2015. januári imaszándékok

Egyetemes: Hogy a különböző vallási hagyományokhoz tartozók és minden jóakaratú ember együttműködjön a béke előmozdításában.

Izajás jövendölése szerint a várva várt Üdvözítő a „Béke fejedelme” lesz (Iz 9,5). Amikor pedig megszületik közöttünk ez az Üdvözítő, a mennyei angyalok így énekelnek: „Dicsőség a magasságban Istennek, és a földön békesség a jóakarat embereinek.” (Lk 2,14) A szentmise szövegét hallgatva hozzászoktunk, hogy e mondat második felét így fordítsuk: „békesség a földön a jóakaratú embereknek”. A mai szentírástudósok többsége azonban azt mondja, hogy a jóakarat-szó e mondatban nem az emberek jóakaratát, hanem az Isten irgalmas, szerető jóakaratát jelenti. Azzal, hogy köztünk jelen van az Isten Fia, visszavonhatatlanul kiárad az emberiségre Isten megbocsátó, szerető jóindulata. Ennek az isteni jóindulatnak a hálás befogadásából születik az emberek szívében az egymás iránti jóakarat, és ebből a jóakaratból következik a béke. Hogyan is gyűlölhetnénk, bánthatnánk, ölhetnénk meg embereket, ha hisszük, hogy minden egyes ember olyan fontos a jó Istennek, hogy értük odaadta az ő Egyszülött Fiát.

Ezért az apostolok a legnyomatékosabban intették a keresztényeket, hogy az Istennel kiengesztelődve, egymással is békében éljenek. „Isten nem a zűrzavar Istene, hanem a békességé” – mondja Pál a korintusiaknak (1Kor14,33). A római híveknek pedig így ír: „Amennyiben rajtatok áll, lehetőség szerint éljeek békében minden emberrel” (Róm 12,18) A Zsidókhoz írt levél szintén így buzdít: „Békességre törekedjetek mindenkivel” (Zsid 12,44)

E buzdítást azzal támasztják alá az apostolok, hogy az Istent leveleikben, nemcsak egyszer, hanem hatszor is (1Tessz 5,23; 2Tessz 3,16; Róm 15,33; 16,20; 2Kor 13,11; Phil 4,9) a „béke Istenének”nevezik.

Az Efezusi levél Jézus Krisztusról mondja, hogy „Ő a mi békénk” (2,14) Ezt már megjósolta Mikeás próféta, aki a messiáskirályról írta, nagy meggyőződéssel: „Ő lesz a béke!” (Mik 5,4)

Mert Jézus Krisztus maga a béke, ezért mondja Szent Pál: „Krisztus békéje uralkodjék szívetekben! Legyetek hálásak.” (Kol 3,15)
Ha a szívünkben Krisztus békéje uralkodik, fújhatnak a szelek, dühönghetnek az orkánok, cikázhatnak a villámok, ezt a krisztusi békét semmi meg nem zavarja. Mert ez nem evilági értelmi okokból születő béke, hanem az Isten békéje: „Isten békéje pedig, amely meghalad minden értelmet, megőrzi szíveteket és elméteket Krisztus Jézusban.” (Phil 4,7)

Ezért az igazi keresztény ember, aki tudja, hogy Jézus megparancsolta az ellenségszeretetet, csak a béke előmozdítója lehet.

Más vallások szent könyvei is gyakran ajánlják a békét. Mai vallási vezetőik közül is sokan a békét hirdetik. A buddhista vallású japánok is lelkesen megtapsolták II. János Pál pápát, amikor az atombomba ledobásának helyén, Hirosimában mondott beszédét e szavakkal kezdte: „Soha többé ne legyen háború.” Az Egyesült Nemzetek Szövetségének közgyűlésén pedig, ahol a lekülönbözőbb vallások követői vannak jelen, szintén lelkesen megtapsolták VI.Pál pápát, amikor ő is, mély meggyőződéssel, ugyanezt mondta: „Soha többé ne legyen háború!”

Sajnos, vannak olyan vallási vezetők is, akik Isten nevében erőszakot hirdetnek és gyakorolnak. Ferenc pápa kérte nyomatékosan, hogy ez soha többé meg ne történjék.  Ezért kérjük mi is imáinkban Istenünket, hogy árassza ki mindenkire Szentlelkét, azt a Szentlelket, kinek „gyümölcse” a szeretet, öröm és béke.”

Nemeshegyi Péter S.J.

 

Evangelizációs: Hogy ebben az esztendőben, melyet a megszenelt életnek szentelünk, a szerzetesek és a szerzetesnők újra felfedezzék a Krisztus-követés örömét, és buzgón vegyenek részt a szegények szolgálatában.

Az ókor végétől kezdve leginkább a szerzetesek terjesztették a nem keresztények között Krisztus evangéliumát. A népvándorlás korában a bencés, ír és bazilita szerzetesek rajzottak szét az Európába beáramló népek közé, hogy életük kockáztatásával hirdessék Krisztust. Az egész Európában gombamódra szaporodó bencés, ciszter és premontrei monostorok sugározták a hitet, a műveltséget és a magasabb szintű emberi életet az újonnan megtért népek között. Amikor a 16. században az európaiak tengerjáró hajóikon felfedezték az Európán kívüli földrészeket, a felfedezőkkel együtt mentek oda a domonkos, ferences, ágostonrendi és jezsuita szerzetesek, akiket nem a pénz- vagy hatalomvágy hajtott, hanem Isten dicsőségét és a világ népeinek üdvösségét kívánták szolgálni. Amikor a 19. században szinte az egész földkerekség Európa hatása alá került, a régi szerzetesrendek mellett, számos újonnan alakult szerzetesrend tagjai vitték a hit fényét és Krisztus szeretetét mindenhová.

Az Amerikában, Afrikában, Ázsiában újonnan születő keresztény közösségek körében, az ott született hívek közül is hívott nemsokára a Szentlélek férfiakat és nőket a szerzetes életre. A szemlélődő szerzetes közösségek is virágozni kezdtek: például Japánban öt női karmelita kolostor, két férfi és három női trappista kolostor is létezik, és a szerzetesek és szerzetesnők imájukkal segítik az Egyház munkáját. A tanító férfi- és női rendek pedig felépítettek egy hatalmas iskola hálózatot, az óvodáktól kezdve egészen az egyetemekig, hogy a keresztény humanizmus szellemében neveljék az ifjúságot. Ezekben az országokban a kórházak, lepratelepek, orvosi rendelők, öregotthonok sokasága is nagyrészt a szerzetesek áldozatos szolgálata révén alakult meg és működik ma is.

Az utóbbi években, sajnos, csökkent a szerzetes életre vállalkozók száma, és ez a világmisszió számos intézménye számára nehézséget okoz. Az öreg szerzetesek és szerzetesnők, akik egész életüket önzetlenül messzi földön élő fiatalok, szegények és betegek szolgálatában töltötték el, az Úristenhez költöznek, és helyük bizony gyakran betöltetlen marad.
Ezért nagyon fontos, hogy kérjük imáinkkal az Úristent, hogy hathatósan hívjon fiatalokat arra, hogy mindent elhagyva Krisztust kövessék, és az ő küldetésében járják be a világot.

Nemeshegyi Péter SJ

2015_januar_imaszandek

Frissítve: 2018. május 14.