Isten talán ma nem akar sok papot – de lehet, hogy téged annak hív?

A német jezsuiták honlapján érdekfeszítő interjú jelent meg arról, egy jezsuita pap és egy szerzetesnővér jóvoltából hogyan jelent meg a hivatás kérdése a panamai Ifjúsági Világtalálkozón. A beszélgetés magyar fordítását az alábbiakban közöljük.

Azáltal, hogy az Ifjúsági Világtalálkozón fiatalok ezrei imádkoznak és ünnepelnek együtt, gyarapszanak a hittel, vallással kapcsolatos élmények, és különböző egzisztenciális kérdések merülnek fel az élet értelméről. Ez alkalommal két német szerzetesnek jutott a feladat, hogy az érdeklődő fiatalok kérdéseire válaszoljanak az elhivatottsággal, hivatással kapcsolatban. Magdalena Morgenstern nővérrel és Clemens Blattert atyával Panamában találkoztunk. Az interjúban szó esik a fogalom értelmezéséről, a nővér és az atya Panamában szerzett tapasztalatairól.

Mi a hivatás?

Blattert atya: Az a mély meggyőződés, hogy minden ember azért van, hogy saját egyediségét, megismételhetetlenségét élje. Ezért is beszélünk arról, hogy a hivatást keressük az életünkben – mi tesz engem boldoggá, mi vezet a sikeres élethez. Mi, keresztények úgy tartjuk, hogy egyvalami/-valaki van, aki minket hívhat: Isten.

Magdalena nővér: Az életet hivatásként élem meg. Nem én teremtettem magamat, hanem Isten hívott életre. Ezért fel kell tennem magamnak a következő kérdést: mit remél/vár a Jóisten az életemtől. A hivatás nem pottyan le csak úgy az égből, mint valami számomra ismeretlen és érthetetlen dolog. Életem során megtanulok választ adni mindarra, ami szembejön velem, lépésről lépésre.

Blattert atya: Igen, a hivatás tulajdonképpen olyan, mint a puzzle. Különböző tapasztalatokon keresztül elkezd szép lassan összeállni. A mindennapi életben is találhatunk számos példát a hivatásra. Ha egy olyan könyvet olvasok, ami különösen felkelti az érdeklődésemet, lesz elég erőm, hogy akár az egész éjszakát végigolvassam.

Vagy egy szebb példa: amikor az ember szerelmes, hirtelen hihetetlen erő birtokába kerül. Ezt az erőt szerelmünk váltja ki belőlünk. Azt gondolom, Isten még ennél nagyobb és mélyebb dolgokat képes előhívni belőlünk, amennyiben megnyílunk neki.

A hivatás tehát elsősorban a papi és szerzetesi életre vonatkozik?

Blattert atya: Nem. Isten minden megkeresztelt embert arra hív, hogy egyszeri és megismételhetetlen voltának tudatában éljen és kibontakozzon. Jézust nem csak a tizenkét apostol követte. Sok szó esik a tanítványokról, Jézus követőiről is.

Miért is kellene, hogy ez a téma érdekelje a fiatalokat? Elképzelhetőnek tartom, hogy a „hivatás” szó elsőre elijeszti őket, mert olyan fellengzősen hangzik.

Magdalena nővér: Az érzés és hangulat, amit a szó kelt, felidéz, valóban kicsit fellengzős, ám ez idővel megváltozott. Hivatásnak azt nevezzük, amit az Úr kér és vár tőlünk. Ez bármilyen hétköznapi tapasztalaton keresztül, bármilyen életformában megtörténhet.

Blattert atya: Amikor elvállaltam a jezsuiták hivatásgondozó szerepét, eszembe jutott, hogy a hivatás szó helyett valami mást kellene használnom. Végül nem találtam megfelelőt. És őszintén szólva: amikor beszédbe elegyedek emberekkel, azonnal rájönnek, miről is van szó. Egyszer egy végzős osztályban megkérdeztem, fontosnak tartják-e a diákok, hogy megtalálják a hivatásukat. Kivétel nélkül azt válaszolták, hogy számukra a hivatás a saját boldogságukkal áll kapcsolatban, tulajdonképpen azzal van összekötve.

Az Ifjúsági Világtalálkozók különleges táptalajai lehetnek a hivatásoknak?

Magdalena nővér: Pontosan. A találkozón olyan fiatalok találkoznak egymással, akik még mindannyian úton vannak, alapvető fontosabb döntések meghozatala előtt állnak. Kezdik bontogatni a szárnyaikat, és felteszik maguknak a kérdést: mit akarok az élettől, mit akar az élet tőlem? Ezért tartozik igenis a fiatalokra a hivatás kérdésköre.

Blattert atya: Sok húszas, harmincas éveit taposó ember „egyenes”, szabályos úton jár. Iskola, szakma, első munkahely, családalapítás. Sokukban fel sem merül a kérdés, hogy vajon tényleg ezt akarják-e. Az IVT a szó pozitív értelmében „megzavarja” az embert. Teljesen más környezetben és kultúrában szerezhetünk szellemi, lelki tapasztalatokat, élményeket. Sok olyan impulzus éri az embert, melyek által elgondolkodik hivatásán.

Mi az önök szerepe az Ifjúsági Világtalálkozón?

Blattert atya: Olyan helyen vagyunk, ahol sok zarándok megfordul, s a lehető legegyszerűbben tudnak megszólítani minket. Fő célunk, hogy megmutassuk, létezik lelkivezetés, pasztoráció, és ez mi is valójában. Ez más, mint a gyónás. Gyónni azért megyek, mert szeretnék megszabadulni a bűneimtől. Itt nem arról van szó, hogy valami rosszat tettem. A lelkivezetés során szeretném a saját valóságomat, hivatásomat felfedezni.

Jól megy eddig?

Magdalena nővér: Projektünk bátorságot ad a fiataloknak, hogy egymással is beszélgethessenek ilyen dolgokról. Ezt a bátorságot, amit otthon nem feltétlen tapasztalnak meg, adja meg nekik az Ifjúsági Világtalálkozó. Hogy egy példát is említsek: egyszer odajött hozzám egy hölgy, aki a kolostorok, az apácalét iránt érdeklődött, de nem is tudja pontosan, mit is jelent. Mialatt sorban álltunk az ebédhez, egy fiatal választ kap a kérdéseire.

Blattert atya: A világtalálkozón megélhetjük a hitünkkel kapcsolatos karizmánkat. Időnkből áldozva ott vagyunk, és meg lehet szólítani minket. Egyszer valaki mesélt nekem a munkája iránti szenvedélyéről, illetve ennek árnyoldalairól. Azt is látom azonban, hogy egyeseknek volnának kérdéseik, de valamiért túl nagy akadály, gátlás van bennük, hogy megszólítsanak minket.

Hogyan lehetne népszerűbbé tenni a papi és szerzetesi hivatást a katolikus egyházban?

Blattert atya: Őszinte leszek: hivatásgondozóként munkám középpontjában nem a számok állnak.

Erre a kérdésre tekinthetünk úgy is: talán Isten jelenleg nem akarja, hogy a szerzetesrendek a virágkorukat éljék. Lehet, hogy nem is akar sok papot, csak meg akarja mutatni, hogy mennyire fontos manapság ez a hivatás.

Magdalena nővér: A hivatásébresztő munkára egyáltalán nem toborzásként tekintek. Ha mégis így tennék, a fiatalok többé nem állnának szóba velem, mert akkor az egész nem róluk, hanem a beszélgetés elejétől egy adott célról szólna. Ezzel szemben az, hogy magunktól megtaláljuk a saját utunkat, hivatásunkat, már nemigen működik.

Tehát elégedetten hátradőlve kijelenthetjük, nem baj, hogy kevés pap és szerzetes van?

Blattert atya: Nem arról van szó, hogy hátradőlhetünk. Épp ellenkezőleg. A hivatásgondozás ma a pasztoráció olyan formája, amibe az egyháznak pénzt kell befektetnie, emberekre van hozzá szükség. Teret kell teremtenünk ahhoz, hogy megismertessük az evangéliumot fiataljainkkal. Ha ezt felelősen akarjuk tenni, nem szabad hagynunk, hogy a számok befolyásoljanak minket, felülkerekedjenek rajtunk.

Mi segíthet az embernek nyitottnak lenni a hivatására?

Blattert atya: Mindenekelőtt a csend. A csend olyan, mint az a csillag, amelyet a napkeleti bölcsek láttak. A csillag segítségével találtak el a Kisjézushoz. A csendben sok minden megoldódik, feltárulnak előttünk belső kincseink, értékeink. Legyünk bátrak!

Az elején kicsit félelmetes lehet a csend, de megéri! A csend és a hivatáskeresés jó barátok.

Magdalena nővér: A csend mellett a nagylelkűségnek is hatalmas szerepe van. Kolostorunkban rendszeresen látunk vendégeket. A 16-35 év közötti fiatalok számára van egy program, melyben biztosítjuk a lehetőséget az elcsendesülésre, illetve aki szeretne, még a rend életébe is bekapcsolódhat. Mindig van egy rendtársunk, aki végigkíséri ezeket a napokat, bármikor meg lehet őt szólítani. A részvevőknek a saját időnket ajándékozzuk. Ebben a nagylelkűségben vendégeink azt érezhetik, hogy nem akarunk tőlük semmit, mégis értük akarunk tenni. Így tud kinyílni valami ebben az odaadásban. Egyébként az Ifjúsági Világtalálkozó mottójában is rálelhetünk a nagylelkűségre. Mária: Íme, az Úr szolgálója vagyok, legyen nekem a Te igéd szerint. (Lk 1,38) Ekkor adja át magát Mária a Jóistennek.

(Fordította: Szőnyi Johanna)

Megosztom ezt a cikket:
Frissítve: 2019. március 06.