A budapesti jezsuiták megpróbáltatásai a Tanácsköztársaság idején

A XX. század második évtizedének a végén, egy vesztes háború után, alapvető politikai és társadalmi válságok rengették meg Magyarországot, a változások és a kedvezőtlen folyamatok alapjaiban érintették a magyar egyházat és benne a magyar jezsuita rendtartomány életét, az igazi megpróbáltatások azonban a Tanácsköztársaság 133 napja alatt érték a jezsuitákat.

kun_belaA XX. század második évtizedének a végén, egy vesztes háború után, alapvető politikai és társadalmi válságok rengették meg Magyarországot, a változások és a kedvezőtlen folyamatok alapjaiban érintették a magyar egyházat és benne a magyar jezsuita rendtartomány életét. 1918-ban az őszirózsás forradalom után, erősen megindult a külföldről pénzelt, bolsevista propaganda és agitáció, a becsempészett ‘Kommunista könyvtár’ irományai előrevetítették az eljövendő időszak vallásellenes jellegét, mint például Szamuely Tibor (1890-1919) ‘Milyen mély a papok zsebe’ című pamfletje. A kommunista propaganda kereken kijelentette, hogy a vallás a kapitalizmus egyik legveszedelmesebb eszköze, amellyel tudatosan elhomályosítják a dolgozó tömegek tisztán látását. A kommunista ideológia szerint az egyház majdnem valamennyi államban, ugyanolyan állami intézmény, mint a rendőrség, a pap pedig éppen olyan állami hivatalnok, mint a hóhér, a csendőr vagy a rendőr. Ezért az oroszországi kommunista (bolsevista) párt programja, arra törekszik, hogy teljesen szétrombolja a kapcsolatot a kizsákmányoló osztályok és a vallási propaganda szervei között, hogy a dolgozó tömegeknek a vallási előítéletektől való megszabadításában ténylegesen közreműködjék és a legkiterjedtebb tudományos oktató és vallásellenes propagandát szervezze. A magyar kommunisták teljesen magukévá tették a bolsevista eszméket, Kun Béla (1886-1939) már a gyűjtőfogházban lefolyt egyezkedő tárgyalások folyamán lényeges pontként nevezte meg az egyház és az állam szétválasztásának évtizedek óta hangoztatott kérdését.

Még a Magyar Tanácsköztársaság kikiáltása előtt, 1919. február 19-én, az eredetileg szociáldemokrata elkötelezettségű Pogány József (1886-1938), a Katonatanács vezetője által kiprovokált támadások érték a különböző vallási intézményeket. Így mintegy 100-120 felheccelt és kivezényelt munkanélküli botokkal megtámadta a Kongregációs Otthon épületét. Előbb az ablakokat verték be, majd a felbőszített emberek betódultak a házba, közben a József utcát nagy tömeg lepte el, akik elképedve nézték a rombolást. Az alagsorban felforgatták az Apostol nyomda betűszekrényeit, a nyomtatványokat össze-vissza hányták és szaggatták, az írógépet és egyéb berendezéseket összetörték, a könyvkötészetben lévő Szűz Mária-szobrot lefejezték. Az emeleten lévő díszteremben a csillárokat leverték, a székek lábait kitördelték, a bőrrel bevont bútorokat felhasították, és részben megnyúzták, az ablakokat cseréppé verték, majd a folyosók üvegajtói és a könyvtárszekrény üvegbetétes ajtói következtek a pusztításban. Az egyetemi hallgatók Mária-kongregáció tagjainak ott tárolt ruháit elrabolták. Az értékes, nagy antik festményeket, régi szentképeket, annyira összevagdosták, hogy később sem a festményeket, sem a kereteket nem lehetett helyre állítani. Azután felhatoltak a kápolnába, ahol a keresztúti képeket leverték, de itt az egyik jó érzésű ember leállította a többieket.

pogany_jozsefA jezsuiták telefonon értesítették a rendőrséget, de a rögtöni tényleges intézkedés elmaradt, csak közel egy óra múlva szállingóztak az első rendőrök. Közben Silbermann famunkás szakszervezeti vezető vezetésével teljesen elpusztították a Kongregációs Otthon belső berendezését, de a támadok távoztak a rendőrök megérkezése előtt.  Később kiderült, hogy a szégyenletes és vandál tettet parancsra végezték, mert megfenyegették a szerencsétlen munkanélküli embereket, hogy megvonják a napi 30 koronás munkanélküli segélyüket, ha nem vesznek résznek a pogromszerű pusztításban. Az elbeszélések szerint Pogány József elégedetten vette tudomásul a történteket, de még fenyegetődzött, hogy ‘Levegőbe fogom röpíteni az egész bandát!’ Az egész akciót gesztusként szervezte a kommunisták bizalmának megszerzése érdekében.

Ilyen előzmények a kommunisták formális uralomra jutásával nem sok vigasztalót nyújtottak a proletárdiktatúra kikiáltása után. Már a Tanácsköztársaság kikiáltásának másnapján, 1919. március 22-én, a Forradalmi Kormányzótanács, mint általános elvet kihirdette az állam és az egyház szétválasztását, néhány nap múlva pedig a közoktatásügyi népbiztosságon belül, amelyet Kunfi Zsigmond (1879-1929) vezetett, megalakították kezdetben a Vallásügyi Likvidáló Hivatal elnevezésű szervezetett, amely később Országos Vallásügyi Likvidáló Bizottság néven önálló biztonsági szervezetnek alakítottak meg. Az élére Fáber Oszkárt (1879-1942), helyettesének Apáti Györgyöt, a propaganda csoport vezetőjének pedig Mogán Ákost nevezték ki.

A kommunista hatalom, ekkor még -elég naivan- úgy gondolta, hogy néhány hét alatt elintézheti -gyakorlatilag likvidálhatja- az egyházi és a vallási szervezeteket és intézményeket. Az új hatalom a csendes elsorvadásra, a mindennapi életből eltűnésre ítélte a vallásos életet. A helyzet abszurd voltát bizonyítja, hogy az egyház likvidálását a vallásügyi minisztérium likvidálásával kezdték meg, az egyes ügyosztályok gyorsan befejezték a folyamatban lévő ügyeket és sorban beszüntették a működésüket, és a minisztérium szinte az egyik napról a másikra likvidáló hivatallá vedlett át, és mint ilyen haladéktalanul munkához is látott.

A helyzet jogi szabályzására és a felszámolás gyakorlati végrehajtása érdekében megalkották az első egyházpolitikai rendeletet.

A Tanácsköztársaság első egyházpolitikai rendelete (1919. március 29.):

Az egyház és a szovjet köztársaság szétválasztásáról és ezzel kapcsolatban az egyházi, hitfelekezeti, alapítványi vagyonok köztulajdonba vételéről

  1. Az összes vallásfelekezetek magántársulatoknak nyilváníttatnak, ennélfogva a szovjet köztársaság jelen rendelet megjelenésétől kezdve a vallásfelekezeteknek semmi néven nevezendő támogatást nem nyújt. Úgyszintén eltöröltetnek a felekezeti célokra való összes kényszeradózások.
  2. A szovjet köztársaság mindenkinek teljes lelkiismereti és vallási szabadságát biztosítja, és így a vallásfelekezetek, mint magántársulatok ezentúl az általános gyülekezési jog keretében mozoghatnak.
  3. Templomok, imaházak, nyilvános kápolnák és egyéb istentiszteletre szánt helyiségek eddigi vallási célokra tovább is használhatók. A lelkészi lakok további rendelkezésig az általános lakási előírások keretében továbbra is meghagyatnak a lelkészek használatára.
  4. Minden néven nevezendő egyházi, hitfelekezeti jellegű vagyon és az összes bármily célú és bárki által kezelt alapítványok vagyoni köztulajdonba vétetnek. Az egyházi szertartásoknál használandó kegyszerek és felszerelések, kivéve a műkincseket, az egyház szolgálatára továbbra is meghagyandók.
  5. Ezen rendelet végrehajtásáról a közoktatásügyi népbiztosság vallásügyi likvidáló meghatalmazottja mint népbiztos intézkedik.

tanacskoztarsasag_1919A tulajdonképpeni likvidációt megelőzte az egyházi és hitfelekezeti vagyonok őrizetbe vétele. Fáber már a rendelet kibocsátásának az estéjén, körtáviratban utasította a vármegyei, valamint a püspöki székhellyel vagy nagyobb szerzetesi rendházzal bíró városokban alakult helyi kommunista direktóriumokat, hogy a templomok és a paplakok kivételével azonnal vegyék őrizetbe minden néven nevezhető egyházi vagyont. A templomok sorsa a proletárdiktatúra idején meglehetősen változatos volt, az első hetekben profán célokra akarták igénybe venni, de a határozott ellenszegülések, tüntetések hatására, megváltozott a helyzet. A régi jó bevált jelszóra hivatkozva, miszerint a vallás magánügy, a templomokat mentesítették a köztulajdonba vétel alól, de egyben megfosztották őket minden fenntartási alapjuktól.

A fenti rendelet hatálya alá esett minden egyházi intézmény és szervezet, így a jezsuiták sem maradhattak meg a saját tulajdonukban. Fokozatosan, több hullámban leltározták és vették köztulajdonban a jezsuiták minden ingó- és ingatlanvagyonát a fővárosban. Először a Kongregációs Otthon, majd a rendház és a pesti Jézus Szíve-templom került sorra.

kunfi_zsigmond_es_tarsaiAz ateista, kommunista hatalom, ugyan papíron kinyilvánította a teljes lelkiismereti és vallásszabadságot, de ezzel együtt fenntartotta magának a jogot, hogy beleszóljon a hitéletbe. Országszerte a helyi munkástanácsok megbízottakat küldtek a misékre és az istentiszteletekre, ahol ellenőrizték az elhangzottakat, főként a prédikációkat figyelték, majd erőszakosan felléptek az általuk kifogásolt, a saját megítélésük és elbírálásuk alapján, a proletárdiktatúra ellenes beszédek ellen.

A hivatalosan kiküldött vörös detektívek és önkéntes segítőik többsége meglehetősen járatlan volt, mind a hittételek, mind a liturgia terén. A többnyire agnosztikus zsidó származású hivatalnokoknak sok esetbe nehéz volt megmagyarázni, bizonyos dolgokat, amelyek szerintük hatalom- és népellenes megnyilvánulásoknak számítottak, és a proletárdiktatúra megdöntésére irányultak, noha csupán a megszokott liturgia szerves részét képeztek.

szabadkomuves_zsido_jelkepAz emancipált zsidóság egy része, miután elhagyta a vallását és a hagyományait, a szocializmus és a kommunizmus eszmei bűvkörébe került, ezeknek az eszméknek a gyakorlati megvalósítása sokszor erőszakos cselekedetekben nyilvánult meg a kommün idején, amelyek az egyházakat is súlyosan érintették. Azonban téves az a felfogás, miszerint a proletárdiktatúra, többnyire agnosztikus zsidó származású képviselői az egyházi vagyon lefoglalása vagy az egyházi személyek üldözése során bármilyen különbséget tettek volna az egyes vallásfelekezetek között. Tehát a cselekedeteiket nem a kereszténység elleni ellenszenv, hanem az ideológiai meggyőződés vezette. Így az antiklerikalizmus az izraelitákat, a rabbikat és a zsinagógákat ugyanannyira sújtotta, mint a keresztényeket, a katolikus papokat és a szerzeteseket, a protestáns lelkészeket vagy a keresztény templomokat. A zsidó hitközségek és vallásos intézmények tulajdonát éppen úgy elvették, mint a keresztény egyházakét. Nagyon plasztikus kép alakul ki, ha megnézzük a likvidálás folyamán lefoglalt és köztulajdonba vett egyházi, hitfelekezeti és az általuk kezelt alapítványi vagyonokból az állampénztárba beszállított összeget, a katolikus egyháztól 114 millió 704 165 korona, az izraelita hitfelekezettől pedig 44 millió 511 628 korona értékben rabolták el, a törvény szavával megerősítve, a készpénzben és értékpapírban fekvő vagyonukat. Érdekes kivételt csupán a baptista hitközség élvezett, ugyanis ezeknek az elvett vagyonát visszaadták, azzal az indoklással, hogy abban sem állami eredetű, sem pedig a kényszeradózásból befolyó vagyon nem található.

A zsidóságra nézve a kommün nagyon rossz hatással bírt, a bukása után az antiszemitizmus elhatalmasodását hozta, szinte a paroxizmusig fokozta a zsidóság elleni gyűlöletet. Mivel a kommün vezetői és hóhérai csekély kivétellel az agnosztikus, vallásuktól messze eltávolodott zsidók soraiból kerültek ki, az áldozatok többsége pedig keresztény volt, az életében, vagyonában és vallásában fenyegetett keresztény társadalomban, erős ellenhatás támadt a zsidóság egyetemessége ellen. Azonban rendkívül érdekes fejleményként a zsidóság jobb érzésű része, mintegy tüntetőleg, tömegesen áttért a keresztény egyházakban, formálisan is megtagadva minden közösséget a nihil propagandistáival.

Az egyház elleni harcot, azonban ‘keresztények’ vezették:

faber_oszkarFáber Oszkár a sziléziai Spahlitzben (ma Spalice, Lengyelország) született 1879. április 4-én, eredetileg a lutheránus vallásból, tért meg a katolikus hitre, majd piarista paptanár volt, de 1900-ban elhagyta a rendet és az egyházat, előbb ateista, majd 1903-tól, a Szociáldemokrata Párt funkcionáriusa és a Szabadgondolkodók Egyesületének a titkára lett. 1918 előtt, a szociáldemokrata pártban, mint volt piarista szerzetesnek ‘természetesen adódott’ a pártmunkája és mozgalmi teendője: az antiklerikális küzdelemben való aktív részvétel. Számos vallásellenes röpiratot, cikket írt vagy nagygyűléseken uszított az egyház és a képviselői: a papok ellen. 1911-ben a zombori járásbíróság vallás elleni izgatásért el is ítélte. A kommün kitörése előtt, kereskedelmi iskolai tanárként tevékenykedett. Majd a Tanácsköztársaság alatt újból a vallás- és az egyházellenes harc első sorába állt, mint a Vallásügyi Likvidáló Hivatal vezetője, -a legnagyobb sajnálatára- nem kapott népbiztosi rangot, hanem csak politikai megbízott lett. Fáber azonban törtető személyiség volt, sorozatos hatásköri konfliktusai keletkeztek például Kunfi Zsigmonddal, az eredetileg a zsidó vallásból reformátussá lett népbiztossal, akit többször is elnéző magatartással vádolt, és önmaga elkötelezett kommunista voltát bizonygatta kommün vezetősége előtt.  Július elejére már mindenki előtt világossá vált, hogy az egyházak tevékenysége nem fog olyan rövid úton megszűnni, mint várták, ezért Fáber, népbiztosi hatáskörű önálló állami szervvé szerette volna fejleszteni az általa irányított hivatalt. Ennek előkészületei meg is történtek, azonban a ‘hírhedt’ Állami Egyházügyi Hivatal ősének megszervezésére a proletárdiktatúra bukása miatt már nem kerülhetett sor. A kommün bukása után 1920-ban a ‘Fáber-Apáti perben’ tizenkét évre elítélték, de 1921-ben, egy 415 fős fogolycsere transzporttal a Szovjetunióba került. Majd Ausztriába küldték, a szovjet kereskedelmi képviselethez, de mivel megunta a ‘szovjet paradicsomot’, az állomáshelyét engedély nélkül elhagyta, utána a burgenlandi Kismartonban (ma Eisenstadt, Ausztria) telepedett le, ahol tanárként működött. Az Anschluss után a hitlerista hatóságok, kommunista múltja miatt letartóztatták, majd 1942-ben kivégezték.

Fáber rendkívül ellentmondásos személyisége, beteges karrier vágya minden józan emberi szempontot elsöpört. Minden helyzethez igyekezett alkalmazkodni, de a személyiségének kettőssége is mindig kiütközött. Nagyon jellemző a jellemére és a viselkedésére, hogy például: az előzetes letartóztatásából segítségkérő leveleket írt Prohászka Ottokár (1858-1927) székesfehérvári püspöknek, amelyekben a megtéréséről és a keresztény meggyőződéséről írt, ugyanakkor családtagjainak küldött leveleiben elítélte a hatalomváltás után berendezkedő ‘keresztény kurzust’. Világéletében a pillanatnyi érdekei szerint cselekedett, mindig az adott pillanatban, a személyes érdekei és ambíciói szerint, istenítette vagy ítélte el különböző politikai vagy világnézeti irányzatokat. Azonban Fáber mindig egyenesen haladt, a stílusa sohasem volt igazán politikus és legkevésbé sem diplomata, csak egyszerűen fanatikus. Összehasonlítva például Kunfi Zsigmonddal, aki rendelkezett a végső cél érdekében kellő alkalmazkodó képességgel és megalkuvással, de céljaiban makacs és következetes volt, lépten-nyomon jól alkalmazta a divide et impera elvet, sokkal többet tudott elérni, mint Fáber, aki könyörtelen ellenfélnek bizonyult, de a végletekig felfokozott következetessége miatt, általában az ellenkező hatást érte el.

slachta_margitA helyettese szintén meglehetősen furcsán gyakorolta a hivatali munkáját, az önös érdekeire is felhasználta az állása által kínálkozó ‘lehetőségeket’. Apáti György, amikor a nagy lakásokból kiköltöztette a ‘burzsujokat’ vagy a ‘kapitalistákat’, az egyik ilyen kommunizált otthont a saját maga számára utalta ki: Marjay Ödön festőművész Várkert-rakparti műterem lakását. Ugyanakkor például a Fáber-Apáti per során meglepően kedvező vallomást tett Slachta Margit (1884-1974) a Szociális Misszióstársulat akkori vezetője: ‘Hogy Krisztina körúti házunkban háborítatlanul megmaradtunk, azt Fáber Oszkáron kívül Apáthy György tette lehetővé, kik a minket elválasztó világnézeti különbségek dacára is értékelték a Társulatnak társadalmi szempontból való jelentőségét. Egy alkalommal nyíltan ki is fejezte ezt Apáthy, amikor azt mondta nekünk, micsoda misszió vár majd a Szociális Missziótársulatra! A likvidáló hivatalban, ahol az audienciák nagy része nyilvánosan folyt, ismételten tanúi voltunk emberszerető mérsékletének öreg papokkal és apácákkal szemben.’

A Kongregációs Otthon feldúlása után az ifjúsági Mária-kongregációk tagjai, őrséget adtak a jezsuita központ körül, már az előző évben is, a Károlyi-kormány idején ‘Népőrséget’ szerveztek a rendház és a templom védelmére, eleinte fegyverrel, később a fegyverviselési tilalom miatt, fegyver nélkül szolgáltak.

A hívek önzetlen és áldozatos segítségével a jezsuiták összecsomagolták a rendház és a Kongregációs Otthon nagyobb megmaradt értékeit, kiürítették az összes irodát: a Mária-kongregáció, a Magyar Kultúra és a Szív szerkesztőségeiben, valamint a Kivé diapozitív gyűjteményét és filmjeit, a Mária-kongregációk könyvtárait és a Jézus Szíve Szövetség tulajdonát képező holmikat. Az összegyűjtött dolgokat, biztonságos helyre, általában a hívek által felajánlott ‘rejtekhelyekre’ menekítették, bízva, hogy hamarosan visszakerülhetnek az eredeti helyükre.

Még a likvidálás előtt, március 26-án kommunizálták a jezsuiták tulajdonában lévő házakat. Március 29-én a szabók szakszervezete elkommunizálta a Kongregációs Otthon első emeleti termeit, köztük a gyűléstermet és a titkári szobában a szakszervezeti irodájukat rendezték be, a Mária-kongregációkat pedig kiüldözték az eredeti helyükről. Délben, amikor a szakszervezeti funkcionáriusok ebédelni mentek, P. Bús Jakab SJ (1861-1935) rektor vezetésével a jezsuiták és segítőik átmentek, hogy néhány berendezési tárgyat megmentsenek a rend számára, amit a visszatérő szakszervezeti vezetők nagyon rossz néven vettek. Főként a zongorát követelték vissza, mert táncestélyeket akartak rendezni a nagyteremben, és valóban nemsokára a nagyhéten rendezték a legsikerültebb mulatságaikat, azon a helyen, ahol máskor a Szűzanyát dicsérték vagy a vallásos eszméket terjesztették.

A Kongregációs Otthonban lakó egyetemistákat kiszorították a tágasabb helyiségekből, és kis szobákba csúfolták össze őket. Azonban a diákok hamar feltalálták magukat és a további atrocitások elkerülése végett, az internátusi részt, gyorsan ‘proletár diákok otthonának’ keresztelték el. Az Otthon kápolnája egyelőre még érintetlen maradt, de már csak zárt ajtók mögött lehetett misézni benne, hogy az elvtársakat és a szakszervezeti munkát ne zavarja az istentisztelet.

Ugyancsak március 29-én kiadták a kommün legelső vallásellenes intézkedését, a következő napra, 30-án, betiltották a vasárnapi prédikációt, az ellenforradalmi izgatás veszélyére hivatkozva. Másnap valóban hallgattak a szószéken a papok, a hívek rendkívül elkeseredve fogadták az új helyzetet.

A helyzetet tovább fokozták a híresztelések, amelyek nem minden alap nélkül a templomok bezárásáról szóltak. Természetesen a hivatalos politika szintjén a templomokat az eredeti céljukban meghagyni szándékozták. Azonban a kommün agitátorai számos helyen -főként vidéken- a templomok bezárásáról, kisajátításáról beszéltek, mint mondták ‘hasznosabb’ funkciókat fognak betölteni, mozit, hangverseny- és előadótermet, kiállítási csarnokot, kabarét stb. csinálnak belőlük. A likvidálás során pedig a rendházakba, paplakokba szegény munkáscsaládokat költöztetnek.

pesti_jezus_szive_templom_22A jezsuita atyák felkészülve a kilakoltatásra, a rendház- és a kongregációs kápolnákból az Oltáriszentséget levitték a templomba, és maguk között egyeztették, hogy ki melyik ismerős családhoz költözik a kiűzetés esetén.

A P. Somogyi Jenő SJ (1879-1954) provinciális rendkívüli ‘litterae patentes’-t osztott ki a szétszóratás esetére: ‘mitto P. N.N. in dispersionem’, vagyis ‘N.N. atyát a szétszóratásba küldöm’. Ez nagyon szokatlan lépésnek számított, hiszen mindenki általában Szent Ignác napja után kapta meg a diszpenzióját (kirendelését), amely valamely rendházba, kollégiumba vagy templomba szólt, de most a számkivetésbe küldte a szent engedelmesség nevében a jezsuita rendtagokat.

A Kongregációs Otthonban lakó Jézus Szíve-népleányok, néhány apácának nyújtottak menedéket, akik a kommün rendelkezései miatt elveszítették az eddigi állásukat és lakhelyüket. A kommün megszüntette a felekezeti iskolarendszert, amikor az összes nevelési és oktatási intézményt köztulajdonba vette. A rendeletben kimondták, hogy az intézmények eddigi alkalmazottjait a Tanácsköztársaság szolgálatába veszi át, kivételt az egyházi személyek képeztek: ‘az egyházi személyeket (papokat, szerzeteseket, apácákat) azonban csak akkor, ha világi személyekké lesznek.’

A rendelet érvényesítése érdekében elsősorban Apáti agitált a zárdákban, a nővérek először felvázolta, hogy nagy örömben és szabadságban élhetnek, milyen nagy fizetést fognak kapni, a kommün megbecsült emberei lesznek, ha elhagyják a szerzetesrendet, ha leteszik a fátylat. Utána azonban meg is fenyegette az apácákat, ha megtagadják az aláírást, az utcára teszik ki őket, éhen vesznek, hiszen nem kaphatnak élelmiszerjegyet sem, majd a férjhezmeneteli lehetőséggel és a szabad szerelemmel kecsegtetett.

A szegény nővérek a hetekig tartó idegfeszültség, valamint az állandósult zaklatás és fenyegetés mellett is hűségesen kitartottak az elutasító magatartásuk ellen. Ekkor a kommün utolsó fegyverként a házaik, zárdáik, kolostoraik elhagyására és szerzetesi ruhájuk levetésére kötelezték őket. Azonban fényesen megmutatkozott a keresztény társadalom összefogása, hiszen családok százai fogadták be ideiglenesen a szerzetesnőket, valamint spontán módon a lakosok tüntettek június 6. és 8. között a likvidáló hivatal előtt az embertelen intézkedések ellen.

lukacs_gyorgyA lelkészkedő papság körében szintén hatalmas propagandát indítottak, hogy hagyják el a papi pályát és írják alá a kilépési nyilatkozatot. Az egyházi pályát elhagyni készülő lelkészeket a likvidálási hivatal felszólította, hogy jelentkezzenek a közoktatási népbiztosság által rendezendő főiskolai, néptanítói és mezőgazdasági oktató tanfolyamra. A felhívás nyomán 565-en jelentkeztek, de a tanfolyamból végül nem lett semmi. Azonban június 11-én, a propagandistaképző tanfolyam elindult, mintegy harminc volt lelkész részvételével, a vezetője Mogán Ákos lett, szakelőadóként Szalay Károly volt református lelkész és gimnáziumi tanár, valamint Lukács György (1885-1971) és Bolgár Elek (1883-1955) vett részt az oktatásban, amelyben az ateizmus és a materializmus legnyersebb formáját adták elő. A lelkészkedő papság fényesen megállta a helyét, csak elenyésző csekély százalékban hódolt be a vörös uralomnak, noha a velük szemben alkalmazott terror semmivel sem volt kisebb, mint a férfi és a női szerzetesek rendek esetében. A katolikus egyház egészében jól vizsgázott a megpróbáltatások idején, de a többi egyház is megállta a helyét, talán egyetlen kivétel akadt, amikor a debreceni egyetem református kara, március 26-án, úgy üdvözölte a kommünt, mint ‘a Názáreti által hirdetett Isten országának megvalósítását.’

Többszöri próbálkozás után, végre április 4-én, a P. Provinciális és a P. Rektor bejutott a Likvidálási Hivatalba, mivel Fáber nem ért rá, Apáti fogadta őket. A P. Provinciális röviden megkérdezte, hogy készül-e a jezsuiták ellen valami különös eljárás, mert a történelmi tanulságok szerint, a forrongó időkben a jezsuitákkal szemben kivételesen kíméletlen elbánást szoktak tanúsítani. A jezsuiták semmi különös kegyet nem kérnek, csak humánus eljárást szeretnének, amelyben az elöljárók alattvalóinak személyi biztonságáról gondoskodni tudnak.

Apáti a maga sajátos mézes-mázas modorában rendkívül magasztalta a szerzeteseket, akik szerinte a legtökéletesebb kommunizmusban élnek, dicsérte az apácák működését a kórházakban. Igyekezett megnyugtatni a jezsuita elöljárókat, hogy Fáber a saját szavai szerint: ‘külön csemegét készít a jezsuitáknak.’ Ez a jezsuiták számára eléggé kétértelműen hangzott, valamint tisztában voltak Apáti eljárásával is, aki mindig szép szavakkal tudta kifizetni a szerzeteseket.

maria_utcai_templom_11Nemsokára már meggyőződhettek a jezsuiták, hogy mennyire ‘humánusan’ bánik el velük a proletárdiktatúra. Április 6-án a vörös detektívek letartóztatták P. Búst, azzal a hazug ürüggyel, hogy ‘a prédikációjában sérelmes kijelentéseket tett a Tanácsköztársaságra’. Másnap, hosszas és többszöri kihallgatások után elengedték, mert világosan elmagyarázta a prédikációjának az értelmét és megcáfolta a hazug rágalmakat, amelyet az egyik detektív állított. A hamis tanú visszavonta a vallomását a szembesítés után. Mivel a helyzet egyre fenyegetőbbnek látszott, a nélkülözhető atyákat vidékre küldték, maga P. Bús is Egerbe távozott lelkigyakorlatokat tartani.

A Nagyhéten a kommün lakásbizottsága látogatta meg a rendházat, az atyák közös olvasószobájába egy munkáscsaládot akartak betelepíteni. Csak nagy nehézségek árán értették meg, hogy a rendházban pápai klauzúra van, ahová nők nem léphetnek be.

Szintén a Nagyhét fontos eseménye volt, amikor kijött a hivatalos rendelet, hogy a papoknak húsvétvasárnap és a rákövetkező vasárnap a szószékről fel kell olvasni a Tanácsköztársaság vallást tiszteletben tartó rendeletét. Nagyszombaton sikerült megtartani a feltámadási körmenetet, a Horánszky utcában a feldúlt és lefoglalt Kongregációs Otthon bejáratánál egy piszkos vörös zászló lengedezett, az ablakokból az új tulajdonosok pedig szúrós szemmel, feltett kalappal nézték a menetet, a Sándor utcán (ma Bródy Sándor utca) két kommunista egy autóban ülve tett sértő kifejezéseket a ‘csuhásokra’, de semmi komolyabb incidens nem történt. Este felolvasták a rendeletet, de a megfelelő kommentárral: miszerint a ‘vallás magánügy’ csak hamis frázis, ugyanis a kommün lábbal tiporja az egyház évezredes, kialakult szokásait és jogait, kiküldött munkástanácsi tagok és detektívek figyelik a papok minden szavát és tettét.

A kommunista likvidáló bizottságok rendszerint három tagból álltak: a likvidáló hivatal egy fogalmazójából, egy számvevőségi kiküldöttből és egy fővárosi tisztviselőből, ezekhez csatlakoztak, mint átvevők, a kerületi munkás- és katonatanácsok küldöttjei. A köztulajdonba vétel kiterjedt mindenre, ami bármilyen tekintetben egyházi vagy hitfelekezeti vagyonnak volt minősíthető. Az ingatlanok teljes felszerelésükkel együtt, minden külön formaság nélkül azonnal az állam tulajdonába kerültek. Azonban a határozott és pontos előírás hiányából következő hatalmi túlkapásokon kívül rendkívül sok kellemetlenséget okozott és nem egy tekintetben hátráltatta a likvidáció végrehajtását a kerületi munkás- és katonatanácsok féltékenykedése és önkényeskedése.

bangha_bela__sj_200Április 22-én megkezdődött a rendház likvidálása, a VIII. kerületi likvidáló bizottság reggel kilencre megjelent Naxner elvtárs vezetésével, majd a szobáról-szobára botorkálás és vitatkozás mellett folyt a leltározás, késhegyig menő vitákban dőlt el, hogy egy-egy dolog magántulajdon vagy köztulajdonba vehető tárgy. Elsősorban pénzt kerestek, de nagyon keveset találtak, amikor az altemplomban meglátták a boroshordókat egyből felderült az arcuk, de hamarosan tapasztalták, a sok kongatás után, hogy a hordók üresek, ami kevés bor maradt, azt  nem foglalhatták le, mert az misebornak számított. Azon is sajnálkoztak, hogy a templomi felszerelést nem leltározhatják, de délután elmenvén még fenyegetőzve mondták, hogy nemsokára visszajönnek. Másnap egy fiatal detektív jelent meg, és nagy elszánással és jól értesülve magyarázta, hogy a templom alatt, a fűtőkazán alatt van elásva a Központi Sajtó Vállalat Rt. 10 milliója, és vallják be, mert ha tagadni merik, akkor a forradalmi törvényszék elé kerülnek a jezsuita atyák. Természetesen mondták neki, hogy nyugodtan ásson, mert úgyis tavaszodik már, és fel kell ásni a templom melletti kiskertet. Ezek után P. Bangha Béla SJ (1880-1940) tartózkodási helyéről érdeklődtek, akinek még sikerült időben elmenekülni a kommunisták elöl. Délután folytatódott a leltározás, a rendház után a rendtartományi főnökség hivatalos könyveit vizsgálták át. Megtalálták a rendi papnövendékek neveltetésére és képzésére szolgáló pénzalap iratait, amelyet mindjárt ellikvidálták, de csak papíron, mert az értékpapírok biztonságban voltak egy másik rendházban. Erről hosszas vita után külön jegyzőkönyvet vettek fel, majd aláírták az összes jegyzőkönyvet, a leltári és átadási íveket.

Április 25-én folytatódott a likvidálás, a Kongregációs Otthonnal, mivel a szabó szakszervezetet nem ismerték el jogszerűnek a ház tulajdonjogában, ezért a jezsuitákat hívták a Kongregációs Otthon hivatalos köztulajdonba vételéhez. A szakszervezetiek tiltakoztak, de kiutasítással fenyegették meg őket, amire lecsendesedtek. A leltározás a pincétől a padlásig folyt, a kápolna felszerelését valamint a kegytárgyakat és a vallásgyakorlást szolgáló eszközöket nem vették köztulajdonba, sem a házban lakó egyetemi hallgatóknak vagy a Jézus Szíve Szövetség tagjainak magántulajdonát képező tárgyak nem kerültek be a leltárba. Ez a körülmény megnehezítette a likvidálók munkáját, mert magántulajdon címén nagyon sok dolgot sikerült megmenteni, főként a Jézus Szíve Népleányok jártak elől a ‘magánosítási’ akciókban, a jezsuitáktól megőrzésre átvett tárgyakat, főként bútorokat, a saját tulajdonuk címén védték meg.

A Népleányok ügyes húzással az alagsorban ‘proletár-konyhát’ nyitottak, hogy biztosítsák és teljesen legalizálják a házban való tartózkodásukat, és nagylelkű áldozatkészségükkel segítették a jezsuita tulajdon további védelmét.

Április 26-án a sajtódirektórium egyik kiküldöttje köztulajdonba vette a jezsuita újságokat, büszkén hangoztatta, hogy egy személyben a sírásója és eltemetője a Mária-kongregációnak, a Magyar Kultúrának és a Központi Sajtó Vállalatnak és a többi katolikus sajtóorgánumnak.

A leltározás után, a likvidálás tényének megerősítése végett, április 27-én Fáber Oszkár személyesen megjelent a Kongregációs Otthonban, és a ház igazgatására gondnokot jelölt ki, mert a házat veszedelmes ellenforradalmi fészeknek tartotta.

Az ismertebb nagyobb más egyházi intézmények is hasonló sorsra jutottak, mint a Kongregációs Otthon. A piarista rendházat egyetemi ‘ifjúmunkások’ Marx-otthonává formálták át, a Margit-körúti, budai ferencesek kolostorából a ‘Magyar Tanácsköztársaság ifjú fejmunkásainak otthonát’ alakították ki. A pesti ferences kolostorból előbb népkonyhát, majd aggok otthonának, végül agitátorképző iskolának szánták. A premontreiek hittudományi főiskoláját, a Norbertimut, először főiskolai hallgatók otthonának szánták, azután ipariskolát, majd leányiskolát akartak telepíteni, később a zsidó siketnéma intézetnek akarták átalakítani, de végül a Külföldi nevelőnők és tanítónők otthona lett belőle.

A közelgő május 1-i ünnepély közeledtével, egyre fenyegetőbb nyilatkozatok láttak napvilágot, ezért a P. Provinciális felállította a provincia személyes vezetésében a sorrendet, az esetleges letartóztatása után P. Bernhard Zsigmondot (1880-1926) jelölte ki, majd őt, P. Bús követte volna, végül P. Tomcsányi Lajos (1846-1926) zárta a sort.

Április 29-én este, a Vörösőrség, -nagy ravaszon- a vacsoránál, rátört a rendházra, és minden jezsuitát letartóztattak, a detektívektől kapták az ötletet, mert tudták, hogy ebben az időben általában mindenki a rendházban tartózkodik.

A jezsuiták elhurcolása után a templomban a szertartásokat egy hittantanár végezte, Fáber egy ‘megbízható’ atyát akart kinevezni a templom adminisztrátorává, de az illetékes prelátus ebbe nem egyezett bele.

1919._majus_1.Szerencsére a fogság nem tartott sokáig, a hétfőn letartóztatott atyák és testvérek szombaton kiszabadultak, mivel semmi komolyabb vád nem volt ellenük felhozható, valószínűleg csak a május 1-i ünnepségek miatt ‘vonták ki a forgalomból’ a jezsuitákat, hogy puszta jelenlétükkel se akadályozzák a ‘magyar proletariátus első szabad seregszemléjét’. Fáber ugyan koholt vádak alapján megvádolta a jezsuitákat, hogy részük volt Kun Béla bántalmazásában és a szesztilalmat megszegték, de ötnapos Margit-körúti elzárás során beigazolódott a vádak képtelensége és a rendházat is visszaadták, de a jezsuiták egyelőre nem szándékoztak visszaköltözni, mert nagyon bizonytalannak látták a helyzetüket. Hasonló sorsra jutottak a jezsuitákkal igen jó kapcsolatban álló józsefvárosi káplánok is, akiket azzal vádoltak meg, hogy a vallásszabadságról szóló Kunfi-féle rendeletet nem olvasták fel szabályosan, és a prédikációk is a kommün ellenes dolgokat tartalmaztak, ezért már április 28-án letartóztattak őket, és csak hat nap múlva szabadulhattak.

A jezsuiták majdnem komoly veszélybe kerültek a Wladimir Ledochówski SJ (1868-1942) római generális naivsága miatt, aki a levelét a hivatalos postával küldte el a magyar tartományfőnöknek, amelyet természetesen a postán elfogtak. A kuriálisi stílusú, latin nyelvű levélben érdeklődött a helyzet felöl. A levél Kun Bélához is elkerült, de a környezetében senki sem rendelkezett magasabb latin tudással, nem nagyon értették a levél tartalmát. Ezért egy külső emberhez fordultak, aki nagyon jóindulatúan fordította le a levelet, így teljesen eloszlott Kun Béla minden aggodalma, sőt bizalmat ébresztett benne a ‘kommunista érzelmű’ jezsuita generális írása.

Az üres rendházba egy Bojtor nevű elvtársat neveztek ki gondnoknak, aki a revolverével lövöldözött a folyósokon, halálra ijesztve mindenkit, aki betévedt a házba, ez még Fábernek is sok volt. Ezért egy új gondnokot nevezett ki, aki ugyan nem lövöldözött, hanem szép csendben ellopta a rendház evőeszközeit, az ott maradt ruhákat eladta, végül a házba felvett takarítólányt megerőszakolta, így Fáber kénytelen volt kiadni neki is az útját. A gondnokok sorában egy aposztata pap következett, aki váltig állította, hogy ezentúl rend lesz, de az első este holt részegre itta magát, később kommunista előadások tartásával jeleskedett.

csenoch_janosA kommün jóvoltából a Jézus Szíve-templomban néhány jezsuita megmaradhatott segédlelkésznek, de június végére már őket sem tűrték meg a kommunista hatóságok, a Jézus Szíve-körmenetet sem engedélyezték pedig maga Csernoch János (1852-1927) hercegprímás vezette volna.

Az levert ellenforradalmi lázadás után (június 24.), a Kongregációs Otthonba az elfogott ludovikásokat zárták be, ezért az embereket még a járdáról is letiltották a vörös őrök, hogy nehogy valamilyen módon érintkezzenek a foglyokkal.

A kommün bukása után (augusztus 1.), a rendházat a jezsuiták azonnal visszakapták, és újra beköltöztek régi otthonukba, a hívek is nagy örömmel fogadták őket, segítettek a felforgatott ház lakhatóvá tételében és nagy áldozatkészséggel súroltak, söpörtek és takarítottak. Megkezdődött az elhurcolt dolgok visszaszállítása, Az egyik legnagyobb kihívásnak a könyvtár rendbetétele látszott, a szerteszéjjel hurcolt könyveket, először egy földszinti szobába vitték, majd itt kezdték szétválogatni a rettentően összehányt könyvanyagot, utána vitték fel a könyvtárhelységbe a már besorolt állományt.

A Kongregációs Otthon kápolnájában augusztus 24-én, az újbóli felszentelés után tartották az első misét, amelyen az összes férfi kongregáció megáldozott, a szentbeszédet P. Somogyi Jenő SJ provinciális mondta.

A következő vasárnap a templomban tartottak hálaadó istentiszteletet. Az egész templomot nagyon szépen feldíszítették, az oszlopokon virágfüzérek lógtak valamint a főoltár is teljes virágpompában úszott. A misén az úri hölgyek énekkara remekelt, délután pedig P. Bíró Ferenc SJ (1869-1938) köszönte meg a hívek gondoskodó szeretetét és áldozatkészségét, amellyel a kommunizmus uralma alatt a templomról gondoskodtak, a jezsuitáknak átmeneti menedéket nyújtottak és kimutatták a mély ragaszkodásukat a hitükhöz.

Bikfalvi Géza

 

Felhasznált irodalom:

Balanyi György: Egyház és vallás. A bolsevizmus története Magyarországon.  Bp., 1921. 585-618

Balogh Margit: Slachta Margit. Rubicon (2009) 4, 123

Bernhard Zsigmond SJ: Egy jezsuita emlékei a kommunizmus idejéből. Bp., 1919

Faber Oszkár. Munkásmozgalomtörténeti Lexikon. Bp., 1972. 144

Fazekas Csaba: A ‘Vallásügyi Likvidáló Hivatal’. Múltból a jövőbe. Bp., 1997. 63-101

Fazekas Csaba: Az esztergomi egyházmegye az 1919-es Tanácsköztársaság idején. Magyar Egyháztörténeti Vázlatok- Regnum (1998) 3-4, 151-171

Fazekas Csaba: A Fáber-Apáti per. A Tanácsköztársaság ‘vallásügyi likvidáló biztosainak’ felelősségre vonása 1920-ban. Győri tanulmányok. (2001) 24, 17-42

Gratz Gustáv: A bolsevizmus Magyarországon. Bp., 1921. 175-191

Jankovich Sándor: Az egyház a Tanácsköztársaság idején. Katolikus Szemle (1969) 1, 15-24, 2, 121-131, 3, 234-242, 4, 346-356

Rév Erika: A népbiztosok pere. Bp., 1961. 234-245

Sarlós Márton: A kommunista elítélteket kiszabadító szovjet akciók. A Magyar Tanácsköztársaság állama és joga. Bp., 1959. 293-319

Simon Gyula: Fegyelmi eljárások pedagógusok és diákok ellen a Magyar Tanácsköztársaság bukása után. Pedagógiai Szemle (1959) 3, 286-295

Szalva János: A Tanácsköztársaság egyházpolitikája. Világosság (1979) 3, 138-143

Wilheim Jenő: A vörös pap. Dr. Fáber Oszkár (1879-1942). Kioltott fáklyák. Bp., 1963. 47-55

Megosztom ezt a cikket:
Frissítve: 2019. március 21.