2012. áprilisi imaszándékok

Általános szándék: Hogy sok fiatal tudja elfogadni Krisztus hívását arra, hogy kövesse őt a papságban és a szerzetesi életben.

Apostolainak azt mondta az Úr Jézus: „Az aratnivaló sok, de a munkás kevés. Kérjétek hát az aratás Urát, hogy küldjön munkásokat aratásába.” (Lk 10,2.)

Ma is bőséges az aratnivaló, a munkások pedig kevesen vannak. A világ bizonyos vidékeiről elmondhatjuk ugyan, hogy nem hiányzanak a papok, a női és férfi szerzetesek, hogy a hívekkel elegendő pap törődik, és támogatja őket. Valójában azonban a helyi egyházak többségére erősen ránehezedik a sajátosan Istennek szentelt férfiak és nők hiánya; a katolikus világban számos közösségnek nincs lelkipásztora, aki arra ösztönözze, hogy Jézus Krisztus evangéliuma szerint éljen; számos vidéken sok plébániának nincs lelkésze, és ez azt jelenti, hogy ezekben a plébániákban sok vasárnap és parancsolt ünnep múlik el az Eucharisztia ünneplése nélkül: a hívek nem vehetnek részt az utolsó vacsorának, Krisztus életáldozatának közösségi megélésében. A pap pótolhatatlan: csak ő képes az Eucharisztiában jelenvalóvá tenni Krisztus testét és vérét, a gyóntatószékben megbocsátani bűneinket.

A férfi és női szerzetesek, a diakónusok és az Istennek szentelt világiak különféle módokon működnek együtt az egyetemes Egyház evangelizáló tevékenységében: segítik a papokat, dolgoznak helyi egyházuk lelkipásztorkodásában, stb. Imájukkal a szemlélődők támogatják az Egyházat, erősítik hitünket, és segítenek abban, hogy az Úr Jézust elvigyük a föld minden sarkába.

Az igaz, hogy az Úr hív, most is állandóan hív, és soha nem szűnik meg hívni; de ez a hívás a megszólított férfi vagy nő részéről választ vár. Ezt a választ ma gúzsba köti az elvilágiasodás meg az anyagelvűség, amely sorvasztja társadalmainkat. Ebbe a válaszadásba kell a szentatya kérésének megfelelően bekapcsolódnunk; valamennyi megkeresztelt ember alkotja az Egyházat, lelkipásztorainkkal együtt tehát mi is felelősek vagyunk azért, hogy Urunknak bőségesen legyenek munkásai az „aratásban”.

Az árilis havi szándékban a szentatya is imádságot kér tőlünk, hogy számos fiatal tudja elfogadni Krisztus arra szóló hívását, hogy kövesse őt a papságban vagy a szerzeteséletben, és így soha ne legyen hiány szent papokban, férfi és női szerzetesekben; az ő feladatuk az, hogy megszenteljék az Egyházat, tehát minket is, az Egyház gyermekeit.

Ne tévesszük soha szem elől: maga az Úr Jézus egész éjszakákon át imádkozott azokért, akiket földi élete során meghívni készült. (Fernando Cavada Guzmán, apa és nagyapa, egy nemzetközi katolikus szervezet alelnöke, Chile.)

Missziós szándék: Hogy a feltámadott Krisztus biztos remény jele legyen az afrikai földrészen élő férfiak és nők számára.

Pillanatkép Malawiból: kétezernél többen vesznek részt egy 5 km-es körmeneten; Jézus szenvedéséről és haláláról elmélkednek, szépen összeválogatott énekeket és imákat mondanak; a nap erősen süt, 30 foknál melegebb van. Nem egyedülálló, hanem gyakori, a hívektől igen kedvelt esemény ez.

Amikor e jegyzetek írója Dél-Afrikában zulu nyelvű közösségben lelkipásztorkodott, a húsvéti vigília az egész éjszakát kitöltötte; nagyszámú gyónást követte a vigília liturgiája, sok felnőtt keresztelésével és bérmálásával, és amit énekelni lehetett, azt nagyon szépen énekelték.

A zuluk és más afrikaiak eleve szerették és gyakorolták a hosszú, szépen ünnepelt virrasztásokat; a húsvéti vigília tehát az inkulturáció kiváló eleme. Azért is az, mert az ő hagyományos virrasztásaik gyakran kapcsolódnak halálesetekhez, a halottnak és rokonainak ünnepéhez, amelyet visszaemlékezés, sírásás és temetés, részvét és életünk utolsó nagy misztériuma tölt ki.

Nagy jelentősége van a húsvéti vigília sajátos elemeinek: a lángnak, a gyertyának, a víznek. Gyakran nem keresztény afrikaiak is részt vesznek, hogy pl. szentelt vizet vihessenek haza.

A feltámadás reménysége eleven ellentmondás ama két valóság között, egyrészt amelyből ered (a halál), másrészt amelyet Krisztus keresztje és feltámadása nyújt. Ez adja húsvét vigíliájának és a vigília szép megünneplésének értelmét.

A XX. század során Afrikában a Krisztus-hit és a katolikus Egyház hatalmasat nőtt és mélyült. Afrikába tehát behatolt a kereszténység lényege, és most azért imádkozunk, hogy ez századunkban is folytatódjék. (Chris Chatteris, Dél-Afrikában működő jezsuita nyomán.)

Frissítve: 2018. május 14.