2012. decemberi imaszándékok

Általános szándék: Hogy az elvándorlókat az egész világon nagylelkűen és hiteles szeretettel fogadják, különösen a keresztény közösségek.

(Adolfo Nicolás atya, a jezsuiták általános rendfőnöke és a jezsuita menekültszolgálat általános igazgatója 2010 decemberében üzenetet küldött a menekültszolgálatnak. Ebből idézünk néhány bekezdést, hiszen ennek az üzenetnek a lényegi tartalma mindnyájunknak szól.)

Amint arról nyilván számot adtok magatoknak, az elvándorló személyek világa gyors változást él meg. Azóta, hogy a csónakokon menekülő vietnamiak részvéttel teli válaszra ihlették Arrupe atyát az egész jezsuita rend nevében, megvalósult az elköltözésnek számos új formája, a sebezhetőségnek és szenvedésnek sok új megtapasztalása. Ti ezeket nálam jobban ismeritek: a természeti és környezeti katasztrófák áldozatait, azokat, akik földjüket és otthonukat elhagyják az ásványok és alapanyagok világméretű hiánya miatt, a városba menekülők számának növekedését – hogy csak néhányat említsek. A menekültszolgálat hogyan tudja előmozdítani az igazi szabadság szellemét és felépítését egyszerre, hogy rugalmasan megfeleljen a részvétünk felé irányuló ilyen új hívásoknak?

Nyilván meg akarunk felelni a szükségleteknek. De hogyan tudunk felépíteni valami tartósabbat, valamit, ami megerősíti azok emberi mivoltát, akikért dolgozunk? Hogyan tudjuk segíteni őket, hogy megtapasztalják a kiengesztelődést, hogy közeledjenek egymáshoz, hogy gyógyítsák azokat a mély sebeket, amelyek gyakran kötődnek az erőszakos helyváltoztatáshoz – mindezt úgy, hogy békés közösségek jöjjenek létre?

Az a kérdés is felmerül, hogy a menekültszolgálat hogyan tudja tevékenyebben védeni és előmozdítani  az evangéliumi vendégszeretet értékeit a mai világban, amelyet lezárt határok és az idegenekkel szembeni nagyobb ellenséges érzület jellemeznek. A vendégszeretet az a mélyen emberi és keresztényi érték, amely válaszol valaki kérésére, nem azért, mert az illető tagja a családomnak vagy közösségemnek, a fajomnak vagy vallásomnak, hanem egyszerűen azért, mert emberi lény, akinek befogadásra és tiszteletre van szüksége. Ez az irgalmas szamaritánus erénye, aki az útszélen fekvő emberben nem egy másik faj tagját látta, hanem szükségben szenvedő testvért.

Olyan érték ez, a menekültszolgálat minden tagja jól tudja, amelyet a mai világban, a mai kultúrában és politikában kilúgoz az, hogy sokan félnek a „másiktól”. Sokan lezárják határaikat és szíveiket, félelmük vagy neheztelésük miatt azokkal szemben, akik tőlük különböznek. A menekülteket szolgálva ti a tevékeny evangéliumi vendégszeretet vagytok; de talán azt a kérdést is feltehetjük magunknak, hogyan tudjuk befolyásolni – teremtőképesen, ténylegesen és pozitívan – ama kultúrák vészes, halálos, a vendégszeretetet kizáró „értékeit”, amely kultúrákban tevékenységünket végezzük.

(E havi imáink foglalják magukban a sok millió elvándorlót; de még inkább azokat, akik kisebb-nagyobb szervezetekbe tömörülnek az elvándorlók ezerféle problémáinak csökkentésére, megoldására.)
Missziós szándék: Hogy Krisztus az emberiségnek úgy nyilvánuljon meg, mint a világosság, amely Betlehemből árad, és az Egyház arcán tükröződik.

Amikor figyelmünket azokra a szándékokra fordítjuk, amelyeket a szentatya hónapról hónapra imáinkba ajánl, felfedezzük, hogy szinte valamennyiben azért fohászkodunk, hogy szívünk és lelkünk, a miénk és felebarátainké, szélesre megnyíljék a Szentléleknek, aki több szeretetre, több nagylelkűségre ösztönöz. Hogy igazán élők legyünk, egyénileg és csoportosan (családban, nemzetben, Egyházban), szükséges megnyílnunk erre a növekedésre. Lelkünknek nőnie kell ezen alapvető igazság ismeretében és befogadásában, hogy teljesen Istentől függünk, és az ő irántunk való szeretete mérhetetlen. Szívünknek válaszolnia is kell erre az isteni szeretetre azzal, hogy magunkat Istennek és testvéreinknek adjuk. Jézus szavával és példájával szüntelenül ezt tanította a betlehemi jászoltól a hegyi beszéden át a Kálvárián felállított keresztig. Ugyanezt árasztja belénk a bölcsesség és a szeretet Lelke, az isteni Világosság és Tűz, hogy elfordítson az önpusztítástól, és az élet frissességébe vigyen.

Betlehem sötét éjjelében ott volt a jászolban a tündöklő lelki világosság. Később Jézus egyszerű emberi ajkáról felhangzott a legnagyszerűbb valóság: „Aki sötétben jár, nem tudja, hova megy. Amíg tiétek a világosság, higgyetek a világosságban, hogy a világosság fiai legyetek. Azért jöttem a világba, hogy világosság legyek, hogy mindaz, aki hisz bennem, sötétségben ne maradjon.” (Jn 12,35–36.46.) „Amikor fölemelitek az Emberfiát, akkor megtudjátok majd, hogy Én Vagyok, és semmit sem teszek magamtól, hanem úgy mondom ezeket, amint az Atya tanított engem.” (Jn 8,28.) „Mindenki, akit nekem ad az Atya, hozzám jön, és aki hozzám jön, nem utasítom el.” (Jn 6,37.)

Krisztus, ma és minden nap, azért jön hozzánk, hogy Fiú mivoltának világosságát szétárassza szívünk és lelkünk legbensejében, és így a Szentlélek ajándékával képessé tegyen, hogy mi is sugározzuk a szeretet világosságát testvéreink szívébe-lelkébe. Amikor valóságosan nekünk adja testét és vérét, és a Lélek eleven „vizét”, akkor tudatosul bennünk, hogy a világ (amelyet mi színes, hatalmas valóságnak látunk) nem egyéb, mint a nagylelkű szeretet elsajátításának és megélésének színhelye.

Krisztus arra hív minket, testvéreit, hogy életünket és embertársaink szükségleteit az ő betlehemi szeretetének világosságaként lássuk. Ez az igazibb és mélyebb valóság. Imádkozzunk azért, hogy az igazság, az öröm, a segítés, a dicsőség hatékony tanúságtevői tudjunk lenni.

(Az imaapostolság volt dél-afrikai országos igazgatója, a jezsuita James Fitzimons nyomán)

Megosztom ezt a cikket:
Frissítve: 2018. május 14.