2017 szeptemberi imaszándék

Plébániáinkért, hogy missziós lelkülettől vezérelve a hit továbbadásának és a szeretetről való tanúságtételnek helyei legyenek.

A kereszténység lényegéhez tartozik, hogy a hívők közösségeket képeznek. A Bibliából ismeretes a jeruzsálemi őskeresztény közösség élete. Az ott lakó hívők rendszeresen összejöttek az apostolok tanításának hallgatására és az eucharisztia közös ünneplésére. Egy szívvel-lélekkel dicsérték az Istent, és az egész nép szerette őket. Amikor az első pünkösdkor Péter evangéliumhirdetése révén új emberek lettek Krisztus-hívővé, és megkeresztelkedtek, ezt úgy fejezi ki a Biblia, hogy „körülbelül háromezer ember csatlakozott aznap hozzájuk.” (ApCsel 2,42) A kereszténység úgy terjedt tovább, hogy a jeruzsálemi közösség és más közösségek vonzó életstílusa, valamint vándormisszionáriusok hitterjesztő igehirdetése révén hívők új közösségei alakultak a különböző városokban. E közösségek felszentelt vezetőit, már a 2. századtól kezdve, püspököknek (görögül: episzkoposz) hívták. Amikor az egyház rohamos növekedése következtében faluhelyen is sokan lettek kereszténnyé, ott is hívő közösségek alakultak ki, melyeket pappá szentel pretresbiterek vezettek. Így fokozatosan az egész földkerekségre kiterjedt az egyház szervezete: a városi közösségeket vezető püspökök joghatósága a környező területek közösségeire is kiterjedt, a helyi közösségeket pedig, a püspökök főfelügyelete alatt, presbiterek irányították, ők vezették a közösségi eucharisztiát és hirdették az igét. A kora középkorban terjedt el a szokás, hogy ezeket a közösségvezető presbitereket latinul „plebanus”-nak, azaz „a népet (latinul: plebsz) vezető lelkészeknek nevezték. A görög nyelvű egyházban ugyanakkor a „parochos” (parókus)-cím terjedt el.

A mai egyházban is, minden katolikus keresztény hívő valamelyik „plébánia” tagja, az egy püspök joghatósága alá tartozó plébániák pedig az „egyházmegyét” (latinul: diocoesis) alkotják.

Ebből jól megérthetjük az e havi imaszándék értelmét: azért imádkozunk, hogy azok a plébániák, amelyekhez tartozunk, igazi, élő keresztény közösségek legyenek. A Biblia szerint a keresztény közösség szembetűnő jellegzetessége az, hogy „a tanítványok szeretik egymást” (vö. Jn 13,35). Az egymást és mindenki mást is szerető, életüket értelmesnek tartó, megpróbáltatások között is örvendező keresztény közösségek sugárzó ereje volt évszázadokon keresztül a legfőbb oka a kereszténység terjedésének. Például a fáradt, kiábrándult és kicsapongó szórakozásokkal unalmukat elűző késői római birodalom lakóit a fiatal keresztény közösségek ragyogó életpéldája vonzotta csatlakozásra. Ha ilyenek a keresztény közösségek, vagyis a plébániák, akkor nem kell sokat töprengeni azon, hogy miképpen terjesszük a hitünket. A hit magától fog terjedni.

Egy hasonlattal világosíthatjuk meg ezt a valóságot: a hófehér virágdíszbe öltöző és édes, ízes almákat termő almafára nem kell plakátot akasztani azzal a felirattal, hogy „jöjjetek ingyen almát szedni”.  Elég, hogy az almafa almái tényleg ízesek legyenek. Futni fognak az emberek az almafához, hogy megízleljék gyümölcsét.

Megosztom ezt a cikket: