Három dolog, amiért Nagy Bálint SJ az elöljárójaként felnéz vietnámi rendtársára

Egy közösségben élnek Budapesten a Sodrás utcai rendházban. Egyikük abból a Vietnámból jött, ahol rengetegen jelentkeznek jezsuitának. Másikuk a rend hivatásgondozójaként azért dolgozik, hogy a fiatalok nálunk is utat találjanak Jézus tágabb és szűkebb értelemben vett társaságába. Tábori Kálmán interjúja Nagy Bálint SJ-vel és Phamdinh Ngoc József SJ-vel.

A jezsuitákat sokszor úgy láthatjuk, mint akik individualisták, és külön-külön dolgoznak. Van olyan egyáltalán, hogy két jezsuita együtt csinál valamit?

NGOC: Nálunk, Vietnámban ha a provinciális misszióra akar küldeni valakit, akkor két jezsuitát küld. Mi is ketten jöttünk Magyarországra. Persze előfordul, hogy egyedül kell dolgozzon egy jezsuita, de szerintem az nagyon nehéz lehet.

NAGY BÁLINT: A Rendalkotmányban Szent Ignác azt írja, hogy lehetőleg kettesével kell küldeni a jezsuitákat, ahogy Jézus a tanítványokat. Sőt azt javasolja, úgy válasszák ki őket, hogy ellentétei legyenek egymásnak: ha az egyik vehemensebb, akkor a másik legyen visszafogottabb, bölcsebb, hogy kiegészítsék egymást. De ahogy ez a múltban sem tudott mindig megvalósulni a jezsuiták mindennapi teendőit illetően, úgy ma sincs mindig így, meg talán nem is mindig szükséges kettesével szolgálni. Pedig izgalmas lenne.

– Tegyünk egy próbát. Ti ketten miben lennétek jók így együtt?

NAGY BÁLINT: Mondj egy missziót, és megcsináljuk! Ngoc, szerinted miben lennénk jók?

NGOC: Bálint beszélne helyettem, én meg írnék, vagy a hátteret csinálnám.

NAGY BÁLINT: Nem tudom megmondani, miben lennénk jók, de azt tudom, hogy ha kapnánk egy közös feladatot, akkor megbirkóznánk vele. És ezt látom a többi rendtársamban is. Persze biztos valakivel egyszerűbb lenne, valakivel nehezebb.

És nem mindenki lenne jó páros együtt. Ha két kakas menne, akkor csipkednék egymást. Azt hiszem, akkor működünk jól, ha meg tudjuk engedni a másiknak, hogy kiegészítsük egymást.

– Ha egymás hivatását nézitek, mit láttok a másikban példaértékűnek?

NGOC: Amikor ide érkeztem, az első két évben Bálint volt a lelkivezetőm. Nagyon sokat segített, hiszen új voltam itt, tele nehézséggel, krízissel a nyelvvel, a kultúrába való beilleszkedéssel és a lelki életemmel kapcsolatban. Bálint nemcsak a kultúrába, a helyi szokásokba vezetett be, hanem Istenhez is közelebb tudott vinni. Most pedig, hogy elöljáróm, szó szerint úgy élem meg, mint aki előttem jár.

NAGY BÁLINT: Három dolog is van, ami miatt felnézek Ngoc-ra. Az első, ami minden nap eszembe jut, hogy nagyon hűséges a reggeli imáihoz. Fölöttem lakik, és hallom minden reggel 5:30-kor felkelni, készülődni és indulni a kápolnába. Ez nagyon sokat segít a napi imáim végzésében. A másik, amit tisztelek benne, az odaadottsága a kapott küldetése iránt. Van benne egy nagylelkűség, amikor bár magától talán mást szeretne, ha kap egy küldetést az elöljárótól, azt kész azonnal megcsinálni.

A harmadik dolog, amiért felnézek rád, Ngoc, ahogy felvállalod, hogy a nyelv ennyire kiszolgáltatottá tesz.

Már egyetemet végeztél, de itt mégis meg kell tanulnod kifejezni magad a legalapvetőbb szinteken. Mersz habogni, ami törékennyé tesz, és ez sokat segít nekem abban, hogy lássam, a hitünk „nyelve” is ilyen. Amit te megélsz a magyar nyelvvel, az nagyon ismerős, és annak a szimbólumává válik nekem, hogy bár törékenynek találom magam a hitünk tapasztalatairól beszélni, szeretettel odalépni valaki mellé, mégis merhetek kezdeményezni, és beszélni róla, mert ez élet forrása lesz a közösségünk, de mindenki számára, akikkel találkozunk. Nagy ajándék a szeretetnek ez a törékenysége, vállalása nekem.

– Ngoc, Vietnámban, ahonnan te jöttél, messze több új hivatás van évente, mint nálunk. Te hogy lettél jezsuita?

NGOC: Fiatalkorom óta volt bennem egy hang. Kerestem, ki vagyok valójában. Sokat imádkoztam, és egyre világosabbá vált, hogy ez Isten hangja, aki hív: kövess engem! Aztán középiskola után közgazdaságtant tanultam. És az egyetem után léptem be a noviciátusba 2011-ben.

NAGY BÁLINT: Azt is elmeséled, Ngoc, hogy milyen volt a családod, hogyan éltétek meg ott a hitet, ahol felnőttél?

NGOC: Vietnámban egy kicsi faluban éltünk, mélyen vallásos katolikus családban.

Vasárnaponként három kilométert kellett gyalogolnunk, hogy eljussunk misére.

Mi ott úgy fogtuk fel, hogy a hivatás Isten ajándéka. Minden reggel és este együtt imádkozott a család ezért.

NAGY BÁLINT: Gondolj bele, ha nálunk is ilyen családok lennének, mennyivel több hivatás lenne! Náluk sokkal inkább jelen van még a hagyományos vallásosság. Őrzik a hitet. A másik érdekes dolog, hogy amikor szegény vagy és kiszolgáltatott, akkor valahogy közelebb van hozzád Isten. Nem tudom, azért-e, mert Isten jobban szereti a szegényeket, vagy mert akkor nincs másod, csak Ő marad számodra. Az izgalmas, hogy itthon is ezt látjuk a kiszolgáltatott és szegény emberek között.

– A jóléti társadalomban nehezebb meghallani Isten hívását?

NAGY BÁLINT: Valami ilyesmi lehet, igen. A szegényeknek nincs más lehetőségük, mint Istenhez fordulni. Ha látszólag megvan mindened, akkor szinte magától az alakul ki, hogy nincs szükségem Istenre. De aztán elkerülhetetlenek azok az élethelyzetek, amikor nem tudunk nélküle lenni. A kegyelem pillanatai lehetnek ezek.

NGOC: Mustó Péter mondta nekem egyszer, hogy amikor kiszolgáltatott vagy, ott van veled az Isten.

NAGY BÁLINT: Valami hasonlót érzek Ngoc vietnámi hátterében, mint amit a nagyszüleimnél láttam, akik a kommunista időben hűségesek maradtak a hitükhöz, annak ellenére, hogy nem lehetett nyíltan vallásosnak lenni. Az ilyen kiszolgáltatott helyzetek erősítik a hivatást. Isten egyszerűen jelen van és közel jön ezekben a helyzetekben.

– Bellovics Gábor rendtársatok azt mondta, amikor a hivatásról kérdeztük, hogy több embert hív az Úr, mint amennyien igent mernek mondani rá. Egyetértetek vele?

NAGY BÁLINT: Persze, biztos így van. De az evangéliumban is ugyanezt olvassuk. Nézd meg a gazdag ifjú történetét. Meghívja az Úr: „Gyere, add el mindenedet, és kövess engem!” Ismerünk ilyen történeteket, mint ahogy olyat is, amikor valaki odalép a hívásra. Azt látom hivatásgondozóként, hogy ezek ismerős és valós reakciók. Bennünk is sokszor megvan a gazdag ifjú attitűdje, amikor hív az Úr, de valahogy úgy reagálunk:

„Oké, de előtte még megírom ezt az e-mailt… csak még elintézek valamit.” Ilyenkor ugyanúgy nem tudjuk elengedni a dolgainkat.

– Sok fiatal felnőtt éveiben attól retteg, hogy nem fogja megtalálni, mit akar tőle az Isten.

NAGY BÁLINT: Mi lenne, ha mielőtt azt kérdezzük, mit akar tőlünk az Isten, előbb más kérdéseket is feltennénk? Például: hol van a Jóisten az életemben? Közel jön hozzám valamikor? Mi történik olyankor? Ha csak azt kérdezem, mit akar tőlem, valóban ijesztő lehet a gondolat, hogy mi van, ha nehezet kér, ha nem találom meg a hivatásomat. De nem az a legfontosabb kérdés, hogy mi lesz, hanem az, hogy most mi van. Azt hiszem, a hivatás nem cselekvés, hanem identitás kérdése. Talán nem megtalálni kell a hivatást – mintha az valahol rajtunk kívül lenne –, hanem felismerni, ki vagyok én. És ez a felismerés mindig csak a másikon keresztül lehetséges – a párkapcsolatban és az istenkapcsolatban egyaránt. Mit kell tennem, hogy majd jó férj, jó apa legyek? Előre kigondolt akcióterveket gyártani, mindenre felkészülni nem lehetséges, és nem is segítség. Mert hogy mit fogok tenni akkor, abban a helyzetben, az ott fog megszületni. Ha jó helyen, Istennel, a másikkal vagyok most, akkor megszületik a kapcsolatban, amit tennem kell, vagy engedhetem, amit a másik tesz.

A „mit kell tennem”-nél tehát alapvetőbb kérdés, hogy „ki vagyok”, „ki vagyok az Isten szemében.”

Ebben a kapcsolatban nyílik meg a tér igazi önismeretre, otthonra és a hivatás felismerésére. Felismerem, amit érzek, aki vagyok, amire Isten meghívott. Ez más attitűd, mint kívül keresni, megtalálni egy feladatot, és azután hozni egy alkalmi döntést. A hivatás valójában az, hogy megszületik bennem a felismerés, hogy tényleg az vagyok, akit vágyott az Isten, és arra hív, hogy apa, anya, pap vagy szerzetes legyek. Bár nem mindig értem, miért, de én tényleg ez vagyok.

NGOC: Szerintem mindenkiben ott az a hang, amiről beszéltem. Mindenkihez szól az Isten. Nemcsak a papság felé hív, hanem a házasságra vagy más hivatásra is. Oda kell figyelnünk erre. Hiszem, hogy az imában világosabbá válik, mit kell felelnünk Istennek, és hogy mi a hivatásunk.

NAGY BÁLINT: Így van. Nem szabad feladni az imát. És nekünk, jezsuitáknak ez szerintem karizmánk, hogy tudunk teret teremteni arra, hogy Istennel bármiről lehessen beszélni. Persze, hogy több embert hív az Úristen, mint aki elfogadja. Sokszor megijedünk tőle – még mi is, akik régóta szerzetesek vagyunk. De folyamatában kell ezt látni, ahogy minden kapcsolatot. Az Úr szól hozzám, és hív. Ha meghallom, kérdés, hogyan reagálok: elfogadom, örülök, vagy megijedek, vagy haragot érzek? És ha megijedek, el tudom-e mondani az imában, hogy megijedtem Tőled, hogy nehéz most megbíznom benned, hogy attól félek, olyat kérsz, ami rossz lesz? És ha nem zárom le az imádságomat, hanem párbeszédben maradok Istennel, akkor akár meg is hallhatom, amit válaszol. Ez a kapcsolat ott marad egész életünk során. Gondolj bele, hogy amikor egy apa tíz év házasság után felébred, ugyanúgy keresi, ki ő valójában, mi a dolga az életben, mi az a hívás, amire válaszolnia érdemes, és mit kell elengednie. Egy idősebb jezsuita ugyanúgy felteszi a kérdést, mire hívja őt ma az Isten, mint aki még csak fontolgatja, hogy jelentkezik a rendbe.

– Mit jelent a hivatásgondozás számotokra most, ha a saját hivatásotokról van szó?

NAGY BÁLINT: Mivel Szent Ignác a testgyakorlatokhoz hasonlóan írta le a Lelkigyakorlatokat, én is analógiával felelnék.

Mit teszel azért, hogy jól legyél testileg, szellemileg? Alszol eleget? Fürdesz? Mosol fogat? Sportolsz?

Ezek egyszerű dolgok. De mégis mennyi mindent megteszel azért, hogy jól legyél. Ezek jó esetben beépülnek a mindennapi rutinunkba. A lelki életünkre nézve hasonló a helyzet. Jól vagy? Imádkozol? Törődsz a lelkeddel? Szánsz időt magadra és az Úrra? Tudsz valakivel beszélni az életedről? Képes vagy letenni a munkádat, hogy Őrá figyelj? Nekem a hivatásgondozás azt jelenti, hogy keressem ezeket a tereket, ahol Istenre tudok figyelni, ahol vele lehetek. Működnek az éltető kis rutinok, vagy elmaradnak, vagy valamin változtatni kell? És visszatérve az analógiához: ahogy feltűnik, ha nem fürdesz napokig, vagy meglátszik az állóképességeden, ha nem mozogsz hetekig, azt is megérzed, ha nem imádkozol, ha nem Isten jelenlétében mozogsz.

NGOC: Én az imában azt is érzem, hogy közeledem Istenhez, vagy távolodom tőle. Nagyon hálás vagyok azért, hogy vannak mellettem idősebb rendtársak is, és látom őket, ahogy figyelnek az Úrra és a küldetésükre, figyelnek rám is, és ez is erőt ad, amikor nehézségeim vannak a saját feladatomban.

(Az írás a M.I.N.D – a magyar jezsuiták ingyenes negyedéves lapja – tavaszi számában jelent meg.)

Megosztom ezt a cikket:
Frissítve: 2019. április 12.