A Da Vinci-kód nyomában, avagy egy nem is annyira titkos levéltár titkai

2009-ben több százmillió mozinéző izgulta végig, ahogy Robert Langdon professzor (az alábbi képen látható Tom Hanks) kiszabadul a Vatikán Titkos Levéltárának golyóálló üvegek mögé zárt raktárából. A Da Vinci-kód című filmnek akkora hatása volt, hogy a Szentszék 2010-ben újságíróknak vezetést tartott a valódi levéltárban, 2012-ben pedig a gyűjtemény legkülönlegesebb dokumentumaiból nyílt kiállítás Rómában. Tavaly novemberben – immár ötödik alkalommal – Mihalik Béla Vilmos, a magyarországi Jezsuita Levéltár és Rendtörténeti Könyvtár igazgatója is a Vatikánban kutatott.

Volt olyan komolyabbnak tartott magyar újság, amely annak idején úgy hirdette: végre megtört a jég, és publikálhatták az első iratokat a Vatikáni Titkos Levéltárból. A helyzet fonákságát jelzi, hogy ezt, az interneten ma is elérhető magyar cikket a vatikáni levéltári kutatóteremben olvastam 2013-ban. A Vatikáni Titkos Levéltár ugyanis XIII. Leó pápa döntése értelmében már 1881-ben megnyitotta kapuit a kutatók előtt.

Magyar kutatók az elsők között

Épp 130 esztendővel később, 2011 májusában érkeztem első ízben az Örök Városba kutatói ösztöndíjjal, hogy doktori disszertációmhoz szentszéki forrásanyagot gyűjthessek. Ekkor már magyar kutatók nemzedékeit követtem a Porta Santa Annán át vatikáni területre lépve, a Cortile del Belvedere felé haladva. A magyar tudósok ugyanis az elsők között ismerték fel a levéltár fontosságát a XIX. század végén, és a kommunista diktatúra időszakáig közel töretlen lendülettel kutatták annak anyagát.

Fraknói Vilmos tudós püspökünk már 1884-ben – tehát már három évvel a levéltár megnyitása után – útjára indította a Monumenta Vaticana Hungariae sorozatát, 1892-ben pedig magyar történeti intézetet alapított Rómában. Ebből is látszik, hogy lassan már 140 éve adnak közre a vatikáni forrásokból – nem kellett vele megvárni Robert Langdon professzor filmbéli kalandjait.

Való igaz, a levéltár elnevezése különösképpen sejtelmesen hangzik, ám a latin Secretum az eredeti „magán” jelentésében áll, és a pápák privát levéltárát jelöli.

Itt őrzik ma a pápai követségek, azaz a nunciatúrák iratanyagait, egyes szentszéki kongregációk és hivatalok dokumentumait, és családok, egyes bíborosok, személyek hagyatékát. Jelenleg 1939-ig, XI. Piusz pápa haláláig kutathatók az iratok, de már mindenki nagy várakozással tekint a következő pápa, a II. világháború idején uralkodó XII. Piusz időszakának (1939–1958) megnyitására.

Mi a titok nyitja?

Az intézmény azért is tűnhet elzárkózónak, titokzatosnak, mert megfelelő egyetemi diplomával és intézményi ajánlólevéllel rendelkező kutatók kapnak engedélyt az ott végzendő tudományos munkára. De így is egy évben a világ közel hatvan országából 1200 kutató keresi fel az archívumot. Én például tavaly novemberben már a 358. sorszámú kutatói kártyát kaptam, amikor immár ötödik alkalommal tértem vissza a Vatikánba kutatni a Klebelsberg Kunó-ösztöndíj támogatásával.

Kutatási témám évek óta a Szentszék és a bécsi Habsburg-udvar kapcsolata XII. Ince pápa (1691–1700) idején, különös tekintettel a törökellenes visszafoglaló háború vonatkozásaira. A 150 esztendőn át tartó hódoltság végét jelentő nagy háború (1683–1699) első éveit épp Fraknói Vilmos dolgozta fel még a XIX. század végén. Ám a háború utolsó évtizedét, az azt meghatározó nemzetközi politikai környezetet eddig senki nem vizsgálta alaposabban. Bécs 1688-tól kétfrontos háborúra kényszerült, miután XIV. Lajos hátba támadta az Oszmán Birodalom ellen mind sikeresebben fellépő Habsburgokat. A keresztény csapatok ekkor már mélyen az oszmánok uralta Balkán-félszigeten jártak, a mai Bulgária területén zajlottak a harcok. A kétfrontos háború azonban súlyos áldozatokat követelt, és pár év múlva a törökök ismét elfoglalták Belgrádot, így a háború fő hadszíntere újfent a magyar határvidékre került át.

1691-től XII. Ince pápa pénzügyi segélyek formájában támogatta a török kiűzését, ám feltételül szabta, hogy I. Lipót császár, magyar és cseh király kössön békét XIV. Lajossal. A pápa mint a kereszténység közös „atyja” is óhajtotta az európai uralkodók közötti békét, ám világi politikai érdekek is vezették: mint az Egyházi Állam feje azon igyekezett, hogy békét teremtsen Észak-Itáliában, ahol a francia-német hadakozás már a pápai területeket is fenyegette.

Jezsuiták belső ellentéte

A francia-Habsburg viszálykodásnak különös fejezete volt a jezsuita rendet megosztó belső ellentét. Ennek erkölcsteológiai okairól (a probabilizmus körüli vitáról) egy francia történész, Jean-Pascal Gay írt pár évvel ezelőtt kiváló monográfiát, ám az 1690-es évek közepére a rendi vita mögött egy politikailag meghatározott szembenállás is kitapinthatóvá vált. Az általános rendfőnök, Thyrso Gonzalez szembekerült az asszisztensekkel, akik rendkívüli általános rendgyűlés összehívását szerették volna elérni. A rendfőnököt a spanyol és a bécsi Habsburg-udvar támogatta, az asszisztenseket leginkább XIV. Lajos segítette. A gyűlés összehívásáról tartott szavazás eredménye sem volt egyértelmű, ezért XII. Ince pápa egy bíborosokból álló bizottságra bízta a döntést. A Habsburg-diplomácia komoly erőket mozgósított, hogy a rendfőnök számára kedvező határozat szülessen, ennek kulcsfigurája volt a Rómában élő Johannes von Goëss gurcki hercegpüspök, bíboros.

Végül 1694 augusztusában Gonzalez javára döntöttek a bíborosok, így az általános rendi gyűlést csak két évvel később hívta össze. Ezen az osztrák rendtartomány egyik képviselője a magyar Sennyey László volt. A gyűlés a rendfőnök végleges megerősödésével ért véget, miután vele egyetértő atyákat választottak új asszisztenseknek.

Színes történelmi adalék, hogy ugyanezen a tanácskozáson szigorú határozatot hoztak: a jezsuiták böjtidőben ne fogyasszanak csokoládét.

Akkoriban Európa számos udvarában jezsuiták voltak az uralkodók gyóntatói, így volt ez Bécsben is. A császári udvarban azonban egészen különleges szerep jutott a lombard származású Pietro Giuseppe Ederi atyának, akinek politikai tevékenységére a mostani kutatóút alkalmából is számos új forrást találtam. A szakirodalom eddigi adataival szemben sikerült pontosítani, hogy 1684 őszén került a bécsi udvarba, ahol Eleonóra özvegy császárné gyóntatója, majd az ő halála után Theodor Heinrich von Strattmann osztrák udvari kancellár, a Batthyány-Strattmann család egyik ősének lelki vezetője lett.

Mivel ekkor az Osztrák Udvari Kancellária volt a Habsburg-külpolitika egyik legfőbb irányítója, Ederi atya egyre nagyobb befolyást nyert ezen a területen. Ebben az uralkodó, I. Lipót császár is egyre inkább támaszkodott rá. A római központi jezsuita levéltárban, az Archivum Romanum Societatis Iesu gyűjteményében ezért most az Ederi atyára vonatkozó általános rendfőnöki leveleket vizsgáltam. Ez kettős képet mutatott: egyfelől a rendi vezetés Ederi politikai kapcsolatait kiválóan kamatoztatta saját céljai érdekében, ám másik oldalról a jezsuita gyóntató mind több politikai ellenfelet is szerzett.

Az Örök Város egyszerre állandó és folytonosan változó, de mindig tartogat újat. Legyen az ember turista, zarándok vagy épp tudományos kutató, Róma hatással lesz rá, s mindig vissza-visszahívja. Ahogy maga a város, úgy az ott őrzött elképesztő történeti és művészeti gyűjtemények is tartogatnak meglepetéseket, amely épp elég szellemi-kulturális izgalmat kínál. Nem kell ahhoz Langdon professzorral a Vatikáni Titkos Levéltár képzeletbeli raktáraiban bent ragadni.

Megosztom ezt a cikket:
Frissítve: 2019. január 11.