogta a gyengeség a tengeri átkelés s a többi fáradalom miatt. Nem tudta folytatni útját, ezért ott maradt, az anya és leánya pedig továbbindultak Róma felé.

Aznap sokan kijöttek a városból. Megtudva, hogy a vidék úrnője arra jár, elébe járult, elmondta neki, hogy csak a gyengeség teszi beteggé, és kérte, hogy beléphessen a városba és gyógyírt szerezhessen. Könnyen megengedte. Amikor a városban koldulni kezdett, sok aprópénzt kapott. Két nap alatt kipihente magát, majd ismét útnak indult és virágvasárnap Rómába érkezett.

40 – Ott bárkivel beszélt is, aki csak megtudta, hogy nincs pénze Jeruzsálembe utazni, kezdte lebeszélni az útról, sokféleképpen indokolva, hogy pénz nélkül lehetetlen hajót találni. De lelkében nagy bizonyosság volt, és nem tudták megingatni abban, hogy valahogyan csak megtalálja a módját, hogyan juthat el Jeruzsálembe. Miután megkapta VI. Hadrián pápa áldását, húsvét ünnepe után nyolc vagy kilenc nappal Velencébe indult. Magával vitt hat vagy hét aranyat, amit a Velencéből Jeruzsálembe való átkelésre adtak neki. Azért fogadta el, mert valamennyire elhatalmasodott rajta a félelem, amit elültettek benne, hogy másképpen nem fogják engedni átkelni. De két nappal azután, hogy Rómát elhagyta, kezdte felismerni, hogy ez kishitűségből történt. Nagyon sajnálta, hogy elfogadta az aranyakat, és azt fontolgatta, nem volna-e jó otthagyni őket. Végül azonban úgy döntött, hogy nagylelkűen ad belőle azoknak, akikkel találkozik, akik általában szegények voltak. Így is tett, úgyhogy mire Velencébe érkezett, alig maradt némi aprópénze, ami kellett is az éjszakai szállásra.

41 – Velencébe menet a pestis miatt felállított őrök csak a házak tornácán engedték aludni. Egyszer az történt, hogy amikor reggel felébredt, beleütközött egy emberbe, aki nagy ijedten elmenekült, amikor meglátta, valószínűleg azért, mert nagyon sápadt volt az arca.

Így érkezett meg Chioggába. Társaival együtt, akik csatlakoztak hozzá, megtudta, hogy nem engedik őket belépni Velencébe. Társai elhatározták, hogy Padovába mennek és beszereznek egy igazolást, hogy egészségesek; így ő is velük ment. De nem tudott lépést tartani velük, mert nagyon gyorsan haladtak, őt pedig a szabad ég alatt hagyták, pedig már közeledett az este. Ekkor Krisztus megjelent neki úgy, ahogyan – mint fentebb említettük – máskor is szokott, és nagyon megvigasztalta. Ezzel a vigasztalással és anélkül, hogy igazolást hamisított volna magának, amit (azt hiszem) társai megtettek, másnap reggel megérkezett Padova kapujához és belépett anélkül, hogy az őrök bármit is kérdeztek volna. Ugyanaz történt vele a kijáratnál is; nagyon meglepődtek ezen útitársai, akik éppen megszerezték a velencei úthoz az igazolást, amivel ő egyáltalán nem törődött.

42 – Amikor Velencébe érkeztek, őrök szálltak be a bárkába, és egymás után mindenkit megvizsgáltak; ő volt az egyetlen, akivel nem foglalkoztak. Velencében koldulásból tartotta fenn magát, és a Szent Márk téren aludt. Nem akart elmenni a császár ottani követéhez, és semmi különöset nem tett azért, hogy megkeresse az átkelésre valót. Lelkében nagy bizonyosság volt: Isten lehetővé fogja tenni, hogy eljusson Jeruzsálembe. Ez annyira megerősítette, hogy az előtte felhozott érvek és aggályok egyike sem volt elég ahhoz, hogy megingassa.

Egy napon egy gazdag spanyollal találkozott, aki megkérdezte tőle, mivel foglalkozik és hova szeretne utazni. Amikor megtudta szándékát, meghívta magához ebédre, majd napokon keresztül magánál tartotta, amíg minden el nem készült az utazáshoz. A Zarándoknak már Manresától kezdve az volt a szokása, hogy amikor másokkal evett, sohasem beszélt az asztalnál, legfeljebb röviden válaszolt, de hallgatta, amit mondtak, és néhány dolgot megjegyzett, aminek kapcsán alkalmat talált, hogy Istenről beszéljen – amit az étkezés befejezése után meg is tett.

43 – Ez volt az oka annak, hogy ez a jómódú ember és egész háznépe annyira ragaszkodtak hozzá, hogy ott akarták tartani, és kényszerítették, hogy maradjon náluk. Ugyanez a háziúr vezette be a velencei Doge elé, hogy beszéljen vele, vagyis elintézte, hogy kapjon belépési engedélyt és kihallgatást. A Doge, miután meghallgatta a Zarándokot, parancsot adott, hogy a Ciprusra utazó kormányzók hajóján kapjon egy helyet.

Bár ebben az évben sok zarándok érkezett, hogy Jeruzsálembe utazzon, a legtöbbjük hazaindult a Rodosz elfoglalásának következtében kialakult új helyzet miatt. Mégis voltak tizenhárman az elsőként induló zarándokhajón, és nyolcan vagy kilencen maradtak a kormányzók hajójára. Amikor ez indulni készült, Zarándokunk súlyosan megbetegedett. Napokig kínozta a magas láz, míg végül elmúlt. A hajó azon a napon indult, amikor hashajtót vett be. A háziak megkérdezték az orvost, hogy hajóra szállhat-e Jeruzsálem felé, mire az orvos azt mondta, hogy ha ott akar eltemetkezni, szálljon csak be. Ő mégis hajóra szállt és még aznap elindult. Annyit hányt, hogy nagyon megkönnyebbült és kezdett egészen meggyógyulni. Ezen a hajón nyíltan folytak az ocsmányságok és a tisztességtelenségek, amit szigorúan megrótt.

44 – A hajón utazó spanyolok azt tanácsolták neki, hogy ezt ne tegye, mert a hajón már arról beszélnek, hogy kiteszik egy szigeten. De Urunk úgy akarta, hogy hamar megérkeztek Ciprusra, ahol kiszálltak, és gyalog mentek át a Las Salinas nevű másik kikötőbe, onnan harmincöt mérföldnyire. Felszálltak a zarándokhajóra, ahová szintén nem vitt más útravalót, mint Istenbe vetett reményét, ahogyan a másik hajón is. Mindeközben gyakran megjelent neki Urunk, aki sok vigasztalást és erőt adott számára. Úgy tűnt neki, hogy egy nagy és kerek dolgot lát, amely mintha aranyból volna: így jelent meg előtte.

Ciprust elhagyva Jaffába érkeztek. Onnan a szokásnak megfelelően kis szamarakon haladtak Jeruzsálem felé. Jeruzsálemtől két mérföldnyire egy Diego Manes nevű, szemlátomást nemes ember nagy áhítattal azt mondta a többi zarándoknak, hogy mivel hamarosan megérkeznek arra a helyre, ahonnan már látni a szent várost, jó volna, ha mindannyian előkészítenék lelkiismeretüket és csendben mennének tovább.

45 – Ezt mindannyian jónak látták, és mindenki kezdett magába szállni. Mikor megközelítették azt a pontot, ahonnan látni lehetett a várost, leszálltak a szamarakról, mert észrevették, hogy szerzetesek várják őket a kereszttel. A város láttán a Zarándok nagy vigasztalást érzett, ami a többiek beszámolója szerint általános volt, és olyan örömmel járt, ami nem tűnt természetesnek. A szent helyek meglátogatásakor is mindig ugyanezt az áhítatot érezte.

Szilárd elhatározása volt, hogy Jeruzsálemben marad és mindig ezeket a szent helyeket látogatja. Elhatározta azt is, hogy ezen ájtatossági gyakorlaton túl a lelkeket fogja segíteni. Ezért ajánlóleveleket is hozott magával a gvárdián részére. Odaadta neki és elmondta, hogy szándékában áll ott maradni ájtatossági okokból, de nem szólt semmit a másikról, hogy a lelkek hasznára akar lenni. Erről senkinek nem szólt egy szót sem, az első okról viszont gyakran beszélt mások előtt. A gvárdián azt válaszolta neki, hogy nem látja, hogyan maradhatna ott, mert a ház olyan nagy ínségben van, hogy a szerzeteseket sem tudja eltartani, és ezért elhatározta, hogy néhányukat visszaküldi a zarándokokkal. A Zarándok azt válaszolta, hogy semmit nem kér a háztól, csak hogy amikor időnként eljön gyónni, hallgassák meg a gyónását. A gvárdián erre azt mondta, hogy ilyen módon szó lehet róla, de meg kell várni a tartományfőnök érkezését (azt hiszem, ő volt a rendi elöljáró ezen a vidéken), aki jelenleg Betlehemben tartózkodik.

46 – Ezzel a megnyugtató ígérettel a Zarándok leveleket kezdett írni Barcelonába, lelki személyeknek címezve. Egyet meg is írt, és már a másodiknál tartott a zarándokok elutazása előtti este, amikor hívatta a tartományfőnök, aki közben megérkezett, és a gvárdián. A tartományfőnök jóságos szavakkal elmondta neki, hogy hallott jó szándékáról, hogy a szentföldön marad. Azt mondta, alaposan végiggondolta a dolgot, és a más zarándokokkal szerzett tapasztalata alapján úgy ítélte, hogy ez nem lenne jó. Sokan vágytak ugyanis erre, de egyikük fogságba esett, másikuk meghalt, és utólag a rendnek kellett a foglyokat kiváltania. Ezért aztán készüljön úgy, hogy másnap a zarándokokkal együtt elindul.

Erre ő azt válaszolta, hogy szándéka igen határozott, és úgy véli, semmi sem tarthatja vissza. Őszintén kifejezte azt is, hogy bár a tartományfőnök véleménye más, nem olyan dologról van szó, ami bűn terhe alatt kötelezné, és bármekkorák legyenek is a félelmek, szándékát nem fogja feladni. A tartományfőnök erre azt válaszolta, hogy felhatalmazása van az apostoli Szentszéktől arra, hogy belátása szerint elküldjön vagy engedjen ott maradni valakit, és kiközösíthesse, aki nem akar engedelmeskedni; ebben az esetben pedig úgy látja jónak, hogy ne maradjon, s így tovább.

47 – Mivel meg akarta mutatni a kiközösítésre feljogosító bullákat, a Zarándok azt mondta neki, hogy nem szükséges látnia ezeket, mert hisz Tisztelendőségüknek, és mivel a nekik adott felhatalmazással így ítéltek, engedelmeskedni fog.

Mikor ez véget ért, és visszatért oda, ahol korábban tartózkodott, nagy vágya támadt indulás előtt visszatérni meglátogatni az Olajfák hegyét, mivel Urunk akarata nem az volt, hogy ott maradjon ezeken a szent helyeken. Az Olajfák hegyén található egy kő, ahol Urunk a mennybe ment, és amelyben a mai napig látható a lába nyoma: ezt akarta még egyszer látni a Zarándok. Senkinek nem szólt erről, vezetőt sem vitt (akik török vezető nélkül indultak, nagy veszélynek tették ki magukat), titokban vált el a többi zarándoktól és egyedül ment az Olajfák hegyére. Az őrök nem akarták beengedni. Adott nekik egy kis kést az írószerszámai közül, melyeket magánál hordott. Miután befejezte nagy vigasztalással járó imádságát, feltámadt a vágya, hogy Betfagéba menjen. Ott eszébe jutott, hogy nem jól nézte meg az Olajfák hegyén, melyik oldalon volt a jobb láb és melyiken a bal. Visszatért oda, és azt hiszem, az ollóját adta az őröknek, hogy engedjék belépni.

48 – Amikor a kolostorban megtudták, hogy így, vezető nélkül ment el, a szerzetesek mindent megmozgatva keresték. Így történt, hogy az Olajfák hegyéről lefelé jövet találkozott egy derékszíjáról felismerhető kereszténnyel, aki a kolostor szolgálatában állt. Nagy bot volt a kezében, nagyon dühösnek látszott és úgy hadonászott, mintha meg akarná ütni. Amikor odaért hozzá, durván elkapta a karját, ő pedig ellenállás nélkül engedte magát vezetni. De a jóember többé nem engedte el. Amint így vezette ez a derékszíjas keresztény az úton, nagy vigasztalást kapott Urunktól: úgy tűnt neki, folyamatosan látja Krisztust maga felett. Ez pedig nagy bőségben egészen addig tartott, amíg odaért a kolostorhoz.

49 – Másnap elindultak, majd Ciprusra érkezve a zarándokok különböző hajókkal mentek tovább. A kikötőben három vagy négy Velencébe induló hajó volt. Az egyik egy török, a másik egy nagyon kicsi bárka, a harmadik pedig egy gazdag velencei igen gazdag és impozáns hajója. Ez utóbbinak kapitányát kérték meg bizonyos zarándokok, hogy legyen szíves elvinni a Zarándokot, de a kapitány, amikor megtudta, hogy nincs pénze, elutasította, annak ellenére, hogy a Zarándokról áradozva sokan kérték, stb. A kapitány azt válaszolta, hogy ha szentről van szó, akkor tegye meg az utat úgy, mint szent Jakab, vagy valami hasonló módon. Ugyanazok a közbenjárók a kis hajó kapitányától nagyon könnyen megkapták, amit kértek.

Amikor elindultak, a reggeli szél kedvező volt, de délután vihar támadt, úgyhogy a hajók elszakadtak egymástól. A nagy hajó még Ciprus szigeteinél elpusztult, csak az emberek menekültek meg. A török hajó ugyanebben a viharban mindenestül odaveszett. A kis bárka sok viszontagságon ment keresztül, míg végül Pula közelében partot értek. Tél közepe volt, nagy hidegek és havazás. A Zarándoknak semmi más ruhája nem volt, mint egy durva vászonból készült, térdig érő bő nadrág, amely a lábszárát szabadon hagyta, cipő és egy fekete szövet zeke, amely a hátán lévő sok szakadás miatt egészen nyitott volt, és egy rövid, igen kopott bekecs.

50 – 1524 januárjának közepén érkezett Velencébe, miután Ciprus óta a tengeren töltötte egész novembert és decembert, és a január első felét. Velencében találkozott a két ember egyikével, akik Jeruzsálembe indulása előtt befogadták magukhoz. Adott neki tizenöt vagy tizenhat gyula-arany adományt, meg egy darab szövetet, amelyet többször összehajtva a hasára tett a nagy hideg miatt. Miután a Zarándok megértette, hogy Isten akarata volt, hogy ne maradjon Jeruzsálemben, kezdte magának szüntelenül feltenni a kérdést: mit tegyen? Végül inkább arra hajlott, hogy egy ideig tanulni fog, hogy a lelkeket segíthesse. Elhatározta, hogy Barcelonába megy. Így elhagyta Velencét és Genovába indult. Egy nap Ferrarában éppen az imádságait végezte a főtemplomban, amikor egy szegény alamizsnát kért tőle. Adott neki egy márkát, ami öt vagy hat garast érő pénz volt. Azután jött egy másik, akinek szintén adott egy darab pénzt, kicsit nagyobb értékűt. A harmadiknak, mivel már csak gyula-aranyai voltak, adott egy aranyat. A szegények látták, hogy alamizsnát ad, és csak jöttek egyre-másra. Így mindenét odaadta, amije volt. Végül sok szegény jött együtt alamizsnát kérni. Azt felelte, hogy bocsássanak meg neki, de már nincs semmije.

51 – Ferrarából ekkor elindult Genova felé. Útközben spanyol katonákkal találkozott, akik jól tartották az éjszaka. Nagyon meglepte őket, hogy azt az utat választotta, amelyen szinte pontosan a két hadsereg, a franciák és a birodalmiak között kellett végighaladni. Kérték, hogy térjen le az országútról és válasszon egy másik biztosabbat, amelyet megmutattak neki. De ő nem vette figyelembe a tanácsukat. Éppen ellenkezőleg, egyenesen haladt tovább az úton, és eljutott egy kiégett, lerombolt faluba; azután pedig egészen estig senkivel sem találkozott, aki enni adhatott volna neki. De napnyugtakor egy bekerített faluba érkezett, ahol az őrök rögtön elfogták, gondolván, hogy kém. Bezárták egy kis házba a kapu közelében, és vizsgálni kezdték, mint szokás, amikor meggyanúsítanak valakit. Minden kérdésre azt válaszolta, hogy nem tud semmit. Levetkőztették és még a cipőjét és minden testrészét is megvizsgálták, hogy lássák, nem visz-e levelet. Mivel semmilyen módszerrel nem tudtak meg semmit, megláncolták és a kapitányhoz vezették, hogy majd ő szóra bírja. Kérte, hogy bekecsével takarják be, amikor elvezetik; nem adták rá, cipőben és a fent említett zekében vitték el.

52 – Ahogy így ment, a Zarándok előtt mintha megjelent volna, ahogyan Krisztust elvezették, bár ez nem olyan látomás volt, mint a többi. Három nagy utcán kísérték végig. Minden szomorúság nélkül lépkedett; éppen ellenkezőleg, vidám volt és elégedett.

Szokása szerint akárkivel beszélt, önözve szólította meg, áhítatból, mert Krisztus és az apostolok is így beszéltek, s így tovább. Amint így haladt ezeken az utcákon, felvillant benne a gondolat, hogy ebben a helyzetben jó volna mellőzni ezt a szokást és nagyságos úrnak szólítani a kapitányt, mert kissé félt, hogy megkínozhatják. De aztán felismerte, hogy kísértésről van szó: „Mivel ez a helyzet, nem szólítom nagyságos úrnak, és nem fejezem ki tiszteletemet, sőt a kalapomat sem veszem le előtte”.

53 – Megérkeztek a kapitány palotájába; őt ott hagyták az egyik lenti szobában. Egy pillanattal később már a kapitány beszélt hozzá. Ő pedig, mindenféle udvariasságot mellőzve, kevés szóval válaszolt, a szavak között feltűnően nagy szünetet tartva. A kapitány bolondnak nézte, ezért így szólt azokhoz, akik odahozták: „Ez az ember féleszű, adjátok vissza a dolgait és dobjátok ki”. A palotából kilépve találkozott egy ott lakó spanyollal, aki elvitte magához, enni adott neki és ellátta mindennel, amire szüksége volt az éjszaka. Reggel útnak indult, és egészen estig gyalogolt.

Két katona meglátta egy toronyból, és lejöttek, hogy elfogják. Elvezették a kapitányukhoz, aki francia volt. A kapitány többek között megkérdezte tőle, melyik vidékről származik. Amikor megtudta, hogy Guipuzcoából, ezt mondta: „Én is arról a környékről való vagyok”; úgy tűnik, egy Bayonne közelében fekvő helyről származott. Azután folytatta: „Vigyétek el és vendégeljétek meg, bánjatok jól vele”. A Ferrara és Genova közötti úton sok más, kevésbé fontos dolog történt. Végül megérkezett Genovába, ahol felismerte őt egy Portundo nevű vizcayai, akivel többször beszélt, amikor még a Katolikus király udvarában szolgált. Ez helyet szerzett neki az egyik Barcelonába induló hajón. Nagy veszélyben forogtak, hogy elfogja őket Andrea Doria, aki üldözőbe vette őket, mert akkoriban a franciák oldalán állt.

Barcelona és Alcalá

54 – Barcelonába érkezve elmondta Isabel Rosernek és egy bizonyos Ardévol mesternek, aki a grammatikát tanította, hogy tanulni szeretne. Mindkettőjüknek nagyon tetszett a gondolat, Ardévol mester felajánlotta, hogy ingyen tanítja, Isabel Roser pedig, hogy biztosítja megélhetését. A Zarándok ismert egy szerzetest Manresában, azt hiszem, hogy szent Bernát rendjéből, aki nagyon lelki ember volt. Vágyott a közelében lenni, hogy tanulhasson tőle, zavartalanabbul adhassa át magát a lelki életnek, és a lelkeknek is hasznára lehessen. Azt válaszolta tehát nekik, hogy elfogadja az ajánlatot, ha Manresában nem áll rendelkezésére a lehetőség, amiben reménykedett. Amikor azonban elment oda, megtudta, hogy ez a szerzetes meghalt. Visszament tehát Barcelonába és nagy odaadással tanulni kezdett. De egy dolog nagyon gátolta: amikor kezdett valamit kívülről megtanulni – amint arra a grammatika kezdetén szükség van –, új felismerések jöttek a lelki dolgokról és új ízek, méghozzá oly módon, hogy nem volt képes tanulni, és nem is tudta elűzni ezeket, bár nagyon küzdött ellenük.

55 – Így történt, hogy sokat töprengve ezeken, ezt mondta magában: „Nem akkor jönnek ezek az igen élénk felismerések, amikor imádkozni kezdek, vagy amikor misére megyek”. Így lassanként rájött, hogy kísértésről van szó. Miután imádkozott, elment a santa María de la Mar templomába, amely mesterének háza közelében állt. Meg is kérte őt, hogy hallgassa meg egy kicsit ebben a templomban. Amikor leültek, őszintén feltárt mindent, ami lelkében történt, és hogy emiatt egészen addig milyen keveset haladt előre. Most azonban neki, mesterének ígéretet tesz a következő szavakkal: „Megígérem önnek, hogy a két év során sohasem mulasztom el meghallgatni az előadásait, amíg csak Barcelonában kenyeret és vizet találok, amin megélhetek”. És mivel ezt az ígéretet nagy határozottsággal tette le, soha többé nem érezte ezeket a kísértéseket.

A Manresában kezdődött gyomorfájás, ami miatt cipőt is húzott, elmúlt; gyomorfájástól azóta nem szenvedett, hogy elindult Jeruzsálembe. Ezért mikor Barcelonában tanult, feltámadt benne a vágy, hogy folytassa régi vezekléseit. Kezdte kilyukasztani a cipője talpát. Fokozatosan tágította a lyukat, úgyhogy mire a tél hidege megérkezett, már csak a felső részt viselte.

56 – Mikor véget ért a két év tanulás, melynek során állítólag jelentősen előrehaladt, mestere azt mondta neki, hogy most már hallgathatja a filozófia előadásokat, s hogy menjen Alcalába. Ő azonban levizsgáztatta magát egy teológiai doktorral, aki ugyanazt tanácsolta neki. Így aztán elment Alcalába egyedül, bár volt már néhány társa, azt hiszem.

Alcalába érkezve koldulni kezdett és alamizsnából élt. Tíz-tizenkét napja élt így, amikor egy napon egy pap és a vele lévők, látván, hogy koldul, nevetni kezdtek rajta és gyalázni kezdték, ahogy az lenni szokott, amikor jó egészségben lévők koldulni kezdenek. Ebben a pillanatban haladt arra Antezana új ispotályának vezetője, aki sajnálkozva magához hívta és elvitte az ispotályba, ahol adott neki egy szobát és minden szükségessel ellátta.

57 – Alcalában nagyjából másfél évet tanult. Mivel 1524 nagyböjtjében érkezett Barcelonába és ott két évig tanult, Alcalába 1526-ban jött. Soto Terminijét, Albert Fizikáját és a Szentenciás Mestert tanulta.

Alcalában gyakorolta magát lelki gyakorlatok adásában és a hittan magyarázatában. Ennek folytán gyümölcs termett Isten dicsőségére, sok személy jutott el a lelki dolgok igen nagy ismeretére és ízlelésére. Mások kísértések hatása alá kerültek. Egyikük például, amikor meg akarta magát ostorozni, nem tudta megtenni, mintha visszafogták volna a kezét. Más hasonló dolgok is történtek, ami a nép között mendemondákat szült, annál is inkább, mert mindenhol sok ember gyűlt össze, ahol a hittant magyarázta.

Ahogy Alcalába érkezett, megismerkedett don Diego de Eguíával. A testvérénél lakott, aki nyomdász volt Alcalában és akinek bőségesen telt mindenre, ami szükséges. Adományaikkal ők is segítették a szegények támogatásában. A Zarándok három társa a nyomdásznál lakott. Egyszer, amikor adományt jött kérni valakinek, don Diego azt mondta neki, hogy nincs pénze, de kinyitott egy ládát, amelyben mindenféle volt: különböző színű ágyterítők, valamilyen nagy gyertyatartók és más hasonló dolgok. Miután mindezt becsavarta egy lepedőbe, a Zarándok a vállára vette és ebből segítette a szegényeket.

58 – Mint már szó volt róla, az egész vidéken nagy híre kelt az Alcalában történteknek. Egyesek így beszéltek róla, mások amúgy. A dolog eljutott a toledói inkvizítorokig. Amikor azok eljöttek Alcalába, vendéglátója értesítette a Zarándokot, mondván, hogy „zsákruhá¬sok¬ként” és „megvilágosodottakként” emlegetik, és készülnek lemészárolni őket. Az inkvizítorok azonnal vizsgálatot kezdtek életükről és pert indítottak ellenük. Végül visszatértek Toledóba anélkül, hogy hívatták volna őket, bár kizárólag emiatt jöttek. A vizsgálatot Figueroa vikárius kezébe adták, aki most a császári udvarban van.

Néhány nappal később a vikárius hívatta őket és elmondta nekik, hogy az inkvizítorok vizsgálatot kezdtek életükről és pert indítottak ellenük. Sem a tanításukban, sem az életükben nem talált hibát, minden akadály nélkül folytathatják tehát azt, amit addig tettek. Mivel azonban nem szerzetesek, nem tűnik jónak, hogy mind ugyanolyan ruhában járjanak. Jó volna, és ezt meg is parancsolja nekik, hogy ketten – és megnevezte a Zarándokot és Artiagát – feketére festessék ruhájukat, két másik pedig, Calixto és Cáceres barnára. Juanico, a fiatal francia, maradhatott úgy, ahogy volt.

59 – A Zarándok azt mondta, megteszik, amit parancsoltak nekik. „De nem tudom, mondta, mi hasznuk ezeknek a vizsgálatoknak. Néhány napja egy pap nem akarta megáldoztatni valamelyikünket, mert az illető hetente áldozott, és velem is akadékoskodtak. Szeretnénk tudni, hogy találtak-e valami eretnekséget nálunk?” – „Nem, válaszolta Figueroa; ha találnának, megégetnék önöket.” – „Önt is megégetnék, mondta a Zarándok, ha eretnekséget találnának önnél.” Befesttették a ruhájukat, amint megparancsolták nekik. Tizenöt vagy húsz nap múlva Figueroa megparancsolta a Zarándoknak, hogy ne járjon mezítláb, hanem vegyen cipőt. Nyugodtan megtette, mint minden ehhez hasonló dolgot, amit parancsoltak neki.

Négy hónappal később ugyanaz a Figueroa ismét vizsgálatot indított ügyükben. A szokásos dolgokon túl azt hiszem ez alkalommal történt, hogy egy előkelő férjes asszony különösen tisztelte a Zarándokot. Hogy ne láthassák, Alcalá de Henáres-i szokás szerint lefátylazva jött kora reggelente az ispotályba. Amint belépett, fellibbe