2015 májusi imaszándékok

Egyetemes szándék: TÖRŐDÉS A SZENVEDŐKKEL. Hogy elutasítva a közömbösség kultúráját törődjünk szenvedő felebarátainkkal, főként a betegekkel és a szegényekkel.

Napjainkban olyan kultúra terjedt el a világon, amely számos embert kizár a társadalom vérkeringéséből. Ilyenek a hajléktalanok, kábítószerfüggők, menekültek, bennszülött kisebbségek, a súlyos betegek, a magányos öregek és még sokan mások. Őróluk már azt sem lehet mondani, hogy a társadalom alsó rétegeihez tartoznak, hanem be kell ismerni, hogy a társadalom kizártak őket magából. Az ilyen kizárás pedig a kizártak halálához vezet. Ezért, ha nem akarunk vétkezni a „ne ölj” parancs ellen, fel kell lépnünk e kizárásos kultúra ellen. Nem tűrhetjük, hogy manapság a részvénypapírok árfolyamának néhány pontos esése fontos hírnek számít, azzal pedig, hogy egy hajléktalan megfagy éjszaka az utcán már szinte senki sem törődik, és senkit meg nem döbbent. Nem engedhetjük, hogy embereket úgy kezeljenek, mintha használati tárgyak lennének, melyeket használat után ki lehet dobni a szemétre.

A mindent teremtő és üdvözítő Isten minden embert mérhetetlenül nagy méltósággal ruházott fel. Amikor arról értesülünk, hogy a jelenlegi gazdasági rend, sokfelé a világon, emberek millióit fosztja meg ettől a méltóságtól és kizárja őket magából, azzal nyugtatjuk meg lelkiismeretünket, hogy világméretű problémáról van szó, amellyel szemben, saját kicsiny erőnkkel, tehetetlenek vagyunk. Igaz, hogy saját erőnkkel nem oldhatjuk meg ezeket a nagy kérdéseket De ugyanakkor nagyon is hozzájárulhatunk ahhoz, hogy szavainkkal és tetteinkkel segítsünk felébreszteni a közvélemény letompult érzékenységét a társadalomból kizárt  emberek millióinak szenvedése iránt.

Jézus Krisztus tanítását követve sok pápa hangoztatta már a társadalmi igazságosság és az elesettek iránti szeretet parancsát, de Ferenc pápa különös energiával hangsúlyozza ezt a keresztény kötelességet. Pápává választása után nemsokára elmondta, hogy megválasztása napján az egyik délamerikai bíboros, a pápa régi jó barátja odasúgta neki: „Ne felejtsd el a szegényeket!” Ferenc pápa ezt a tanácsot nagyon a szívére vette. Már első hosszabb írása, az Evangelii gaudiumkezdetű apostoli buzditás drámai szavakkal ecseteli a társadalomból kizártak szenvedését és buzdít ezeknek befogadására és segítésére. A pápa nem elégszik meg szavakkal, hanem tetteivel is igyekszik felhívni mindenki figyelmét a szenvedőkre. Ferenc pápa születésnapi ebédjére meghívott római hajléktalanokat és együtt étkezett velük, napolyi látogatása alkalmával az ottani börtön lakóinak csoportjával ebédelt, a hozzá sereglő hívek közül pedig különös szeretettel fordul a betegekhez, és nagy szeretettel magához öleli a betegségüktől eltorzított legszerencsétlenebbeket is. Ferenc pápa ellátogatott Lampedusa szigetére, ahova tömegesen érkeznek hajócskákon az afrikai menekültek, akik közül sokan a tengerbe vesznek. A pápa a túlélő menekültekkel találkozva e szigetről szólította fel az országok ügyeinek intézőit, hogy hatásosan és sürgősen törődjenek a menekültek sanyarú sorsával. Minden alkalomnál látszik Ferenc pápa viselkedésén, hogy nem szerepeket játszik, hanem a szívből teszi azt, amit tesz. Vannak egyes katolikusok, akik elégedetlenkednek amiatt, hogy a pápa így viselkedik és nem méltóságteljes főpapi módon. Ferenc pápa azonban világosan megmondta, hogy ő miért viselkedik így: ő annak az anyaszentegyháznak pásztora, amely mindenkit anyaként szeret. Maga Jézus is a szegények között érezte jól magát, és ezért nagyon rendjén való dolog, hogy az ő földi helytartója is szolidaritást érez a szegényekkel.

Imádkozzunk, hogy mi, az egyház tagjai is kitárjuk szívünket a szegények és szenvedők felé. Akkor majd ránk is állnak a zsoltár szavai: „Boldog, aki a szegények gondját viseli!” (41,2)

 

Evangelizációs imaszándék: NYITOTTSÁG MISSZIÓRA. Hogy Mária közbenjárása segítse az elvilágiasodott környezetben élő keresztényeket nyitottnak lenni Jézus hirdetésére.

Szűz Mária hagyományos címei közül az egyik legszebb a „Remény Anyja”-cím. A mai elvilágiasodott környezetben élő számos keresztény ember számára az egyik legfontosabb dolog az lenne, hogy meglegyen bennük a nagy reménység. A modern kornak az evilági fejlődésbe vetett optimizmusa az elmúlt száz esztendő alatt alaposan megcsappant. Két világháború szörnyűségei, és az utánuk is folytatódó viszályok kiábrándították az embereket a fényes földi jövő reményéből. Így kislelkűség és rosszkedv vett erőt sokakon, és remény helyett inkább panaszkodás és félelem jellemezi a mostani társadalmat.

Ilyen helyzetben jó dolog felemelni szemünket a Remény Anyjára, Máriára, aki a legnagyobb reménytelenségek között is képes volt hitből és reményből élni. Attól a pillanattól kezdve, hogy Mária kimondta nagy igenjét az angyali üdvözlet által közvetített isteni üzenetre, és elfogadta, hogy fiút szül, akit a „Magasságbeli Fiának” fognak hívni, és aki uralkodni fog „Jákob házában mindörökké” (Lk 1,30-32), egyik baj a másik után éri őt. Az agg Simeon megjövendöli neki, hogy fia az ellenmondás jele lesz Izraelben, és hogy az ő lelkét is a fájdalom tőre járja majd át. Heródes halálra keresi gyermekét, és fiával Egyiptomba kell menekülnie. Jézus nyilvános működéséről pedig egymás után jönnek a rossz hírek: a hatalmasok egyre határozottabban ellene vannak, a farizeusok már arról tanácskoznak a Heródes-pártiakkal, hogy hogyan veszítsék el őt. A názáreti rokonság pedig Jézust bolondnak tartja, és arra akarja kényszeríteni, hogy hagyja abba evangélium hirdetését. Az egyszerű nép eleinte örömmel hallgatja ugyan őt, de az idő teltével a nép közötti népszerűsége is csökkenni kezd.

Amikor Jézus halálra szántan felmegy Jeruzsálembe a pászka-ünnepekre, Mária is rossz előérzettel zarándokol fel oda. Jeruzsálemben aztán bekövetkezik a tragédia. Jézust halálra ítéli a zsidó és a római hatóság, mindenki elhagyja, angyali légiók sem jönnek Jézus segítségére. Így aztán Jézust keresztre feszítik, Mária pedig tehetetlenül ott áll Jézus keresztje alatt, és azt kell hallania, hogy haldokló fia egyik tanítványának gondoskodására bízza őt.

Csak ezután jön a „harmadnap”, amikor az Atyaisten dicsőségesen feltámasztja Jézust a halottak közül, és „Úrrá és Messiássá teszi Őt”. Jézus Krisztus „a mindenség Ura” (ApCsel 10,36) és a „királyok Királya” (Jel 19,16), de az Ő királysága „nem ebből a világból való” (Jn 18,36).

Mindezeken az eseményeken keresztül Mária hite és reménye rendíthetetlenül megmaradt. Jézus feltámadása után pedig Mária jelen van a jeruzsálemi első keresztény közösségben, velük együtt szívvel-lélekkel kitart az imádkozásban, és a kilencedik napon, pünkösd napján, a többiekkel együtt betölti őt a Szentlélek, viharával és lángjával.

Ettől kezdve terjed futótűzként a krisztusi hit a világban. Mária szomorúsága is örömre változik, együtt örül az apostolokkal és tanítványokkal, amikor látja, hogy az Isten akarata megvalósul, és egyre inkább növekszik Isten népe, Krisztus misztikus teste és a Szentlélek temploma e világban.

Az Egyház hite szerint Isten Máriát, földi életének befejezése után, testestül-lelkestül a mennyek országába vitte, ahol folytatja közbenjáró imáját Isten népéért és a hit terjedéséért.

Így rajzolódik ki előttünk Mária útja. Ez az út a szomorúságból visz az örömbe, és a halálból az életbe. Így lesz Mária az ő útját követők számára a Remény Anyja és a napfelkeltét jelző Hajnali Csillag.

Nemeshegyi Péter SJ

2015_majus_imaszandek

Frissítve: 2018. május 14.