Református gondolatok az eucharisztiáról és az ökumenikus párbeszédről

Kovács Endre református lelkiségi teológus, a Károli Gáspár Református Egyetem Hittudományi Kara Spiritualitás és misszió az egyházban című szakirányú továbbképzés lelkiségtörténeti és lelkiségi teológia tárgyainak óraadója, az Útitársak című honlap koordinátora. Utóbbi felületen két olyan írással jelentkezett nemrég, amely a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus hetében üdítő olvasmány lehet katolikusoknak is. Elmélkedések az eucharisztiáról és az ökumenikus párbeszédről.

Egy a kenyér

Boldogok, akiket meghív asztalához Jézus, az Isten Báránya

Az „eucharisztia” kifejezés szó szerinti jelentése: hálaadás

I.

Boldog az,
aki az Áldottban részesül,
a Megtöretettben,
a Szétosztottban.
Hálát adhat,
és adjon is:
valóban boldog.

II.

De miként is?

A boldogság, ahogy a népi mondás tartja,
akkor teljes, ha magát mással megosztja.

Ezen az ünnepen sincs másként, a hálaadásén.

III.

Mindeközben, ebben a valószínűtlen térben,
mint akkor, ott, Betlehemben,
majd Emmausban,
most e megosztottság elviselésében,
ennek szeretettel teljes elszenvedésében,
e fájdalom bölcsőjében,
eljön ő: mint a Fájdalmak Férfia.

Ahogy akkor,
az arany és a tömjén kitárult,
a megannyi szó elhalkult,
a sok „de” térdre hullt,
úgy most, a ketten vagy hárman ígéretében,
a lelki egység szentségében,
ebben a titokzatos sorsközösségben, köztünk és bennünk a Velünk az Isten!

IV.

Eljön az óra, igen, eljön,
amikor a Bárány asztalához együtt megyünk,
– dehogy megyünk, rohanunk -,
amikor, mint az ár, vitetünk,
miként a medrét elhagyó folyó,
vagy az ezerszer ezer csepp,
mely már maga a tenger.

V.

Addig ez emlékeztet,
ez a reménykeltő, és felkavaró,
ez a küldetést adó, és sajgó,
ez a meghívó,
újra és újra:
„Boldogokakiket meghív asztalához Jézus,
az Isten Báránya!”

Aki megy, mert mehet, megelégszik, ezért boldog,
aki csak ülve kéri, hogy csak egy szóval mondd,
annak hajlékába gyógyulást a Szó hoz.
Aki hisz, és lát, ezért boldog; aki csak hisz, ezért.
Asztalhoz járulók és morzsákra várók,
fájdalmas boldogok, boldog fájdalmasok:
mind fájdalmasok, mind boldogok.


Az ökumenikus párbeszédről

A szembenállástól a közösségig című dokumentum margójára

Jézus közel kétezer éve tanítványai majdani közösségéről ezt mondta: „Más juhaim is vannak nekem, amelyek nem ebből az akolból valók; azokat is vezetnem kell, és hallgatni fognak a hangomra, és akkor lesz egy nyáj, egy pásztor” (Jn 10,16). Mindebből az „egy pásztor” már megvan, akkor is megvolt. Ami a „hallgatni fognak a hangomra, és akkor lesz egy nyáj” részét illeti, abban még van hely a növekedésre. A modernizmus árnyékéban azonban tartunk a szervezeti és ideológiai egységtől, hiszen azzal olyan könnyű visszaélni. Mondhatjuk erre, hogy itt elsősorban szív szerinti egységről van szó, egy lelkületről. Persze nem biztos, hogy így van, csak Jézus tudná megmondani, de legtöbbször így szoktuk érteni. Most tegyük fel, hogy erről van szó, Jézus követőinek olyan egységéről, melyben egymást szívből tisztelik, elfogadják, mint ugyanannak a Jézusnak a barátait. Én magam is ezt az értelmezést tartom.

A kérdés, ami ma, hála Istennek, egyre többünket foglalkoztat, a következő: Milyen hozzáállás felel meg annak az egységre vonatkozó tanításnak a beteljesüléséhez, amit Jézus olyan egyértelműen kifejezett? E szándékának ad hangot abban az imádságában is, mely úgy is tekinthető, mint végrendelete, melyben mennyei Atyjától azt kérte, hogy tanítványai „egyek legyenek” (Jn 17). Erre a kérdésre a választ egy közelmúltban született tanulmány alapján szeretném megadni. Ez „A szembenállástól a közösségig” című dokumentum, amely egy nemzetközi teológiai párbeszédsorozat eredménye. Ahogy alcíme is jelzi, „Evangélikus–római katolikus közös megemlékezés a reformációról”, tehát e két egyház teológusainak műhelymunkájából született.

Az említett dokumentum megszövegezésében egy olyan megközelítésmód nyilvánul meg, amely a római katolikus és a protestáns kapcsolatokat illetően kiemelkedően példás. A célom ennek a hozzáállásnak a beazonosítása és felemelése. Ha valakit a dokumentum tartalmi áttekintése érdekel, akkor legjobban teszi, ha azt elolvassa[i], mivel az önmagában is összegzés, 245 pontban, csaknem 100 oldalon, így summázása nem lenne szerencsés. Ezen írás célja kifejezetten az abban megnyilvánuló spiritualitás megfogalmazása. A dokumentum töménysége és teológia szaknyelve okán széles körű népszerűségre nem tarthat számot, ugyanakkor egy olyan megközelítést képvisel, amely figyelemre és követésre méltó. Mintha egy kagylóról lenne szó, amely különösen szép, de még feltáratlan drágagyöngyöt rejt.

Honnan hová?

„A szembenállástól a közösségig” című írásban úgy a római katolikus, mint a protestáns szerzők a protestáns reformáció 16. századi eseményeit, és az azokból fakadó teológiai és gyakorlati kifejezési módokat közös lelki örökségük szempontjából tekintik át. Ebben áll összegzésük sajátos értéke.

A protestáns reformáció korábbi kerek évfordulóit ugyanis a szembenállás jellemezte. Nem véletlenségből esett így, hanem tudatos döntés eredményeképpen. A 16. századi protestáns reformáció ugyanis konfliktusok sorozata, az akkor született megállapítások vitákban fogantak és vitákra adtak választ. Ennek értelmezésében az évszázadok során bevett hozzáállás az lett, hogy a 16. századról való emlékezésben a szembenállás legyen a kiindulópont. Az általánosan elfogadott feltételezés az volt, hogy a különbségek lényegibbek, mint az azonosság.

A szóban forgó dokumentum ezzel a megközelítéssel szakít. Míg ugyanis az elmúlt 500 év során a protestáns reformáció emlékét felidéző emberek többsége úgy katolikus, mint protestáns részről azt kereste, hogy az említett felek teológiája és gyakorlata egymástól miben tér el, addig „A szembenállástól a közösségig” dokumentumban nem a különbségek, hanem a közösség kerül a középpontba.

Tagadhatatlan, hogy ehhez bizonyos fejleményekre szükség volt. A mai keresztény ember a 16. századi eseményekről és az akkor vitákat mozgató erőkről lényegesen mélyebb ismeretekkel bír, mint a 16. századi, így a katolikusok és a protestánsok számára egymás mélyebb megértése ma sokkal inkább lehetséges, mint a 16. században. Azt, ami elődeink számára nem volt elérhető, rajtuk sose kérhetjük számon, viszont helyzeti előnyünket hálásan fogadhatjuk. A mi korunk valóban, ahogy ezt II. János Pál pápa mondta, a „közösség kora”. Akik a közösség ezen áldásaival élni akarnak, ezt megtehetik. Jézus tanítása fényében azonban a lehetőségnél tovább kell mennünk: ezzel a lehetőséggel élni felelősség is: „Akinek sokat adtak, attól sokat kérnek számon.”

Ma nemcsak a történelemből és a kommunikációelméletből, de hétköznapi vitáinkból is tudjuk, hogy amikor valakik – tudósok, politikusok vagy éppen házastársak – egymástól különböző nézőpontjaikat úgy vitatják meg, hogy kiindulási pontjuk és vezérelvük eddigi álláspontjuk alátámasztása, akkor a vita kimenetele borítékolható. Ez a hozzáállás persze a felekben nem mindig tudatos, személyes vitákban különösen nehéz elfogadnunk, hogy a kölcsönösség leple alatt időnként csak a magunk igazát akarjuk védeni, erre megy ki a „beszélgetés”. Amikor egy kapcsolatban a felek egymás felé lezárnak, és álláspontjuk merevedik, akkor mondjuk, hogy lövészárkokat ásnak maguknak. Ilyenkor mindkét oldal, akár tudatán kívül is, csak azokat az érveket látja, érzi és ismételgeti, amelyek eddig álláspontját igazolják. A másik meghallgatása csak látszat. Az efféle kényszerpályákról nehéz kilépnünk; de a kilépés első mozzanata, ha észrevesszük, hogy mit is csinálunk.

A jelenséget a választási kampányok résztvevői űzik magas fokon, és másokon az ilyet mindig könnyebb észrevenni, mint magunkon, ezért érdemes rájuk egy pillantást vetni. Ők a vita végén az asztaltól saját igazuk megerősödésével állnak fel. Ez garantálható, hiszen mindent e célnak vetettek alá. Talán még elégedettek is magukkal, feltéve, ha állták a sarat, és a másik felet nem engedték közel. A beszélgetésnek nem a találkozás volt a valódi célja, ez csak eszköz volt; a valódi cél az erő demonstrációja. Így működik a propaganda.

Ha a felek felismerik, hogy vannak olyan pontok, melyek mindkettőjük számára lényegesek és köztük közös platformot is képeznek, akkor ezzel az is kiderül számukra, hogy ők egymással közösségben vannak. Innentől fogva más lesz köztük a dinamika. Így akár érdemben is találkozhatnak, egyes kérdésekben egy oldalon is találhatják magukat, ki is egészíthetik egymást. Tanulhatnak egymástól. A vita szemtanúi nem biztos, hogy őket választják a másikkal szemben. Viszont közelebb juthatnak az igazsághoz, ahhoz, amelyben az összecsendülésnek is helye van, és amely lényegénél fogva mindkettőjükön túlmutat. Melynek egyikük sem birtokosa.

A párbeszéd eme kultúrájának a természetét hadd jellemezzem egy hétköznapi hasonlattal. Egy olyan hasonlattal, amely elsőre talán blődnek hangzik, sőt, a téma komolyságát tekintve akár bántó is lehet. Mégis leírom, mert attól tartok, hogy a párhuzam nem annyira szerencsétlen. Azokra a homokozóban játszó gyerekekre gondolok, akik egymással egy ponton komoly összetűzésbe kerülnek, és azon vitatkoznak, hogy „ki kezdte”. Néhányan talán még emlékszünk is hasonlóra, de alighanem mindannyian láttunk már ilyet. Idővel azonban a két gyermek (ha ez a kibékülés megadatik) átvált annak megbeszélésére, hogy mi kellene ahhoz, hogy együtt játszhassanak, ugyanabban a homokozóban. Vagy meg sem beszélik, csak valami feloldódik, és egymás mellett folytatják.

Nos, „A szembeállástól a közösségig” dokumentum ugyan a teológia kissé nehézkes szaknyelvén, de kitapintható gyengédséggel ezt teszi. Azzal a felismeréssel szembesít minket, hogy a protestáns reformáció eseménysorozatának – és ezen keresztül a mai protestáns és római katolikus önazonosság egymáshoz való viszonyának – két különböző olvasata létezik, és ezek bizony nézőpontunktól igen nagy mértékben függenek.

Az egyes eseményeket és kéréseket, akár pontosan ugyanazokat, felidézhetjük a szembenállás jegyében is és a közösség jegyében is. Egy vita élességét sose önmagukban a különbségek idézik elő, hanem az a jelentőség, amit ezeknek a különbségeknek tulajdonítunk. Ha a különbözés pontjai számunkra létkérdések, akkor, bármekkora is az egyetértés, nem engedünk, védekezni fogunk és támadni. Hiszen létünk a tét. Ha azonban a minket meghatározó tényezők közül néhányat a másikban is felfedezünk, és ezek mindkettőnk számára elég súlyosak, akkor a köztünk levő eltérések ereje hirtelen csökken. Megjelenik a rugalmasságra való hajlandóság. Ha lényegben egyek vagyunk, akkor lehetünk akár nagyvonalúak is, mert amit elengedünk, nem veszélyeztet minket. Sőt, nekünk éppen, hogy jó a közös pontok elismerése, ha ezzel valóban a mi létünk alapját is képező valóságot igeneljük. Ez a pszichológiája Szent Ágoston jól ismert mondásának, hogy a lényeges dolgokban egység és minden másban szeretet.

A vitákban a döntő kérdés tehát az, hogy mi áll a középpontban, az ütközés vagy az affinitás? Melyik súlya nagyobb, melyik lendülete erősebb? Ha a köztünk felfedezett affinitás eléggé erős, akkor a közösség felvállalása nem valami hőstett, és különbségeinkben a konstruktív hozzáállás keresése nem valami elvtelen megalkuvás. A választóvíz tehát, a látszattal ellentétben, nem az, hogy mi választ el, hanem az, hogy mi köt össze.

Az a hozzáállás, amit itt körülírok, a dokumentumban nincs kifejtve, viszont világosan megnyilvánul. „A szembenállástól a közösségig” kiváló esettanulmány arra nézve, hogy mi, katolikusok és protestánsok, másként is folytathatunk egymással a párbeszédet, mint ahogy megszoktuk. Amiként, ha a szembenállást akarjuk igazolni, akkor leginkább a különbségeket érdemes hangsúlyozni (mert így a vita végén igazolva érezhetjük magunkat), akként járhatunk egy másik utat is. Ha abból indulunk ki, hogy önazonosságunk magvában van valami közös, akkor azoknak az állításoknak is teret adhatunk, amelyek minket összekapcsolnak. Akkor megtehetjük, hogy azokra, amelyek minket elválasztanak, innen nézünk rá.

Úgy hiszem, hogy annak az egységnek az útja, amiért Krisztus Urunk imádkozott, Krisztus személyében és jelenlétében keresendő. Hitünk forrása, középpontja és célja Ő, a názáreti Jézus, Mária fia, Isten Fia és Megváltó. Belőle csak egy van. Lényünket az az élet határozza meg, ami a belé vetett hit által a miénk. Ő hitünk titka. Egy a hit, ami minket önmagunkká tesz, és ez minket Jézussal és egymással is eggyé tesz. A római katolikusnak és az evangélikusnak (és a többi protestánsnak) a végső léte egy tőről fakad, „Isai gyökeréből” (Jel 22,16), aki által sokkal érdemibb módon tartozunk egymáshoz, mint ahogy ezt évszázadokon át éltük. Hiszen az a gyökér Jézus, akin az „ÚR lelke nyugszik…, a bölcsesség és értelem lelke, a tanács és erő lelke, az ÚR ismeretének és félelmének lelke. Az ÚR félelme lesz a gyönyörűsége.” (Ézs 11,2–3).

Engedés nélkül nincs közösség

Fogalmazzuk meg azt az ellenvetést, mely a közös pontok keresésével szemben gyakran elhangzik, és talán e sorokat olvasva saját értelmünkben is felvetődik: Vajon az itt emlegetett egység szorgalmazása nem oda vezet-e, hogy belső meggyőződéseinket és a saját lelki otthonunk iránti hűséget beáldozzuk? Sokan attól tartanak, hogy a fent leírt párbeszédkultúra a megalkuvás felé tol, elveink feladása irányába, aminek eredménye aztán nem lesz más, mint az értékvesztés, a relativizmus és a sodródás.

Szeretném egyértelműen kimondani, hogy miközben romboló hatású, demoralizáló és kifejezetten káros megalkuvások valóban léteznek (és ezek népszerűsítése nagy hiba lenne), azok másféle forrásból táplálkoznak. Személyes álláspontunknak az a fajta feladása, ami elvtelen hajlékonysághoz és akár gerinctelenséghez vezet, nem a másik érdekében meghozott döntésekből, hanem saját magunkkal kapcsolatos félelemből fakad. Mi lesz velem, ha nem nyerem el mások tetszését, elutasítanak és kivetnek? Önmagunk elnyomásának a forrása a félelem. Amikor a tolerancia mindent felülíró, fojtogató, és az egyéniséget leépítő ideológiává válik és a simulékonyság viselkedéssé, akkor a háttérben a félelem áll. Aki azonban fél, János apostolnál olvassuk, még nem lett teljessé a szeretetben. Az a fajta elfogadás és tisztelet, amit a Krisztusban hívők iránt tanúsítunk, Krisztusnak szól, és a szeretet talaján születik, nem a félelem talaján.

Ha szeretet van bennünk, akkor képviselhetjük úgy a meggyőződésünket, hogy közben a másikban az Isten által őbenne végzett munkájának is teret adunk. Nem rátukmáljuk magunkat a másikra, nem dogmatikusan lépünk fel, hanem a másik iránti megbecsüléssel, akit Isten szintén vezet. A szóban forgó dokumentum szép példa arra, hogy mit jelenthet a különbségeket nem a szőnyeg alá seperni; hiszen ezeket tételesen sorra veszi, jegyzéküket adja. Abban a szellemben, ahogy Pál apostol, arra is biztat, hogy senki ne vesse meg magát abban, amit helyesel – „boldog, akinek nem kell elítélnie önmagát abban, amit helyesel” (Róm 14,22) –, tehát legyünk szabadok a jó lelkiismeret megőrzésére. Pál arra is emlékeztet, hogy meggyőződésünknek a szeretet szabjon határt: „Mert töredékes az ismeretünk, […] amikor pedig eljön a tökéletes, a töredékes eltöröltetik” (1Kor 13,9–10).

Az engedés kiemelt helyet foglal el a szeretet himnuszában

Lássuk világosan: a másik megbecsüléséből fakadó engedés minden szeretetkapcsolatnak elemi feltétele. Vegyük a házasság példáját. Miként lehet egység egy házasságban akkor, ha a férj és a feleség egymásnak nem engednek? Pál apostol ezért inti a házastársakat, hogy az Úr félelmében engedelmeskedjenek egymásnak (Ef 5,21). Ez azt jelenti, hogy egyszer az egyik enged, máskor a másik, de mindkét félben ott kell, hogy legyen erre a készség.

A szeretet himnusza mindenféle szeretetkapcsolatban magasra emeli az engedés értékét. A szeretet nem dicsekedik, nem keresi a maga hasznát, nem örül a hamisságnak, de együtt örül az igazsággal. A szeretet féltve őrzi a másik tisztességét, és a másik javára időnként még kedvező lehetőségeiről és jogairól is lemond. Önkéntesen, a másikért. „Mindent elfedez, mindent hisz, mindent remél, mindent eltűr.” (1Kor 13,7)

Ha tehát az engedés a bensőségesség feltétele, akkor éppen az ökumené, ez az évszázadokon át alakuló kapcsolatrendszer lenne a kivétel?

Ha az ebben az írásban hangsúlyozott befogadás és tisztelet részeként kifejezett nagyvonalúságnak a teológiai munkához illeszkedő szerepét keressük, akkor azt mondhatjuk, hogy ez a spirituális síkon megszülető tisztelet az érdemi teológiai munka előfeltétele. A római katolikus és a protestáns felek közti teológiai párbeszéd csak akkor lehet gyümölcsöző, ha abban a közös alapok középre állítása és megbecsülése teljesül. Az a fajta spirituális egység, melyben az egymás iránti tisztelet és befogadás kiemelt szerepet játszik – amit az Újszövetségi egyértelműen felemel –, a különbségek feldolgozását nem feleslegessé, hanem lehetségessé teszi. Miközben az egymás iránti tisztelet (a lelki egység) a gondolkodás tisztázását (az értelmi egységet) nem helyettesíti, az értelmi közeledést előkészíti. Akik mások lelki életében vezetők, azok számára a teológiai munkára szükség van, teológiai műhelyek kellenek. Ha valaki a teológiai értelmezések továbbgondolását szolgáló tanulmányok és konferenciák létjogosultságát azzal söpri le az asztalról, hogy inkább imádkozzunk és fogadjuk el egymás másságát, a valós konfliktusokat csak elodázza. Amit itt kiemelek, a teológiai munkának a lelkületbéli előfeltétele, ami nélkülözhetetlen.

A másikban felém közeledő Krisztus

Úgy érzem, hogy ide kívánkozik annak a személyes tanulási folyamatnak az említése, melynek során a fenti megközelítés iránt nyitott lettem. Protestáns emberként közel egy tucatnyi katolikus testvért említhetnék itt, most két paptestvért emelek ki. A köztünk lévő különbségeknek a köztünk és bennünk élő közösségből kiinduló megközelítése helyességéről többek között a velük átélt tapasztalat győzött meg. Ezen élmények tették számomra lehetségessé azt is, hogy itt az említett teológiai dokumentumban is fellelhető lelkületet értékeljem.

Tomka Ferenc atya társaságában az elmúlt 15-20 évben sokat tanultam arról, hogy a lelki egység belső középpontjában Jézus áll, az Ő megjelenése. Azok az ökumenikus törekvések, melyeket Chiara Lubich Istentől kapott meghívása folytán a Fokoláre mozgalom megél, az egységnek egy olyan formáját jelenítik meg, melyben a teológiáról, a misszióról, az egyházról, a társadalomról és a történelemről úgy folyik a párbeszéd számos közösség és egyház lelkipásztorával, hogy a középpontban az éppen most is közöttünk lévő Jézus marad. Az a közösség, melynek középpontjában a másikban lakó és benne megjelenő Krisztus áll, valóban krisztusi.

A másik ilyen tapasztalatom Vízi Elemér atyával való találkozásokból, beszélgetésből és a közösen megélt liturgiákból fakad. Az a bánásmód, mellyel ő, számos más jezsuita rendtársával együtt, bennem és számos más protestáns testvéremben a másikban élő Krisztust kereste, az ökumené gyakorlását számomra, ahogy sok más protestáns számára is, ajándékká tette. Lehetősséggé és nagy kiváltsággá, nem elvárássá. Ahogy Feri atya a Fokoláre mozgalomban, úgy Elemér atya az azóta már általa vezetett magyarországi jezsuita rendtartományban arra emlékeztet, hogy a közös bennünk sokkal meghatározóbb, erősebb és jelentősebb, mint az, ami elválaszt minket. Amikor a katolikus hívő és a protestáns hívő találkozik, a másikban Krisztus várja.

Ha tehát valaki azt mondja, hogy az itt javasolt befogadás túl idealisztikus, hiszen a konfliktusok történetét így érdemben feldolgozni nem lehet, annak azt javaslom, hogy töltsön el egy hetet a másik egyházból való hívőkkel. Azt vettem ugyanis észre, hogy akiket a szeretetteljes egység gyanakvással és szorongással tölt el, azok a jézusi egység útját kivetített előítéleteik alapján utasítják el. Közel két évtizedes tapasztalatom alapján úgy találom, hogy nekik ilyen élményben még nem volt részük, az efféle találkozókról és konferenciákról inkább csak hallottak vagy olvastak. Nekik azt javaslom, hogy ha már az örökkévalóságot együtt töltjük el, mert ott aztán biztosan egy nyáj lesz, akkor kezdjük el itt, gyakoroljuk a lelki egységet, éljük meg a közösséget.

Akiket pedig a teológia nyelvezete nem riaszt vissza, azoknak azt javaslom, hogy olvassák el az említett dokumentumot figyelmesen és többször. A dokumentumot jegyző teológusok és történészek kiindulópontja a Jézusból fakadó közösség. Miközben tudatában vannak annak, hogy azok, akik a közös út kereséséhez akármilyen okból nem akarnak csatlakozni, ma is sokan vannak, ők maguk a kapcsolódások pontjait keresik. Következetesen. Tehát ezt tenni lehetséges.

Meg vagyok győződve arról, hogy az ökumené útja annak a lelkületnek az elsajátítása, amit a két személyes példa (Feri atya és Elemér atya példája), illetve „A szembenállástól a közösségig” dokumentumhoz visszatérve, annak szerzői köre kifejez. Ha Jézusnak azt az imádságát és buzdítását, hogy egyek legyünk, amint Ő és az Atya egyek, középre helyezzük, akkor bárkik is vagyunk és az egység megélése bármennyi nehézségbe is ütközik számunkra, az a felfedezés is vár minket, hogy egységünk jelentős részben a Szentlélek által már létezik!

Ez óriási reménységet ad a további építkezéshez és alapot a különbségek tisztázására. Ami minket összeköt, az Krisztus maga. Követőiben Ő jön hozzánk, egymásban Őt fogadhatjuk és szerethetjük. Ez a hathatós szeretet útja.

Amíg az út végére nem érünk

Az egység mélyebb megvalósulása érdekében még sok feladat vár ránk. Vannak olyan különbségek, melyeket a hagyományok és a liturgia rögzülése miatt már struktúrák is őriznek, ezek feladása egyes közösségek számára az elmúlt generációk iránti tiszteletlenséget jelentené. Esetükben a szeretet időnként azt igényli, hogy ne erőltessük a változtatást. Vannak olyan különbségek, melyek egységünket jelentősen nem zavarják meg. Viszont vannak olyanok is, melyek valóságosan eltávolítanak minket, ezekkel kezdenünk kell valamit.

Egy bizonyos, Krisztus szenved teste megosztottsága miatt. Aki azt gondolja, hogy az egységet komolyan vevő ember elveszíti érzékenységét az egység hiányával szemben, naiv és érzéketlen lesz, téved. Hiszen akinek a más egyházakhoz tartozó testvérekkel az egység szívügye, annak az arrogancia és ostobaság minden olyan formája, mely által Krisztus képviselői magukat mások kárára fényezik, csak jobban fáj. Minél jobban megéljük a közösséget egymással, annál jobban fájnak e közösség hiányának a jelei. Krisztus tagjai átérzik a másik tag szenvedését. Aminek még híja van Krisztus testében, ami pedig az egyház, azt vele szenvedjük el.

Számomra az egység hiányának legfájóbb pontja az úrvacsorában való megosztottság. Jézus minden tanítványát arra hívta, hogy ezt cselekedjük az ő emlékezetére, és mi pont ezt nem cselekedjük, legalábbis nem együtt.

Az egység útját álló akadályokat a helyükön azonban csak úgy kezelhetjük, ha azt, ami köztünk egységes, középen tartjuk: egy a hit, egy a keresztség és egy reménységre hívattunk el. Úgy vélem, hogy az ökumené végső alapja a Krisztusból fakadó spirituális egység, és nem feltétlenül a megértés szintjén létrejövő egység. Ez az egység egyszerre kincs – amit nem létrehozni kell, mert már létezik, csak megbecsülni és őrizni – és feladat, amin dolgozni kell. Hiánya pedig sajgó seb. Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy miközben Jézust tartjuk szemünk előtt, az általa már megadott egységet ünnepeljük, és az egység még fennálló hiánya miatt Vele szenvedünk, a köztünk még létező különbségeket pedig a Vele való egység kiindulópontjából közelítjük meg.

Lássuk tisztán az egység célját

Ha valaki Jézus követői egységére vonatkozó szavait azzal a szándékkal olvassa, hogy azt értse meg, hogy Jézus maga mit akart közölni, és arra jut, hogy Jézus követőit egy egészen radikális egységre hívta, azt aligha lehet hibáztatni. Hiszen, ha az evangéliumokat a később azokra rakódó értelmezéseket figyelmen kívül hagyva olvasnánk nem juthatnánk más feltételezésre, mint arra, hogy ennek a Jézusnak a tanítványai csakis egységet kereső emberek lehetnek.

Vegyük csak Jézusnak azt a már idézett mondását, hogy „Más juhaim is vannak nekem, amelyek nem ebből az akolból valók; azokat is vezetnem kell, és hallgatni fognak a hangomra, és akkor lesz egy nyáj, egy pásztor” (Jn 10,16). Arról, hogy Jézus követői ezt az egységet milyen formációban éljék meg, lehet vitatkozni; de azt, hogy Jézus szerint „egy nyáj” lesz, és nem kettő vagy sok, nem lehet elvitatni. Jézus tanítványainak – ha nem szervezeti, akkor szív szerinti – egysége a jézusi örökség lényegi része.

Az is egyértelmű, hogy Jézus nem egy távoli, de a jelenben megvalósíthatatlan jövőképre utalt, hanem a tanítványok számára megélhető és mások által érzékelhető egységre. Miért imádkozott volna úgy, hogy követői „egyek legyenek” (Jn 17), ha ezt nem vette volna szó szerint? Az „arról fogja megtudni mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, ha szeretitek egymást” (Jn 13,35) szavak számára és kortársai számára csak egyet jelenthettek, mély belső egységet.

Jézus követőiként ezért az érezhető és tapasztalható egység hiányába nem törődhetünk bele. Legyünk bár a szakadások tekintetében bármennyire is empatikus történészek, szociológusok, teológusok, lelkészek vagy egyháztagok: itt az ideje annak, hogy a „mi lett volna, ha” és a „de kinek is volt igaza” kezdetű kérdéseket felváltsa a „mit tegyünk ma” kérdés. „A szembenállástól a közösségi – Evangélikus–római katolikus közös megemlékezés a reformációról 2017-ben” című dokumentum ebbe az irányba hív.


[i] Elérhető papírformában a Luther Kiadó gondozásában (2016) vagy digitálisan itt: https://www.lutheranworld.org/sites/default/files/dtpw-from_conflict_to_communion_hu.pdf

Frissítve: 2021. szeptember 09.