Wernz X. Ferenc

1842. dec. 4. Rottweil. Nyelv: német. SJ 1857. dec. 5. Gorheim. Psz. 1871. máj. 28. Andernach. F. 1876. febr. 4. 4 fog. prof. Ditton Hall. Rendfőnök 1906. szept. 8. Róma. †1914. aug. 19. Róma.

A württembergi Rottweilben született, hivatalosan 1857. december 5-én, egy nappal tizenötödik születésnapja után lépett be a Társaságba. 1871-ben szentelték pappá, de a következő évben a „Kulturkampf” jezsuitaellenes törvényei miatt el kellett hagynia Németországot. 1872–3-ban az ausztriai Feldkirchben tanított középiskolában. A következő évben a hollandiai Exatenben végezte a harmadik próbaévet. Onnan az angliai Ditton Hallba került, ahol a Németországból elűzött fiatal jezsuiták folytatták tanulmányaikat. 1875–82-ben kánonjogot tanított Ditton Hallban, majd Rómába került, és a Gergely Egyetemen folytatta tanári működését. Rómát nem hagyta el többé. Számos vatikáni hivatal tagja volt, így a Rendkívüli Egyházi Ügyeké, a Szent Officiumé, az Indexé és a Zsinati Kongregációé. 1904-től részt vett az új egyházjog megfogalmazásában. 1904–6 között a Gergely Egyetem rektora volt.
Egyházjogászi hírnevét jelentős tanácsadói működésének és klasszikus jogi műveinek, a Ius Decretaliumnak és a Ius Canonicumnak köszönhette. Első művét X. Piusz Sollertium sane című brevéjével 1905-ben hivatalosan is megerősítette, de a legnagyobb elismerés, hogy művét az 1917-ben kiadott hivatalos egyházjog megjelenése után is használták a jogászok. Nagy jelentősége abban állt, hogy a tudományos követelmények és a gyakorlati élet problémái között mindig megtalálta az egyensúlyt.
Luis Martín rendfőnök halála előtt kinevezte Rogerio Freddit vikáriussá, aki 1906. április 30-án egybehívta augusztus 31-re a rendi nagygyűlést. A bevezető előadás megtartásával Wernzt bízta meg. A szeptember 8-i gyűlésen a harmadik menetben Wernzt választották meg rendfőnökké.
A nagygyűlés egy kényes feladattal kezdte meg munkáját. 1906. augusztus 30-án a bíboros államtitkár, Merry del Val közölte a vikáriussal, hogy XIII. Leó pápa három posztulátumot terjeszt a nagygyűlés elé tárgyalásra. Az első a tanulmányokat érintette. X. Piusz utalt előde, XIII. Leó 1892-es apostoli levelére, melyet mint megkérdőjelezhetetlen szabályt be kell tartani. A második követelmény a missziókat érintette. Ebben a pápa sürgős feladatnak tartotta, hogy Japánban a felsőbb oktatás céljára hozzanak létre egy intézményt, melynek a Szentszék részéről teljes támogatást biztosított. A harmadik követelmény a Társaság íróira vonatkozott. A pápa követelte, hogy a bollandisták számára, ha eddig nem volt, két cenzort kell kinevezni, és a vitás kérdéseket egy e célra létrehozott bizottságnak kell eldöntenie.
Ezekkel a pápai posztulátumokkal kapcsolatban Wernz megjegyezte, hogy a pápa három pontot akar a nagygyűlés elé terjeszteni, és egy atyát érintő információt közölni, melyről később kiderült, hogy rágalom volt. Továbbá közölte azt is, hogy még a nagygyűlés előtt a pápa tárgyalt a vikáriussal és az asszisztensekkel ezekről a pontokról, és megjegyezte, hogy azokról a nagygyűlés szabadon kifejezheti véleményét. Hasonló módon nyilatkozott az államtitkár P. Mayernak is. A generális megjegyezte, hogy erről a dekrétumban nem kell beszélni, csak a gyűlés aktáiban.
A pápa kéréseit átadták az illetékes komisszióknak. A 6. dekrétumban a nagygyűlés kifejezte a Társaság hűségét XIII. Leó előírásai iránt; a tanulmányokat illetően elfogadta a javaslatot a tokiói intézet alapítására; ami a harmadik kérést illeti, ott megelégedett a hagyományos könyvcenzúrára való hivatkozással. A problémát minden valószínűség szerint P. Hippolyte Delehaye Les légendes hagiographiques, a szentek életrajzait tartalmazó 1905-ös könyve okozta. Ma már ismerjük a probléma hátterét. A könyv megjelenése előtt az előírt két cenzor helyett három adta le megalapozott ítéletét a műről, tehát elővigyázattal jártak el, így nincs alapja új rendelkezéseket hozni.
A nagygyűlés előírásai három kérdésben adtak okot aggodalomra: a szabályhűség főleg a szegénység fogadalmával kapcsolatban; az alaposság és a hithűség a tanulmányokban és a tanításban; hűség, egészséges kritika és látásmód a Szentírás magyarázatában. Az apostoli munkáknál kiemelkednek a Mária-kongregációk. A tanításban csak kivételes esetben vehetnek részt laikusok.
A nagygyűlés határozatainak megvalósításában jól érzékelhető a nagy tudású és kiegyensúlyozott jogász rendfőnök. Írásaiban is erre mutatnak a megjegyzések: „egy világosan megfogalmazott törvény nem enged meg magyarázatokat és feltevéseket”; „rossz állam az, ahol sok törvény van”; „az előhaladáshoz három dolog szükséges – első: végrehajtás; második: végrehajtás; harmadik: végrehajtás”.
Wernz kormányzása alatt a Társaság létszáma növekedett, főleg Észak-Amerikában; öt új rendtartományt alapított: Kanadában, Kaliforniában, New Orleansban, Mexikóban és Magyarországon.
Kormányzása alatt a legtöbb gondot a szerzetesi élet nehéz körülmények között való megtartása okozta. Németországból, Franciaországból és Portugáliából kiűzték a jezsuitákat, és Olaszországban zavaros volt a jogi helyzetük. Emiatt ajánlotta neki a pápa, hogy „tartsa szorosan a gyeplőt”. A Társaságon belüli kapcsolat szorosabbá fűzésére alapította az Acta Romanát. Előmozdította a professzusházak alapítását, amelyek szinte teljesen eltűntek, pedig a tartományokban a szegénység és az apostoli lelkület példái voltak. Így jöttek létre újra Bécsben, Bilbaóban, Madridban és Valenciában. Gondja volt a Mária-kongregációk előmozdítására is. Jelentős alkotásává vált a tokiói egyetem, mely a kezdeti nehézségeket az első években, 1908–13 között, át tudta hidalni az egész Társaság segítségével.
1909. május 7-én a pápa megalapította Rómában a Biblikus Intézetet, melynek vezetését a jezsuita rendre bízta. Ez egy modernizmus-ellenes intézkedés volt. Az első igazgató P. Leopold Fonck lett, a konzervatív biblikus, aki harcolt a jeruzsálemi Biblikus Iskola ellen, melyet M. J. Lagrange vezetett. 1912-ben a jeruzsálemi intézet kiadványainak használatát megtiltották az egyházmegyei szemináriumokban. Korunkban egy nagyon alapos levéltári kutatás tudná csak megállapítani, ha egyáltalán lehetséges, ki és milyen mértékben felelős az akkor kialakult helyzetért: a pápa, a rendfőnök vagy P. Fonck.
1914-ben ünnepelte a Társaság a visszaállítás századik évfordulóját. A rendfőnök 1913. december 25-én levelet intézett a Társasághoz. Az ünneplés csúcspontja Peter Albers műve volt, a Társaság százéves működését bemutató Liber saecularis S. J. A nagy ünneplést korlátozta az I. világháború kitörése, valamint a pápa és a rendfőnök halála.
A modernista áramlatok visszaszorításának idején a rendfőnök nehéz helyzetben volt. A Szentszék megnyilatkozásait és iránymutatását hűségesen közölte a Társasággal: Louis Duchesne elítélését, Lagrange szentírási műveinek bevonását, bizonyos folyóiratok olvasásának tilalmát. Bekérte a jezsuita tanulmányi házakból a nyilvános viták téziseit, és megszorító rendeleteket hozott arra, hogy jezsuiták külső egyetemeken folytassanak tanulmányokat. A Szentírás tanításában a hagyományos tanokat sürgette.
A francia jezsuita Louis Billot 1911-es bíborosi kinevezését szerencsétlen lépésnek tartotta. A francia P. Gustave Desbuquois-t és az Action Populaire-t védte Merry del Val bíboros államtitkárnál, de tiltotta nekik, hogy a világi politikába avatkozzanak. A Társaságon belül is sok vitás kérdés merült fel: a pápa iránti engedelmesség természete; a modern irányzatokkal szembeni magatartás; a tudományos kutatás szabadsága; a tomista vagy suáreziánus irányzat a teológiában és a filozófiában; a szakszervezetek és azok irányzatai stb. A Társaságon belül Wernz a mérsékelt konzervatívok (Léonce de Grandmaison, Hermann Muckermann, Peter Lippert, Delehaye és Enrico Rosa) irányába hajlott, Billot, Guido Mattiussi, Giuseppe Chiaudano felé azonban nem. Próbálta menteni a rend egységét, habár sokan támadták, főleg a holland, német, francia, osztrák és olasz integrista sajtó, melynek X. Piusz pápa is többször hitelt adott. Az olasz Cassiani Ingoni állítása szerint az integristák követelték a rendfőnök Wernz és két asszisztens, Włodzimierz Ledóchowski és Fini eltávolítását, amire a kutatók mindeddig nem találtak bizonyítékot.
Ebben a légkörben ült össze 1910-ben és 1913-ban a prokurátorok kongregációja. Ezeken a rendfőnök buzdított a belső megújulásra, és a jelenlevők számára pontos leírást adott a Társaság helyzetéről. Nincs nyoma annak, hogy a jelenlevők a helyzettel kapcsolatban megjegyzéseket tettek volna, vagy követeléseket fogalmaztak volna meg. Valószínűleg a többség nem is tudott arról, milyen nehézségei voltak a rendfőnöknek egy kisebb integrista csoporttal, melynek azonban nagy befolyása volt a pápánál is.
Összegezve Wernz kormányzása a Társaság belső megújulására irányult. Biztosítani akarta a szolid képzést anélkül, hogy engedményeket tett volna a modernizmusnak vagy az integralizmusnak. Ez a magatartás a Társaság javára szolgált, Wernz azonban nagy árat fizetett érte. Látnia kellett, hogy élete vége felé, főleg az utolsó hónapokban még a pápában is egyfajta bizalmatlanság és tartózkodás alakult ki vele szemben.
A XXVI. általános nagygyűlés 1915-ben, közvetlenül Ledóchowski rendfőnökké választása után, megvizsgálta a több rendtartomány által is kért javaslatot, elfogadott egy dekrétumot, megemlékezve Wernz nagyvonalú és hatásos kormányzásáról, amellyel megvédte a Társaságot a modernizmus veszélyeitől, és előmozdította a pápa iránti hűséget. A dekrétum segít az akkori helyzet és annak vitái megértésében. Ledóchowski nyíltan elismerte a kérdés súlyosságát és a nehézségeket, melyeket egy kis csoport (nevet nem említ, de kétségkívül Billot-ra gondol) okozott azzal, hogy eljárást akart indíttatni, és el akarta ítéltetni az elhunyt rendfőnököt. Ezzel egy kiegyensúlyozott dekrétumot hoztak létre, amelynek horderejét igazán csak egy mai történész tudja megérteni.

Ir: Generálisok 75–8.született: 1842-12-4, Rottweilbelépés: 1857-12-5, Gorheimfogadalom: 1876-02-4, Ditton Hall, 4 fog. prof.papszentelés: 1871-05-28, Andernachmeghalt: 1914-08-19, Rómabeszélt nyelvek: német