2016 június imaszándékok

Egyetemes: Hogy az idősek, a magukra hagyottak és az elmagányosodott emberek lehetőséget találjanak még a nagy városokban is a találkozásra és a szolidaritásra.

2016_junius_imaszandek

Az öregkor sajátos módon kegyelmi életkor, amelyben az Isten megújítja hivatásunkat. Isten ilyenkor arra hív, hogy megőrizzük és továbbadjuk hitünket, imádkozzunk másokért és támogassuk azokat, akik szükséget szenvednek. A nagyszülőknek megvan az a nagyszerű képessége, hogy megértsék a legnehezebb helyzeteket is. Amikor pedig imádkoznak az ilyen nehézségekben szenvedőkért, imádságuk erős és hatékony.

Isten nagy felelősséget bíz a nagyszülőkre: nekik kell továbbadniuk életük tapasztalatait, családjuk történetét, népük történetét, főképpen pedig hitüket, ami a legértékesebb örökség. Boldog az a család, amelyhez közel vannak a nagyszülők. Azokban az országokban, ahol üldözték a keresztényeket, például Albániában, gyakran a nagyszülők vitték a gyerekeket titokban megkereszteltetni. Bátrak voltak ezek a nagyszülők, és az ő bátorságuk révén őrződött meg a hit ezekben az országokban.

Sajnos, nincs valamennyi öregembernek olyan családja, amely befogadhatná. Ezért olyan fontosak a társadalomban az idősek otthonai. Ezek az otthonok legyenek valódi „otthonok”, nem pedig börtönök. Működjenek valóban az öregek javára, és ne mások érdekeit szolgálják. Nem szabad, hogy az öregotthon olyan hely legyen, ahová az öregeket bedugják, elfelejtik és elhanyagolják. Az öregotthonok legyenek a társdalom szentélyei, ahol úgy törődnek az öregekkel és úgy védelmezik őket, mintha idősebb testvéreink lennének.

Sajnos a mai világban az öregeket gyakran magukra hagyják. Ez a mai „fogyasztási kultúra” átkos hatása. „Kidobottak” lesznek a gyermekek, mert terhet jelentenek, „kidobottak” lesznek a fiatalok, mert nem találnak munkát és „kidobottak” lesznek az öregek, azzal az ürüggyel, hogy egyensúlyban kell tartani a gazdasági életet, melynek központi értéke már nem az ember, hanem a pénz. Harcoljunk ez ellen a mérgező „kidobási kultúra” ellen!

Nekünk keresztényeknek, minden jóakaratú emberrel együtt, az a feladatunk, hogy türelmesen építsünk egy befogadóbb, emberibb kultúrát, amely nem veti ki magából a szellemileg vagy testileg gyenge embereket. Olyan társadalomra van szükségünk, amelynek sikerét azzal mérjük, hogy mennyire gondoskodik a gyengékről.

Keresztényként és állampolgárként az a hivatásunk, hogy bölcsességgel és bátor kezdeményezésekkel ezt a társadalma megvalósítsuk. Az olyan népességnek, mely nem törődik a nagyszülőkkel, nincs jövője, mert az ilyen népesség elvesztette emlékeit és gyökereit. Ezeket a gyökereket elsősorban saját magunkban kell megőriznünk, imádsággal, az evangélium olvasásával és az irgalmasság cselekedeteivel. Ilyen módon maradunk meg zöldellő fának, mely öregségében is meghozza termését. A családi élet legszebb pillanatai közé tartozik az, hogy megsimogatjuk gyerekeinket, és hogy megsimogatnak minket a családban nagyapáink is nagyanyáink.

Ferenc pápa 2014 szeptember 28-án idősek számára tartott beszédéből

 

Evangelizációs szándék: Hogy a pap- és szerzetesnövendékek olyan pap- és szerzetesnevelőkkel találkozhassanak, akik az Evangélium örömében élnek, és akik nagy bölcsességgel készítik fel őket küldetésükre.

Az igazi öröm nem tárgyak birtoklásából ered, hanem találkozásokból, emberi kapcsolatokból, és annak megtapasztalásából, hogy mások megértettek és befogadtak bennünket, és mi befogadtunk, megértettünk és szeretünk másokat. Az ilyen találkozásoknál megtapasztaljuk, hogy valaki azt mondja nekünk, akár szavakkal, akár szavak nélkül: „Te fontos vagy számomra.”

Maga az Isten is ezt teszi meg velünk. Amikor az Isten hivatást ad nekünk, ezt mondja: „Fontos vagy számomra, szeretlek téged, számítok rád.” Jézus mindegyikünknek ezt mondja. És ebből születik a mi örömünk. Érezzük, hogy Isten szeret minket. A papi vagy szerzetesi hivatás elsősorban nem a mi döntésünk, hanem inkább válasz egy benső hívásra, amely arra indít, hogy igent mondjunk. Az imádságban érezzük meg, hogy Isten szeret minket, és életünk folyamán különféle jelek és találkozások által erősödik meg ez az érzés.

Istennek e hívása nem tesz bennünket bezárttá, hanem megnyitja szívünket mások felé. Az öröm terjed! Az igazi öröm ragadós!  Állandóan hajt bennünket. Ha egy papnövendék vagy szerzetes újonc túlságosan komoly és bánatos, akkor sejthetjük, hogy valami nincs rendben nála. Hiányzik belőle a Jézussal való találkozásnak és az evangélium hirdetésének öröme. Avilai Szent Teréz szerette mondogatni: „Egy szomorkodó szent valóban szomorú egy szent lenne.”

A Jézus iránti szeretetből vállalt celibátusi életformának igazi lelkipásztori atyasággá és anyasággá kell fejlődnie. Ha egy pap nem apai érzelemmel viselkedik hívei iránt, vagy ha egy szerzetes nővér nem anyai érzelemmel viselkedik a rábízottak iránt, akkor szomorúság fog erőt venni rajta. A megszentelt életnek lelki termékenységgé, életadó örömmé kell válnia. A lelki, lelkipásztori termékenység örömöt ad, Jézus örömét.

Ehhez azonban szükséges, hogy az evangélium hiteles tanúi legyünk. Jézus szigorúan bírálta a képmutatókat, akik mást gondolnak, mint amit mondanak. Ez különleges felelőssége azoknak, akik a pap- és szerzetesnövendékek képzésével vannak megbízva. Kérdezzük meg saját magunkat: én következetes, hiteles tanúja vagyok-e az evangéliumnak. Assisi Szent Ferenc mondta egyszer: „Mindig hirdesd az evangéliumot. Szükség esetén szavakkal is hirdesd” Vagyis, elsősorban következetes, hiteles evangéliumi életünkkel kell hirdetnünk az evangéliumot. Saját életünkben kell, hogy lássák az emberek az evangéliumot. Félelem nélkül, hibáink ellenére, melyeket javítani törekszünk és korlátjaink ellenére, melyeket ismer az Isten, nagylelkűen engedjük, hogy az Úr működjék általunk!

Ferenc pápa 2013 július 6-án kispapoknak és szerzetes újoncoknak mondott beszédéből

Összeállította: P. Nemeshegyi Péter SJ

Frissítve: 2018. május 14.