2012. januári imaszándékok

Általános szándék: Hogy a természeti katasztrófák áldozatai megkapják azt a lelki és anyagi erősítést, amelyre szükségük van életük újraépítéséhez.

Egészen addig sose láttunk hozzánk annyira közeli csapást bekövetkezni, mint azt a földrengést és cúnamit, amely 2011 márciusában sújtotta Japánt. A képek elárasztották a világot a televízió, a sajtó és főleg az internet által; ez utóbbin még ma is láthatjuk őket. – A csapás körzetén kívül rövid ideig tart az emlékezés; egy hét vagy legfeljebb két hét után elhalványul az érdeklődés. Magában a körzetben viszont az emléke akár fél évszázadig is eleven marad, sőt még tovább is azokban a családokban, amelyek mindent elvesztettek.

Ne felejtsük el! Sose felejtsük el! Talán megkapott egy-két kép, mint például az a férfi a völgyhídon. A víz bezúdul a híd alatti utcába, törmeléket magával sodró fekete víz. Szintje gyorsan emelkedik. Az áradásban csónakok jelennek meg csapatostul. A férfi néz lefelé, kíváncsian, meglepődve; majd a másik oldalra rohan, hogy ott is lássa a vizet, amely folytatja pusztító áradását; aztán visszatér előző helyére, míg végül rádöbben (amint ez pár pillanattal korábban egy közelében járó autóvezetővel is történt), hogy veszélyben lehet a völgyhídon. Akkor futva elmenekül. Épségben megúszta?

Anyának nevezzük a természetet; bizony szeszélyes, csapodár anya. A fák gyümölcsöt teremnek, a mezőkön gabona, rizs, burgonya nő; a virágok ezerféle színeikkel beragyogják a napot. Igen: ha süt a nap, ha jókor és kívánatos mértékben esik, ha a talaj tartós marad, a tenger pedig nem lép ki medréből. Ne is szóljunk a többi teremtményről, amelyekkel jóban-rosszban osztozunk ezen a bolygón – legyen szó háziállatokról, pusztító sáskákról vagy elefántokról. A férfi a völgyhídon ugyan mit tudott Természet Anyáról? Úgy látszik, bízott benne. Bizonyosan nem látta, hogy jön a csapás, a dühöngés, hogy a szelíd arc ördögivé fajult.

Ne feledjünk! Sose feledjünk! De hát nem kell-e továbbhaladni az életben, nem kell-e a szivacsot ráhagyni a múltra? Persze kell; de nem elfeledve, amit akkor láttunk. Ha akarjuk, nevezzük ezt „kinyilatkozásnak”: olyan dolognak, amely normálisan rejtve marad szívünk mélyén. Egyik pillanatról a másikra nyilvánvalóvá lett, hogy nincs ezen a földön valami soha véget nem érő helyünk, és hogy a természet anyai óvintézkedéseinek bizony megvannak a kiaknázatlan, előre nem látható korlátai. Még azok sem, akik előre figyelmeztettek a cúnamira, később nem úszták meg; hamarosan rádöbbentek, hogy az események túlléptek rajtuk. A férfi a völgyhídon: talán bármelyikünk magára ismer benne, amikor a természet megvadul.

Átvitt értelemben Anyának nevezhetjük a Természetet. Ugyancsak van egy Atyánk is, a szó szoros értelmében mennynek és földnek Teremtője. Teljes biztonsággal hozzá intézhetjük imánkat. A férfi a völgyhídon vajon imádkozott? – És aztán: a cúnami hány csoda megvalósulásának adott alkalmat? Valószínűleg többnek, mint gondolnánk, de bizonyosan kevesebbnek, mint szerettük volna. Ha számolunk a csodák ritkaságával, inkább annak van értelme, hogy az áldozatok lelki erősségéért imádkozzunk. A megerősödés fontosabb, mint a csodák, mert a napok, a hetek, az évek hosszú során át segíti a természeti csapások áldozatait, jóllehet az emberek többsége elfelejtette balszerencséjüket.

Ne feledjünk! Sose feledjünk! Egy napon te is a völgyhíd embere lehetsz. Természet Anya valamennyiünket együtt kötéllel szorosan köt egybe, akár jóra, akár rosszra egyaránt. – Ezt elismerve teljesen Istenbe, az Atyába helyezhetjük minden bizalmunkat, bármennyire gyengék és sebezhetők vagyunk; Atyánk elé tárhatjuk minden szükségünket: személyes szükségeinket, mások szükségeit, a természeti csapások áldozatainak szükségeit.
Marc Lindeijer SJ (1966), flamand, Róma
Missziós szándék: Hogy a keresztények elköteleződése a béke javára alkalom legyen arra, hogy minden jóakaratú ember előtt tanúsítsák Krisztus nevét.

Napjainkban a világot szüntelenül a gyűlölet, a diktatúrák, az erőszakos küzdelmek szaggatják. Tehetetlenség és reménytelenség légkörébe merülünk; azt kérdezzük, egyáltalán lehetséges-e igazi béke. Körülöttünk minden csupa viszálykodás: a széthulló családok, a megosztott társadalmak, a rongálódó környezet. – Krisztus ugyanezeket a lesújtó helyzeteket élte meg: megosztottság és gyűlölet a zsidó társadalomban szegények és gazdagok, római gyarmatosítók és zsidó közösség, „igazak” és „bűnösök”, szamaritánusok és egyebek, szadduceusok és farizeusok, zsidók és pogányok, rabszolgák és szabadok között. Úgy tűnt, hogy küldetésének nem sikerül semmit megváltoztatnia a társadalomban. – Mégis Krisztus halálában és feltámadásában valósul meg a mi győzelmünk és egy égő reménység nagyszerű üzenete. Az Atya „nagy irgalmában új életre hívott minket Jézus Krisztusnak a halálból az élő reményre való feltámadása által” (1Pét 1,3). Ezt a reményt nem szabadna magunkba zárva őrizgetni; el kell vinnünk a többieknek.

Az Emmauszba tartó tanítványok reménytelenségbe süllyedtek: az egyetlen személy, akibe reményüket helyezték, szégyenletes halállal halt meg. Mikor aztán Jézus megjelenik, és velük tart, az emmauszi út remény és hit pillanatává válik. A reménytelenség reményre fordul, a tehetetlenség teljes elköteleződésre. Még erősebb fellelkesülés az, hogy felismerik Jézust a kenyértörésben. Később aztán a pünkösd meghozza a teljességet és a bátorságot, hogy prófétai, éber és elkötelezett Krisztus-tanítványok legyenek.

Hasonlóan mi is arra kaptunk hivatást, hogy megváltoztassuk a megélt viszály és igazságtalanság helyzeteit, és a magunk részéről prófétává, éberré és elkötelezetté váljunk a hit és az igazságosság szolgálatában. Tanúi leszünk így Krisztusnak, a béke Fejedelmének. Prófétainak lenni annyi, mint jelen lenni Isten népe számára, vezetve őt a béke, a kiengesztelődés és az igazságosság útján. Ébernek lenni annyi, mint kiművelni a tevékenységre hajlamos képességünket, nem megelégedni az idők jeleinek olvasásával, hanem elővételezni a jeleket, vagyis közvetlenül olyan tevékenységek szolgálatába állni, amelyeknek később pozitív befolyása lesz a társadalmi átalakulásra. Az elkötelezett keresztény az, aki az isteni Gondviselésbe vetett bizalommal bekapcsolódik a különféle folyamatokba, amelyek minden személy számára az élet teljességét (Jn 10,10) keresik bármilyen területen: politika, gazdaság, földművelés, kereskedelem, technológia. . . Hitünk olyan hit, amely reményt hordoz: a jobb irányú változásba és Isten Királyságának a földön való megvalósulásába vetett reményt.
Elias Omondi Opongo (1969), kenyai, Anglia
(Nagy Ferenc SJ  fordítása)

 

Frissítve: 2018. május 14.