Hála egy küzdelmekben és gyümölcsökben gazdag életért: elhunyt Kelényi Tibor SJ

A Jézus Társasága Magyarországi Rendtartománya – hosszú és gazdag életéért hálát adva – tudatja, hogy Kelényi Tibor SJ augusztus 29-én, szombaton 9:15 órakor hazaköltözött az örökkévalóságba. Tibor atya az utóbbi időben a budapesti Farkas Edith otthonban lakott, ott érte a halál. A temetés időpontjáról később adunk tájékoztatást.

Kelényi Tibor 1937-ben született, a Jézus Társaságába 1957-ben lépett be. 1960-ban szentelték pappá, de jezsuitaként nem tevékenykedhetett, így az első 12 évet segédmunkásként, valamint – ahogy fogalmazott – „kóbor papként” töltötte, kisegítéseket vállalva egyes plébániákon. 1973-ban végre állandó lelkipásztori helyet kapott a budapest-újlaki plébánia káplánjaként; innen 1976-ban a XIII. kerületi Béke térre került ugyancsak káplánnak, 1984 és 1986 között pedig továbbra is Budapesten a belvárosi plébánia káplánjaként szolgált. 1986-ban a Mária utcai Jézus Szíve Jezsuita Templom igazgatójának nevezték ki, majd 2005-től ugyanitt a kisegítő lelkészi feladatokat látta el.

2020 márciusában volt gyémántmisés; a sors fintora, hogy a hatvanadik szentelési évfordulón – elsőmiséjéhez hasonlóan – a koronavírus-helyzet miatt csak szűk körben ünnepelhetett. Ebből az alkalomból készült az alábbi összegzés a magyar jezsuiták negyedéves lapja, a MIND számára, melyben lelkipásztori szolgálatának főbb állomásait elevenítjük fel. Ezzel az írással tekintjük át Tibor atya küzdelmekben és örömökben egyaránt gazdag életét, hálát adva mindazokért a kegyelmekért, amelyekben jóvoltából a környezete részesülhetett.

„Csak azért is jezsuita leszek”

A kommunisták eltávolíttatták a szemináriumból, így – épp hatvan éve – titokban szentelték pappá. Az ötvenes években jezsuita tanulmányait is kalandos módon, például kapalas közben végezte. Pillanatképek a Jézus Szíve-templom korábbi igazgatója, a gyémántmisés Kelényi Tibor SJ életéből. Szokol Réka írása.

1954 júniusában egy csapat középiskolás fiú hivatástisztázó lelkigyakorlatot végzett Pálos Antal jezsuita vezetésével Balatonszabadiban. A reggeli mise után nyolc férfi rontott be a házba – ÁVH-sok. Volt köztük, akit rövidnadrágosan ugrasztottak át valamelyik közeli belügyminisztériumi üdülőből, mert kellett az erősítés – hátha a 15 serdülő közül valaki ellenállással próbálkozik. Pálos Antalt, aki abban az időben a magyarországi rendtartomány elöljárója volt, letartóztatták, majd bebörtönözték, a fiúkat hazazavarták, és rájuk parancsoltak, hogy jezsuitával többé ne találkozzanak.

Úgy tűnt, mindenki zokszó nélkül hazakullogott, az ellenállás azonban a lelkek mélyén született meg és formálódott szavakká. Csak azért is jezsuita leszek – határozta el Kelényi Tibor 1954-ben Balatonszabadiban, és a „szőke, vacak gyereket” – ahogy Pálos atya szeretettel szólította – később sem tántorította el semmi attól, hogy Szent Ignác nyomdokaiba lépjen.

Pedig akkoriban a Jézus Társasága illegálisan működött, miután 1950-ben a szerzetesrendek szinte mindegyikét betiltották. A jezsuita tartományfőnököket egymás után zárták börtönbe, a szerzeteseket elüldözték, sokakat internáltak, a provincia intézményeit államosították, s a legtöbb rendtag papként sem tevékenykedhetett.

Kelényi Tibor ilyen körülmények között kezdte meg jelöltként a képzést Ambrus Lóránt „műtőszagú” hittanóráin (Lóránt atya akkor még novícius volt, közben műtőssegédként dolgozott, és ruhájából éterszag áradt), latint pedig Bodolay Gyula atyától tanult esténként, miután a kalocsai gimnázium egykori tanára befejezte esztergályos műszakját.

Érettségi után, 1955-ben egyházmegyés papnak jelentkezett, persze úgy, hogy nem tudták róla, közben jezsuitának készül. A Római Katolikus Központi Hittudományi Akadémián aztán egyre nyomasztóbban nehezedett a hallgatókra az elvárás, hogy részt vegyenek a szocialista rendszerrel kiegyező békepapok gyűlésein. 1959-ben a szeminaristák megtagadták a részvételt a mozgalomban, ezért a hallgatók felét – köztük Kelényi Tibort – kizárták az intézményből. A 45 elbocsátott kispap titkos szemináriumban folytatta tanulmányait, vizsgáztatásukat az illegális képzésszervezésben rutinos jezsuiták, Mócsy Imre és Petruch Antal, valamint Bálint József vállalták.

Kelényi Tibor ekkor másodéves novícius volt, jezsuita formációja a Széher úti kórház kertészetében zajlott, ahol Kovács Jenő atya gyomlálás közben magyarázta a Rendalkotmányt és ismertette meg vele Szent Ignác lelki, szellemi örökségét. 1959-ben a papi képzést is intézményes kereteken kívül kellett folytatnia, s 1960. március 19-én az illegális szemináriumot szervező Tabódy István albérleti lakásában, az akkori Tanács körút 10-ben szentelték fel. Nem volt jelen a családja, sem ünneplők, és a szertartáson nem hangzott fel orgonaszó. Elsőmiséjét pár nappal később titokban mutatta be a Belvárosi Szent Mihály-templom egyik mellékoltáránál.

Ekkor már kétkezi munkásként dolgozott, előbb az Országos Vérellátó Szolgálatnál, majd a Közlekedési Múzeumban, később anyagmozgató lett, aztán karbantartó. Tizenkét éven át „kóbor papként” oda ment misézni, ahova kisegítő szolgálatra valamelyik jóindulatú plébános meghívta. Bár szerzetes volt, nem élhetette meg a rendház nyújtotta biztonságot, és apostoli munkát nem végezhetett.

A hatvanas évek elejétől Kelényi Tibor kertész, fűtő és hivatalsegéd volt a Széher úti kórházban, melynek kertje – Kovács Jenő jezsuita jóvoltából – spirituális központként is működött. Amikor a díszkert Mária-szobrát a kórház vezetősége fel akarta számolni, Tibor atyáék vállalták a munkát, majd a szobrot áthelyezték a gyümölcsös egyik rejtett zugába, ahol aztán nagyszerűen lehetett elmélkedni, imádkozni, gyóntatni. Nap mint nap hasonló leleményességgel keresték a szolgálat lehetőségeit, kialakították az ima, a liturgia, a lelkigyakorlatok színtereit, felkutatva az egymáshoz vezető utakat.

A hetvenes évekre a kommunista egyházpolitika következtében csökkenni kezdett az egyházmegyés papok száma, de enyhült a szorítás is, így Tibor atya is el tudott helyezkedni plébánián. 1973-ban Budapest-Újlakon szolgált, három év múlva a Béke téri Szent László-templomba került, 1981-ben pedig elöljárója kérésére útlevelet szerzett, és Kanadában végezte el a harmadik jezsuita probációt. Két évvel később Makkosmárián tette le az örökfogadalmat, és 1986-ban már a Belvárosi plébániáról helyezték át a Mária utcába, hogy az egykori jezsuita templom igazgatója legyen.

A provincia működését 1989 decemberében az állami hatóságok hivatalosan is elismerték, egy évvel később az itthon élő rendtagok (Sectio I.) és külföldre menekült társaik (Sectio II.) újra együtt alkothatták a Jézus Társasága Magyarországi Rendtartományát. Tibor atya ekkor Nemesszeghy Ervin, az egyesült provincia első tartományfőnöke mellett lett konzultor (tanácsos) és ökonómus (a gazdasági ügyek intézője).

„Vérbeli plébános, az ökonómus tisztet csak kénytelen-kelletlen, a szükség kényszerítő hatására vállalta” – írta róla egyik rendtársa 1990-ben. Mégis másfél évtizeden át kezelte a rendtartomány pénzügyeit, és még 1990-91-ben a Mária utcai rendház felújításával szerzett komoly érdemeket. Ha csak ennyit tett volna, már az sem volna kis teljesítmény olyasvalakitől, aki saját bevallása szerint – utalva jezsuita képzésének nemhivatalos voltára – „semmit nem csinált rendesen”.

Frissítve: 2020. október 05.