Pride: Patsch Ferenc SJ a homoszexualitásról

A Budapest Pride néven ismert melegfelvonulás alkalmából évről-évre sok szó esik a homoszexualitásról. A téma az egyházban is állásfoglalásra késztet, hiszen a nemiség embervoltunk egyik meghatározó összetevője. Az alábbi gondolatmenetet Patsch Ferenc SJ még 2007-ben vázolta fel a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskolán tartott Férfivá érni – szerzetesként című előadásában. Mivel a téma azóta sem veszített időszerűségéből, az alábbiakban a beszédnek a homoszexualitásra vonatkozó részét közöljük.

 

Nagy együttérzéssel és compassioval, együttszenvedéssel szeretnék beszélni arról, amit „sérült férfiasságnak” mondhatnánk. Csak utalásszerűen hadd említsem az ezen a területen támadó nehézségeket: a homoszexualitást merész dolog szóba hozni a közép-kelet-európai egyházi közbeszédben. Nem tudom, egyetértenek-e ezzel, de nekem az a tapasztalatom, hogy erről senki sem mer nyilvánosan beszélni.

Én végigjártam a rendes egyházi szamárlépcsőt, a szemináriumban és a római Pápai Magyar Intézetben töltött összesen hét esztendő alatt megkaptam a rendes teljes egyházmegyés papi képzést, de legfeljebb csak homályos rébuszokban való utalásokat hallottam (persze lehet, hogy szerzetesek között egészen máshogy lett volna, ezt nem tudom…). Úgyhogy amikor először találkoztam homoszexuális emberrel gyóntatószékben és lelki vezetésben, akkor teljesen össze voltam zavarodva.

A kérdés mindazonáltal fontosnak látszik. Már csak azért is, mert újabban többször előfordult, hogy jó- vagy kevésbé jóindulatú laikus ismerőseim, barátaim érdeklődtek arról, hogy mit tanít az Egyház, és én mit gondolok erről a témáról. A téma – úgymond – az utcán hever. Ebben az előadásban nem annyira a hivatalos tanítás oldaláról szeretném megközelíteni a kérdést – azt feltételezem úgy, ahogy az egyház hivatalos dokumentumaiban megfogalmazták – hanem személyes szinten szeretnék hozzászólni néhány részlethez. A személyes szint modellje számomra a lelki vezetői helyzet.

A francia Léo Calliard „felöltöztette” a párizsi Louvre meztelen görög szobrait.

Nézzük először újra csak a negatív aspektusokat. Mi tagadás, tanácstalan voltam, amikor a papnövendékek közül életemben először valaki a homoszexualitás kérdésével fordult hozzám. Eleinte kapkodtam is fűhöz-fához; elsősorban orvos, pszichológus és pszichiáter barátaimtól próbáltam informálódni, ugyan mit is mondhatnék.

Mára azonban, elsősorban a lelki vezetésben szerzett személyes tapasztalataim alapján, szinte „szakértőnek” mondhatom magam ebben a témában.

Ezért most – azért is, hogy bepótoljak valamit az egykori nevelőim mulasztásaiból –, akár akarják, akár nem, néhány percet összefüggően fogok beszélni a deficites férfiasságról. Az elszántságom mögött persze az a meggyőződés áll, hogy bizonyos dolgokat legjobb nyilttá tenni annak érdekében, hogy tájékozódjunk, illetve egyszerűen azért, hogy szabadabban tudjunk lélegezni.

Volt idő, hogy szinte megtaláltak lelki bajaikkal a homoszexuálisok. Mert ilyen hajlamokkal nagyon sokan küszködtek. Először talán is a fenomenológiájáról mondanék valamit. Arról tudniillik, hogy a biológusok szerint 3-5 százalékban minden emlős populációban jelen lévő jelenségről van szó. Többféle fajtája is van: az ún. „mélyen gyökerező” variánstól egészen egy múlékony, átmeneti hajlamig, amit „fedélzeti homoszexualitásnak” is mondanak, ugyanis jellemzően hajósok (valamint katonák vagy rabok) között fordul elő, akik aztán a kikötőbe érkezve gond nélkül mennek a bordélyba, és ott nagyobb nehézség nélkül újra helyrebillen a szexuális önazonosságuk.

Hogy tanult- vagy öröklött jelenségről van-e szó, az nagyon vitatott kérdés, és pillanatnyilag nem is fontos a mi számunkra.

Az nyilvánvalónak látszik, hogy kora gyermekkori szexuális traumák nagyban hozzájárulnak, ha nem is determinálják persze egyértelműen.

A legtöbb felmérés szerint megdöbbentően nagy a jelenség előfordulása az átlagoshoz képest olyan egyének között, akiknek kora gyermekkori élményük volt róla. Azt nagyon érdekesnek találtam, hogy – tapasztalatom szerint – a párkapcsolataikban az ilyen emberek hihetetlen intenzív szerelmeket élnek meg, sokkal intenzívebbeket, mint amit megszoktunk a heteroszexuálisok esetében

Viszont az is hozzátartozik, hogy sokkal rövidebbek ezek a párkapcsolatok: átlagosan két-három év már a maximumnak számít. Persze ők is a nagy Őt keresik, de sajnos – úgy tűnik – sokkal kevésbé sikerül megtalálniuk. Viszont – ami szintén érdekes – messziről megismerik, valahogy a mozdulatokról észreveszik, tévedhetetlenül is kiszúrják egymást, ha csak az utcán mennek is el egymás mellett.

A szemináriumokban vagy szerzetesházakban általában nagyon magányosak, nagyon sokat szenvednek is ettől, viszont igazából jól érzik magukat, és nem mennek el. Olyan ez kissé, mintha egy heteroszexuális férfinak lánykollégiumban kellene élnie. Az persze nem szorul bizonyításra, hogy több számukra a kísértés, a bűnre vivő alkalom is, ami egészen biztosan sok nehézséget okoz.

Újra mondom: nagyon nagy empátiával szeretnék erről beszélni, mert csodálatos érzelmi gazdagság az, amit az ilyen emberek – a kereszt mellé – ajándékba kapnak. Elmondom, amit tapasztaltam: gyakran kifinomult érzékük van a szépséghez, a művészetekhez, az esztétikához; mindehhez sokszor társulnak még különleges nevelői adottságok, történeti érzék vagy ehhez hasonló csodálatos karizmák. Valódi ajándékok ezek, nem félek a szótól: megannyi kegyelmi adomány. Jung is ír erről, elsősorban A gondolatok az anyáról és az apáról (1995) című kötetet ajánlom. Ezért aztán lelki vezetésben én gyakran fölteszem azt a kérdést, hogy „Mondd csak, te milyen értéket találsz abban, hogy ilyen vonzódást kaptál?” Van, aki ezt kapta meg keresztként, más pedig éppen valami mást.

Ha a te kereszted éppen ilyen, akkor – szerintem – abban kell értéket találni!

Különben nem kaptad volna, ha nem volna benne rengeteg érték is – és ez a szenvedésre is igaz! – legalábbis az én világnézetem szerint… Tudjátok, itt nagyon szép dolgokat mondtak; mert ezt a megajándékozottságot-megsebzettséget persze nagyon átélik ők is.

Egyébként én nem szívesen sütöm rá valakire a bélyeget, hogy „homoszexuális”, csak most vagyok kénytelen használni ezt a kifejezést. Nagy különbség van ugyanis aközött, hogy valaki aktív vagy passzív módon éli-e, esetleg csak a hajlamot tapasztalja magában – ami akár tünékenynek, ideig tartó vonzalomnak is bizonyulhat (mint említettem), és akár nyomtalanul el is múlhat a személyiség érésével, vagy egy egyszerű környezetváltozással. Hiszen a szexualitás még jócskán alakulóban van tizen- vagy huszonegynéhány éves korban.

Ilyen enyhébb esetben egyébként általában nincs is betegségtudat, és nem is betegségről van szó, szerintem. Ebben a kérdésben teljes mértékben egyetértek a szakemberekkel. Viszont a személyiségzavarok nagyrészt akkor jönnek, amikor valaki aktívvá lesz.

Azzal pedig nyilvánvalóan akár fiatal felnőtt korban is nagy sebet és traumát – de legalábbis alapos zavarodottságot – lehet okozni, ha valakivel kikezdenek. (Felnőtt embert talán nehezebb „megrontani”…) Ilyen helyzetekben én mindig azt tanácsoltam, hogy – kis idő után, ha az illető már kissé képes volt összeszednie magát a sokktól vagy a meglepetéstől – „Most pedig vedd a bátorságodat, menj oda a másikhoz – először hozzá! –, és kérdezd meg tőle: Mondd csak, neked tényleg vannak ilyen homoerotikus hajlamaid? Hogy állsz te ezzel? Mondj már valamit, kérlek, ezzel kapcsolatban!”

Szerintem ilyenkor jót tesz a szembesítés; egyébként pedig, mint mindenkor, itt is együttérzésre és érett, megbocsátó szeretetre van szükség – nem szánakozásra vagy bosszúra! –, amire – Isten kegyelméből – maga a tehetetlenségén és dühén lassan túllépő sértett ember is eljuthat. Hiszen gyakran igen súlyos sebek állnak az ilyen magatartás a háttérben.

Persze ha valaki ilyesmiről mesélt nekem, azt hihetetlenül nagy bizalomnak éreztem, mert hát ezek azért nagyon érzékeny dolgok, amiket nem tárunk fel akárkinek. Egyébként amióta a homoszexualitás témájáról megjelent az új vatikáni dokumentum, azóta igazából csak elvétve fordult elő, hogy valaki ilyen kérdéssel jött volna hozzám; mert hát ez most egy kissé tabusítva van – amolyan lebetonozott témának számít. Sokan félnek, hogy kirúgják őket a szemináriumból, és fenyegetve érzik magukat vagy a hivatásukat.

Lassan ideje befejeznem ezt a témát, de azt azért elmondom még, hogy egyszer kérdeztem egy fiút, aki nagyon aktívan belevetette magát ezekbe a dolgokba – baráti kör, kávéházak, bulik, hiszen ez egy egész szubkultúra (ami manapság ráadásul egyre inkább trendinek is számít)! –, hogy „Mondd csak, te mit tanácsolnál: mit mondjak azoknak, akik ilyen dolgokkal fordulnak hozzám?” Soha nem felejtem el a válaszát! Azt mondta:

Mondd azt, hogy ha még nem kezdte el, ne kezdje el [ti. aktívan kiélni]!” Ez a tanács nagyon megmaradt bennem.

Egyébként létezik homoszexualitás a szemináriumokban, a szerzetesházakban is; a fent említett okokból talán az átlagosnál kicsit magasabb arányban is vannak közöttünk.

Számomra a kulcskérdés mindig az volt, hogy akarja-e az illető tartani a cölibátust. Hiszen alapelv, hogy a tisztasági fogadalom rájuk éppen úgy vonatkozik, mint a heteroszexuálisokra. Ez számomra nagyon fontos: nincs kettős mérce! Szerintem – ahogy a dokumentumok és mértékadó szerzők is tanítják – ugyanaz a mérce vonatkozik rájuk is e tekintetben. Ha pedig valaki nem akarta vagy nem tudta tartani a cölibátust, azt onnantól kezdve egyértelműen arra igyekeztem segíteni, hogy elmenjen. Hangsúlyozom: én mindeddig spirituálisként dolgoztam, belső fórumon, gyóntatási titok terhe alatt, minden fegyelmi hatalom és felelősség nélkül (ami – mint elképzelhető – egyszerre jelent nagy belső szabadságot és nagy külső megkötöttséget is).

Mindezt csak azért hangsúlyozom, mert ezek a témák lassan úgyis begyűrűznek Nyugatról – már itt is vannak! –: egyre inkább divat lesz az egyházban is kihirdetni (outing) az ilyen hajlamot, jogot követelni az aktív megélésére. Márpedig az USA-ban jó néhány szerzetesközösség teljes krízisben van, mert érintett tagjai számára lassan minden erről szól, mindent ebből a szempontból értékelődik. Ők aztán gyakran összejönnek, nyalogatják a sebeiket, felhánytorgatják a sérelmeiket, folyton-folyvást erről beszélnek, és ez teljesen megmérgezi az egész közösség lelkiségét, hangulatát. Ami én fontosnak tartok ezzel kapcsolatban, hogy magát a problémát őszintén kezeljük és elfogadjuk. Hiszen mi másra kaptuk Istentől a beszéd és az értelem – a logos – szép adományát?! Külső fórumon, a vonatkozó – már hivatkozott – egyházi dokumentumok világos útmutatást adnak.

(A fenti írás lábjegyzetekkel ellátott változata, illetve a férfiasság témájának bővebb kifejtése ezen a linken.)

Megosztom ezt a cikket:
Frissítve: 2019. augusztus 26.