Norciai romokból Európát emelni! – P. Vértesaljai László jegyzete

Késő este érkezem Norcia-ba, valójában Spoleto-ból, ahol az Albornoz várban a földrengés sújtotta umbriai és marchei városok megmentett műkincseiből nyitott kiállítást tekintettem meg. Serravalleban, 6 km-re Norciatól carabinierik állítanak meg. Rutin ellenőrzés! Mindössze fél óráig tart, míg modern fedélzeti számítógépek zümmögése mellett kiderül: Padre, tutto in completo ordine!, vagyis minden teljesen rendben van. No, most már legalább ők is tudják, gondolom, és leereszkedem északról Benedek szülővárosába a falak mentén. A falak, úgy ahogy állnak, 50-100 méterenként tátongó, kidőlt résekkel, ledőlt tornyokkal. Felettem sziporkáznak a csillagok és metsző élességgel kúszik fel mind magasabbra a pengevékony sárga Holdsarló! Őrtálló katonák engednek be, igazából csak a vatikáni igazolványom indítja meg őket. A közeli térre egyenesen nem jutok, csak a kertek alól, a túlsó oldalról. A gyéren pislákoló fények mellett minden még vigasztalanabb. Az ablakokban itt-ott fényt látok, lakják az emberek a várost, de nevetés vagy emberi beszéd nem hallatszik. A főtérre vezető úton megüt egy kirakat: Agenzia Immobiliare. Ingatlan ügynökség. Itt, Norciában, ahol minden mozog, most nem lehet ingatlanból megélni. Valójában kulcsot kaptam a kezembe, még inkább eszembe és szívembe: most aztán igazán mindent meg kell mozgatni Európáért! Csakhogy megálljon még, mozdulatlanul!

Így érek a tér közepén álló Szent Benedek szoborhoz. Éles fényű reflektorok világítják meg, egészen alulról nézve a márványszobor fehérje kimered a sötét éjszakából. Kérdem is tőle? Jó Benedek, van-e még valami az öreg Európában, ami a helyén maradt, tudod, ami immobilis? Kezeivel válaszol. Jobbja fölmutat az égbe, tenyere nyitott, onnan akárki kicsusszanhat fölfelé. Onnan, onnan fölülről jön a Szó, az Igazság, amit hallgatni kell: Ausculta! Végül is ezt hagyta ránk, fiain keresztül az egész Európára, hogy „Hallgasd meg, ó fiam, a mester parancsait, és hajlítsd hozzá szíved figyelmesen”. Másik keze tekercset tart, de mutatóujjával a földre bök, ahol a könyvek és írástekercsek a műveltséget jelzik, egy földgömb pedig az egész univerzumra utal. Ám az ujj végül a földre mutat, arra az ager-szántóföldre, aminek Benedek két kezével adott kultúrát. Láttam is környéken, s tanúsíthatom, hogy Norcia környékén él még a benedek-rendi agrikultúra. Fölszántott, boronált barna földhátak mélyén föl- fölszökik már az új vetés zöldje.

Körbejárom a szobrot és látom, hogy jó magas lábazatra helyezték a Szentet! 1880-at írtak akkor, olvasom hát a latin feliratot. Benedeknek, a nyugati világ szerzetessége szerzőjének, az irodalom, a tudomány és a művészet szolgájának, a fölművelés elterjesztőjének állít emléket Nursia szülővárosa 1880 szeptemberében, emlékezve 480-ra, amikor a Szent napvilágot látott. Akkor volt éppen 1400 esztendeje, most pedig 1537 éve annak a születésnek. Ma még inkább, ezerszer inkább kellene őrá hallgatnunk! Körüljárom az alapzatot és örvendező szívvel szemlélem, hogy valójában soha sem szűnt meg a rátekintés. Pápák, közeliek és távoliak, kezdve a hatodik századvég Nagy Szent Gergely pápájával, aki maga is bencés szerzetes, szólnak folyamatosan a nagy időíven át. XII. Piusz pápa emléktáblája 1958 augusztusában Norciai Szent Benedeket a keresztény Európa atyjaként nevezi, érdemei elismeréséül és szent jövő előjeleként. VI. Pál pápa 1964. október 24-én a Pacis Nuntius apostoli levelében Szent Benedek apátot egész Európa fővédőszentjének hirdeti meg, és ezt örök emlékezetül állították 2014. október 24-én. A piedesztál negyedik márványlapja – időpont és megnevezés nélkül, a nevünkben is tehát – a nevén nevezi Őt, az európai ősatyát: Szent Benedek, a béke hirdetője, az egység megteremtője, a civil kultúra tanítómestere, a keresztény vallás hírnöke, a nyugati monasztikus élet szerzője.

Múltba révedésemből fölriadok és alaposabban széjjelnézek. A kisvároshoz mérten hatalmas tér szobor előtti része üresen áll, de a mögöttes tér be van kerítve hatósági korláttal. Háttérben amolyan futurisztikus állványzat mögött a Szent Benedek bazilika homlokzata. Ennyi maradt a földrengés után a Szent Benedek féle Isten-házból. A homlokzat mögött üresen és sötéten tátong az egykori templomhajó. Összedőlt köveit kihordták ide a térre. Nézem a köveket. Nézem a romokat. Európát látom romokban heverni. A homlokzat hamar elkészül, de a hajó, a templomhajó…? Az oldalfalak, a sekrestye, a gyóntatófülkék és jaj, a keresztelőkápolna? Benedekre nézek, aztán a lábainál heverő kőtörmelékre. Ugye, arra gondolsz, hogy pont így indult mintegy1500 éve? – tekint rám kérdően. Egy nyíláson besurranok a nagy kőtömbök közé. Faragott kövek és kezemmel lassan simogatni kezdem Európát. Márai Sándor Kassai polgáraira gondolok, akik közül az egyiket, a fiát az apja küldi: Menj fiam, mindig csak napnyugatra, és „Hallgasd meg, ó fiam, a mesterek parancsait, és hajlítsd hozzá szíved figyelmesen”. Aztán gyere haza fiam! Sok a munka itt, itthon!

A nyelvemen van már, hogy de akkor ott voltál, Te, mint építőmester! És hittek Neked. Benedek lassan fölemeli a kezét és mint sok monostor bejáratánál teszi ezt, kezét az ajkára illeszti, mintegy bezárja a szót, de a jobbja továbbra is fölfelé mutat és a hallgatásra, a meghallásra ösztönöz. Szólnak, hallod szólnak! Odaföntről! Azt hiszem, ma ez a legfontosabb, újból meghallgatni azt a Hangot, meghallgatni szívvel és lassan föl kell emelni a kalapácsot és a vakolókanalat. Hé ott, magasabbra a tetőt, ácsok!

P. Vértesaljai László SJ

Megosztom ezt a cikket: