2014. novemberi imaszándékok

Egyetemes: Hogy azok a személyek, akik a magánytól szenvednek, megtapasztalják Isten közelségét és a testvérek támogatását.

Korunkban nagyon megnövekedett a magányosságtól szenvedő emberek száma. Az együtt élő és együtt dolgozó többgenerációs nagycsaládok eltűnése, a kis családok gyakori felbomlása, a munkanélküliek számának növekedése és az átlagos élettartam meghosszabbodása mind azt eredményezték, hogy napjainkban sok magányos ember él a világon. A magány pedig szenvedést okoz. Amikor az ember úgy érzi, hogy ő senkinek sem fontos, őt senki sem szereti, és senkit sem érdekel, hogy mi történik vele, akkor rászakad a szomorúság. A focimeccsek szurkolói és a sztárok rajongói a közösen lelkesedő tömegbe igyekeznek belemerülni, és ezáltal magányosságukat elfelejteni. A közös rendezvények hangos rajongásainak végeztével azonban annál kínzóbban szokott rájuk szakadni a magány. A játéktermek világa, ahol lármás zene bódít el mindenkit, és ki-ki, szomszédjától elkülönülve, magányosan nyomogatja a nyerőgépének gombjait, a mai világ „magányos tömegének” szomorú jelképe.

Már a Biblia első könyvében mondja az Isten: „Nem jó, hogy az ember egyedül van.” (Ter 2,18) Másokkal és másokért élni: ez az Isten által akart emberi életforma. Mit tehet azonban a mai ember, ha különböző okok miatt nem lel senkit, akivel és akiért élhetne? A keresztényeket ilyenkor az segítheti, hogy hiszik: ők soha sincsenek egyedül. A kommunista egyházüldözés alatt hosszú időre magánzárkába zárt magyar pap írta naplójegyzetébe: „Ebben a börtönben engem senki sem szeret. Zárkámban senki meg nem látogat. Mégsem vagyok sohasem egedül. Velem van az Atyaisten, velem van Jézus Krisztus, és velem van a Szentlélek. Mindig négyen vagyunk együtt: az Atya, a Fiú, a Szentlélek és én.” Ezzel a hittel tudta megőrizni ez a pap, még a börtönben is, lelki derűjét.

Az ókori régi remeték, akik önként vonultak a teljes magányba, szintén megtapasztalták az Istennek ezt a jelenlétét. A mai világban is ez lehet a gyökeres orvosság a magányosság fájdalmára: hittel és imával egyre mélyebben egyesülni az Istennel, akiben „élünk, mozgunk és vagyunk.” (ApCsel 17,28)

Ebben az Istenhez közeledésben azonban sokat segíthetjük mi is embertársainkat. Ne legyünk annyira elfoglalva csak saját magunkkal, hogy nem vesszük észre mások magányosságának szenvedését. II.János Pál pápa adta magányos öreg embereknek ezt a jó tanácsot: „Ha nagyon magányosnak érzed magadat, hívj fel telefonon valakit, akiről tudod, hogy még magányosabb náladnál.” Nem elvesztegetett idő az ilyen telefonhívás, hiszen Jézus mondta: „Amit legkisebb testvéreim közül egynek tesztek, nekem tettétek. Gyertek, Atyám áldottai.” (Mt 25,40)

A magányosság szenvedésének enyhítésére sokat segíthet az ember-léptékű közösségek megteremtése is. Öregek klubja, özvegyek találkozója, imacsoportok összejövetelei, különböző plébániai csoportok tevékenységei, és még sok egyéb kezdeményezés, segítheti a kölcsönös viszonyok ápolását. Hadd említsem japán misszionárius koromban szerzett egyik tapasztalatomat. Japánban nagyon népszerűek az idős nénik találkozói. Sokszor láttam a vasútállomásokon ezeket „néni-csoportokat”. Mentek közösen virágdíszítési kurzusra, tea-ceremóniára, születésnapi pártira, hangversenyre, kirándulásra stb. Vidáman tereferéltek, beszélgettek egymással, és elfelejtették magányosságukat.

Persze, minden magányos embert nem tudunk megvigasztalni. Ezért fontos, hogy azok, akik magányosak, e magányt is, a régi remeték módjára, Isten keresésére és megtalálására használják fel. A magány csendjében lehet meghallani az Isten szelíd hangját, és lehet megtapasztalni Jézus szavának igazát, aki azt mondta, hogy „csak egy dolog szükséges”.(Lk 10,42) Ezt az „egy dolgot” pedig nagyon jól lehet megtalálni a magány csendjében.

Nemeshegyi Péter SJ
ny.egyetemi tanár

 

Missziós imaszándék: Hogy a fiatal szeminaristáknak, férfi és női szerzeteseknek legyenek bölcs és jól felkészült nevelőik.

Nagyon fontos ez az imaszándék, hiszen a jövő egyháznak jó állapota nagyrészt attól függ, hogy lesznek-e abban működő jó papok és szerzetesek. Jó pap és jó szerzetes pedig akkor lesz valakiből, ha bölcs és képzett nevelői voltak. E kérdésben személyes tapasztalatból beszélhetek, mert harminchét évig a tokiói papneveldében szolgáltam. A japán egyház kispapjainak körülbelül a fele lakott abban a szemináriumban, ahol én is laktam, a Sophia egyetem hittudományi karán tartott óráimra pedig, az egyházmegyés kispapokon kívül, férfi és női szerzetesnövendékek is jártak.

Istennek hála, jó nevelőink voltak. A pap- és szerzetes növendékek képzőinél a legfontosabb tulajdonság, hogy ne csak leadják a tantárgyukat, hanem személyes, mély hittel higgyék is azt, amit tanítanak, és igyekezzenek azt életükben megvalósítani. A kispapok nevelője sohase képzelje magát „professzor úrnak”, mert hiszen, ahogy Szent Ágoston helyesen mondta, „Jézus Krisztus az egyetlen mesterünk, és az ő iskolájában mindnyájan tanulók vagyunk.” Nagyon jót tesz a kispapoknak, ha látják, hogy a szemináriumban a tanáraik ugyanazt az ételt eszik, mint ők, és ugyanúgy mosogatják étkezés után az edényeket, mint ők.

Jó, ha a nevelők és a tanulók ugyanazon a közös szentmisén vesznek részt. A tokiói szemináriumban ez nagyon szépen megvalósult: minden nap koncelebrált misét tartottunk, amelyen minden tanár és minden kispap, sőt még a konyhán szolgáló apácák is, részt vettek.

A tanításra vonatkozólag, mondanom sem kell, hogy oly módon kell oktatni a teológiát és a többi tantárgyat, ahogy azt a 2.vatikáni zsinat kívánja. A szentírást a teológia lelkének tekintve és a kétezeréves szent hagyományban gyökerezve kell a tanároknak ebbe a h hagyományfolyamba bevezetni a fiatalokat. Persze, ahogy a zsinat mondja, meg kell mutatni a keresztény tanítás kapcsolatát a mai világgal, és a ma élő emberek életével is.

Az egész papképzésre vonatkozólag a 2.vatikáni zsinat kiváló összefoglalásának idézésével szeretném befejezni ezt az írást:

„A szemináriumokban az egész képzésnek ara kell irányulnia, hogy az Úr Jézus Krisztus, a Mester, a Pap és a Pásztor példája szerint a kispapok igazi lelkipásztorokká formálódjanak. Készítsék föl tehát őket az ige szolgálatára, hogy Isten kinyilatkoztatott igéjét egyre jobban értsék, átelmélkedve magukévá tegyék, ajkukkal és életükkel is kifejezzék; az istentisztelet és a megszentelés szolgálatára, hogy imádságukkal és a liturgiában való részvételükkel az üdvösség művét az eucharisztikus áldozat és a szentségek által valósítsák meg; a lelkipásztori szolgáltra, hogy tudják megjeleníteni az emberek előt Krisztust, aki nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem, hogy Ő szolgáljon másoknak, és odaadja az életét váltságul sokakért, és mindenki szolgáiként, minél többeket megnyerjenek.” (Optatam totius, 4).

Imádkozzunk tehát, hogy mind a missziós országokban, mind pedig a régóta keresztény országokban ilyen módon, sikeresen végezzék az egyház jövendő vezetőinek nevelését.

Nemeshegyi Péter SJ

Frissítve: 2018. május 14.