2016 februári imaszándékok

Egyetemes: Hogy vigyázzunk a teremtésre, mint ingyen kapott ajándékra: műveljük és őrizzük meg azt az eljövendő nemzedékeknek.

1.„Laudato si’, mi Signore”, „Áldott légy, Uram” – énekelte Assisi Szent Ferenc. Ezzel a gyönyörű himnusszal arra emlékeztetett minket, hogy közös otthonunk olyan, mint egy nővér, akivel osztozunk a létben, és olyan, mint egy szép anya, aki karjába zár minket: „Áldott légy, Uram, földanya-nővérünkért, ki fenntart és ellát minket, gyümölcsöket terem, színes virágokat és füvet!”

2. Ez a nővér kiált a miatt a kár miatt, amelyet az Isten által beléje helyezett javak felelőtlen használatával és a velük való visszaéléssel okozunk neki. Abban a hiszemben nőttünk fel, hogy birtokosai és urai vagyunk, és fel vagyunk hatalmazva arra, hogy kizsákmányoljuk. Az erőszak, mely a bűn által megsebzett emberi szívben lakozik, azokban a betegségtünetekben is megnyilvánul, amelyeket a talajban, a vízben, a levegőben és az élőlényeken észlelünk. Ezért a legelhagyatottabb és legsanyargatottabb szegények közé sorolhatjuk a mi elnyomott és elpusztított Földünket, amely „sóhajtozik és vajúdik” (Róm 8,22). Elfelejtkezünk arról, hogy mi magunk is föld vagyunk. Testünket a bolygó elemei alkotják, annak levegőjét lélegezzük be, annak vize éltetés frissít fel bennünket.

67. Nem mi vagyunk az Isten. A föld létezett már előttünk, és mi ajándékba kaptuk. Ez a tény lehetővé teszi azt, hogy válaszoljunk egy vádra, amelyet a zsidó-keresztény felfogással szemben megfogalmaztak: azt mondták, hogy mivel a Teremtés könyvének elbeszélése arra hívja az embert, hogy „uralkodjon” a földön (vö.Ter 1,28), ez hozzájárult a természet könyörtelen kizsákmányolásához, mert az embert uralkodó és pusztító lényként mutatja be. Ez nem helyes értelmezése a bibliának, az Egyháhz nem így érti azt. Ha igaz is, hogy néha mi, keresztények helytelenül értelmeztük a Szentírást, ma határozottan el kell utasítanunk azt, hogy a többi teremtmény feletti abszolút uralkodásra lehessen következtetni abból, hogy az ember Isten képére teremtetett és azt a megbízatást kapta, hogy uralkodjon a földön. Fontos, hogy a bibliai szövegeket a hozzájuk tartozó szövegösszefüggésben, megfelelő hermeneutikával olvassuk, és arra is emlékezzünk, hogy a világ kertjét művelni és őrizni kaptunk meghívást (vö. Ter 2,15). A „művelni” jelentése pedig: megmunkálni, felszántani vagy dolgozni rajta, az „őrizni” jelentése pedig: megvédeni, gondozni, megóvni, fenntartani, figyelemmel kísérni. Ez egymás iránti felelős viszonyt jelent az ember és a természet között. Minden közösség kiveheti a föld javaiból, amire szüksége van az életben maradáshoz, de kötelessége meg is védeni és biztosítani termékenysége folyamatosságát a jövőbeli nemzedékek számára. Mert végeredményben, „az Úré a föld” (Zsolt 24,1), övé „a föld és minden, ami rajta van” (MTörv 10,14). Ezért Isten megtagad minden abszolút birtoklásra irányuló igényt. „A földet nem lehet eladni véglegesen, mert enyém a föld, ti csak jövevények és vendégek vagytok nálam.” (Lev 25,23)

159. A közjó fogalma magában foglalja a jövő nemzedékeket is. A nemzetközi gazdasági válságok élesen megmutatták, milyen káros hatással vannak, ha nem ismerjük el közös rendeltetésünket, amelyből nem lehet kizárni azokat, akik utánunk jönnek. Már nem beszélhetünk fenntartható fejlődésről a nemzedékek közötti szolidaritás nélkül. Amikor arra a helyzetre gondolunk, ahogyan a bolygót hátrahagyjuk a jövő nemzedék számára, egy másik logikába lépünk, az ingyenesség logikájába, az ajándékéba, amelyet kapunk és továbbadunk. Ha a föld adatott nekünk, akkor már nem gondolhatunk pusztán az egyéni hasznot szolgáló hatékonyság és termelékenység haszonelvű szempontjai szerint. Nem egy szabadon választható hozzáállásról beszélünk, hanem az igazságosság egyik alapkérdéséről, hiszen a föld, melyet kaptunk, azoké is, akik utánunk jönnek. Portugália püspökei az igazságosság e követelményének felvállalására bíztattak: „A környezet az átvétel logikájához tartozik. Minden nemzedék kölcsönkapja, és tovább kell adnia a következő nemzedéknek.” Az átfogó ökológiának ilyen széles látószöge van.

160. Milyen világot szeretnénk hagyni azokra, akik utánuk jönnek, a gyermekekre, akik most nőnek fel? Ez a kérdés nem csak elszigetelten a környezetre vonatkozik, mert nem lehet elkülönítve tárgyalni a témát. Amikor rákérdezünk a világra, amelyet hátra akarunk hagyni, mindenekelőtt általános irányára, értelmére, értékeire gondolunk. Ha ez az alapkérdés nem lüktet állandóan bennünk, nem hiszem, hogy környezetvédelmi aggodalmainknak jelentős hatásai lehetnének. De ha bátran feltesszük ezt a kérdést, kérlelhetetlenül további, nagyon egyenes kérdésekhez vezet minket: Mi végett vagyunk ezen a világon? Miért dolgozunk és küzdünk? Miért van szüksége ránk ennek a földnek? Ezért már nem elég azt mondani, hogy törődnünk kell a jövő nemzedékekkel. Tudatára kell ébrednünk, hogy saját méltóságunk forog kockán. Mi vagyunk a leginkább érdekeltek abban, hogy lakható bolygót hagyjunk a minket követő emberisége. Ez egy értünk játszódó dráma, mert azt a kérdést szegezi nekünk, hogy mi az értelme életünknek ezen a földön.

161. A katasztrófák előrejelzéseit már nem nézhetjük megvetéssel, és nem gúnyolódhatunk rajtuk. A jövő nemzedékekre rengeteg romot, sivatagot és szennyet hagyhatunk. A fogyasztás, a pazarlás és a környezetkárosítás üteme meghaladta a bolygó lehetőségeit; olyannyira, hogy a mostani életmód, mivel nem fenntartható, csak katasztrófákhoz vezethet, miként egyes térségekben már ténylegesen visszatérően ez történik. A jelenlegi egyensúlyvesztés hatásainak enyhítése attól függ, mit teszünk most, különösen, ha figyelembe vesszük azt a felelősséget, amelyet nekünk tulajdonítanak azok, akiknek majd viselniük kell a legsúlyosabb következményeket.

Ferenc pápa: Enciklika „Laudato si’”, 2015, 5, 24

Evangelizációs: Hogy gyarapodjanak a párbeszéd és a találkozás alkalmai a keresztény hit és Ázsia népei között.

Keresztény hivatásunk és küldetésünk Ázsia felé nagy bátorságot és kreativitást követel az Egyháztól. Párbeszédet kell kezdeményeznünk és folytatnunk mindenkivel, akik ezen a hatalmas földrészen élnek. A párbeszéd az Egyház küldetésének lényeges része. Ezért meg kell vizsgálnunk, hogy mi legyen e párbeszéd kiindulópontja és alapelve.

A gyümölcsöző párbeszédhez két dolog szükséges: önazonosságunk világos tudata és a mások iránti együttérző megnyílás. Mindkettőt a Szentlélek indíttatásait követve szerezhetjük meg. Ha a Szentlélek vezetésére ügyelünk félelem nélkül bocsátkozhatunk párbeszédbe más vallásúakkal is. Vizsgáljuk meg részletesebben e két pontot.

Először is, keresztény önazonosságunk világos tudata nélkül nem lesz eredményes párbeszédünk.
Nem a nulla ponton állva kezdünk párbeszédet. Keresztények vagyunk, mégpedig nem csak valami ködös keresztény érzelem jelenti kereszténységünket. Világosan tudnunk kell, hogy kik vagyunk, mit hiszünk, mit remélünk.

E tudatot napjainkban három veszély fenyegeti. Az első veszély a relativizmus. Ezzel elveszítjük a sziklát, amelyen állunk, és futóhomokra próbálunk házat építeni. Helyesen figyelmeztet a 2.vatikáni zsinat: „Az Egyház hiszi, hogy az emberi történelem kulcsát, középpontját és célját Urában és Mesterében, Jézus Krisztusban találja meg. Az Egyház azt is hirdeti, hogy az összes változás mögött sok minden van, ami nem változik, és mindezeknek végső alapja Krisztus, aki ugyanaz tegnap, ma és mindőrökké.” (GS 10)

A második veszély a felületesség. Hajlamosak vagyunk a legújabb divatos nézeteknek behódolni, és nem hatolunk a kérdések mélyére. Ilyenkor a párbeszéd résztvevői csak abban egyeznek meg, hogy különböznek egymástól.

A harmadik veszély pedig az, hogy elbástyázzuk magunkat formulák, szabályok és előírások mögé, anélkül, hogy ezek értelmét komolyan átgondolnánk. Már Péter apostol mondja: „Legyetek mindig készek rá, hogy mindenkinek megfeleljetek, aki csak kérdezi, mi az alapja reményereknek.” (1Pét 3,15)  Imádkozzunk Istenhez, szeressük egymást, szolgáljuk egymást, és mutassuk meg életünk példájával a bennünk lakozó Krisztust.

Az ilyen keresztény öntudat mellett azonban feltétlenül szükséges a párbeszédhez a velünk beszélgető emberek iránti nyitottság és empátia. Fogadjuk be őket házunkba és szívünkbe, szeressük őket, és igyekezzünk meghallani és megérteni a szavaik és tetteik mögött rejtőzködő mély vágyakat. Ennek az empátiának alapja az a tudat, hogy mindnyájan, mint emberek, az egy mennyei Atyának gyermekei vagyunk.

Ferenc pápának az Ázsiai Püspökökhöz 2014, 8, 14-én intézett beszéde nyomán

Összeállította: P. Nemeshegyi Péter SJ     

Frissítve: 2018. május 14.