2014. szeptemberi imaszándékok

Egyetemes imaszándék: Hogy az értelmi fogyatékosok megkapják azt a szeretetet és segítséget, amelyre méltóságteljes élethez szükségük van.

Az értelmi fogyatékosok száma a világon sok milliót tesz ki. Ők minden ember között a legkiszolgáltatottabbak. Maguk erejéből nem tudnak sem gondolkodni, sem akarni, és ezért a leginkább rászorulnak mások segítségére. Ha ezt a segítséget nem kapják meg, elpusztulnak. A családok számára is nagy megpróbáltatás, ha értelmileg fogyatékos gyermekük születik. Mélyen hívő, buzgó szülőknek kell lenniük, hogy egy ilyen gyermeket is szeretettel elfogadjanak és felneveljenek.

Emlékszem, hogy amikor még Japánban tartózkodtam, meglátogatott egy ismerős keresztény házaspár, és a következő történetet mondta el nekem: Első gyermekük egészségesen született, de a második gyerek születésekor gondterhelt arccal jött ki az orvos a műtőből. A folyosón izgatottan várakozó édesapa már ebből sejtette, hogy valami baj van. Az orvos pedig megszorította az apa kezét, és odasúgta neki: „Baj nélkül megszületett egy kisfiú. Az édesanya jól van, de a gyerek down-kóros. Felnevelik? Vagy helyezzük-e el egy betegintézetbe? Beszélje meg feleségével a dolgot. A gyerek nem fog sokáig élni, mert a szíve is hibás.” Ez bizony nagy sokk volt a szülők számára. Megbeszélték egymással a kérdést, és a következő megegyezésre jutottak: A jó Isten a mi kis családunkba küldte ezt a fiúcskát, azért hogy mi mutassuk meg neki a jó Isten szeretetét. Mától legyen ez tehát az életfeladatunk!”

Úgy is tettek. Nagy gonddal és szeretettel nevelgették a szegény kisbabát, és annyira vigyáztak rá, hogy az orvos jóslata ellenére, szépen növekedett egy teljes évig. Meg is ünnepelték az egy éves születésnapját finom tortával, amelynek közepén az egy pici gyertya égett. A születésnap után a szülők elhozták hozzám ezt a gyereküket, hogy megmutassák. Nagyon látszott az arcán a down-kór jellegzetes formája, de amikor kezembe adták és rámosolyogtam, kedvesen visszamosolygott. Ez volt, sajnos, egyik utolsó mosolya, mert egy hétre rá értesítettek a szülők, hogy a picike meghalt.

A szülők megsiratták, és azon kezdtek el tanácskozni, hogy merjenek-e még egy gyermeket vállalni. Már nem voltak fiatalok, és, ha a szülők idősebb korúak, nagyobb a veszély, hogy down-kóros gyerek születik. Ők azonban mégis arra szánték el magukat, hogy Istenben bízva még egy gyereknek adnak életet. A gyerek meg is született, és, hála Istennek, teljesen egészséges. Két éves korában őt is elhozták hozzám, és anyja ekkor boldogan mondta nekem: „Ez az én harmadik gyermekem annyira tele van energiával, hogy azt gondolom, hogy a jó Istenhez visszatért előző kisfiam minden energiája is őrá szállt.”

Ebben az esetben tehát a szülők hite és szeretete megoldotta a fogyatékosság problémáját, de a világban ma is élő sok-sok értelmi fogyatékos ember sorsa nem ilyen szerencsés. A társadalomban gyakran megvetéssel és gúnyolódással találkoznak. Másodrangú, sőt értéktelen személynek tekintik őket. Főképpen szegény országokban kevés a kórház és egyéb egészségügyi intézmény, amely emberhez méltó életet tudna biztosítani nekik. Ezért nagyon rászorulnak imáinkra. És azokért is imádkozzunk e hónapban, akik az értelmi fogyatékosok szolgálatának áldozatos szolgálatát végzik.

Nemeshegyi Péter SJ

Evangelizációs imaszándék: Hogy a keresztények, Isten szavától ihletve, elkötelezzék magukat a szegényeknek és a szenvedőknek nyújtandó segítségben.

Az az evangéliumi ige, amely leghathatósabb indít a szegények és szenvedők segítésére Máté evangéliumának 25. fejezete, amelyben maga Jézus, kevéssel halála előtt, elénk tárta a világ végén bekövetkező végítélet jelenetét. Ezzel a beszéddel Jézus, természetesen, nem ténybeli riportot akar adni a végítélet lefolyásáról: ez a szöveg is példabeszéd, mely értelmezésre szorul. Üzenete azonban világos. Jézus világbíróként mond ítéletet az egész emberiségről. Ő, akit annak idején a júdeai helytartó, Pilátus, elitélt, ekkor, a mindenség uraként, mond döntő ítéletet az emberek végső sorsáról. A felmentő, illetve elítélő ítélet okát és mércéjét pedig Jézus abban jelöli meg, hogy földi életünkben segítettük-e rászoruló embertársainkat, vagy pedig elmulasztottuk ezt a segítség-adást. Azt pedig, hogy embertársainkkal szembeni viselkedésünknek miért van ekkora, örök érvényű jelentősége, Jézus a következő két tömör mondatban fogalmazza meg: „Amikor megtettétek ezt egynek a legkisebb testvéreim közül, nekem tettétek”, illetve, „Amikor nem tettétek meg ezt egynek e legkisebbek közül, nekem nem tettétek meg.”

A szentírás-magyarázók sokat gondolkodtak azon, hogy kiket nevez itt Jézus „legkisebb testvéreinek”. A napjainkban legelterjedtebb magyarázat szerint, e „legkisebb testvérek” minden embert jelentik. Jézus tehát azonosítja önmagát minden szenvedő emberrel: ha őket segítjük, Jézust segítettük, ha őket nem segítjük, Jézust hagytuk magára.

E magyarázatot teszi magáévá a 2. vatikáni zsinat is következő mondatával: „Nem imádkozhatunk Istenhez, mindenki Atyjához, ha Isten képmására teremtett egyes emberek iránt nem vagyunk hajlandók testvérként viselkedni.” (NAe 5)

A felebaráti szeretetnek ilyen kiemelése a nem keresztény országok társadalmaiban is hathatósan ösztönzi az ottani keresztényeket, hogy a szegények és szenvedők szolgálatára szenteljék életüket. Élénken él emlékezetemben Japán két kórházában tett látogatásom. Mindkettőben japán keresztény apácák szolgáltak. Az egyik nagy kórházban a nagaszaki atombomba káros sugárzása következtében megbetegedett emberek éltek. Már öregek voltak, de testüket még mindig rongálták a bomba a sugarai. Éppen valami ünnepet tartottak a kórházban, és az öreg betegek, a kedves, fiatal japán apácák vezetésével, énekelgetve körtáncot jártak. Az apácák nagy szeretettel biztatták és támogatták az öregeket, pedig ezeknek az öregeknek nagy része nem volt keresztény.

A másik kórházban, amelyet meglátogattam, fogyatékos gyermekeket ápoltak. Sok volt közöttük az értelmi fogyatékos, és ez meglátszott külsejükön is. Az itt szolgáló japán apácák is bámulatos türelemmel és szeretettel viselték gondjukat.

„Egynek a legkisebb testvéreim közül…” Akár ételre, akár szeretetre éhesek, akár italra, akár megbecsülése szomjasak ezek a „testvérek”, ne menjünk el mellettük, csak saját ügyeinkkel törődve, ahogy tette, Jézus példabeszéde szerint, a pap és a levita, amikor meglátták az útfélen heverő sebesültet. Imádkozzunk e hónapban, hogy nálunk is, és a missziós országokban is növekedjék a „másokért élő emberek” száma.

Nemeshegyi Péter SJ

Frissítve: 2018. május 14.