Jezsuiták: ellenreformáció vagy katolikus megújulás?

A jezsuita rendet a 16. században alapította Loyolai Szent Ignác társaival, az újszerű rend csak hamar elterjedt Európában, majd a misszióknak köszönhetően az egész világon. Magyarországon 1561-ben telepedtek le, Oláh Miklós esztergomi érsek kérésére, az első kollégiumot Nagyszombatban nyitották. Erdélyben Báthory István kívánságára Kolozsváron nyitottak gimnáziumot és egyetemet. A 16. században a jezsuitáknak nagyon viharos sors jutott Magyarországon, a politikai és vallási ellentétek miatt, sokszor üldözték őket ellenlábasaik az országhatáron túlra valamint járványok, betegségek és tűzvészek tizedelték soraikat.

Katolikus megújulás és ellenreformáció között: a jezsuita rend születése

szent_ignac_a_papanalA kora újkorral foglalkozó történeti munkák egyik leggyakoribb közhelye a jezsuita rend és az ellenreformáció egybekapcsolása, illetve szinte szinonimaként való használata. Eszerint a reformációval szemben erőszakosan fellépő katolikus egyház 1540-ben létrehozta katonai jellegű ‘élcsapatát’, a Jézus Társaságát, amely szervezettségénél és erőszakosságánál fogva hatékonyan szállt szembe a protestantizmus vívmányaival. Valójában a katolikus egyháznak kevés annyira támadott és vitatott intézménye van, mint a jezsuita rend. Az antiklerikális publicisztikán pallérozott történeti köztudatunk máig olyan fogalmakkal kapcsolja össze, mint az inkvizíció, machiavellizmus, zsarnokölés, boszorkányégetés vagy akár az indiánok tömeges kiirtása, holott a történeti tények alapján teljesen egyértelmű, hogy ezek egyikéhez sincs a rendnek köze. Sőt, továbblépve: az ellenreformációval való közvetlen megfeleltetése is problematikus.

Reformáramlatok a katolikus egyházon belül

Az európai katolikus és protestáns történetírás évtizedek óta igen komoly erőfeszítéseket tesz arra, hogy a korszakot meghatározó történeti folyamatokat a lehető legpontosabb fogalmakkal határozza meg. Ennek a tisztázó munkának a során az elmúlt ötven évben olyan fogalmak tekintélye ingott meg és jelentése alakult át, mint a reformáció, ellenreformáció vagy abszolutizmus. Szempontukból most az ellenreformáció koncepciójának átalakulása izgalmas. A szó a német Gegenreformation kifejezés tükörfordítása, és annak a hagyományos felfogásnak a kifejezője, amely alapján a hanyatló katolikus egyház kizárólag a reformáció megindulására adott válaszként kezdett hozzá saját reformjához, és ennek a katolikus válasznak a lényege a protestantizmus elleni, általában a világi karhatalom segítségével végrehajtott erőszakos fellépés, a rekatolizáció. Ezzel a szemlélettel szemben már a múlt század végén (éspedig német protestáns részről) megjelentek olyan új kutatási eredmények, amelyek arra hívták fel a figyelmet, hogy a katolikus egyházban a 15. század végétől nagyon komoly reformáramlatok keletkeztek, elsősorban spanyol és itáliai területeken. Ezek a megújulási mozgalmak általában alulról indultak ki, legjelentősebb megnyilvánulási formáik a szerzetesrendek reformja, laikus vallásos társulatok alapítása, ezektől inspirálva új típusú szerzetesrendek születése, illetve az új vallási igényeket kielégítő, bibliai alapú és személyes hangvételű vallásos irodalom elterjedése voltak. Paradox módon az egyházi reformok megvalósulását a 16. század közepéig éppen a számos politikai és gazdasági érdektől megkötött pápaság akadályozta.

Karizmatikus és jogi mozgalom

tridenti_zsinatElsősorban a német történetírás érdeme, hogy a hagyományos ellenreformáció-koncepciót, valamint a reformációtól függetlenül és azt megelőzve megjelenő katolikus reform fogalmát egységes történeti képbe tudta foglalni. Eszerint a 16. századi katolikus egyházban két jelenség munkált párhuzamosan: egy pozitív, alulról induló spontán reformmozgalom, amely már a késő középkorban is jelen volt, másrészt egy negatív és dialektikus elem, amely a protestantizmus megjelenése után tűnt fel, arra adott válaszként. Ez utóbbi felülről jött, a pápaság irányításával. A lutheri reform nem teremtett tehát új erőket, hanem mintegy külső csapásként felszabadította és egyesítette őket, különösen azáltal, hogy a pápaságban tudatosította a veszély és a feladat nagyságát. A két jelenség (alulról-karizmatikus és felülről-jogi) kiegészítik egymást; az első előnyei a személyes érintettség, a spontaneitás, a frissesség, a belső vitalitás, ugyanakkor könnyen elveszti a lendületét, túlzásokba csap, a stabilitás és a folyamatosság hiánya miatt korlátozott hatású. A jogi-intézményes irány eltávolodhat a hiteles vallásosságtól, a betű a lélek fölé kerekedhet, de mégis ez biztosítja az alulról jövő mozgalom számára a tartós hatékonyságot, a két folyamat együtt ér el eredményt. A Trentói zsinat (1545-1563) előtti mozgalmak tehát a zsinat utáni ellenreformációban válnak az egész egyházat megújító folyamattá.

Iòigo Lopez de Loyola

ignaciopamplonaKizárólag ebben a történeti keretben érthető meg a maga teljességében a jezsuita rend megszületése és rendkívül látványos felemelkedése. A rend alapítója, a baszk nemes Iòigo Lopez de Loyola tizenöt éven át katonáskodott spanyol előkelők és a navarrai alkirály szolgálatában, mígnem negyven évesen, 1521-ben súlyos lábsebet szerzett a franciák által ostromlott pamplonai várban. A korábban csak lovagi történeteket faló lábadozó katona sógornője könyvtárában két könyvhöz jutott hozzá: Ludolf német karthauzi Jézus életét tárgyaló művéhez és a középkor egyik legolvasottabb alkotásához, az Arany Legendához. A két olvasmány teljesen megváltoztatta Iòigo életét: a szentek példáján felbuzdulva ezentúl csak Krisztust akarta szolgálni. A hirtelen pálfordulásnak és a katonából rendalapítóvá lett férfi majd húsz évig tartó útkeresésének mozgatórugóit a 16. század első évtizedeit jellemző forrongó vallási légkörben kell keresnünk. szent_ignac_parizsbanIgnác felgyógyulva először a spanyolországi katolikus megújulás egyik központját, a monserrati bencés kolostort kereste fel, majd hónapokon át vezekelt Manresa városkában, ahol kemény fizikai és lelki megpróbáltatások között alkotta meg lelkigyakorlatos könyvét, az újkori lelki irodalom máig alapvető klasszikus alkotását (Lelkigyakorlatok). Mind vezeklései, mind pedig az ezeket követő szentföldi zarándoklata még jellegzetesen a késő középkori szentség-ideál követésének jegyében történtek. Szentföldi útja hatására fogalmazódott meg benne a pogány misszió és az ehhez szükséges társak összegyűjtésének gondolata. Ennek érdekében a teljesen tanulatlan, 43 éves férfi nem restellt kisgyermekek mellé az iskolapadba ülni, és tíz éven át keményen tanulni. Szinte teljesen az elején, a grammatikánál kellett kezdenie, de szívós munkával, barcelonai, alcalai, salamancai, végül párizsi tanulmányai során a bakkalaureátusi fokozatig jutott el. Közben folyamatosan keresett társakat a tervezett misszióhoz, végül a párizsi Szent Borbála-kollégiumban (amelyben ezi dőben Kálvin is lakott) sikerült néhány diáktársát megnyerni az ügynek.

iii_pal_papa_2_Ignác és első kísérői csak 1539-ben, Rómában, a szentföldi misszió végleges meghiúsulása és az egyre növekvő népszerűség hatására döntöttek úgy, hogy új rendet alapítanak. Az első rendalkotmányt a csoportot kezdettől fogva támogató III. Pál pápa 1540-ben erősítette meg, ettől kezdve beszélhetünk jezsuita rendről (Jézus Társasága, latinul Societas Jesu).

A rend sok szempontból teljesen eltért a korábbi szerzetesintézményektől: a koldulórendek hagyományát követve erős központi szervezete volt, amelynek élén az egyetemes rendi gyűlés (legfőbb törvényhozó hatalom) és az általános rendfőnök (legfőbb kormányzó hatalom) állt. A rendtagok rendtartományokban, azokon belül rendházakban élnek, a szerzetesek és elöljáróik között a pontosan szabályozott levelezés biztosítja az állandó kapcsolatot. Egyrészt az erős centralizáció és az alapos képzés, másrészt a szokásos szerzetesi kötöttségek elhagyása miatti mobilitás rendkívüli hatékonyságot biztosított az új intézménynek. A rend elsődleges célja a kor igényeinek megfelelően a lelkekkel való foglalkozás lett. Küldetésük kulcsszava a misszió, amelyre nézve a legrátermettebb és legképzettebb rendtagok feltétlen engedelmességgel tartoztak a pápának (a szegénység, tisztaság és engedelmesség hármas fogadalma mellett ez volt a negyedik fogadalom, amelyet azonban csak a jezsuiták egy része tehetett le).

A jezsuita rend indulása

jeruzsalem_150Nem a jezsuita rend volt az első új típusú szerzetesrend, mégis szinte néhány év alatt soha nem látott népszerűségre és befolyásra tett szert. Már az alapítás utáni első években megindultak a páterek a tengerentúli területek felé, ahol az addigi missziós gyakorlattal szemben sokkal mélyebb és eredményesebb evangelizálási gyakorlatot vezettek be: nem elégedtek meg a gyarmatosítók fegyvereinek árnyékában megtartott tömeges keresztelésekkel, hanem a helyi nyelveket megtanulva a tényleges megtérésre helyezték a hangsúlyt. Ignác és az első rendtársak kezdettől fogva kettős expanziós stratégiát követtek: a valamennyi fiatal számára annyira vonzó pogány missziók mellett hangsúlyozták, hogy az Európában végzett lelkipásztori munka semmivel sem kisebb értékű a tengerentúli misszióknál. A rendalapító Loyolai Szent Ignác ugyan a Szentföldre akarta vinni első rendtársait, de már 1535-ben, szülőföldjén tett látogatása alkalmával rádöbbent arra, hogy a kereszténynek mondott Európában mekkora lelki elhagyatottságban élnek a vidéki tömegek. Ennek (és az első jezsuiták úti beszámolóinak) hatására a frissen alapított rend az óriási lendülettel meginduló tengerentúli mellett egyre növekvő figyelmet szentelt az Európán belüli missziónak, a protestantizmustól nem érintett déli országokban éppúgy, mint a katolicizmus által jórészt elvesztett északi területeken.

A rend vonzereje

ratiostudiorum (1)A rend új céljaival és új arculatával fiatalok tömegeit vonzotta magához: a jezsuiták 1540-ben nyolcan, Ignác halálakor (1556) ezren, 1581-ben ötezren, 1616-ban már tizenháromezren voltak. A rend hallatlan népszerűségéhez nagy mértékben hozzájárult, hogy a missziós tapasztalatokból okulva az 1540-es évek végétől kezdve a kor igényeihez igazodva elkezdtek hivatásszerűen tanítással foglalkozni, ami nem szerepelt az eredeti célkitűzéseik között. Az iskola iránti óriási igényt és az ebben rejlő lelkipásztori lehetőségeket felismerve és ügyesen kihasználva gyakorlatilag kisajátították maguknak a katolikus középoktatást, és 1599-ben megalkotott egységes tanrendjükkel (Ratio studiorum) évszázadokra az európai elitképzés talán legfontosabb letéteményeseivé váltak.

A kiinduló gondolatmenethez visszakanyarodva rögtön szembetűnik a 16. század korszakformáló ereje. A késő középkori hagiografikus és misztikus művektől felindult és a Szentföldre vágyakozó katona óriási lelki utat tett meg a kora újkori kultúra arculatát alapvetően megformáló rend megalapítójáig. A spanyolországi megújulási mozgalmakból inspirált és azokhoz hasonlóan útkereső Ignác műve egyértelműen a katolikus reform egyik legnagyobb alkotása, amelyet azonban igazán naggyá és eredményessé a pápaság támogatása tett. Így vált tehát az alulról jövő karizmatikus kezdeményezés a felülről irányított reform és ellenreformáció leghatékonyabb eszközévé, önmagában is kiválóan modellezve a katolikus reform és ellenreformáció bonyolult dialektikáját.

Megtelepedési kísérletek a királyi Magyarországon

A jezsuita rend rohamos terjedését és látványos eredményeit látva a katolikus egyházi élet fennmaradásáért küzdő egyházi és világi főméltóságok Európa-szerte egymással versengve próbálták meg a rendet országaikban megtelepíteni. Egy rendház alapítása azonban rendkívül költséges vállalkozás volt, hiszen a rendfőnök csak megfelelő számú rendtag ellátását biztosító alapítvány mellett egyezett bele az új létesítmény létrehozásába. A jezsuiták tehát Európában csak azokban az országokban tudták tartósan megvetni a lábukat, ahol erős katolikus elit támogatta őket. A közép-európai terjeszkedés legnagyobb akadálya pontosan az volt, hogy letelepítésük csupán egy-egy személy (főpap vagy arisztokrata) akaratától és támogatásától függött, akinek halálával esetleg az egész vállalkozást fel kellett számolni.

Az ‘elesettség százada’, Oláh reformprogramja

A magyar katolikus egyház-történetírás joggal nevezi a 16. századot az ‘elesettség századának’.

olah_miklosA reménytelen helyzetben magától értetődő, hogy az egyházuk sorsáért felelősséget érző főpapok az átfogó koncepcióval, és főleg megfelelően képzett és ütőképes tagsággal rendelkező jezsuita rendben látták az egyetlen lehetőséget a katolicizmus elvesztett pozícióinak visszaszerzésére. A jezsuiták első kapcsolatai Magyarországgal a katolikus megújulás és ellenreformáció első jelentős hazai képviselőjének, Oláh Miklós esztergomi érseknek (1553-1568) a tevékenységéhez fűződnek. Loyolai Szent Ignáchoz hasonlóan Oláh is nagy utat tett meg, amíg udvari klerikusból és Erazmus humanista barátjából a magyarországi katolikus megújulás vezéralakja lett. Reformprogramja különösen azért izgalmas, mivel a Trentói zsinattal egyidőben, azzal párhuzamosan keletkezett, jócskán megelőzve a zsinati megújulást a helyi egyházi életre alkalmazó és egész Európában mintaként szolgáló Borromei Szent Károly-féle reformot. Az érsek főespereseivel 1559-1562 között egyházlátogatást végeztetett a főegyházmegye plébániáin, majd 1560 és 1566 között öt egyházmegyei zsinatot tartott a feltárt hiányosságok orvoslására. Oláh másik legfontosabb alkotása a nagyszombati városi iskola és az esztergomi káptalannal együtt Nagyszombatba menekült káptalani iskola egyesítése 1554-ben, majd az egyházmegyei szeminárium megalapítása 1558-ban. nagyszombat_1_150Az iskola színvonalával azonban a művelt érsek kezdettől fogva elégedetlen volt, különösen amikor látnia kellett a közeli Bécsben 1551 óta sikerrel működő jezsuita kollégium eredményeit. Ezért már 1554-ben, a két iskola egyesítésekor tervezte a jezsuiták nagyszombati letelepítését. A tervezgetések 1558-ra konkrét tárgyalásokig jutottak el. A jezsuita rend részéről Oláh tárgyalópartnere a bécsi kollégium rektora, Juan de Vitoria volt, aki a Társaságból elsőként lépett magyar földre (1553), és különösen szívén viselte a magyarországi megtelepedést. A különböző (elsősorban anyagi természetű) akadályok elhárítása után a nagyszombati kollégium alapítólevelét 1561. január 1-én írta alá I. Ferdinánd. Az első jezsuiták április 23-án érkeztek a városba.

A kollégium fennállásának hét éve, igazolva az elsietett alapítások ellenzőinek aggodalmait, számos ellentmondástól és nehézségtől volt terhes. Mindenekelőtt az intézmény zavartalan működése számára nélkülözhetetlen anyagi biztonságot az érsek és a király által adományozott javak, elsősorban a háborús pusztítások és a birtokkormányzók hűtlen kezelése miatt, nem biztosították. Az érsektől kapott nagyszombati épület kezdettől fogva kicsinek bizonyult, és a pátereknek saját templomuk sem volt. Emellett – akárcsak más európai városokban – a városi iskola és a jezsuita iskola között az első pillanattól kezdve rossz volt a viszony, hiszen a helyi tanítók számára a jezsuiták megjelenése súlyos anyagi és presztízsveszteséget jelentett. Ehhez járult még a város plébánosával, a katekizmus-fordító Telegdy Miklóssal való vitájuk, amelynek elsősorban a páterek tapintatlansága volt az oka. A kollégium fennállásának hét éve alatt 46 jezsuita működött az intézményben (ebből 12 pap), ami szokatlanul nagy fluktuációra mutat. Közülük mindössze 11 volt magyarországi születésű, és csupán 4 magyar nemzetiségű. A többi rendtag a hazai nyelveket nem ismerte, tehát a tanításon kívül más lelkipásztori munkát nem tudott végezni. A számos külső és belső nehézséggel küszködő intézmény a legtöbb eredményt az iskolával érte el, bár a tanulólétszám a városi iskolával való rivalizálás miatt tíz és száz fő között ingadozott.

nagyszombat_01

A kollégium feloszlatása

A jezsuita rend vezetése hamarosan belátta, hogy a magyarországi alapítás korántsem hozta meg a várt eredményeket, pedig a messze tekintő páterek a nagyszombati állomást eredetileg kiindulópontul szánták a déli és keleti irányú missziós terjeszkedéshez, Nemcsak ez az expanzió nem valósult meg, de még nagyszombati rendházukat sem tudták megszilárdítani. Az érsek maga sem látta igazolva a jezsuiták letelepítéséhez fűzött reményeit, hiszen nyelvismeret hiányában a város katolikus életét sem tudták felvirágoztatni, a nagyobb léptékű rekatolizációs elképzelések pedig szóba sem kerülhettek. A kollégiumnak végül az 1567. évi nagyszombati tűzvész és az első magyar rektor, Hernáth Péter halála adta meg a kegyelemdöfést: a rendfőnök 1567. június 21-én az intézmény megszüntetése mellett döntött, és visszahívta a Magyarországon működő jezsuitákat.

Az újraalapítás

A nagyszombati kollégium kudarca nagyon óvatossá tette a rendet minden magyarországi vállalkozással kapcsolatban, ám mind a hazai, mind a római egyházi körökben felszínen tartotta a magyarországi misszió gondolatát. Az 1570-es évek elejétől kezdve folyamatosan találkozunk a rend hazai megtelepítését célzó elképzelésekkel, amelyek végül 1586-ban öltöttek konkrét formát: a jezsuitákkal jó kapcsolatokat ápoló Draskovich György kalocsai érsek a bíborosi cím elnyerésekor a királytól kieszközölte, hogy a megüresedett turóci prépostság birtokait egy új jezsuita kollégium alapítására fordíthassa. Miután a király a kérésnek eleget tett, a jezsuita rend részéről a bécsi kollégium rektora vette át az új alapítványt. Claudio Acquaviva rendfőnök azonban egyrészt az elmúlt évtizedek kedvezőtlen tapasztalataiból okulva, másrészt a magyar jezsuiták hiánya, a sajátos magyarországi nehézségek és az alapítvány számos hátránya (például periférikus fekvés, nehezen kezelhető birtokok és az ezekből adódó nehezen vállalható kötöttségek) miatt nem sietett a magyarországi kollégium felállításával. A bécsi jezsuiták és hazai támogatóik ugyanakkor joggal tartottak attól, hogy a halogatás miatt a prépostság javaira áhítozó egyháziak vérszemet kapnak, és az alapítvány sorsa veszélybe kerül. Hosszú belső viták után a rend végül 1589-ben a két birtokközpontban (Znióváralja és Vágsellye) missziót létesített, majd 1591-től Znióváralján kollégiumot nyitott. Ezt 1598-ban kedvezőbb fekvése miatt Vágsellyére helyezték át, ahol egészen Bocskai csapatainak bevonulásáig, 1605-ig működött.

vagsellye_kastely_v__jezsuita_koll_Az együttesen mintegy 8-12 pátert és ugyanennyi magisztert és testvért számláló két rendház, működésének hatósugarát tekintve, mindenképpen csak helyi jelentőséggel bírt: a két városka még a megcsappant ország viszonylatában is periférikus jelentőségű volt, az itt dolgozó rendtagok túlnyomó többsége pedig most sem tudott magyarul. Átütő jezsuita sikerekről tehát ez esetben sem beszélhetünk.

eszterhazy_miklos_150Ugyanakkor a két rendház szerepe a későbbiek szempontjából mégis nagyobb, mint azt első látásra gondolnánk. Ezek az évek ugyanis a csendes erőgyűjtés és töltekezés évei voltak. A Magyarországon dolgozó rendtagok nem kergettek irreális ábrándokat, hanem ismerkedtek a helyi viszonyokkal, és felmérték a lehetőségeket. Iskolájukban (amelyről, sajnos, igen keveset tudunk) tanult a következő évtizedek számos fontos katolikus közéleti szereplője, itt elég csak a legnagyobb konvertita főúr, Esterházy Miklós nevét említeni. A környékbeli katolikus vagy frissen katolizált nemesek birtokain folytatott misszió révén elsajátították a következő évtizedek legalapvetőbb pasztorális módszereit. Olyan magyar jezsuiták ismerték meg a sellyei évek alatt az itthoni egyházi és politikai életet, mint Dobokay Sándor, Forró György és Pázmány Péter. Sellye tehát a Pázmány nevével fémjelzett magyarországi katolikus megújulás bölcsőjévé és szellemi műhelyévé vált.

A nagy ígéret: jezsuiták az Erdélyi Fejedelemségben

bathory_istvan_150A magyarországiakhoz hasonlóan az erdélyi jezsuita rendházak megalapítása is egyetlen ember akaratának és fáradozásának köszönhető: Báthory István erdélyi fejedelemnek (1571-1586) és lengyel királynak (1575-1586). Erdélyben a királyi országrészhez hasonlóan szűntek meg a katolikus egyházi intézmények és terjedt el a protestantizmus, azzal a különbséggel, hogy a születő fejedelemségben a nemesség és a köznép nagyobb hányada maradt hű ősei hitéhez. Ugyanakkor a protestáns többségű erdélyi törvényhozás a katolikus vallást (noha a négy bevett vallás közé sorolta) hátrányos helyzetbe hozta a hasonló státussal rendelkező három protestáns felekezettel, az evangélikus, református és unitárius egyházzal szemben. Ez a hátrányos megkülönböztetés mindenekelőtt a katolikus papság (ténylegesen soha végre nem hajtott) kitiltásában, illetve a katolikus püspök bejövetelének tilalmában nyilvánult meg. A katolicizmus az 1570-es évekre a katolikus nemesek birtokaira és a Székelyföld elzárt vidékeire szorult vissza, nélkülözve minden kitörési lehetőséget.

Báthory István

Báthory, a 16. század végének egyik legnagyobb formátumú közép-európai politikusa nagyon sokat tett a katolikus egyház pozícióinak erősítéséért. Ebbéli fáradozásait a helyi törvények és politikai ellenfelei (mindenekelőtt a Habsburgok) által támasztott akadályok sokszor hátráltatták vagy éppen meg is hiúsították. Emiatt már a korabeli katolikus közvéleményben is meglehetősen ellentmondásosan ítélték meg hit- és egyházhűségét, ezek a kételyek a mai történetírásban is többször felbukkannak. Ugyanakkor a tényekből kiindulva egyértelműen megállapíthatjuk: Báthory lehetőségeinek határáig valóban mindent megtett az erdélyi katolikus egyház megsegítése érdekében; hogy ilyen irányú tevékenységét (és különösen a jezsuitákkal való szoros kapcsolatát) politikai érdekek is motiválták, semmit sem von le ennek az értékéből.

kolozsmonostor_200A későbbi fejedelem feltehetőleg bécsi fogsága idején (1565-1567) került először kapcsolatba a jezsuitákkal. Fejedelemmé választása után rögtön kísérletet tett katolikus papok Erdélybe hívására és az egyházi hierarchia helyreállítására, persze sikertelenül. Ebben az összefüggésben gondolt a jezsuiták erdélyi megtelepítésére is, erre vonatkozó terveiben a rend részéről buzgó támogatóra lelt Szántó Istvánban. Az Osztrák Provincia azonban több éves alkudozás ellenére sem volt hajlandó a fejedelem kérésének eleget tenni. Ennek legfontosabb oka kétségtelenül a távolságtól és vállalkozás bizonytalan kimenetelétől való félelem, a nagyszombati alapítás rossz tapasztalatai, a magyar rendtagok kis száma, illetve 1575 után a lengyel királyság miatt Miksa és Báthory között kialakult feszültség volt.

A nehézségeket látva 1576 után Báthory újdonsült lengyel királyként Lengyelország felől látott hozzá az erdélyi jezsuita misszió megalapításához. Az elhúzódó tárgyalásokat jótékonyan meggyorsította egy magyar jezsuita, Leleszi János akciója, aki elöljárói engedélye nélkül Egerből Erdélybe utazott, és onnan sürgette az erdélyi katolicizmus mielőbbi megsegítését. Ennek hatására a rendi vezetés végül az erdélyi misszió megindítása mellett döntött. Az első jezsuiták 1579 őszén érkeztek Lengyelországból a Kolozsvár melletti egykori bencés apátságba, Kolozsmonostorra.

Az erdélyi megtelepedés

antonio_possevino (1)

Az erdélyi megtelepedés a törvényi korlátozások ellenére is sokkal dinamikusabban fejlődött, mint magyarországi társa alig két évtizeddel előbb. A monostori páterek 1581 tavaszán beköltözhettek Kolozsvárra, a ferencesek helyreállított egykori kolostorába, ahol oktató és lelkipásztori munkájukat sokkal eredményesebben folytathatták. Az unitárius városi iskolával való versengésből egyértelműen a jezsuita tanintézmény került ki győztesen: állandó jelleggel 150-200 diákja volt. 1585-ben a filozófia oktatásával beindult a felsőfokú képzés, a diáklétszám ekkor 230 fő volt. 1583-ban a híres jezsuita diplomata, Antonio Possevino a többi úgynevezett északi pápai szeminárium mintájára felállította a kolozsvári papnevelő intézetet is, amelynek két év múlva már ötven növendéke volt. A kolozsvári kollégium mellett Gyulafehérvárott, a fejedelmi udvar szomszédságában is működött egy rendház több mint tíz rendtaggal, míg a szintén fontos váradi misszióban két-három páter dolgozott. A fejedelem által támogatott jezsuita iskolák és missziók néhány év alatt valóban ígéretesen fejlődtek, az eredmények hatására néhány páter beszámolóiból egy nagyobb szabású, Erdélyből kiinduló keleti és török misszió tervei is kibontakoztak.

A jezsuiták kitiltása

180px-bathory-zsigmond2A nagy lendülettel megindult és komoly reményekre jogosító erdélyi vállalkozásról azonban rövidesen kiderült: nagyszombati társához hasonlóan ez az alapítás is a szükséges alapok és háttér nélkül jött létre. 1586 nyarán kitört a pestis az országban, a járványnak a 45 erdélyi rendtagból 24 esett áldozatul. A következő években az elhunytak helyére a lengyel provincia 23 új jezsuitát küldött, de a rendházak már nem tudták felvenni az előző évek lázas munkájának ütemét. A pestisnél is nagyobb csapást jelentett pártfogójuk, Báthory István 1586. december 13-án bekövetkezett halála. A jezsuiták sokszor túlságosan is zajos sikereit egyre ingerültebben figyelő protestáns rendek a fejedelem halála után 1588-ban rávették a fiatal és határozatlan Báthory Zsigmondot, hogy a fejedelemség elnyeréséért cserébe írja alá a jezsuiták kitiltását kimondó törvényt. A következő év folyamán a rend tagjai kénytelenek voltak elhagyni az ország területét.

Az új fejedelem, aki maga is a jezsuiták neveltje volt, természetesen az első adandó alkalommal visszahívta a pátereket Erdélybe. 1591-ben a spanyol Alfonso Carrillo utazott a fejedelemségbe, hogy a rend visszatérését előkészítse. Az 1595. évi gyulafehérvári országgyűlés újra engedélyezte a jezsuiták letelepedését Monostoron, Kolozsvárott és Gyulafehérvárott. A századforduló zűrzavarai és megpróbáltatásai (a gyulafehérvári jezsuiták elűzése 1598-ban, a kolozsvári rendház feldúlása 1603-ban) ellenére a rend egészen 1607-ig, újbóli törvényerejű kitiltásáig működött Erdélyben.

A jezsuiták 1579-1607 között

A jezsuiták 1579 és 1607 között, kisebb megszakításokkal majdnem 40 éven át működtek az Erdélyi Fejedelemségben, tevékenységük a Báthory-korszak művelődéstörténetének egyik legmeghatározóbb része. Ugyanakkor itt is hasonló nehézségekkel és problémákkal kellett szembenézniük, mint a királyi országrészben: a magyarul tudó rendtagok csekély száma miatt a lelkipásztori munka hatékonysága meglehetősen csekély volt, a rendházak vezetése és a birtokaikon élő jobbágyokkal való bánásmód bizony sok kívánnivalót hagyott maga után. Maguk a józanabb páterek túlságosan hivalkodónak, sőt sértőnek találták rendtársaik viselkedését, amivel szinte provokálták az ország nemeseinek gyűlöletét. Némelyik páter (a portugál Vega vagy a magyar Szántó) túlbuzgósága és hevessége pedig még a jezsuiták között is visszatetszést szült. A belső problémák mellett a kudarc legfőbb oka itt is a megfelelő súlyú katolikus elit hiánya volt, amelyre támaszkodva meg tudtak volna kapaszkodni ebben az annyi lehetőséget rejtő országban. A sikertelenség ellenére erdélyi működésük a magyarországihoz hasonlóan nagyon fontos előkészületet jelentett a következő század látványos sikereihez. Itt mindenekelőtt a feltűnően nagyszámú erdélyi jezsuita hivatásra kell gondolnunk, akik a következő század elején a rend magyarországi előretörésének főszereplői lesznek.

Az ismeretlen vonzásában: a jezsuiták és a török hódoltság

A török misszió gondolata kezdettől fogva központi helyet foglalt el Szent Ignác és az első jezsuiták terveiben, hiszen maga a rend magvát képező első csoport is ennek a célnak a jegyében alakult meg. A szentföldi utazás meghiúsulása után azonban világossá vált, hogy az Oszmán Birodalomban végzendő hittérítés leküzdhetetlen akadályokba ütközik, ugyanakkor a rend számára más területeken (távol-keleti gyarmatok, Amerika) szinte hihetetlen távlatok nyíltak. Mindazonáltal Ignác perspektívájából nem tűnt el a török területeken alapítandó kollégiumok gondolata, azonban ezekből az elképzelésekből a rendalapító életében semmi sem valósult meg. Az Oszmán Birodalomban csak 1583-ban sikerült a rendnek állandó missziót létesítenie.

A jezsuiták számára a török területekre való behatolásra kezdetben három lehetőség kínálkozott: az egyik útvonal Bécs és a királyi Magyarország irányából indult, a másik kettő a két török vazallusállamon, Raguzán vagy Erdélyen keresztül vezetett. A balkáni és levantei missziók kínálta lehetőség tehát kezdettől fogva fontos szempont volt a bécsi, nagyszombati, kolozsvári és raguzai rendházak alapításakor. Ugyanakkor ezeknek az intézményeknek az anyagi és személyi gondjai miatt gyakorlatilag szó sem lehetett arról, hogy a hódoltság felé missziókat indítsanak. Az egyetlen komolyabb ilyen jellegű vállalkozás a horvát Marko Pitacic nevéhez fűződik, aki 1588-ban a temesvári basa oltalomlevelének birtokában Váradról bemerészkedett a hódoltságba, és egy hónapig működött Gyula és Makó környékén. Beszámolójában szinte szemére vetette rendjének, hogy a hódoltságot teljesen elhanyagolta, holott a törökök kifejezett jóindulattal viseltetnek a keresztény papok iránt, tehát ez a fontos munkatér előttük is nyitva áll.

A raguzai misszió

A hódoltság szempontjából a legfontosabb jezsuita vállalkozás a raguzai misszió volt. A kicsiny városállamot harcos katolicizmusa és a törökkel való jó kapcsolatai alkalmassá tették a hódolt Balkán felé irányuló missziószervezés bázisának szerepére. A raguzai jezsuiták is tisztában voltak a város által nyújtott lehetőségekkel, ezért többször bemerészkedtek a török területekre is. Közülük elsőként az itáliai Bartolomeo Sfondrato jutott el a hódolt Magyarországra Bonifacije Drakolica stagnói püspök és apostoli vizitátor kíséretében 1581-ben. A páter 1583-ban bekövetkezett haláláig működött Temesvárott az ottani raguzai kereskedők között. Ugyancsak megfordult a hódoltságban a raguzai kereskedőből jezsuitává lett Marin Temperica, aki 1585-ben a konstantinápolyi misszióból hazatérőben Pozsegán járt.

dubrovnik_1_

Ezek a példák is mutatják, hogy a jezsuita rendben folyamatos volt az érdeklődés az Oszmán Birodalom európai részében élő keresztények közötti misszió iránt. Több páter tevékenykedett a hódolt Balkánon, és ezen belül a magyarországi hódoltságban, de állandó misszió szervezésére ekkor még nem történtek konkrét kísérletek. Az első tervezetek és tapogatózások viszont kétségtelenül több fontos tanulsággal szolgáltak a rendi vezetés számára: mindenekelőtt a török viszonylagos türelme a keresztények és papjaik iránt, illetve Raguza kulcspozíciója voltak a legfontosabb olyan tapasztalatok, amelyekre építve a következő században megindult a missziószervező munka.

Összegzés

Ha mérleget kívánunk vonni az Európában és a tengerentúli missziókban komoly eredményeket elért jezsuita rend magyarországi működéséről a 16. században, meglehetősen lehangoló végeredményre jutunk. Majd félszázadnyi kísérletezés és több elbukott vállalkozás után a 17. század elejére a szükséges feltételrendszer hiánya miatt egyik országrészben sem sikerült állandó jelleggel megtelepednie a rendnek. A sellyei kollégiumból 1605-ben, Erdélyből 1607-ben kellett távozniuk, a hódolt területeken való munka pedig komolyan szóba sem jöhetett.

A rend igazi nagysága azonban nem a gyors és látványos sikerekben, hanem a szívósságban és a józan tervszerűségben rejlett. Ezt a megállapítást a jezsuiták hazai történetének mélypontját jelentő évtized eseményei támasztják alá. A Bocskai-féle szabadságharcot követő bécsi béke és az azt szentesítő 1608. évi törvények jogilag ugyan lehetetlenné tették jezsuita kollégium alapítását, viszont paradox módon éppen a békekötés által teremtett új feltételrendszer, az udvar és a rendek hosszú évtizedekig működő kompromisszuma tette lehetővé a jezsuiták számára, hogy új stratégiát dolgozzanak ki, amelynek segítségével minden várakozást felülmúló sikereket értek el a 17. század első felében. A 16. század végétől kezdve ugyanis megindult a magyar fő- és középnemesség katolizálása, és ez a folyamat a bécsi béke utáni évtizedekben szinte tömeges méretűvé vált. Ebben az áttérési hullámban a rend alapvető szerepet játszott, ennek következtében néhány éven belül létrejött az a katolikus elit, amely a jezsuiták megtelepedését anyagilag és jogilag biztosítani tudta. Ezzel párhuzamosan beért a nagyszombati és az erdélyi vetés is: magyar jezsuiták tucatjai tértek haza külföldi tanulmányaikról, hogy hazájukat és egyházukat szolgálják tanárként, misszionáriusként és íróként. 1615-ben létrejött a nagyszombati és a homonnai kollégium, amelyekből számos misszió rajzott ki a környező konvertita földesurak birtokaira. 1650-ben már 4 kollégium, 8 rezidencia és 14 missziós állomás működött az országban, összesen 149 jezsuitával, ezek létszáma a 18. század elejére megháromszorozódott. 1612-ben kezdte meg tevékenységét a hódoltsági jezsuita misszió, amely a század közepén már négy állomással működött. 1615-ben Erdélybe is visszatérhettek, ahol a Báthory-korszaknál lényegesen szerényebben, de tartósabban dolgozhattak. Az első évtizedek fáradozásai és szenvedései nem vesztek tehát kárba: a jezsuita rend egyedülállóan fontos szerepet töltött be a magyarországi katolikus reform és ellenreformáció, tágabb értelemben pedig az újkori magyar művelődés történetében.

Molnár Antal

Frissítve: 2019. október 31.