2012. júliusi imaszándékok

Általános szándék: Hogy mindenkinek lehessen munkája, és azt tartós és biztonságos körülmények között végezhesse.

Talán egy éve egy barátom azt kérdezte, hány órakor megyek naponta dolgozni. Haboztam a válasszal: tudatosítanom kellett, mi is az én „munkám”, egyszerűen azért, mert mindennapi tevékenységemet nem tekintem „munkának”, hanem inkább annak, amit „teszek”. A „munka” szó negatív hangsúllyal terhelné tevékenységemet: plébános vagyok és egy állami egyetem lelkipásztori szolgálatának igazgatója.

Rossz hangzását a „munka” alighanem onnan örökölte, hogy Ádámot és Évát Isten kiűzte az Éden-kertből, amelynek megművelése bukásukért fizetendő kemény árnak bizonyult. Ez talán azt jelenti, hogy bukásuk előtt nem kellett táplálékot szedniük a fákról, a húst sütésre előkészíteniük, hogy a tisztaság, a szemételszállítás nem jelentett gondot? Nem tudom, mindezt minek hívták a bukás előtt; de utána kezdték használni szörnyű névként a „munka” szót. Ugyan miért? Miért jelent a munka terhet, valami ellenszenves rosszat? Megváltozott a szemléletmódunk. Annak tudata, hogy valamit nem birtoklunk, a munkát megteszi e vágy megszüntetésének bosszantó (és sose igazán hatékony) szükségességévé.

A Teremtés könyve annak elbeszélésével kezdődik, hogy Isten hat napig dolgozott a világ létrehozásán, azután a hetedik napon megpihent, gyönyörködött művében. „Munkája” nem teher, hanem inkább gyönyörűség: megteremt valami újat, és önmagát adja. A „munka” nem valami rossz; ha Isten képére és hasonlatosságára tesszük, együttdolgozunk Isten teremtő művével.

Természetesen mindnyájunknak van több-kevesebb szükséglete. Vannak ránk nehezedő vagy könnyebb életszakaszaink. Még a jó pillanatokban is figyelmünk ráterelődik arra, ami nincs meg; figyeljük meg: nem létezik olyan hirdetés, amely arra irányulna, mennyire megelégedhetnék magammal és birtokolt javaimmal.

Kérjük az Urat, tanítson meg arra, hogy egyre inkább értékelni tudjuk azt, amink van: életünket, tehetségeinket, a minket körülvevő fontos személyeket, azokat a kincseket, amelyek csakis nekünk magunknak fontosak. Erre az ismeretre támaszkodva Istennel együtt folytatni tudjuk a teremtésnek, helyesebben szólva az újjáteremtésnek szakadatlan folyamatát mindenkinek a javára.

A szentatyával együtt ebben a hónapban azért imádkozzunk, hogy mindenkinek lehessen munkája, és hogy mindenki örömmel élhessen belőle tartós és biztonságos körülmények között.

(Thomas McClain, Egyesült Államok-beli jezsuita nyomán)

Fontolgassuk a következő kérdéseket: 1) Milyen következményektől szenved egy család, amikor a felnőttek nem találnak munkalehetőségeket? 2) Úgy tekintem-e a munkámat, mint az Isten művén való együttműködés módját? 3) Életem minden napjának imádságos felajánlása segít-e abban, és hogyan, hogy jobban végezzem munkámat?
Missziós szándék: Hogy a keresztény önkéntesek, akik jelen vannak a missziós területeken, tanúskodni tudjanak Krisztus szeretetéről.

Keresztény önkéntesen olyan személyt értünk, aki idejének, energiájának, javainak egy részét valamilyen keresztény üggyel való szabad és ingyenes együttműködésnek szenteli. Napjainkban megállapíthatjuk, hogy a szolgálatnak ez a formája népszerű társadalmainkban, amelyek belefáradtak sok üres szólamba, és a tevékenységet keresik.

Persze elmondhatjuk, hogy az Egyház hagyományában az önkéntesség mindig létezett különféle neveken. Azt szintén vallanunk kell, hogy minden keresztény hivatott arra, hogy a Krisztus iránti szeretettől indítva minél gyakrabban legyen önkéntes, és ügyeljen testvéreinek szolgálatára. Ez megvalósul plébániáinkon és intézményeinkben, akár egyházi szerepvállalásban, akár a rászorulók megsegítésében, akár a gyermeknevelésben, a beteglátogatásban stb.

A keresztény önkéntesnek az a sajátossága, hogy Krisztust követi, szolgálatát Krisztus ihleti és motiválja. Nem keresztény személy nagyon hasonló szerepeket tud vállalni, gyakorlati hatékonysága akár nagyobb is lehet; jelentős különbség a motivációban van: mi Krisztus követjük, az ő szerető, mindenkit befogadó Szíve ad nekünk erőt és lendületet.

Egy évvel ezelőtt egy északkelet-indiai börtön vezetője beszámolt mély élményéről, amelyet a fegyencek között működő keresztény önkéntesek szereztek neki. Harmincéves szolgálat után hamarosan nyugdíjba megy, és akkor ő maga is szeretne ezekhez az önkéntesekhez csatlakozni. A majdnem 800 börtönlakónak jó egynegyede megrögzött gonosz bűnöző; a többit a pénz hiánya vagy a pénz utáni sóvárgás viszi bűnözésre. Az önkéntesek tehát nagyon sokat tehetnek a börtönre ítéltek között.

Imaszándékunk a börtönökön kívül az élet számos egyéb területét is érinti. Imádkozzunk, hogy legyenek önkéntesek, és az Úr Jézus megáldja és tegye eredményessé munkájukat.

(Claudio Barriga chilei jezsuita nyomán)

Megosztom ezt a cikket:
Frissítve: 2018. május 14.