2012. novemberi imaszándékok

Általános szándék: Hogy a püspökök, a papok és az evangélium valamennyi szolgája bátor tanúságtételt nyújtsanak a megfeszített és feltámadt Krisztushoz való hűségről.

Minden püspök, minden pap, minden diakónus a püspök kézrátételével és szentelési imájával kapja meg azt, hogy alkalmas szolgája legyen Krisztusnak és Egyházának, az Egyházában jelen levő, keresztre feszített és feltámadt Krisztusnak. Mi, a megkereszteltek közössége, akik ezt az Egyházat alkotjuk, tőlük kapjuk a szentségeket, amelyek a bennünk élő és Lelkével minket kísérő Krisztus valódi és hatékony jelei. Pap nélkül nem valósulhat meg az Eucharisztia, a kiengesztelődés szentsége, a betegek kenete; püspök nélkül pedig nem valósulhat meg a papszentelés. A valóságnak van egy mélyebb tényezője is: a felszentelt személy a szentséggel „alter Christus” (Krisztus mása) lesz, vagyis nem csupán Krisztus képviselője, hanem „Krisztus személyében” működő személy. Ennek a valóságnak mélységeit Szent Páltól tanulhatjuk meg; olvassuk el a filippiekhez írt levél 2. fejezetének 5–8. verseit.

Ezekben az években fájdalmasan élünk meg egy, az „alter Christus”-okkal kapcsolatos súlyos problémát: papok pedofíliáját. Néhány pap szexuálisan visszaél rábízott fiatalokkal: kiskorú vagy serdülő vagy szellemileg sérült fiúkkal és lányokkal. Súlyos büntetést érdemlő szörnyű bűntény ez; olyan kárt okozhat az áldozatok lelki és társadalmi fejlődésében, amely sokáig tart, sőt helyrehozhatatlan, és persze súlyos botránya az érdekelt papoknak és az egész egyházközösségnek. Ami az arányokat illeti: 2010-ben a katolikus Egyháznak 410 ezer papja volt; 2001 és 2010 között az egyházi vizsgálat kb. 300 papról derítette ki, hogy a legutóbbi 50 évben ezt a bűntényt elkövette.

Mi valamennyien vagyunk az Egyház. A szentatya arra hív fel: imádkozzunk ebben a hónapban, hogy azok, akiket felszenteltek püspöknek, papnak, diakónusnak (és velük együtt az evangélium valamennyi munkása), igazi és hiteles szolgák legyenek, mindig bátor tanúságot nyújtsanak papságukról és küldetésükről, Krisztus iránti teljes hűségben. Ott, ahol élünk – otthon, családban, plébániai közösségben –, ez a szándék indítson imára, hogy az Egyház mindig kapjon Urától olyan papokat, akik Krisztus szíve szerint élnek. Tegyük magunkévá nagyszüleink egyszerű, igazán krisztusi imáját: „Urunk, adj nekünk olyan papokat, akik szentek, bölcsek és egyszerűek!”
(Luis Javier Sarralde kolumbiai jezsuita nyomán)

Missziós szándék: Hogy a földön zarándokló Egyház a nemzetek világosságaként ragyogjon.

Ezzel a missziós szándékkal a szentatya arra hív meg minden keresztényt, hogy elmélkedjék az Egyház hivatásáról és küldetéséről, és ugyancsak fontolja meg, hogy milyen rész tartozik őrá ezek megvalósításában. Ezért nem csupán arra szól a hozzánk intézett felhívás, hogy az Egyházért imádkozzunk – mintha az Egyház egy pusztán velünk szembenéző valóság lenne –, hanem inkább arra kapunk sürgetést, hogy egész életünkkel járuljunk hozzá ahhoz, hogy élni segítsük az Egyház hivatását; vagyis hogy tanúságot tegyen Istenről, aki emberré lett minden emberért, és így hirdesse azt a világosságot, amely eljött a világba: eljött Jézus Krisztusban. Az Egyházzal együtt meghívást kapunk arra, hogy csatlakozzunk Zakariás énekéhez, és valamennyi nép előtt megvalljuk: Krisztus azért jött, hogy felkelő Napként meglátogasson minket a magasból, „hogy fényt hozzon azoknak, akik sötétségben és halálos homályban ülnek, lépteinket pedig a béke útjára vezérelje” (Lk 1,79).

Isten folytatni akarja ezt a művet, az ő művét, amely mindig „ma” kezdődik Jézus Krisztusban az Egyház által, hogy világosságát megvigye valamennyi nemzetnek, és meghirdesse nekik az üdvösséget. Ami ennek a feladatnak a teljesítését illeti, az Egyház nem csupán még folyton úton van, hanem függ is valamennyi keresztény elköteleződésétől és együttműködésétől. Ezért, ahogy Jézus a kereszt felé vezető útján azt kérte Getszemániban tanítványaitól, hogy csatlakozzanak imájához, ugyanúgy a „zarándok Egyház”, érezvén saját gyengeségét és szükségét elismervén, azt kéri híveitől, hogy érte imádkozzanak. Imádkozzanak, hogy módjában álljon megfelelni küldetésének: tanúságot tegyen Istennek a minden ember iránti végtelen szeretetéről, és amennyire csak lehet, mindazoknak szolgálatára álljon, akiknek még hiányzik a világosság, akik tehát vágyakoznak a saját megváltásukra.

Egyesülve az Egyháznak ezzel az imájával, igyekezzünk sajátos részvétet érezni mindazok iránt, akik mindmáig nem tapasztalták meg Jézus Krisztus szeretetét, és úgyszintén tegyük magunkévá az Egyház aggódását azokra nézve, akik „még a sötétségben élnek”. Imánk csak abban a mértékben válik igazán méllyé és az igazságnak megfelelővé, ahogy hajlandók vagyunk Istennek felajánlani életünket az Egyházért és mindazokért, akik még szenvednek a világosság hiányától. Ily módon az imádság végül átalakul alázatos kéréssé, amelyet Istenhez intézünk, hogy segítsen minket: tudjuk jobban megélni keresztségi hivatásunkat, amelynek révén beletartozunk az Egyházba (és az Egyháznak szüksége van imádságunkra), és amelynek révén az Egyházzal együtt hivatottak vagyunk arra, hogy valamennyi népnek hirdessük Jézus Krisztus világosságát.

(A Rómában működő Toni Witwer osztrák jezsuita atya)

Megosztom ezt a cikket:
Frissítve: 2018. május 14.