2011. júniusi imaszándékok

Általános szándék: Hogy a papok, Krisztus Szívében egyesülve, mindig igazi tanúságtevői legyenek Isten gondos és irgalmas szeretetének.

Jézus Szívét ünnepelve a liturgiával bepillantunk a szent Szívbe, amelyet megnyitott a katona lándzsája. Ezzel magának az Istennek a Szíve nyílt meg. Az ünnepi liturgia a szent Szív nyelvén szól, már az ószövetségi imákban, amelyek teljes értelme Jézusban tárul elénk, és amelyekben felhangzik a mi válaszunk is: „Az Úr az én Pásztorom, nincs is semmiben hiányom” (Zsolt 23/22); „Én magam megyek juhaim keresésére, és vigyázok rájuk” (Ez 34,11). Isten személyesen gondoskodik rólam, rólunk, a közösségünkről, az emberiségről. Nem vagyok magamra hagyva, elveszve a világmindenségben és a mai, egyre inkább irányt tévesztő társadalomban.

A világ vallásai végső soron mindig azt vallották és vallják, hogy valójában egyetlen Isten van. De ő egy távoli Isten; más hatalmakra, más erőkre, más istenségekre hagyja a világot. Ő maga ugyan jó, nem veszélyes; de segítséget sem nyújt. Ilyen világlátás különösen jellemezte a felvilágosodás korát, és jelen van a mai zűrzavaros gondolkodásban, életérzésben is. Isten csak egy távoli eredet; nem törődik velünk, és minden bizonnyal jobb is így.

Valójában Isten és az ő Krisztusa ismer engem, szeret engem, törődik velem. „Ismerem juhaimat, és juhaim ismernek engem.” (Jn 10,14.) Ennek a jézusi valóságnak többszintű rétegeződése van; különösen fontos az, hogy Jézus közösségében a tagok egy része arra kap hivatást és küldetést, hogy magának a Pásztornak történelmi megtestesítője és képviselője legyen. Ők a papok: az örömhír hirdetői, a közösségi élet vezetői és lelkei, a szentségi élet szolgái.

Ez az egyházi valóság keltsen bennünk igazi örömet; hagyjuk az örömet mélyen belénk szívódni. Az emberi és krisztusi történet egy apró pontján ott élünk, tevékenykedünk, rábízva a lelkipásztorunkra. Papjainkban (illetve bennem a papban) éljen a jó Pásztor emberismerete, gyengédsége, szeretete, gondoskodása, irgalma.

2010. június 11-én, a papság évének befejezésekor XVI. Benedek hosszan szólt témánkról. Vele együtt elmélkedjünk át néhány szempontot. „»A papság Jézus Szívének szeretete«, szokta mondani a szent arsi plébános. Ez a megható kifejezés arra indít, hogy gyengéden és hálásan felelevenítsük azt a mérhetetlen adományt, amelyet a papok jelentenek nemcsak az Egyháznak, hanem az egész emberiségnek is.” „Az arsi plébános kifejezése felidézi Krisztus átszúrt szívét és a töviskoronát is.” Ugyanő Krisztus ajkára adja ezt a szót: „Megbízom szolgáimat, hogy hirdessék: én mindig kész vagyok, hogy fogadjam őket; az én irgalmam végtelen.” „A jó Isten mindent tud. Előre tudja, hogy gyónásod után majd újból vétkezel, és mégis megbocsát.”
Missziós szándék: Hogy a Szentlélek támasszon közösségeinkből nagyszámú missziós hivatást, akik készek arra, hogy teljesen Isten Országa terjesztésének szenteljék magukat.

Imádkozunk azokért, akik majd hivatást kapnak, és imádkozunk magunkért valamennyiünkért, akiknek soraiból ezek a hivatások kikerülnek, valamennyiünk készségéért az elköteleződésre. Kérjük a Szentlélektől, hogy teremtse meg közösségeinkben a „hivatások kultúráját”.

E kultúra létrejöttének első tényezője maga az ima, főképpen a közösségi, liturgikus imádkozás. Plébániáinkon, iskolai közösségeinkben alakítsunk imacsoportokat. Ezek szerezzék meg közösségük szeminaristáinak, szerzetesnövendékeinek névjegyzékét, és egy vagy több tagjuk vállalja, hogy „keresztapja”, „keresztanyja” lesz valamelyik fiatalnak: imádkozik érte, valamilyen módon konkrétan is felveszi vele a kapcsolatot, és gondoskodik róla. Szervezzünk (pl. csütörtöki napokra) „szentmisét hivatásokért”.

Ilyen módon korunkban is helyreáll és növekszik a pap meg a misszionárius értékelésének légköre. Nem nehéz meglátni, hogy ez mennyire javára válik a közösségnek is meg a fiataloknak is.

VI. Pál írta 1975-ben korunk apostolairól (Evangelii nuntiandi 69), és 2007-ben XVI. Benedek idézte: „Kiváló módon készek és szabadok arra, hogy mindent elhagyjanak, és hirdessék az evangéliumot a föld végső határáig. Vállalkozó szelleműek, és apostolkodásukat gyakran olyan eredetiség, olyan tehetség jellemzi, amely kiváltja csodálkozásunkat. Nagylelkűek: gyakran ott találjuk őket a misszió előőrseiben, és a legnagyobb kockázatokat vállalják életük és egészségük veszélyeztetésére. Valóban az Egyház sokat köszönhet nekik.”

Missziós hivatásokról van tehát szó, olyan mai értelemben, hogy a jézusi üdvrend fokozottabb vállalására a hagyományosan meg az újabb keletűen keresztény közösségeknek egyaránt égető szüksége van.

Végeredményben tehát valamennyiünk missziós hivatásának egyre inkább erősödő kibontakozásáért imádkozunk.

Nagy Ferenc SJ

Frissítve: 2018. május 14.