A jezsuiták 36. Általános Rendgyűlésének dokumentumai

„EVEZZ A MÉLYRE!”

A 36. Általános Rendgyűlés dokumentumai

Jézus Társasága Magyarországi Rendtartománya – Jezsuita Kiadó

Budapest 2017

A magyar változat az angol és a német kiadás alapján készült:

36th General Congregation Documents,

General Curia, Rome, 2017.

Dekrete der 36. General Kongregation der Gesellscaft Jesu,

Deutsche Provinz der Jesuiten, München, 2017.

Fordította:

Nemeshegyi Péter SJ

Koronkai Zoltán SJ

Szelenge Misheel Áron

© Jézus Társasága Magyarországi Rendtartománya, 2017

© Jezsuita Kiadó, 2017

ELŐSZÓ

 

A tájékozódás és iránykeresés meghatározó eleme a lelki útnak, de az egyén és a közösség előrehaladásának is. A rendgyűlés feladata, hogy kijelölje az utat az előttünk álló időre, irányt mutasson, hogy Jézus Társaságának egésze hogyan mozduljon együtt, válaszolva a világunkban munkálkodó Isten hívására.

A 36. Általános Rendgyűlés (2016. október 2. – november 12.) elsődleges feladataként elfogadta Adolfo Nicolás generális atya lemondását, és megválasztotta utódját, Arturo Sosa atya személyében. Ezt követően fogalmazta meg azokat az irányelveket, melyek e kiadásban olvashatók. Időtartamát tekintve, a korábbi rendgyűlésekkel összevetve rövid kifutású volt, negyvenkét napig tartott.

E rendgyűlésnek több olyan eleme is van, mely az eddigiekhez viszonyítva rendhagyónak mondható, első alkalommal fordul elő a rendgyűlések sorában:

– Az előkészületek alatt a provinciák, illetve a régiók nem csupán posztulátumokat fogalmaztak meg, hanem válaszoltak az „Örök Király hívására”, vagyis keresték azokat a területeket, hogy jezsuitákként hol van ma a helyünk, hová hív Isten. E keresés eredményei a posztulátumokkal/javaslatokkal együtt a rendgyűlés témájának mérvadó anyagát alkották.

– Az is különlegesnek számított, hogy az eddigiektől eltérően a rendgyűlés már az összeülés előtt egy évvel elkezdődött a konferenciák szintjén.

– Első alkalommal történt meg, hogy a rendgyűlésnek mottója és logója volt, mely e kötet címoldalán is látható. Ferenc pápa beszéde inspirálta, amelyet a Jézus Társasága visszaállításának kétszázadik évfordulóján, 2014. szeptember 27-én, a római Il Gesù-templomban mondott a jezsuitáknak. Míg az angol nyelvű megfogalmazás (Rowing into the deep) csak utal Péter meghívásának történetére (Lk 5,1–11), addig magyar nyelven az evangélium szavaival szólaltattuk meg a mottót: „Evezz a mélyre!” A logó az IHS-monogrammal – Jézus nevének szimbólumaként – Jézus Társaságának bárkáját jelképezi az egyházban, piros színe a szeretetre és a tanúságtételre utal. A hullámok a tengert jelképezik, ahová a jezsuitáknak ki kell evezniük, a határok és a mélység felé, az előremutató távlatokba. A tenger színét idéző és sötétebbé váló hullámok a mélységet érzékeltetik. A név süllyedése utalhat Péter vízen járásának történetére, és arra a meghívásra, hogy forrongó és viharos vi­lágunkban bizalmunkat és tekintetünket Jézus felé fordítsuk. A monogramból kimagasló kereszt a vitorlát jelképezi, melyet a Lélek szele hajt előre. A kereszt fölött megjelenő láng a Világ Világossága, aki velünk zarándokol, mint egykor, amikor a sötétben tűzoszlopként haladt népe előtt a pusztában. Egyben utal a 35. Általános Rendgyűlés 2. határozatára: „Tüzeket szító tűz.”

– Meghatározó mozzanatnak számított Ferenc pápa látogatása, aki egy egész délelőttöt töltött a rendgyűlés résztvevőivel. Annak idején jelen volt a 32. és 33. Általános Rendgyűlésen, utóbbin a most megválasztott generális atyával együtt. Beszéde egybecsengett a rendgyűlés mottójával és lelkületével, közös iránykeresésünkkel, bár elsőre úgy tűnt, nem válaszol a prioritásainkat kereső és azokkal kapcsolatban irány­mutatást remélő várakozásainkra. Nem mondta meg, hová evezzünk, inkább velünk együtt beült a bárkába, és azt mutatta meg, hogyan evezzünk az ima és a megkülönböztetés eszközeivel, melyek Istennel egyesítenek minket.

– Szintén első alkalommal történt meg, hogy a küldöttek között testvérek is voltak, a hat konferenciából egy-egy, akiket konferenciánként választottak.

 

A rendgyűlés résztvevőinek egybecsengő szándéka volt, hogy lehetőleg ne azzal legyünk elfoglalva, hogy sok határozatot írjunk, hanem próbáljunk a lényegre figyelni, és egy olyan folyamatot elindítani, amely a rendgyűlés után nem akad el a könyvespolcokon, hanem lehetővé teszi, hogy a közösségi megkülönböztetés eszközével tovább dolgozzunk a megfogalmazott irányelveken, és életünkben, közösségeinkben életre váltsuk azokat. A megkülönböztetés alapvető kulcsszava a rendgyűlés két határozatának, és elsődleges feladatként már önmagában kijelöli az Úrra figyelést, akinek társai vagyunk. Csakis vele, rá figyelve, lelkiségünk és közösségi életünk megújulása által kezdhetünk neki annak a nagy feladatnak, amelyet a rendgyűlés a kiengesztelődés szolgálataként fogalmaz meg, és ezzel szervesen kapcsolódik a 35. Általános Rendgyűléshez. A lelkiségi gyökereinkhez való visszatérést és az alapdokumentumok kincseinek mérvadó használatát nyomatékosan aláhúzta Ferenc pápának a rendgyűlés tagjaihoz intézett beszéde.

E kötet dokumentálja a 36. Általános Rendgyűlés folyamatát és eredményét. Egy rendgyűlés jelentősége nem az okosan megfogalmazott szavakban, hanem befogadásukban és megvalósításukban mutatkozik meg. Ha nyitott szívvel közel engedjük magunkhoz a szövegek lelkületét, nem tudunk kitérni Isten Lelkének megújító tevékenysége elől. A 36. Általános Rendgyűlés által megkezdett folyamat, annak betűje és szelleme segítsen mindannyiunkat a mélyre evezni, hogy megerősödjön elköteleződésünk Jézus társaiként, és jelenlétének vonzásában vele együtt munkálkodjunk a világ forgatagában. A közreadott írások szolgáljanak szikraként egyéni és közösségi életünk megújításához, és lobbantsák lángra az örömhír gazdagságát!

Hálás köszönet a szövegek magyarra fordításáért és gondozásáért, a kiadás munkájával járó minden fáradozásért rendtársaimnak, Nemeshegyi Péter és Koronkai Zoltán atyáknak, Szelenge Micheelnek, va­lamint a Jezsuita Kiadó munkatársainak, Szigeti Lászlónak és Köllőd Mártonnak.

Budapest, 2017. augusztus 15.,

Nagyboldogasszony ünnepén

P. Vízi Elemér SJ

provinciális

 

A 36. ÁLTALÁNOS RENDGYŰLÉS HATÁROZATAINAK KIHIRDETÉSE

 

2017/01

AZ EGÉSZ TÁRSASÁG RÉSZÉRE

 

Testvéreim Krisztusban!

Krisztus Békéje!

 

A 36. Általános Rendgyűlésen hozott határozatok kihirdetése fontos lépés abban a megkülönböztetési folyamatban, amely a rendgyűlés egybehívásával kezdődött, és amely megkülönböztetés fókusza Jézus társaiként való életünk és küldetésünk. Minden jezsuita, valamint jezsuita közösség és apostoli mű készségesen figyelt arra a hívásra, amelyet az Úr ma intéz hozzánk a föld népeinek kiáltásában egy emberibb élet után.

A provinciák gyűlései jelentették azt a pillanatot, amikor a hívást nyitott ésszel és nyitott lélekkel meghallottuk. A provinciagyűlések hozzájárulása a számos posztulátummal együtt egyengette a folyamatos reflexió útját, s e reflexió előkészítette a talajt az általános rendgyűlésre összesereglett Jézus Társasága közösségi megkülönböztetése számára.

A megkülönböztetés tapasztalatát éltük át, amelyet az előkészületi munka, a szentatyával folytatott testvéri beszélgetés, valamennyi küldött személyes imái és reflexiói, a közösségi ima, az eucharisztia és az egész rendgyűlés munkája táplált. A 36. Általános Rendgyűlés hat hete során minden megfontolást az mozgatott, hogy életünknek és küldetésünknek szorosan egybe kell fűződnie, hogy valóban megtestesítsük az igazság előmozdítását azáltal, hogy a kiengesztelődésért küzdünk, annak minden dimenziójában, mint az hitünk követelménye. A határozatok ezt a lelkületet tükrözik, és a következményeket, amelyek kormányzati struktúránkra vonatkoznak.

E levélben, a 36. Általános Rendgyűlés utolsó ülésén, 2016. november 12-én meghozott döntéssel összhangban, és a Formula 142. pontja szerint örömmel hirdetem ki a rendgyűlés határozatait, amelyek ma lépnek életbe.

Ezennel elérkezett a megkülönböztetési folyamat legnagyobb ki­hívást jelentő szakasza Jézus Társaságának teste és mindazok számára, akikkel osztozunk a küldetésben. A 36. Általános Rendgyűlés határozatai meghívást jelentenek arra, hogy belépjünk e jezsuita identitásunk és a küldetésben való eljárásmódunk vonatkozásában döntéseket hozó fázisba. Ez egy meghívás, hogy járjuk ezt az utat, önmagunkat feltétel nélkül annak rendelkezésére bocsátva, aki hív minket. A rendgyűlés sikere személyes megtérésünk gyümölcsén, a közösségeink életstílusában szükséges változásokon és azon nyugszik, hogy készségesen küldhetők vagyunk az evangélium örömét hirdetni a mai világunk perifériáira és határaira.

Csak akkor leszünk képesek keresni és megtalálni az ő akaratát, hogy megcselekedjük ezt az akaratot mint tanúságot Isten szeretetéről valamennyi ember iránt, ha minden reményünket az Úrba vetjük.

Mária, a mi édesanyánk és férje, Szent József megmutatták, a szívükben egyszerűeknek Isten csodálatos megjelenését Jézusban, aki a Szentlélek működése által született. Őket kérjük most, hogy mutassák meg Fiukat, és nyissák meg szíveinket e csodálatos kinyilatkoztatásra, hogy teljesen az ő szolgálatába helyezhessük magunkat.

 

Róma, 2017. január 6.,

Vízkereszt ünnepén

 

Arturo Sosa SJ

általános rendfőnök

 

 

TÖRTÉNETI BEVEZETÉS

 

 

  1. A 36. Általános Rendgyűléssel kapcsolatos előzetes tevékenységek

 

Adolfo Nicolás generális atya 2014. május 20-án az egész Társasághoz intézett levelében közölte, hogy az év folyamán általános rendgyűlést szándékozik összehívni. Megírta, hogy miután az ad providentiam asszisztensek támogatták egy általános rendgyűlés összehívásának tervét, közölte e tervet Ferenc pápával. Nicolás atya azt is megírta, hogy a Kiegészítő szabályok 362. pontjának megfelelően kikérte a provinciálisok és az ad providentiam asszisztensek konzultusát. Minthogy ők támogatták egy általános rendgyűlés összehívását, Nicolás atya közölte, hogy törli a provinciálisok 2015 januárjában Yogyakartában tartandó gyűlésének tervét.

  1. december 8-án, a szeplőtelen fogantatás ünnepén Nico­lás atya hivatalosan összehívta a 36. Általános Rendgyűlést. Az egész Társasághoz írott levelében elrendelte, hogy a provinciagyűlések fejezzék be munkájukat 2015. július 31-e előtt, hogy 2016. október 3-án, Borgia Szent Ferenc ünnepén kezdetét vehesse Rómában az általános rendgyűlés első teljes ülése. Buzdította a provinciagyűléseket, hogy tárgyalják meg az esetleg benyújtandó posztulátumokat, és tanácskozzanak arról a három legfontosabb hívásról, melyet az Örök Király intéz ma Társaságunkhoz. Azt is kérte, hogy a jezsuiták és közösségeik imádkozzanak az előkészületek sikeréért, melyek majd az általános rendgyűlésben csúcsosodnak ki.

Már az általános rendgyűlés hivatalos összehívása előtt a generális atya felállított a rendfőnöki kúriában hét munkacsoportot, hogy segítsék a rendgyűlés előkészítését. A posztulátumokkal foglalkozó bizottság – Robert Althann (ZIM), Joaquin Barrero (ESP), Rigobart Kyungu Musenge (ACE), Antoine Kerhuel (GAL, elnök) – elrendezte a provinciagyűlések által a Coetus Praevius összejövetele előtt beküldött anyagot. Antoine Kerhuel (GAL) vezetésével Lisbert D’Souza (BOM) és Daniel Huang (PHI) beosztották és előkészítették az anyagot a hivatalos Coetus Praevius számára, annak megérkezése előtt. Patrick Mulemi (ZAM) James Grummerrel (WIS) és Gabriel Ignacio Rodríguezzel (COL) a kommunikáció kérdéseivel foglalkozott. A logisztikai bizottság vezető­je, Arturo Sosa (VEN) a kúria közösségének néhány tagját – Lauro Eidt (BRA), Robert Danieluk (PMA), Jesús Rodríguez (UCS) és Gian Giacomo Rotelli (ITA) – hívta össze, hogy megszervezzék a választók és a gyűlés tagjai számára az élelmezés és elhelyezés, illetve a rendgyűlés tagjaiból formálódó közösségek gyakorlati kérdéseit. Ignacio Echarte (ESP) a titkársági bizottságot – Miguel Cruzado (PER) és Tomasz Kot (PMA) – szervezte meg, és ellenőrizte a rendgyűlés technológiai és titkári infrastruktúráját. Severin Leitner (ASR) koordinálta a liturgikus bizottságot – José Magadia (PHI) és Fratern Masawe (AOR). Albákat, stólákat és miseruhákat rendeltek a rendgyűlés résztvevői számára, és megszer­vezték a plenáris gyűlés liturgiáit, valamint a mindennapi eucharisztikus liturgiákat. Clemens Blattert (GER) lett megbízva a napi imák vezetésével. Leitner atya tragikus halála után James Grummer (WIS) vette át a liturgikus csoport vezetését. Thomas McClain (CDT, elnök), Daniel Huang és Douglas Marcouiller (UCS) kezelték a rendgyűlés pénzügyeit és költségvetését. Grummer atya segítette a bizottságokat munkájuk ko­ordinálásában, hogy elkerüljék az esetleges átfedéseket.

A 35. Általános Rendgyűlés felszólította a Társaságot, „hogy elegendő számú szerzetes testvér vegyen részt választóként az általános rendgyűlésen”. Ennek megfelelően a felsőbb elöljárók és minden konferencia választott tagjai megneveztek egy-egy testvért a provinciagyűlések által jelöltek közül. A következő testvérek lettek választók: Ian Cribb (ASL) a CAL-Asia-Pacific konferencia számára, Stephen Power (BRI) az EUR-Európa konferencia számára, Thomas Vaz (BOM) a JCS Dél-Ázsia konferencia számára, Guy J. Consolmagno (MAR) a JCU-Canada és USA konferencia számára, James Edema (AOR) a JES-Africa és Madagaszkár konferencia számára, valamint Eudson Ramos (BRA) a PAL-Latin-Amerika konferencia számára.

 

 

  1. A 36. Általános Rendgyűlés előkészítő szakasza

 

A Formula 13. pontját követve a generális a konferenciák elnökeivel és a saját általános konzultusával történt megbeszélés után kinevezte a Coetus Praevius tagjait, és összehívta őket 2015. augusztus 31-ére, hogy készítsék elő közvetlenül az általános rendgyűlést. A Coetus Praevius tagjai a következők voltak: Nicolás atya (hivatalból), Douglas Marcouiller (UCS, általános konzultor) mint moderátor, Pal Béré (AOC, az Institut de Théologie de la Compagnie de Jésus, Abidjan professzora), Jorge Cela (ANT, a CPAL elnöke), John Dardis (HIB, a CEP elnöke), Stefan Dartmann (GER, a római Collegium Germanicum et Hungaricum rektora), David Fernández (MEX, a mexikói Universidad Iberoamericana rektora), Thomas Greene (UCS, a St. Louis-i Bellarmine House of Stu­dies rektora), Timothy Kesicki (CDT, a JCU elnöke), Michael Lewis (SAF, a JESAM elnöke), Antonio Moreno (PHI, provinciális), George Pattery (CCU, a JCSA elnöke), Francis Xavier Periyanayagam (MDU, a chennai Loyola College of Engineering igazgatója) és Mark Raper (ASI, a JCAP elnöke).

A Coetus Praevius 2015. augusztus 31-étől szeptember 12-éig ülésezett, és előkészítette, osztályozta, értékelte és kiválasztotta azokat a témákat és posztulátumokat, melyekkel az általános rendgyűlésnek vagy a generálisnak foglalkoznia kell. A Coetus Praevius, miután gondosan áttanulmányozta a 146 posztulátumot, 242 felhívást és 20 témát, melyeket vizsgálat és intézkedés céljából kapott, megállapította, hogy az integráció hangsúlyozása emelkedett ki az egész világ provinciagyűléseinek kívánalmai közül. A jezsuiták mindenütt nagyobb integrációt kívántak Társaságunknak a mai apostoli kihívásokra adandó válasza terén: e kihívások az emberi, szociális és természeti környezettel való törődés, a migránsokkal és más sebezhető személyekkel vállalt szolidaritás s a párbeszéd és kiengesztelődés új kultúrájának megteremtése. Ugyanakkor a provinciagyűlések kérték Társaságunkat, hogy mélyebben integrálja lelki tapasztalatát, az Úr barátaiként megélt közösségi életet és apostoli szolgálatát. Az integráció hangsúlyozása arra vezette a Coetus Praeviust, hogy két bizottságot állítson fel: egyet a jezsuita élet és küldetés megújulásának vizsgálatára, egy másikat pedig a megújult küldetésnek megfelelő megújult kormányzás vizsgálatára.

Amikor Nicolás atya beszámolt egész Társaságunknak a Coetus Praevius munkájáról (2015. október 3.), összefoglalta azokat a válaszokat, melyeket a provinciák és régiók adtak a következő kérdésre: „Az Örök Király hívásáról elmélkedve mit találunk a három legfontosabb hívásnak, melyet az Úr ma intéz Társaságunkhoz?” Nicolás atya különösen azt kérte, hogy a Társaság minden közössége és szolgálata imádságosan gondolkozzék el ezen az összefoglaláson, és így lélekben vegyenek részt a rendgyűlés megkülönböztető folyamatában. Nicolás atya azt is közölte, hogy a szentatya véleményének engedelmeskedve a Coetus Praevius elhatározta, hogy a Társaságon belüli fokozatok újragondolását kérő kisszámú posztulátumot a generálisra bízza, hogy tanulmányozza az utolsó fogadalmak megünneplésére vonatkozó lehetőségeket.

 

 

  1. A 36. Általános Rendgyűlés bevezető szakasza

 

Az általános rendgyűlés Formulája, melyet a 35. Általános Rendgyűlés kezdeményezett, kimondja, hogy az általános rendgyűlés akkor kezdődik el, amikor minden konferencia elnöke összehívja a konferencia tagjait (FCG 14, 1. §). Valamennyi konferencia, egymástól függetlenül, október és november folyamán gyűlésezett, és ezzel megkezdte a 36. Általános Rendgyűlés bevezető szakaszát. A dél-ázsiai tagok és az afrikai-madagaszkári tagok egy második találkozót is tartottak. A Formula előírásának megfelelően a tagok valamennyi konferencia találkozóján megvitatták a Coetus Praevius által benyújtott anyagot, áttekintették a Társaság állapotát és más kapcsolódó kérdéseket, valamint megvizsgálták, kit lehetne megválasztani generálisnak. Ezenkívül megválasztottak egy-egy tagot a következő bizottságokba: (1) az általános rendgyűlés koordinálóbizottságába; (2) a De Statu Societatis küldöttségébe; (3) a jezsuita élet és küldetés kérdésével foglalkozó bizottságba; (4) a megújult küldetés számára megalkotott megújult kormányzás kérdésével foglalkozó bizottságba (FCG 14, 2–6. §).

A generális atya hivatalánál fogva volt tagja a koordinálóbizottságnak, és elnökölt annak ülésein. A konferenciák gyűlésein megválasztott következő hat jezsuita lett a koordinálóbizottság többi tagja: Paul Béré (AOC), Jorge Cela (ANT), Stefan Dartmann (GER), Timothy Kesicki (CDT), Antonio Moreno (PHI) és George Pattery (CCU). Közvetlenül a koordinálóbizottság tagjainak megválasztása után Nicolás atya első ülésükre Rómába hívta a bizottság tagjait. Ez az ülés 2015 decemberének első két hetében zajlott le. Miután a generális által felállított munkacsoportok fontos háttér-információkat nyújtottak, a koordinálóbizottság elkezdte feladatának végrehajtását, és megkezdte a rendgyűlés részleteire vonatkozó döntések meghozatalát.

A koordinálóbizottság kinevezte a Társaság állapotát vizsgáló küldöttség moderátorát (Agbonkhianmeghe Orobator, AOR), a jezsuita élet és küldetés megújulásával foglalkozó bizottság moderátorát (Francis Gonsalves, GUJ) és a megújult küldetést szolgáló megújult kormányzatot vizsgáló bizottság moderátorát (Miguel Cruzado, PER). A bizottságok januári összejöveteleire készülve a koordinálóbizottság a különböző csoportok feladatának végzését segítő irányvonalakat ha­tározott meg. A koordinálóbizottság hangsúlyozta annak fontosságát, hogy a munkálatokat az egyetemes Társaság, nem pedig egyes régiók vagy provinciák szempontjából végezzék. Szükséges a posztulátumok és témák alapos tanulmányozása és megvitatása, és fontosnak kell tartani az integráció keresését, amit a Coetus Praevius hangoztatott. A koordinálóbizottság bátorította valamennyi bizottságot, hogy szakemberek segítségét kérjék, ha valamelyik kérdésről további információkra lenne szükségük. Mindegyik bizottság előkészíthetett egy benyújtható határozatot, szükség esetére.

A koordinálóbizottság felállított egy posztulátumbizottságot, amely­nek elnöke Douglas Marcouiller (UCS), tagjai pedig Rigobert Kyungu Musenge (ACE), Bienvenido F. Nebres (PHI), Alfonso Carlos Palacio Larrauri (BRA), Francis Parmar (GUJ) és Nicolas Standaert (CHM) voltak. Ez a bizottság nagy értékű szolgálatot tett azzal, hogy áttanul­mányozta az egyének által a Coetus Praevius első ülése után benyújtott huszonkilenc posztulátumot, valamint a rendgyűlés tagjai által az ügyintézési szakasz vége előtt benyújtott kilenc posztulátumot.

A koordinálóbizottság a Formula előírását (FCG 15, 2., 7. §) követve felállított egy jogi bizottságot is, melynek tagjai Robert Geisinger (CDT), Thomas Greene (UCS), Francis Kurien (HAZ), Michael Lewis (SAF), Benoît Malvaux (BML, moderátor) és Luis Javier Sarralde Delgado (COL) voltak. Ez a bizottság megmagyarázta a legutóbbi rendgyűlés óta a Formulába bevezetett változásokat, előterjesztett a rendgyűlés számára eldöntendő pontokat, és jogi tanácsadással szolgált különböző alkalmakkor.

A koordinálóbizottság előzőleg eltervezett találkozásokat tartott február vége felé, augusztus közepe táján és szeptember végén, és ezeken folytatta az általános rendgyűlés tervezését és koordinálását.

A Társaság állapotát vizsgáló küldöttség tagjai a következők voltak: a négy ad providentiam asszisztens – Lisbert D’Souza (BOM), James E. Grummer (WIS), Federico Lombardi (ITA) és Gabriel Ignacio Rodríguez (COL) –, valamint a konferenciák által választott egy-egy tag: John Dardis (HIB), Agbonkhianmeghe Orobator (AOR), Bernardinus Herry Priyono (IDO), Sebasti L. Raj (MDU), Mark Ravizza (CFN) és Arturo Sosa (VEN).

A jezsuita élet és küldetés megújulását tárgyaló bizottság tagjainak a következőket választották: Stephan Curtin (ASL), José Ignacio García Jiménez (ESP), Francis Gonsalves (GUJ), Ludovic Lado (AOC), John McCarthy (CDA) és Luís Rafael Velasco (ARU).

A megújult kormányzás a megújult misszióért bizottság választott tagja volt David Ciancimino (UNE), Miguel Cruzado (PER), Juan José Etxeberria (ESP), Joseph Marianus Kujur (RAN), Michael Lewis (SAF) és Mark Raper (ASL).

A konferenciák találkozói után hamarosan meghívták a bizottságokat Rómába, az első gyűlésükre. Három csoport találkozott a római kúrián 2016. január 13-ától 16-áig: a Társaság állapotát vizsgáló küldöttség, a jogi bizottság és a jezsuita életről és küldetésről tárgyaló bizottság. A küldetést és kormányzást tanulmányozó bizottság január 27-étől 30-áig ülésezett. Mindegyik bizottságnak volt alkalma találkozni a generálissal, hogy részletesebben értesüljenek feladataikról és a koordinálóbizottság perspektíváiról. Az egyidejűleg ülésező három bizottság tagjai együtt imádkoztak, találkoztak egymással, és ezzel erősödött bennük a tudat, hogy az általános rendgyűlés már az első plenáris összejöve­tel előtt is működik és halad.

Első találkozásaik során a küldöttség és a bizottságok megtervezték munkarendjüket januártól szeptemberig, úgyhogy képesek voltak tanulmányozni, megtárgyalni, megkülönböztetni és írásba foglalni munkáikat az általános rendgyűlés egyetemes összejövetele előtti időszakban. Valamennyi csoport fogalmazványokat készített elő, hogy a rendgyűlés választói és tagjai áttekintsék őket, és megjegyzéseket fűzzenek hozzájuk. A kúrián létesített elektronikus rendszer nagyon megkönnyítette ezt a munkát.

Nicolás atya több gyakorlati kezdeményezést foganatosított a rendgyűlés támogatására. Hogy a rendgyűlésen a lehető legkevesebb papírmunkára legyen szükség, Ignacio Echarte (ESP) atya és Kenneth Yong úr (a kúria információs technológiai igazgatója) a legmodernebb technológia felhasználásával igen sikeres rendszert állítottak fel. A rendgyűlés termének biztonságossá tétele céljából a kúria személyzetéhez tartozó Fabrizio Salis úr, Echarte és Sosa atyák segítségével hatalmas átalakítási munkálatokat végeztetett a teremben, új fűtési rendszert és klímaberendezést helyeztetett el, a legnagyobb mértékben felhasználta a wireless technológiát, és átrendezte az ülőhelyeket a teremben. Előre nem látott akadályok és késedelmek ellenére a terem kész lett az első plenáris ülés előtti próbaülések megtartása számára. A rendgyűlés tagjainak alkalmuk volt megismerkedni a szimultán tolmácsolások, az elektronikus dokumentumok, szavazások és kommunikáció módjával. A rendgyűlés folyamán Edward Fassett (CFN) sok dicséretet kapott hősies türelméért, amellyel a technológiában járatlanokat segítette a különböző nehézségek leküzdésében.

Október 2-án este több száz jezsuita és a Társaság barátai a rendgyűlés tagjaival együtt koncelebrálták az eucharisztiát az Il Gesù-templomban. Szertartásmesterként Washington Paranhos (BRA) szervezte és irányította a szentmisét. A Vlastimil Dufka (SVK) által vezényelt vendég kórus imádságos énekével gazdagította a szentmisét, amelyen az egész gyülekezet aktívan vett részt. Bruno Cadoré, a domonkosok generálisa volt a főcelebráns, és ő tartotta az ékesszóló, szép szentbeszédet. Arra buzdította a résztvevőket, hogy a Társaság végezze továbbra is kettős kötelességét, vagyis merészen vállalja a „valószínűtlent”, ugyanakkor az evangélium szerinti alázatossággal tegye ezt, tudván, hogy ebben a szolgálatban, amelybe jóllehet minden erejét beleveti az ember, „minden Istentől függ”.

 

 

  1. A 36. Általános Rendgyűlés első plenáris ülése

 

A 36. Általános Rendgyűlés első plenáris ülése a Veni Creator Spiritus himnusz eléneklésével és a nyitóimával kezdődött. Valamennyi választó jelen volt. Nicolás atya már az elején közölte a választókkal, hogy kinevezte James E. Grummer (WIS) atyát vikáriusnak, hogy felügyelje az eljárásmódot az új generális megválasztásáig. Ezután Grummer atya bemutatta a tolmácsokat, segédkezőket és a technikai személyzetet. A rendgyűlés nevében előre megköszönte nekik a következő hetekben végzendő fontos munkájukat. A rendgyűlés egyhangúlag elfogadta a támogató személyzet jelenlétét, majd kijelentette, hogy a rendgyűlés teljes számú és jogszerű.

Ezután Grummer atya ismertette a rendgyűlés által követendő napirendet. Mindennap kilenc órakor kezdődött az összejövetel reggeli imával, melyet Clemens Blattert (GER) gondosan előkészített. Clemens Blattert, Gabriel Côté (GLC, választó), José Yuraszeck (CHL, a Gregoriana diákja) és a római San Saba jezsuita skolasztikátus néhány tagja biztosította a zenei kíséretet. A rendgyűlés különböző tagjai vezették a többnyelvű imát, amely az ima vezetőjének nyelvén mondott áldással zárult. Ezután következett két délelőtti és két délutáni ülésszak, melyek körülbelül hetvenöt percig tartottak. Az üléseket követték az esti szentmisék, négy különböző helyen, spanyol, olasz, francia, illetve angol nyelven.

A vikárius atya megjegyezte, hogy az újdonságok (például az új Formula, a terem, a technológia és az egész világról származó testvérek jelenléte) felett érzett öröm mellett a résztvevők ügyeljenek a perspektívák és értékek különbözősége miatt esetleg felmerülő feszültségekre is, melyeket az emberi nem ellensége esetleg igyekszik majd kihasználni, hogy megzavarja vigasztalásunkat és békénket. Megemlítette, hogy a Szent Ignác által a Lelkigyakorlatokban hangoztatott nagylelkűség (5), tisztelet (3), valamint a szétszórtságtól való óvakodás (20) segítheti a rendgyűlés tagjait a hosszan tartó közösségi megkülönböztetés ideje alatt.

Ezután a választók elektronikus szavazással jóváhagyták Agnelo Mascarenhas (GOA) kinevezését, hogy ideiglenes titkárként szolgáljon a rendgyűlés titkárának megválasztásáig. A választók azt is jóváhagyták, hogy Paul Béré (AOC) és Jorge Cela (ANT) szolgáljanak a generális lemondására vonatkozó szavazás ellenőreiként, a FCG 46, 2. §-a ér­telmében. A rendgyűlés ezután megszavazta mindazoknak a hiányosságoknak a pótlását, melyek a provinciagyűléseknél vagy bárhol másutt fordulhattak elő.

Az FCG 31, 3. §-a értelmében a rendgyűlés egyhangúlag kijelentette, hogy a generális atya által a kommunikációs munkacsoport számára meghatározott titoktartási előírások mindenkire vonatkoznak. Ezért az egyes felszólalók nevét, a szavazatok számát, valamint minden függőben levő pontot vagy az általános rendgyűlés vége előtt esetleg bekövetkező változást bizalmas információként kell kezelni. Timothy Kesicki (CDT) és John Dardis (HIB) lett megbízva, hogy a Patrick Mulemi (AM) által megszervezett kommunikációs munkacsoporttal együtt tegye közzé a megfelelő információkat.

Miután a rendgyűlés elvégezte mindezeket a munkálatokat, Nicolás atya benyújtotta lemondását: beszédében egyszerű és alázatos szavakkal beszámolt egészségi állapotáról, és hangoztatta azt a vágyát, hogy Társaságunk megkapja azt a vezetést, amelyre szüksége van az egyház szolgálata érdekében. Ezután Nicolás atya kiment a teremből, és Gabriel Ignacio Rodríguez (COL) az ad providentiam asszisztensek szempontjából beszámolt Nicolás atya egészségi állapotáról, a vikárius atya pedig felszólította a választókat, hogy tegyenek fel kérdéseket. Minthogy senki sem hozott fel újabb szempontokat a lemondás mellett vagy ellen, a rendgyűlés néhány percnyi imába merült, majd írásban leadott titkos szavazatokkal elfogadta Nicolás atya lemondását. Amikor Nicolás atya visszatért az ülésterembe, a rendgyűlés tagjai felállva, hatalmas és hosszan tartó tapssal fejezték ki hálájukat hűséges szolgálatáért. Ezután Federico Lombardi (ITA) atya a rendgyűlés és a Társaság nevében köszönetet mondott Nicolás atyának, és átnyújtott neki egy ikont, melyet Marko Rupnik (SVN) készített. Nicolás atya erre köszönetet mondott a rendgyűlésnek és az egész Társaságnak a szolgálati ideje alatt tapasztalt szeretetért és támogatásért. Ezzel befejődött ez a történelmi ülés, mely mélyen meghatotta a résztvevőket.

A délutáni első ülésen a vikárius atya közölte a rendgyűléssel, hogy a szentatya már áldását küldte a rendgyűlésnek és az új generális megválasztására. Azt is közölte, hogy a szentatya október 24-én kíván találkozni a rendgyűlés tagjaival. Ezután a rendgyűlés jóváhagyta a vikárius atya javaslatát, hogy Lisbert D’Souza (BOM) dél-ázsiai asszisztens és ad providentiam asszisztens tartsa az exhortációt a rendfőnökválasztás napján. A vikárius atya ezután néhány perces rövid beszédében elmondta, hogy a következő néhány napon legalább tíz alkalommal tárgyalások lesznek, hogy előkészítsék a választókat a rendgyűlés szívében megvalósuló megkülönböztetésre. A húsz kiscsoportban tartott megbeszéléseken mód volt arra, hogy a választók jobban megismerkedjenek a rendgyűlés számára előkészített anyagokkal (különösképpen a De Statu Societatis beszámolóval), felkészüljenek a rendgyűlés titkárának és a titkár segítőinek megválasztására, és egymást is jobban megismerjék. E tárgyalások arra irányultak, hogy a rendgyűlés tagjait bemutassák egy­másnak, felismerjék azokat a lelki indításokat, melyeket az anyag átta­nulmányozásánál éreztek, és további megfontolásra érdemes kérdéseket fedezzenek fel.

Az ülés során Agbonkhianmeghe Orobator (AOR) atya a Társaság állapotát vizsgáló küldöttség nevében elmondta beszámolójuk készítésének történetét, felsorolta annak fő témáit, és ajánlásokat fogalmazott meg arra vonatkozóan, hogyan használják őket a megbeszélés során. Végül, rövid szünet után, a rendgyűlés tagjai húsz kiscsoportra oszlottak, hogy megvitassák a Relatio Praeviát és a Hívásokat.

Az ezt követő három nap során, bár néhány fontos beszámolót is tartottak az ülésteremben, a rendgyűlés főleg kiscsoportokban végezte munkáját. Ezekben megtárgyalták a világ helyzetét, az egyház állapotát, a hivatások előmozdítását, a jezsuiták képzését, a Társaság egyetemes küldetését a mai globális társadalomban, a jezsuiták közösségi életének állapotát, a szolgáló elöljáróságot, az együttműködést és azokat a kihívásokat, melyekkel a következő tíz évben néz szembe Társaságunk. Az egyik délutáni ülésen Francis Gonsalves (GUJ), a jezsuiták életének és küldetésének megújulásáról tárgyaló bizottság vezetője kifejtette, hogy e bizottság miképpen szervezte meg és hogyan végezte munkáját, majd bemutatta egy határozattervezet legfrissebb változatát. A következő napon Miguel Cruzado (PER), a megújult küldetést szolgáló megújult kormányzásról tárgyaló bizottság vezetője hasonló bevezető előadást tartott.

 

A rendgyűlés negyedik napjának reggeli imája után, október 6-án a vikárius atya bejelentette, hogy néhány választó azt kérte, hogy halasszák el a választás napját a tervezett október 11-éhez képest. Elmondta, milyen fontos lelki indíttatásokat kell figyelembe venni, amikor a választás elhalasztása mellett vagy ellene foglalunk állást. Rövid csendes ima után felsorolták az elhalasztás mellett és ellen szóló érveket, majd a választók újra imádkoztak, végül elsöprő többséggel elhatározták, hogy a murmuratiót hétfőn, október 10-én kezdik meg. Ezután a tagok újra kiscsoportokra oszlottak, és folytatták a De Statu beszámoló megvitatását.

A délutáni első plenáris ülésen a választók kérdéseket tehettek fel a De Statu beszámolóra vonatkozóan. Orobator (AOR) atya, a küldöttség vezetője készítette elő a válaszokat. Ugyanennek a napnak az utolsó ülésén négy atya – Francis Xavier Periyanayagam (MDU), José Ignacio García (ESP), Paulin Manwelo (ACE) és Thomas D. Stegman (WIS) – összefoglalta, hogy miről volt szó a Társaságot a következő tíz évben érintő kihívásokról szóló kiscsoportos megbeszéléseken. A választók megjegyzéseket és észrevételeket fűztek a mondottakhoz, egészen a különböző nyelveken végzett szentmisék megkezdéséig.

A rendgyűlés ötödik napján, október 7-én a tagok az irgalmasság rendkívüli jubileumi szentéve alkalmából átzarándokoltak a Szent Péter-bazilika szent kapuján, és együtt miséztek Szent Péter székénél a bazilikában. Bienvenido Nebres (PHI), a résztvevők közül a legidősebb szerzetes volt a főcelebráns, és ő tartott szentbeszédet e kora reggeli csendes szentmisén, míg odakint ömlött az eső. A szokásos reggeli ima után összegyűltek az egyes asszisztenciák, hogy két ternacsoportot válasszanak meg, az egyiket a rendgyűlés titkárának megválasztása, a másikat pedig a titkárhelyettesek megválasztása céljából.

A délutáni első ülésen Benoît Malvaux (BML), a Társaság általános prokurátora megmagyarázta a Formulának azokat a fontosabb változásait, melyeket a 35. Általános Rendgyűlés foganatosított 5. határozatának 2–4. pontjaiban. A vikárius ezután kifejtette, hogy az ad providentiam asszisztensek és a koordinálóbizottság miért döntött úgy, hogy a 362. kiegészítő szabályban ajánlott változások nem alkalmasak arra, hogy a generális megválasztása előtt megvitassák őket. Senki nem fogalmazott meg ellenvéleményt. Rövid tárgyalás után a választók megerősítették a koordinálóbizottság összetételét.

A nap utolsó ülésén, a nyitóima után a választók titkos elektronikus szavazással megválasztották a rendgyűlés titkárát és helyetteseit. A rendgyűlés titkárává Luis Orlando Torres (UCS) atyát, első helyettesévé Agnelo Mascarenhas (GOA) atyát, második helyettesévé pedig Francisco Javier Álvarez de los Mozos (ESP) atyát választották. Ezután rövid ima következett, amelyben hálát adtak az asszisztenciáknak, hogy olyan sok kiváló jelöltet állítottak, anélkül, hogy tekintetbe vették volna származásukat. Ezután következtek a szentmisék, különböző nyelveken.

A rendgyűlés hatodik napján, a nyitóima után Grummer atya közölte, hogy a koordinálóbizottság választott egy módszert a rendgyűlés jegyzőkönyveinek jóváhagyására (FCG 23). A módszer az, hogy Jean-Marc Biron (GLC), Nicolas Standaert (CHN) és Scott Santarosa (CFN) atyák mindennap megvizsgálják a jegyzőkönyveket, és a rendgyűlés tagjainak nevében jóváhagyják őket. A vikárius atya ezután felkérte François-Xavier Dumortier (GAL), Francisco Javier Álvarez de los Mozos (ESP) és Devadoss Mudiappasamy (MDU) atyákat, hogy osszák meg tapasztalataikat a generális megválasztása előtti információgyűjtés lefolyásáról. Néhány további választó, akik korábbi rendgyűléseken is részt vettek, megemlítettek néhány rövid pontot, amelyek segítették a jelenlevőket a folyamat megértésében.

Rövid szünet után Grummer atya felolvasta azok nevét, akik bíráskodni fognak ambíció esetén. A bírák: vikárius atya és mindegyik asszisztenciából a Társaságunkba legrégebben belépett választó, vagy­is Paramasivam Stanislaus Amalraj (JCS), Jorge Cela Carvajal (ALS), John K. Guiney (EOC), Michael Lewis (AFR), Federico Lombardi (ITA), Anto Lozuk (ECO), Bienvenido F. Nebres (ASP) és Alfonso Carlos Palacio Larrauri (ALM). Ezután Grummer atya megemlített néhány pontot a rendgyűlés választási szakaszának kezdete előtti megfontoláshoz és imához. Néhány pontot javasolt a rendgyűlés első he­tének examenjeként is, hogy a választók mélyebben fel tudják ismerni a kapott kegyelmeket. A különböző nyelveken bemutatott eucharisztiák után a választók másfél napi szabadidőt kaptak, hogy kipihenjék magukat.

 

 

  1. A rendgyűlés választó szakasza

 

A rendgyűlés választó szakasza a vikárius atya hétfőn, október 10-én tartott exhortációjával kezdődött. Grummer atya felhívta a választók figyelmét a következő négy nap sajátos jellegére. Ezt az időt töltsék tiszteletteljes összeszedettségben és minden személy iránti mély tiszteletben, és figyeljenek arra, miként működik Isten, hogy mindenki egyre nagyobb bizalommal kereshesse az ő akaratát. Az ima légkörének elősegítésére és megkönnyítésére az oltáriszentség egész idő alatt ki volt téve a Borgia-kápolnában.

A választás napja kora reggel Szentlélek-misével kezdődött. A főcelebráns a vikárius atya volt, és ő mondta a szentbeszédet is. A koncelebránsok Lisbert D’Souza (BOM) és Tomasz Kot (PMA), a legidősebb és a legfiatalabb regionális asszisztens voltak. Az eucharisztia végeztével a választók a rendgyűlés termébe vonultak, és ott elénekelték a Veni Creator Spiritus himnuszt. Ezután Lisbert D’Souza atya húszperces exhortációt tartott, amelyben a Szentírásból és a Rendalkotmányból idézett kulcsfontosságú szövegeket. A Formula 75. pontjának megfelelően egy teljes óra lejártáig csendes imádság következett.

Ezután a Formula előírásai szerint következett a választás, melyen Arturo Marcelino Sosa Abascal (VEN) atyát, a Társaság római házainak küldöttét megválasztották Jézus Társasága 31. általános rendfőnökévé. Rögtön ezután a vikárius felolvasta a választást igazoló határozatot, Antonio Spadaro (ITA) atya pedig értesítette a szentatyát a választás eredményéről.

Ezt követően a kommunikációs csoport bejött a terembe, hogy felvegye a generális hitvallását, a rendgyűlés tagjainak hagyományos tisztelgését az új rendfőnök előtt, és a kúrián jelen levő valamennyi jezsuita gratulációját. Majd következett egy ima a Borgia-kápolnában, amely magában foglalta a Te Deum himnusz éneklését. Másnap reggel Sosa atya volt a főcelebráns egy hálaadó szentmisén, melyet az Il Gesù-templomban tartottak. Nemcsak a Cadoré atya által a nyitómisén említett „valószínűtlen iránti merészségre” hívta az egybegyűlteket, hanem a „lehetetlen iránti merészségre” is, hiszen Gábor főangyal azt mondta Máriának: „Istennek semmi sem lehetetlen.”

 

 

  1. A 36. Általános Rendgyűlés ügyintéző szakasza

 

A 36. Általános Rendgyűlés ügyintéző szakaszának első ülésén a választók hivatalosan üdvözölték a rendgyűlés Nicolás atya által kinevezett tagjait: Michael J. Garanzini (UCS) felsőbb oktatási titkárt, José Alberto Mesa (COL) nevelésügyi titkárt és Thomas W. Smolicht (CFN), a Jezsuita Menekültszolgálat igazgatóját. Torres titkár atya közölte, hogy a latin-amerikai konferenciának a Társaság állapotát vizsgáló küldöttség számára új tagot kell választania, hogy Sosa atya helyére lépjen.

Sosa atya néhány bevezető megjegyzést fogalmazott meg a kormányzásra vonatkozóan, és említett néhány előzetes kérdést, melyekről véleményeket kívánt hallani a rendgyűlés tagjaitól. Azt is kihirdette, hogy a FCG 88, 7. §-a értelmében Nicolás atya elhatározta, hogy eltávozik a rendgyűlésből, hogy időt tölthessen Spanyolországban, mielőtt megkezdené a számára kijelölt új munkát a Fülöp-szigeteken.

A rendgyűlés huszonhárom napot töltött különböző kérdések különféleképpen történő tárgyalásával. A kiscsoportos megbeszélések különösen fontos alkalmat adtak arra, hogy a rendgyűlés tagjai számos témával kapcsolatban megismerjék egymás felfogását és értékelését. A konferenciák találkozói az egyes földrészek látásmódját tisztázták. A plenáris ülések egyetemes szempont kialakítására nyújtottak fórumot. A szövegek megfogalmazói szorgalmasan dolgoztak, hogy a rendgyűlés munkájáról nagyon értékes és árnyalt összefoglalókat készítsenek. A határozatfogalmazványok készítői hosszú órákat töltöttek azzal, hogy a szövegeket a rendgyűlés kívánalmai szerint finomítsák.

Közben generális atya gyakran közölte új provinciálisok kinevezését, akik közül sokan jelen voltak a rendgyűlés termében. Azt is kijelentette, hogy Antoine Kerhuel (GAL) atyát fogja kinevezni a Társaság titkárává. Megköszönte Ignacio Echarte (ESP) évekig tartó szolgálatát, aki a Társaság titkáraként és a Társaság római házai számára kinevezett küldöttként szolgált, és közölte, hogy az új titkár 2017 eleje táján fogja átvenni hivatalát.

Ezeken felül a régiós asszisztensek, az ad providentiam asszisztensek és az admonitor kinevezésének előkészítésére ternákat kellett előkészíteni, ami a rendgyűlés valamennyi tagja részéről személyes megfontolással, párbeszéddel, figyelemmel és aktív részvétellel járt. Az asszisztenciák tagjaitól és az általános konzultoroktól kapott észrevételek alapján Sosa atya október 31-én, hétfőn kinevezte munkacsoportjának első tagjait. A következőket nevezte ki regionális asszisztensnek: Victor Assouad (EOC), Joaquín Barrero Díaz (EMR), Vernon D’Cunha (ASM), Lisbert D’Souza (ASM), Daniel P. Huang (ASP), Tomasz Kot (ECO), Douglas Marcouiller (CUS), Fratern Masawe (AFR), Claudio Paul (ALK) és Gabriel Ignacio Rodríguez (ALS). Továbbá ki lett nevezve José Magadia (PHI) nevelésügyi általános konzultornak, valamint John Dardis (HIB) a megkülönböztetés és apostoli tervezés általános konzultorának.

Négy napig tartó négyszemközti megbeszélések és információgyűjtés után a rendgyűlés a következő atyákat választotta meg ad providentiam asszisztensnek: John Dardis, Vernon D’Cunha, Douglas Marcouiller és Fratern Masawe. Ezután a rendgyűlés eldöntötte, hogy Douglas Marcouiller lesz a generális admonitora.

 

 

  1. A pápa látogatása

 

Az ügyintéző szakasz talán legfontosabb napja október 24-e, hétfő volt, amikor Ferenc pápa meglátogatta a rendgyűlést. Azon a reggelen a pápa ajánlása, hogy buzgón imádkozzunk vigasztalásért, engedjük, hogy keresztre feszített Urunk vezessen minket saját személyében és népében, hogy a Jó Lélektől vezérelve cselekedjünk megkülönböztetésre képes emberekként, akik együtt éreznek az egyházzal, erősen visszhangzott az ülésteremben jelenlevők fejében és szívében. A szentatya előkészített beszéde után következő kérdések és válaszok mélyen megindították a rendgyűlés tagjait. A pápa személyesen tett tanúságot a vigasz­talás, az irgalmasság s az Úrnak és egyházának szolgálatában gyakorolt megkülönböztetés fontosságáról. A pápa testvéri üzenete és közelsége megihlette és bátorította a rendgyűlés munkájának folytatását.

 

 

  1. Társak a kiengesztelődés és az igazságosság küldetésében

 

A jezsuita életet és küldetést tanulmányozó bizottság igyekezett megvizsgálni azokat a folyamatokat, okokat és okozatokat, melyek a jezsuiták közösségi életét összekapcsolják a környezetvédelem, a migráció, a fundamentalizmus és a bennszülött népek körében végzett apostoli szolgálat valóságával. Részletesen megvizsgálta a provinciák által fel­terjesztett több mint hetvenöt posztulátumot és hét témát. A bizottság és a rendgyűlés nagyon komolyan vette e feladatot, átvizsgált hét fogalmazványt és 173 javítási indítványt, mielőtt jóváhagyta volna a Társak a kiengesztelődés és az igazságosság küldetésében című határozat végleges szövegét.

Felidézve az első társak tapasztalatait Velencében, amikor a politikai helyzet meghiúsította jeruzsálemi zarándoklatuk tervét, a rendgyűlés azt hangsúlyozta, hogy a mai jezsuita közösségeknek olyanoknak kell lenniük, hogy képesek legyenek közösségi apostoli megkülönböztetés végzésére. Az evangéliumi tanúságtétel szenvedélyétől lángoló ilyen közösségek képesek részt venni a kiengesztelő Krisztus küldetésében, különösen úgy, ahogy Szent Pál magyarázza a korintusiakhoz írt második levél 5,18 versében. Ily módon valamennyi jezsuita szolgálat és szolgálati tevékenység megújult lelkesedéssel fog részesedni az Istennel, az emberiséggel és a teremtett világgal való kiengesztelődés művében.

 

 

  1. Megújult kormányzás a megújult küldetés számára

 

A „megújult kormányzás a megújult küldetés számára” témával foglalkozó bizottság a provinciagyűlések által a tevékenysége kezdetéig beküldött hatvannyolc posztulátumra és öt témára, valamint az általános rendgyűlés befejezése előtt benyújtott posztulátumokra alapozta munkáját. A bizottság több kutatócsoport, munkacsoport és személy támogatását kérte, és mindegyiküktől értékes anyagokat kapott a határozathoz. Az így elkészült, Megújult kormányzás a megújult küldetés számára című határozat hangsúlyozza, hogy a Társaság küldetése jelenti a középpontot valamennyi struktúra, eljárásmód vagy kormányzási elem számára. Mai Társaságunk számára három kormányzási sajátosság kulcsfontosságú: a megkülönböztetés, az együttműködés és a hálózatépítés. Ezért fontos feladat a Társaság kormányzásának minden szintjén az e sajátosságokat kifejlesztő feltételek és eszközök megalkotása. A határozat hat ajánlást fogalmaz meg a generális és római munkatársai számára, két ajánlást a felsőbb elöljárók konferenciái számára, hármat a provinciákban és régiókban működő felsőbb elöljárók számára, és kettőt a helyi elöljárók számára.

Ezeken felül a rendgyűlés három fontos feladatot bízott a generálisra: a római provinciaközi házak (Domus Interprovinciales Romanae) szervezetének és struktúrájának megújítását, a kiskorúak védelmére és biztonságára irányuló következetes kultúra előmozdítását Társaságunkban és szolgálataiban, valamint a provinciagyűlések, az általános rendgyűlés, a prokurátorok gyűlése és az általános vikáriust megválasztó gyűlés Formuláinak felülvizsgálatát.

Végül a 36. Általános Rendgyűlés módosította a 362. és 396. kiegészítő szabályt, hogy pontosítsa a kifejezéseket és tisztázza a gyakorlatot. A rendgyűlés továbbá magyarázó jegyzetet fűzött a Rendalkotmány [704.] pontjához, hogy összhangba hozza a jelenleg érvényes kánonjo­gi előírásokkal.

 

 

  1. A barátság és a kiengesztelődés tanúi

 

Az általános rendgyűlés által tárgyalt utolsó határozat a háborús és konfliktusoktól fenyegetett területeken élő jezsuitáknak küldött levél és imádság volt. John Dardis (HIB), Jean-Baptise Ganza Gasanana (RWB) és Dany Younes (PRO) különbizottságot alkotva megfogalmaztak egy szöveget, mely jól összefoglalta a rendgyűlés érzéseit és vágyait azok iránt, akik a kemény konfliktusoktól szenvedő helyeken tanúskodnak a Béke Fejedelméről.

 

 

  1. A 36. Általános Rendgyűlés befejezése

 

November 11-én a rendgyűlés tagjai kifejezték elhatározásukat, hogy a következő napon befejezik a rendgyűlést.

Ezért elkezdték a rendgyűlés egész folyamatának imádságos értékelését. A rendgyűlés tagjai asszisztenciás csoportokban, kiscsoportos találkozókon és egyénileg hálát adtak az elmúlt két esztendő alatt kapott áldásokért, és ajánlásokat fogalmaztak meg arról, hogy mit lehet javítani a jövőbeli rendgyűlések szempontjából. Pablo José Alonso Vicente (ESP), Mark A. Ravizza (CFN) és Antonio F. Moreno (PHI) atyák készítették elő hatékonyan ezt az értékelést.

Ezután a rendgyűlés bármely tagjának alkalma volt felszólalni, ha valaminek a megváltoztatását szükségesnek tartotta volna a határozatokban, minthogy azonban senki sem szólalt fel, egy hosszabb reggeli imádság után a rendgyűlés úgy határozott, hogy a generális atya és az ad providentiam asszisztensek hagyják jóvá a rendgyűlés végleges aktá­it (acta congregationis). A rendgyűlés azt is kijelentette, hogy a generális atya a „rendgyűlés szándékának megfelelően” és „a generális kúriájának azon atyáival tanácskozva és ügydöntő szavazataikat követve, akik hivataluk alapján jogosultak részt venni az általános rendgyűlésen”, szüksé­ges javításokat eszközölhet a határozatokban (FCG 140, 2. §). Ezután a generális atya és Torres atya köszönetet mondtak az általános rendgyűlés tagjainak és mindazoknak, akik imáikkal és munkájukkal sokféle módon segítették a rendgyűlés munkáját. Végül a tagok kijelentették, hogy munkájukat befejezték, és megszavazták, hogy véglegesen bezárják a gyűlést. Végül pedig elénekelték a Te Deum himnuszt, hálát adva a sok kapott kegyelemért.

Ezután a rendgyűlés tagjai, a római jezsuiták és a Társaság számos barátja délután négykor hálaadó szentmisére és a Te Deum közös eléneklésére gyűlt egybe a Szent Ignác-templomban. A generális atya homíliájában hangsúlyozta a másokkal, főképpen a szegényekkel vállalt szolidaritásban végzett megkülönböztetést, miközben Társaságunk útra kel, hogy mindenütt hirdesse az evangéliumot. Latin, olasz, spanyol, angol, lengyel, portugál, román, japán, francia, szingaléz és arab imaszöve­gek, valamint különleges kongói és indiai szertartások jelenítették meg az egyház egyetemességét. A szentmise után a Gergely Egyetemen tartottak fogadást.

Így fejeződött be Jézus Társaságának 36. Általános Rendgyűlése, harmincöt munkanap után, 2016. november 12-én.

 

 

ELSŐ HATÁROZAT

 

TÁRSAK A KIENGESZTELŐDÉS ÉS AZ IGAZSÁGOSSÁG KÜLDETÉSÉBEN

 

 

„Mindez pedig Istentől van, aki Krisztus által kiengesztelt minket önmagával, és nekünk adta a kiengesztelődés szolgálatát” (2Kor 5,18).

 

  1. Jézus Társasága mindig arra törekedett, hogy felismerje és kövesse Isten ránk vonatkozó akaratát. A jelen rendgyűlés újból vállalta ezt a feladatot. E feladatot az egyház szívéből kiindulva vállaljuk, ugyanakkor nem veszítjük szem elől a világot, amely sóhajtozik és vajúdik.[1] Egyfelől látjuk az életük javítására vágyakozó fiatalok életkedvét. Látjuk a teremtett világ szépségét élvező emberek sokaságát. Látjuk azt a sokféle módot, ahogyan az emberek adottságaikat mások segítésére használják. Ugyanakkor azt is látjuk, hogy világunk milyen sok szükséglettől szenved, és mennyi kihívást tár elénk. Magunkban hordozzuk azon emberek képét, akiket megaláztak, akik erőszakot szenvedtek el, akiket kizártak a társadalomból, akik a peremre szorultak. Földünk az emberek által okozott károk súlyát hordozza. Még a remény is veszélyeztetett, és remény helyett félelmet és haragot találunk az emberek szívében.

 

  1. Ferenc pápa felhívta a figyelmünket arra, hogy „nincs két egymástól elkülönülő válság, egy környezeti és egy társadalmi, hanem csak egyetlen, összetett társadalmi-környezeti válság létezik”.[2] Ez az egyetlen válság, amely a társadalmi és környezeti válságok mélyén rejtőzik, abból a módból ered, ahogyan az emberi lények viszonyulnak a többi emberhez és a Föld kincseihez, jól élve vagy visszaélve velük. E válságnak mély lelki gyökerei vannak, és elszívja azt a reményt és örömet, melyet Isten nyilatkoztat ki és tár elénk az evangéliumban. Ez a válság még az egyházat és Jézus Társaságát is érinti.

 

  1. Ha azonban a valóságot a hit szemével nézzük, melyet a szeretet elnyerésére irányuló szemlélődés[3] élesített, tudjuk, hogy Isten munkálkodik a világban. Felismerjük munkálkodásának jeleit, a kiengesztelődés nagy szolgálatának jeleit, amelyeket Isten Krisztusban kezdett el, s az igazságosság és béke országában és a teremtett világ épségének helyreállításával teljesít be. A 35. Általános Rendgyűlés felismerte ezt a kül­detést.[4] Adolfo Nicolás generálisnak a kiengesztelődésről szóló levele,[5] valamint Ferenc pápa[6] tanítása elmélyítették ezt a szemléletet, amikor a hitet, az igazságosságot és a szegényekkel és a társadalomból kirekesztettekkel vállalt szolidaritást jelölték meg a kiengesztelődésre irányuló küldetés központi elemeiként. Ahelyett, hogy azt kérdeznénk, nekünk mit kell tennünk, azt igyekszünk megérteni, hogy Isten miképpen hív bennünket és sok jóakaratú embert arra, hogy részt vegyünk ebben a nagy műben. Egymagunkban megalázottnak, gyengének és bűnösnek érezzük magunkat. A zsoltáros szavaival kiáltunk: „Mutasd meg nekünk, Uram, irgalmasságodat, és szabadításodat add meg nekünk.”[7] Mégis örömöt tapasztalunk abban, hogy bűnösnek ismerjük magunkat, akiket viszont Isten irgalmasan meghívott, hogy Jézus társai és „Isten munkatársai”[8] legyünk.

 

  1. Nem mi vagyunk az elsők, akik Isten hívásának világos megértését keresik. Az első társak találkozása Velencében[9] erős képe ennek, és fontos lépése volt a Társaság kialakulásának. Velencében a társak azzal a ténnyel szembesültek, hogy szentföldi zarándoklatuk terve meghiúsult. Ez a tény indította őket az Úr hívásának mélyebb megkülönböztetésére. Hova vonzza őket a Szentlélek? Miközben életük új irányát különböz­tették meg, szilárdan ragaszkodtak ahhoz, aminek életadó erejét már megtapasztalták: mint „barátok az Úrban” osszák meg életüket egymással, életmódjuk legyen nagyon közel a szegények életéhez, és örömmel hirdessék az evangéliumot.

 

  1. Valamennyien papok voltak, mégpedig tanult és szegény papok. Az első társak számára élet és küldetés egy megkülönböztetést gyakorló közösségben gyökerezett, és egészen mélyen áthatotta egymást. Mi, mai jezsuiták arra hívattunk, hogy ugyanígy éljünk, papként, szerzetes testvérként és tanuló rendtagként ugyanebben a küldetésben részesedjünk. Miközben minden dimenzióról gondolkodunk és imádkozunk, tudatában vagyunk annak, hogy a küldetés, az élet és a megkülönböztetést végző közösség benső egységet alkot, és mindegyiket Krisztus iránti szeretet tüzesíti át.

 

  1. Rendgyűlésünk vigasztalást és örömöt érez, amikor visszatérünk e gyökerekhez, amelyek identitásunk teljességét fejezik ki, valamint ha arra gondolunk, hogy sokan mások is vannak, akik hozzánk hasonlóan meghallják Krisztus hívását, hogy vele együtt munkálkodjanak. Most pedig visszatérünk e gyökerek átgondolására; először a megkülönböztetést végző közösségről, majd a hiten alapuló életünkről, végül pedig a kettőből fakadó küldetésünkről elmélkedünk. A mi életünket is jellemeznie kell a Velencében összegyűlt első társak szegényes életének és a szegényekkel való törődésének.[10] E szegénységből kreativitás születik, amely megőriz azoktól az akadályoktól, amelyek korlátozzák az Isten hívására válaszoló készségünket. A szegény élet szüntelenül arra hív minket, hogy megfontoljuk, miképpen élhetnénk egyszerűbben, kevesebbel beérve. Azért is imádkozunk, hogy egyre teljesebben merüljünk bele abba a nagy misztikus hagyományba, amelyet első atyáink hagytak ránk, és amely folyamatos kegyelmet és kihívást jelent. Végül buzgón kérjük a kegyelmet, hogy megértsük, miképpen részesedhetünk a kiengesztelődés nagy művében, tudván azt is – ahogy Ferenc pápa emlékeztet minket –, hogy válaszunk mindig tökéletlen marad.[11]

 

Megkülönböztető közösség nyitott látóhatárokkal

 

  1. Velencei tartózkodásuk idején a társak nem voltak állandóan együtt, különböző helyeken tartózkodtak, hogy sok feladatot elláthassanak. Mégis ez volt az az időszak, amikor megosztották azt a tapasztalatot, hogy egyetlen csoportot alkotnak, amelyet Krisztus követése egyesít, miközben a legkülönbözőbb tevékenységeket végzik. Mi, mai jezsuiták is nagyszámú különféle apostoli feladatot látunk el, amelyek gyakran szakképzettséget és nagy energiát igényelnek. Ha azonban elfelejtjük, hogy egy test vagyunk, amely Krisztusban és Krisztussal van egybekap­csolva,[12] elveszítjük jezsuita önazonosságunkat és azt a képességünket, hogy tanúságot tegyünk az evangéliumról. Egymással való egységünk Krisztusban erőteljesebben tanúskodik az örömhírről, mint a szakképzettségünk és képességeink.

 

  1. Ezért mindegyikünknek szüntelenül arra kell vágyakoznia, hogy apostoli munkánk rendtársaink bátorítása által fejlődjön, inspirálódjon és hozzon gyümölcsöt. A jezsuita engedelmesség gyakorlata szerint mindig Istentől kapjuk küldetésünket az egyházban a felsőbb és helyi elöljáróinkon keresztül, és ez az engedelmesség magában foglalja személyes megkülönböztetéseinket is.[13] Ha azonban küldetésünket nem támogatja a Társaság teste, akkor nagy a veszélye annak, hogy küldetésünk elhervad. A mai társadalmat jellemző individualizmus és versengés közepette emlékeznünk kell arra, hogy a közösség igen fontos szerepet játszik, hiszen a közösség az apostoli megkülönböztetés kiváltságos helye.

 

  1. A jezsuita közösség az a konkrét tér, amelyben az Úr barátaiként élünk. Ez a közös élet mindig a küldetés szolgálatában áll. Minthogy azonban ezek a testvéri kötelékek az evangéliumot hirdetik, e közös élet maga is küldetés.[14]

 

  1. Jezsuita közösségi életünkben helyet kell biztosítanunk a találkozások és a megosztások számára. Ez segíti a közösséget, hogy az igazság, az öröm, a kreativitás, a megbocsátás és Isten akarata keresésének helye legyen. Így válhat a közösség a megkülönböztetés helyévé.

 

  1. A közösségi megkülönböztetés végzéséhez szükséges, hogy kifejlesszünk magunkban néhány alapvető tulajdonságot és hozzáállást: a rendelkezésre állást, a mobilitást, az alázatot, a szabadságot, mások kísérésének képességét, a türelmet, valamint mások szavainak tiszteletteljes meghallgatását, hogy szabadon mondhassuk meg az igazságot egymásnak.

 

  1. Az apostoli közösségi megkülönböztetést előmozdító egyik lényegi eszköz a lelki beszélgetés. Ennél aktív és befogadó hallgatásra van szükség, valamint annak vágyára, hogy arról beszéljünk, ami a legmélyebben érint minket. E beszélgetéssel igyekszünk észlelni az egyéni és közösségi lelki megmozdulásokat, hogy a vigasztalás útját válasszuk, amely erősíti hitünket, reményünket és szeretetünket. A lelki beszélgetés a bizalom és a szívélyes befogadás légkörét teremti meg köztünk és másokban. A közösségeinkben és a Társaságban szükséges döntéshozatal egyéb alkalmaival se fosszuk meg magunkat az ilyen lelki beszélgetésektől.

 

  1. Túlontúl sok széthúzástól szenvedő világunkban azt kérjük Istentől, hogy segítse közösségeinket Isten országának „otthonaivá” válni. Fülünkbe cseng a felhívás, hogy győzzük le mindazt, ami elválaszthat bennünket egymástól. Az egyszerű életvitel és a nyitott szív elősegíti az ilyen törődést egymással. Továbbá az Úr barátaiként folytatott közösségi életünk erősíti rendtagjaink hivatását, és a Társaságunkba való belépésre ösztönözhet férfiakat.

 

  1. Ennek a hozzáállásnak, hogy kapcsolatainkban a Szentlélekre figyeljünk, természetesen munkatársainkra is ki kell terjednie. Gyakran ők tanítanak meg minket az ilyen nyitottságra a Szentlélek iránt. A küldetésünket illető fontos megkülönböztetéseinket gyakran gazdagítják munkatársaink hozzászólásai és elkötelezettségei.

 

  1. Döntően fontos hangoztatni az első társak szegényekhez való közelségének állandó időszerűségét. A szegények arra hívnak bennünket, hogy mindig térjünk vissza az evangélium lényegéhez, ahhoz, ami valóban éltet minket, és hogy felismerjük azokat a dolgokat, amelyek csak megterhelnek bennünket. Ahogyan Ferenc pápa figyelmeztet bennünket, arra vagyunk hivatva, hogy megtaláljuk Krisztust a szegényekben, hangot adjunk ügyeiknek, és ezenfelül arra is, hogy a szegények barátai legyünk, hallgassunk rájuk, értsük meg őket, és fogadjuk el azt a titokzatos bölcsességet, amelyet Isten akar megosztani velünk a szegények által.[15] Az ilyen beállítottság szembemegy a világ szokásos viselkedésével, azzal, hogy – a Prédikátor szavaival élve – lenézik a szegény ember bölcsességét, és nem hallgatnak szavára.[16] Akkor tanulhatjuk meg, mit is jelent a remény és a bátorság, amikor együtt vagyunk a szegényekkel.

 

  1. Közösségeinkben és apostoli munkáinkban halljuk a hívást, hogy fedezzük fel újra az idegenek, a szegények és az üldözöttek iránti vendégszeretetet. Maga Jézus tanít minket e vendégszeretetre.

 

Az evangélium iránti szenvedélytől lángoló emberek

 

  1. Első atyáink azért voltak képesek közösen Isten hívásának ilyen gazdag megkülönböztetésére, mert megtapasztalták az őket szabaddá tevő Krisztus kegyelmét. Ferenc pápa sürget minket, hogy buzgón imádkozzunk ezért a vigasztalásért, amelyet Krisztus kíván nekünk adni.[17] Az Istennel való kiengesztelődés először is és mindenekelőtt egy mély megtérésre való hívás valamennyi jezsuita és mindnyájunk számára.

 

  1. Ma azzal a kérdéssel szembesül Társaságunk, hogy miért nem változtatnak meg bennünket olyan mélyen a Lelkigyakorlatok, ahogyan azt szeretnénk. Vajon életünk, munkáink, életstílusunk mely elemei akadályoznak meg bennünket abban, hogy Isten kegyes irgalmassága átformáljon minket? A jelen rendgyűlés mélyen meg van győződve arról, hogy Isten egész Társaságunkat mély lelki megújulásra hívja. Ignác emlékeztet minket, hogy minden jezsuitának „egész életében elsősorban arra kell törekednie, hogy Istent tartsa szeme előtt”.[18] Ezért kell – jobban, mint bármikor – nagyra értékelni és használni azokat az eszközöket, amelyek közvetlenül Istennel egyesítenek bennünket: a Lelki­gyakorlatokat, a mindennapi imát, az eucharisztiát, a kiengesztelődés szentségét, a lelkivezetést és az exament.[19] Egyre teljesebben kell magunkévá tennünk a Lelkigyakorlatok adományát, amelyben oly sokan, különösképpen az ignáci lelki család tagjai[20] részesednek, és a Rendalkotmányt, mely élteti Társaságunkat. Az Isten iránti érzéket elvesztő mai világunkban keresnünk kell, hogy mélyebben egyesüljünk Krisztussal életének misztériumaiban. A Lelkigyakorlatok által tesszük magunkévá Jézus életstílusát, érzéseit, választásait.

 

  1. Az ignáci lelkiség középpontja a találkozás Isten kegyelmével Krisztusban, amely nagylelkű személyes válaszra indít. Isten irgalmas pillantásának megtapasztalása, amelyet gyengeségeinkre és bűnös voltunkra vet, alázatossá tesz, és hálával tölt el minket, segít bennünket, hogy együtt érző szolgálóivá váljunk mindenkinek.[21] Krisztus irgalmának tüzével betöltve lángra tudunk lobbantani másokat, akikkel találkozunk. Isten irgalmának ez az alapvető tapasztalata volt mindig a Társaság apostoli merészségének forrása, amelyet meg kell őriznünk.

 

  1. Ferenc pápa figyelmeztet, hogy „az irgalmasság nem elvont fogalom, hanem életstílus, amely inkább konkrét tetteket jelent, mintsem puszta szavakat”.[22] Számunkra, jezsuiták számára az irgalmas együttérzés cselekvés, mégpedig közösen megkülönböztetett cselekvés. Tudjuk ugyanakkor, hogy nem létezik hiteles meghitt viszony Istennel, ha nem hagyjuk, hogy a Krisztussal való találkozás együttérzésre és cselekvésre indítson bennünket. Azzal a Krisztussal való találkozás, akit az emberek szenvedő és sebezhető arca, sőt a teremtett világ szenvedései mutatnak meg nekünk.[23]

 

Együtt járunk küldetésben a kiengesztelő Krisztussal

 

  1. A 36. Általános Rendgyűlésre készülve Adolfo Nicolás generális atya arra hívta Társaságunkat, hogy igyekezzék meghallani „az Örök Király hívását, és megkülönböztetni azt a három legfontosabb hívást, melyet Urunk ma intéz egész Társaságunkhoz”.[24] Provinciáink és régióink gyűléseik során válaszoltak e felhívásra. A válaszokban gyakran és nagy erővel jelent meg az a hívás, hogy széttöredezett világunkban vegyünk részt Isten kiengesztelő művében. Így a kiengesztelődés szolgálatának a 35. Általános Rendgyűlés által kifejtett három dimenziója még sürgetőbbé lett.[25] E három dimenzió az Istennel, egymással és a teremtett világgal való kiengesztelődés. Ez a kiengesztelődés mindig az igazságosság műve, melyet a helyi közösségekben és összefüggések között különböztetünk meg, majd valósítunk meg. Krisztus keresztje, valamint a keresztben való részesedésünk szintén Isten kiengesztelő művének középpontja. Ez a küldetés konfliktusokhoz és halálhoz is vezethet, amint annak számos rendtársunk esetében tanúi lehettünk. A kiengesztelődés három formájáról beszélünk ugyan, de ezek szoros kapcsolatban vannak egymással, elválaszthatatlanok, és valójában Isten egyetlen kiengesztelő művét alkotják.

 

 

Az első hívás: kiengesztelődés Istennel

 

  1. Az Istennel való kiengesztelődés a hálába gyökereztet bennünket, és megnyit az öröm számára, ha engedjük. Ferenc pápa írja: „Az evangélium öröme betölti azok szívét és egész életét, akik találkoznak Jézussal. […] Jézus Krisztussal mindig megszületik és újjászületik az öröm.”[26] Az evangélium hirdetése és megosztása változatlanul Társaságunk létértelme és küldetése: arra törekszünk, hogy az emberek ismerjék Jézus Krisztust, viszontszeressék, és hogy Krisztus szeretete az élet forrása legyen mindenki számára. Mindig ő marad annak az örömnek és reménynek a forrása, amelyet másoknak nyújtunk. Ezért Társaságunknak határozottabban kell válaszolnia az egyház új evangelizációs hívására, különös súlyt helyezve az ifjúság és a családok evangelizálására.

 

  1. Az a különleges adomány, melyet az ignáci család ajánl fel az egyháznak és az egyház missziós küldetésének, nem más, mint az ignáci lelkiség, amely segíti Isten megtapasztalását, és ezért lényegesen előmozdítja a személyes és közösségi megtérést. Ferenc pápa mindig hangoztatja, hogy a megkülönböztetésnek különös szerepet kell játszania a családokban, a fiataloknál, a hivatásgondozásban és a papképzésnél.[27] A keresztény élet egyre személyesebbé válik a megkülönböztetés által.

 

  1. Az evangélium hirdetése sok különböző helyzetben zajlik:
  2. a) Az elvilágiasodás számos kultúrában nagy kihívást jelent és kreativitást igényel, különösen a fiatal nemzedéknek a keresztény hitbe való bevezetése terén.
  3. b) Egyre pluralistább világunkban a vallásközi párbeszéd valamennyi formája továbbra is szükséges, bár e dialógus nem mindig könnyű, és félreértésekre is okot adhat.
  4. c) Társaságunknak a világ számos vidékén válaszolnia kell arra a kihívásra, hogy vannak hívők, akik személyes értelmet és lelkiséget keresve elhagyják az egyházat.
  5. d) A jezsuiták továbbra is jelentőséget kell, hogy tulajdonítsanak a teológiai és biblikus tanulmányoknak, melyek révén – figyelembe véve reményeiket és kihívásaikat – segítünk az embereknek, hogy a különböző kulturális helyzetekben megértsék az evangéliumot. E tanulmányoknak arra is ki kell terjedniük, hogy saját mély lelkiségi hagyományaikból kiindulva kísérjük az embereket.

 

A második hívás: kiengesztelődés az emberek között

 

  1. Rendgyűlésünk előkészítése során – egyetemes küldetést teljesítő egyetemes testként[28] – hallottunk azokról a megdöbbentő szenvedésekről és igazságtalanságokról, amelyek embertársaink millióit sújtják. Ebbe belegondolva újra halljuk Krisztus hívását, hogy szolgáljuk az igazságosságot és a békét, a szegényeket és a kirekesztetteket, és segítsük a béke építését. E szenvedések közül provinciáink és régióink beszámolóiban háromfajta szenvedés jelent meg ismételten:

 

  1. a) [26.] A lakóhely kényszerű elhagyása (menekültek, migránsok és azok, akik az országukon belüli helyváltoztatásra kényszerültek). A lakóhelyüket elhagyni kénytelen emberekkel kapcsolatos ellenséges viselkedéssel szemben hitünk arra hívja Társaságunkat, hogy mindenütt a vendégszeretet nagylelkűbb kultúráját mozdítsa elő. Rendgyűlésünk szükségesnek tartja a migránsokra és menekültekre irányuló szolgálat nemzetközi megszervezését, együttműködve a Jezsuita Menekültszolgálattal.

 

  1. b) [27.] A társadalom peremére szorított embereket sújtó igazságtalanságok és egyenlőtlenségek. Miközben a világban óriásira nő a gazdagság és a hatalom, az emberek közötti egyenlőtlenség is egyre növekszik. A fejlődés jelenleg uralkodó modelljei emberek millió­inak, különösen a fiataloknak és a sebezhető embereknek nem ad­nak lehetőséget a társadalomba való beilleszkedésre. A bennszülött népek és közösségek, mint például a dél-ázsiai dalitok vagy törzsek az ilyen embercsoportok jellemző példái. A világ számos vidékén különösen a nők szenvednek el ilyen igazságtalanságot. Hivatottak vagyunk arra, hogy támogassuk ezeket a közösségeket küzdelmeikben, ugyanakkor elismerve, hogy sokat tanulhatunk értékeikből és bátorságukból. Az emberi jogok és az átfogó ökológia védelme és előmozdítása olyan közös etikai háttér, amelyben sok jóakaratú emberrel osztozunk, akik válaszolni akarnak e hívásra.

 

  1. c) [28.] Az erőszakot szülő fundamentalizmus, intolerancia, valamint etnikai, vallási és politikai konfliktusok. Számos társadalomban erősödnek a konfliktusok, és növekszik a polarizáció, amelyek gyakran erőszakos cselekményekhez vezetnek. Ez az erőszak különösen megdöbbentő, mert eltorzított vallási meggyőződésekkel okolják meg és igazolják. Ilyen helyzetekben a jezsuitáknak, a közjót kereső minden emberrel együtt, saját vallási-lelkiségi hagyományaikat követve hozzá kell járulniuk a béke építéséhez, mind helyi, mind globális szinten.

 

A harmadik hívás: kiengesztelődés a teremtett világgal

 

  1. Ferenc pápa hangsúlyozza a jelenlegi környezeti és társadalmi válság alapvető összefüggését.[29] A szegénység, a társadalomból való kirekesztés és a társadalom peremére szorítás összekapcsolódik a környezet romlásával. Tehát nem két, egymástól független válságról van szó, hanem egyetlen krízisről, amely valami sokkal mélyebb bajnak a tünete. Ez a baj pedig a társadalmak és a gazdaságok jelenlegi hibás megszervezése. Napjaink gazdasági rendszerének harácsoló jellege a természet kincseit és az embereket egyaránt sutba dobja.[30] Ezért hangoztatja Ferenc pápa, hogy csak egy radikális megoldás lehet a megfelelő válasz. Meg kell változtatni a fejlődés irányát, hogy fenntartható legyen a fejlődés. Mi, jezsuiták arra hívattunk, hogy segítsük gyógyítani ezt a megtört világot,[31] s új termelési és fogyasztási módokat mozdítsunk elő, amelyek az Isten által teremtett világot helyezik a középpontba.

 

  1. Közös otthonunk gondozása sokrétű kihívás, ezért sokrétű választ tesz szükségessé Társaságunk részéről. Azzal kezdjük, hogy megváltoztatjuk személyes és közösségi életstílusunkat, olyan magatartást választva, amely összhangban van azzal a vágyunkkal, hogy békében éljünk a teremtett világgal. A legsebezhetőbbeket kell kísérnünk, és az ő közelükben kell maradnunk. Teológusaink, filozófusaink és a többi értelmiségi és szakértő feladata, hogy pontosan elemezzék a jelen válság gyökereit és megoldási lehetőségeit. Támogatni kell a jezsuita elköteleződést azokon a vidékeken, ahol az emberiség jövője számára nélkülözhetetlen természeti erőforrások vannak, így például az Amazonas folyó környékén vagy Afrikában, a Kongó-medencében. Társaságunk felelősségteljesen válassza meg pénzügyi befektetéseit. Nem szabad megfeledkeznünk a teremtett világért mondott dicséretről, és hálát kell adnunk „az Istentől kapott sok jóért”.[32]

 

Apostoli életünk megújulása felé

 

  1. Minden szolgálatunkban arra kell törekednünk, hogy hidakat építsünk, és a békét mozdítsuk elő.[33] Ennek érdekében mélyebben meg kell értenünk a világban megnyilvánuló gonoszság misztériumát és Isten irgalmas pillantásának átalakító erejét: Isten cselekszik, hogy az emberiséget kiengesztelődött, békés családdá alakítsa át. Krisztussal arra kaptunk meghívást, hogy a keresztre feszített emberiség közelében legyünk. Az igazságosságért folyó küzdelem által a szegényekkel együtt hozzájárulhatunk egy közös emberi család megteremtéséhez. Azoknak is, akik rendelkeznek mindennel, ami az élethez kell, és távol élnek a szegénységtől, szükségük van a remény és a kiengesztelődés meghirdetésére, amely megszabadítja őket a migránsokkal és a menekültekkel, a kirekesztettekkel és a tőlünk különbözőkkel kapcsolatos félelemtől, s megnyitja szívüket a vendégszeretetre és az ellenségekkel való kibékülésre.

 

  1. Rendgyűlésünk egész Társaságunkat a reményen alapuló apostoli élet megújítására hívja. Minden korábbinál nagyobb szükség van arra, hogy a reménység üzenetét hirdessük, amely abból a vigasztalásból fakad, amely a feltámadott Úrral való találkozásból születik. Ez a reményre alapozott megújulás minden apostoli munkánkat érinti.

 

  1. Nem áll szándékunkban megfogalmazni valamiféle leegyszerűsített vagy felületes reményt. Ellenkezőleg, amint Adolfo Nicolás atya mindig hangoztatta,[34] a mi hozzájárulásunkat mélységnek kell jellemeznie: a bensővé tétel mélységének és a megfontolás mélységének, mellyel mélyebben meg tudjuk érteni a valóságot, és ennek következtében hatékonyabban tudunk szolgálni”. Ezért a tanuló jezsuiták kapjanak alapos intellektuális képzést, és segítsék őket, hogy növekedjenek a személyes integrációban.

 

  1. A neveléssel kapcsolatos apostoli munkánk valamennyi területén, valamint kommunikációs és szociális kutatóközpontjaink neveljenek olyan embereket, akik elköteleződtek a kiengesztelődés iránt, képesek szembeszállni a kiengesztelődés akadályaival, és megoldásokat előterjeszteni. Meg kell erősíteni intellektuális apostolkodásunkat, hogy képe­sek legyünk segíteni kultúráink és társadalmaink átalakítását.

 

  1. Minthogy a válaszra váró kihívások nagyok és összekapcsolódnak, fontos hálózatok kiépítésével támogatni és bátorítani a jezsuiták és a jezsuita apostoli művek közti növekvő együttműködést. A nemzetközi és szektorok közötti hálózatok alkalmasak arra, hogy erősítsék önazonosságunkat azáltal, hogy megosztjuk képességeinket és helyi vállalkozásainkat, hogy így együtt szolgáljuk egyetemes küldetésünket.

 

  1. A másokkal való együttműködés az egyetlen út arra, hogy Jézus Társasága betölthesse a rábízott küldetést. Küldetésünk társai között vannak keresztény hitűek és más vallások hívei is, és olyan jóakaratú emberek, akik szeretnének együttműködni velünk Krisztus kiengesztelő művében. Arturo Sosa generális atya szavaival élve a jezsuiták megtapasztalták „a meghívást a részvételre Jézus Krisztus küldetésében. Ez a küldetés nem kizárólag a miénk, hanem osztozik benne sok férfi és nő, akik mások megszentelt szolgálatát végzik.”[35]

 

  1. Valamennyi tevékenységünkben követni akarjuk Ferenc pápát, aki a személyes és társadalmi átalakulás dinamizmusának előmozdítására buzdított. Ez „azon cselekvések előnyben részesítését jelenti, amelyek új dinamizmusokat ébresztenek a társadalomban…”[36] Az imádságos megkülönböztetés legyen megszokott eljárásmódunk, amikor a változtatás szándékával közelítjük meg a valóságot.

 

  1. Tudatában lévén a jelen pillanat sürgetésének és annak a szükségnek, hogy az ezekre a hívásokra adott válasz az egész Társaság és apostoli tevékenységeinek mozgósítását igényli, jelen rendgyűlés arra kéri a generális atyát, hogy a konferenciákkal és a provinciákkal szorosan együttműködve dolgozzon ki világos célokat és irányvonalakat mai apostoli életünk számára.

 

Zárszó

 

  1. Ignác és társai Velencéből Rómába mentek, hogy ott formát adjanak a Társaság egyetlen apostoli testének, és elkezdjenek egy rendkívüli missziós tevékenységet. Ezt a római pápa vezetésével tették, aki jóváhagyta karizmájukat. A jelen rendgyűlés hasonló megerősítést, bátorítást és küldetést kapott Ferenc pápától. A szentatya hangoztatta, hogy ne elégedjünk meg szolgálataink mostani állapotával. Újból arra a „magis”-ra, „jobban”-ra hívott bennünket, amely Ignácot kezdeményezésekre ösztönözte, végrehajtásuknál irányította, és kiértékelésüket vezette.[37]

 

  1. Hitünk alapján tudjuk, hogy korunk nehézségei és kihívásai közepette Isten soha sem hagyja abba munkálkodását minden ember, sőt az egész teremtett világ üdvössége érdekében. Hisszük, hogy Isten folytatja működését, „Krisztusban kiengesztelve önmagával a világot”.[38] Halljuk a sürgető hívást, hogy csatlakozzunk az Úrhoz, törődjünk a legnagyobb szükséget szenvedőkkel, és juttassuk el Isten irgalmát olyan helyekre, ahol az igazságtalanság, a szenvedés és a kétségbeesés látszólag meghiúsítja Isten szándékát. Bátorságért imádkozzunk, és szabadságért, hogy „merjünk merészen nekifogni a valószínűtlennek”, Isten hívására válaszolva, „azzal az alázattal, amely tudatában van annak, hogy e szolgálat során, melynek végzésére minden emberi energiát be kell vetni, »minden Istentől függ«”.[39] „Íme, most van a kellő idő! Íme, most van az üdvösség napja.”[40]

 

MÁSODIK HATÁROZAT

 

MEGÚJULT KORMÁNYZÁS A MEGÚJULT KÜLDETÉS SZÁMÁRA

 

  1. Társaságunk szíve az apostoli küldetés. A Társaság kezdetétől fogva a megkülönböztetés vezette a Társaság kormányzásának fejlődését, hogy jobban szolgálja és támogassa a Társaság küldetését, a Missio Deit. A Társaságban a kormányzás egyszerre személyes, lelki és apostoli. Minden általános rendgyűlés ihlető forrást jelent, amely a változó körülmények között irányítja kormányzásunk alakulását, és az időknek legmegfelelőbben vezeti a törődést az e küldetést teljesítő személyekkel.

 

  1. A 35. Általános Rendgyűlés hasznos ajánlásokat fogalmazott meg a Társaság kormányzásának irányításával kapcsolatban, és nagy részük már meg is valósult. A 36. Általános Rendgyűlés áttekintve e haladást megjelöl néhány területet, amelyek további figyelmet és tisztázást igényelnek. Elsőként a 36. Általános Rendgyűlés azonosít az eljárásmódunkra vonatkozó néhány fontos sajátosságot, melyeket bátorítani kívánunk. Másodszor jelen rendgyűlés elismeri azokat a kormányzásunk megújulására törekvő utakat, amelyek a 35. Általános Rendgyűlés óta különböző szinteken megvalósultak. Harmadszor a 36. Általános Rendgyűlés előterjeszt néhány tisztázást és ajánlást a folyamatos apostoli megkülönböztetés és tervezés számára.

 

Korunknak megfelelő eljárásmódok

 

  1. A megkülönböztetés, az együttműködés és a hálózatépítés jelenkori eljárásmódunk három fontos távlata. Minthogy a Jézus Társasága egy bonyolult, „darabokra tört és megosztott világban”[41] működő, „nemzetközi és multikulturális test”, az e szempontokra figyelés segíti a kormányzás megfelelő alakítását, hajlékonyabbá és apostolilag hatékonyabbá tételét.

 

  1. Megkülönböztetés: Ignác értékes ajándéka, a megkülönböztetés személyes és testületi-apostoli életünk lényegéhez tartozik. E megkülönböztetés azzal kezdődik, hogy szemléljük Isten működését e világban, és lehetővé teszi, hogy termékenyebben dolgozzunk azáltal, hogy erőfeszítéseinket összhangba hozzuk Isten terveivel. E megkülönböztetés „belegyökereztet bennünket az egyházba, amelyben a Lélek működik, és osztogatja sokféle ajándékát a közjó érdekében”.[42] Eljárásmódunkban a megkülönböztetés a saját hatáskörünkben hozott döntések alapja. A mostani rendgyűlés előkészítésénél már megtapasztaltuk a provinciákban és régiókban végzett megkülönböztetéseket, amelyek segítettek megnevezni egyrészt mai küldetésünk fontos kihívásait, másrészt a Jézus evangéliumára adandó válaszainkat.[43] Ez a megkülönböztető folyamat szolgáltatja mai küldetésünk lelki alapját, amely lehetővé teszi az apostoli tervezést.

 

  1. Küldetésünk jelenkori kihívásainak nagyságát és bonyolultságát, valamint a legkisebb Társaságunkban működő tagok számának csökkenését látva napjainkban a megkülönböztetés minden korábbinál döntőbb az apostoli hatékonyságunk szempontjából.[44] Az állandó és mindenki részvételével végzett megkülönböztetés az a mód, amellyel biztosítjuk, hogy a folyamatos apostoli tervezés, amely magában foglalja a végrehajtást, az ellenőrzést és az értékelést, minden jezsuita szolgálat szerves része legyen. A mai kultúránkban uralkodó tekintélyvesztés krízisét látva (a családi életben, a nevelésben, a politikában, a vallásban) a megkülönböztetés gyakorlata az az ajándék, melyet másoknak is felajánlhatunk. Megélve a megkülönböztetést meg tudjuk osztani másokkal ennek gyakorlatát. A megkülönböztetés megosztása pedig közös vízióhoz vezet. A munkatársak küldetésre való kiképzése először is azt jelenti, hogy nekünk kell képzetteknek lennünk a megkülönböztetés területén.

 

  1. Együttműködés: A 35. Általános Rendgyűlés kijelentette, hogy „a küldetésben való együttműködés […] fejezi ki igazi identitásunkat az egyház tagjaiként, megmutatja, hogy az életszentségre szóló meghívások különbözők és egymást kiegészítik, jelzi kölcsönös felelősségünket Krisztus küldetéséért, és azt a vágyunkat, hogy csatlakozzunk a jóakaratú emberekhez az emberi családnak és Isten országa eljövetelének szolgálatában.”[45] A 34. Általános Rendgyűlés már kérte, hogy „[m]indazok, akik e műben dolgoznak, gyakoroljanak közös felelősséget, és ahol ez kívánatos, vegyenek részt a megkülönböztető megfontolásokban és a döntések közös meghozatalában”.[46] A 36. rendgyűlés elismeri, hogy munkatársaink döntő szerepet játszanak Társaságunk jelen küldetésének életerejében, és kifejezi háláját mindazok iránt, akik hozzájárulnak a jezsuita szolgálathoz, és fontos szerepet játszanak benne. Ezt a küldetést mélyíti és e szolgálatot terjeszti ki az együttműködés mindazokkal, akikkel dolgozunk, különösen azokkal, akiket az ignáci hívás inspirál.

 

  1. Társaságunkban sok helyen jelentős haladás mutatkozott az együtt-működés terén, de még vannak akadályok. A kihívások néha képzelőtehetségünk és bátorságunk hiányából fakadnak, néha pedig a társadalmi helyzetünkből vagy a helyi klerikális szokásokból. Az egyik sajátos nehézség lehet a jezsuiták (egyének, intézmények, közösségek, provinciák, provinciálisok konferenciái) közötti valódi együttműködés hiánya. Szükséges a másokkal közösen végzett megkülönböztetés, a folyamatos tervezés és törekvéseink értékelése, amelyekkel igyekszünk legyőzni az akadályokat, hogy segítsük társainkat a küldetésben, hogy különböző szinteken vehessenek részt a Társaság apostoli tevékenységeiben és kormányzásában. Fontos annak megkülönböztetése is, hogy milyen mások által megvalósított projekteket, kezdeményezéseket és tevékenységeket lehetne támogatnunk, akár emberi, akár technikai, akár szellemi vagy pénzügyi jellegű segítséggel.

 

  1. Hálózatépítés: Az együttműködés természetszerűen hálózatos együttműködéshez vezet. Az új kommunikációs technológiák az együttműködést megkönnyítő új szervezeti formákat tesznek hozzáférhetővé. Lehetővé teszik, hogy emberi és anyagi erőforrások aktivizálódjanak a küldetés érdekében, mégpedig az országhatárokat, valamint a provinciák és régiók határait túllépve. A közelmúlt rendgyűlései által gyakran emlegetett hálózatépítés egy közös vízión alapszik. A nagylelkűség kultúráját, a másokkal való együttműködés iránti nyitottságot és a sikerek megünneplésének vágyát feltételezi. A hálózatok olyan személyeket is igényelnek, akik képesek víziót és vezetési képességet biztosítani az együttműködő küldetés számára. A helyesen megépített hálózat egészséges egyensúlyt hoz létre a vezetői tekintély és a helyi kezdeményezések között. A hálózat erősíti a helyi tényezők képességeit, bátorítja a szubszidiaritást, ugyanakkor megőrzi a központi tekintély által adott küldetés egységességét. A hálózat segítségével a helyi véleményeket készségesebben és gyorsabban hallgatják meg.

 

  1. Társaságunkban a kormányzó testületek már bátorítják a hálózatépítést. A maguk tevékenységének területén provinciálisok, tartományfőnöki konferenciák és a generális kúriája segítik, támogatják, kísérik és értékelik a nemzetközi és szektorok közötti hálózatokat. A jezsuita hálózatokban megtalálható mind a kreativitás és a kezdeményezés, amely a hálózatokra jellemző, mind a küldetést adó tekintély. A hálózatok szolgálataink és kormányzásunk „horizontális” és „vertikális” dimenzióit egyaránt működtetik. A hálózatépítés megjeleníti a II. vatikáni zsinat által támogatott erősebb szinodalitás irányába való elmozdulást is.

 

A 35. Általános Rendgyűlés óta megtett lépések áttekintése

 

  1. A 35. Általános Rendgyűlés Kormányzás az egyetemes küldetés szolgálatában című 5. határozata kifejezte az óhajt, hogy a generális atya sürgősen fordítson figyelmet bizonyos kérdésekre. Ezt a kívánságot irányvonalakban, ajánlásokban és javaslatokban fogalmazták meg. Az irányvonalak között megtalálható az általános rendgyűlés, a tartománygyűlések és a prokurátorok gyűlése Formuláinak átfogó felülvizsgálata, valamint a Társaság központi kormányzásának teljes felülvizsgálása. Az ajánlásokban szerepel a jó kormányzást előmozdító eszközök létrehozása az elöljárók és az apostoli intézmények rendszeres értékelése által, a Társaságon belüli és a Társaságon kívüliekkel folyó jobb kommunikációt előmozdító stratégia kifejlesztése, valamint a tartományi és régiós struktúráknak a mai valósághoz hangolása érdekében történő felülvizsgálata. A javaslatok között volt az, hogy találjunk módot az anyagi források méltányosabb szétosztására a nemzetközi küldetés szolidáris szolgálatában. További kérés volt, hogy elöljáróképző programokat hozzanak létre a Társaságban.

 

  1. Mindezek a kívánságok figyelembe lettek véve. Időt és energiát fordítottak teljesítésükre, és jelentős eredmények mutatkoznak. A 36. Általános Rendgyűlés mély háláját fejezi ki Adolfo Nicolásnak és mindazoknak, akik ezekben az erőfeszítésekben részt vettek.

 

  1. A jelen rendgyűlés három területet nevez meg a további megfontolások és cselekvés számára:

 

  1. a) Társaságunknak tovább kellene javítania megkülönböztetési folyamatait: ezeket egyre koherensebben kellene végezni, hogy jobban képesek legyünk felismerni a globális szintű kihívásokat, és válaszolni rájuk, mégpedig oly módon, hogy integráljuk a helyi, rendtartományi, provinciák közötti és központi kormányzást. Társaságunknak valamennyi szinten folyamatosan ki kell dolgoznia olyan eljárásokat, amelyekkel végrehajtjuk, felülvizsgáljuk és értékeljük a döntések eredményeit.

 

  1. b) Tervezési és ellenőrző folyamatainkra (például a központi kormányzás és a tartományfőnöki konferenciák struktúrájának felülvizsgálatára) nagyobb figyelmet és energiát kell fordítani.

 

  1. c) A 35. Általános Rendgyűlés néhány kívánalmának eleget tettek (például a kommunikációra, az anyagi források megosztására, a vezetőképzésre vonatkozóan), de vannak még folyamatok, amelyekre gondot kell fordítani.

 

  1. A megkülönböztetés, együttműködés és hálózatépítés szempontjait figyelembe véve a 36. Általános Rendgyűlés a következő ajánlásokat terjeszti elő:

 

 

AJÁNLÁSOK

A generális atya és a központi kormányzás számára

 

  1. A 36. Általános Rendgyűlés kéri a generális atyát, hogy vizsgálja felül azt a folyamatot, amelyet a 34. Általános Rendgyűlés kezdeményezett,[47] és Peter-Hans Kolvenbach generális atya folytatott,[48] és amely értékeli a jelenlegi apostoli preferenciáink területén mutatkozó előrehaladást, és ha megfelelőnek tartja, jelöljön ki újakat. Az ezekre a feladatokra vonatkozó megkülönböztetést az egész Társaság és a misszióban velünk együtt részt vevők lehető legszélesebb körű bevonásával kell végezni. E célból, a 35. Általános Rendgyűlés ajánlásának megfelelően,[49] a generális atya és konzultusa állapítsanak meg eljárás­módokat a Társaság összetett apostoli tervezéseinek értékelésére valamennyi szinten, és buzdítsanak a folyamatos megkülönböztetés és tervezés használatára.

 

  1. A 36. Általános Rendgyűlés kéri a generális atyát, hogy fejezze be a Társaság központi kormányzásának teljes felülvizsgálatát, amelyet még a 35. Általános Rendgyűlés kért,[50] és Nicolás atya elkezdett. E felülvizsgálat segítse a különböző kormányzati szereplők, vagyis a generális, annak konzultusa, a regionális asszisztensek, a titkárságok, a tartományfőnöki konferenciák elnökei, a felsőbb és a helyi elöljárók viszonyának meghatározását. Meg kell határozni az egyes résztvevők hatáskörét, a Társaság küldetésének szolgálatában betöltött, egymást kiegészítő szerepét, valamint a generális atya személyes kormányzásával való viszonyukat. Ez a folyamat foglaljon magában egy fejlődő kommunikációs stratégiát, amint azt az 5. határozat jelezte.[51] A 35. Általános Rendgyűlés ajánlásának megfelelően buzdítjuk a generális atyát, hogy „a Társaságon belül vagy kívül rendelkezésre álló legjobb szakemberi segítséget vegye igénybe”.[52]

 

  1. A 36. Általános Rendgyűlés felkéri a generális atyát, hogy tanulmányozza a jezsuita hálózatokat és a provinciákon vagy provinciálisi konferenciákon túllépő egyes szolgálatokat. Minthogy a hálózatépítést a Társaságon belüli és kívüli együttműködés növelése céljából támogatták,[53] szükséges megvizsgálni, hogy a Társaság hogyan és a kormányzás milyen szintjén gyakorolhatja felelősségét a jezsuita hálózatokért. Ugyanígy a Társaságnak ki kell fejlesztenie olyan kormányzási modelleket, melyek megfelelnek a globális küldetésnek és szolgálatnak.

 

  1. A 36. Általános Rendgyűlés kéri a generális atyát, hogy vizsgálja felül és értékelje ki a provinciák és régiók már megvalósult újrastrukturálását, hogy az ebből tanultakat alkalmazni lehessen a folyamatos és a későbbi újrastrukturálások során.

 

  1. A 36. Általános Rendgyűlés kijelenti, hogy a szegénység iránti elkötelezettségünket szem előtt tartva a különböző pénzügyi stratégiákat, kedvező lehetőségeket és a stratégiák következményeit meg kell fontolni az apostoli tervezésnél és döntéshozatalnál, a Társaság kormányzásának valamennyi szintjén. A Társaság kincstárnoka és egyéb jól képzett és szaktudással rendelkező személyek vegyenek részt ebben a megfontolásban. Ezzel kapcsolatban a 36. Általános Rendgyűlés kéri, hogy a generális atya végeztesse el A Jézus Társaságában érvényes szerzetesi szegénységről szóló szabályok, valamint Az anyagi javak kezeléséről szóló instrukció felülvizsgálatát, különösen szem előtt tartva a jelenkori pénzügyi eszközök használatát és a közös pénzkészlet forrásaira és használatára vonatkozó szabályokat.

 

  1. A 36. Általános Rendgyűlés kéri a generális atyát, hogy folytassa a Nicolás atya által megtett lépéseket az emberi, intézményi és pénzügyi forrásokat érintő jelentősebb összefogás érdekében a Társaságon belül, hogy nagyobb apostoli hatékonyságot érjünk el.

Az általános rendgyűlés kifejezetten kéri, hogy folytassák és valósítsák meg az összefogást a formációs folyamatok terén; vizsgálják felül a FACSI (Fundus Apostolicus et caritativus Societatis Iesu) céljait és működését, hogy hatásosabban mozdítsa elő a Társaság küldetését a legnagyobb szükséget szenvedők javára.

 

A felsőbb elöljárók konferenciái számára

 

  1. A 36. Általános Rendgyűlés kéri, hogy a hat konferencia, melyeket a 35. Általános Rendgyűlés „a Társaság kormányzási struktúrájában fontos kezdeményezés”-nek nevezett,[54] tanulmányozza saját eljárásmódját. Használják a 35. Általános Rendgyűlés 5. határozatának irányelveit[55] munkájuk értékelésének alapjaként. Ezeket az értékeléseket pedig vizs­gálja felül a generális atya. Bár elismerjük a konferenciák történetének, összefüggéseinek és döntéshozatali stílusának különbözőségét, szülessen ebből az önvizsgálatból legalább a következő négy eredmény:

 

  1. a) Nagyobb következetesség a konferenciák statútumai között, különösen a kötelező érvényű döntések és az elnök döntéshozó tekintélye területén, tekintettel a felsőbb elöljárók társfelelősségére.[56]

 

  1. b) A folyamatos apostoli megkülönböztetést és tervezést végrehajtó eljárás, amely az elnököt is bevonja a provinciák és régiók apostoli tervezésébe, és megkönnyíti a jezsuiták felkészítését a nemzetközi apostolkodásra.

 

  1. c) Annak tisztázása, hogy a konferenciák a formáció és az apostoli munka céljából milyen mértékben rendelkezhetnek erőforrásokkal.

 

  1. d) Vezérfonal arra vonatkozóan, hogy miképpen működnek együtt az elnökök a generálissal a Társaság egyetemes küldetésének megkülönböztetésében és előmozdításában, valamint a döntéshozatalok teré­nek a provinciák és konferenciák határait meghaladó tágításában.

 

  1. A 36. Általános Rendgyűlés felkéri a konferenciákat, hogy vizsgálják felül A rendi elöljáró és a mű igazgatója közötti viszonyra vonatkozó irányvonalakat.[57] Vegyék figyelembe, hogy a jezsuita műveknél növekvőben van a világi igazgatók száma, és az irányvonalakat alkalmazzák konferenciájuk valóságára. Továbbá állapítsák meg, hogy a 35. Általános Rendgyűlésnek az együttműködésről szóló 6. határozatát[58] végrehajtották-e, és a konferenciákban az ilyen együttműködés előmozdítására fejlesszenek ki és bíráljanak el stratégiákat. A jezsuiták számának csökkenése, a Társaság apostoli kezdeményezéseinek szaporodása, a munkatársak egyre aktívabb és szívesen látott részvétele, illetve a világiak egyre növekvő szerepe az egyházban megköveteli, hogy újra gondoljuk és alakítsuk át az együttműködés módozatait. A generális atyával közölni kell a stratégiákat, és neki kell jóváhagynia a megújított irányvonalakat.

 

A provinciák és a régiók kormányzása számára

 

  1. A 36. Általános Rendgyűlés kéri a felsőbb elöljárókat, biztosítsák, hogy provinciáik apostoli megkülönböztetései és tervezései feleljenek meg a Társaság egyetemes apostoli preferenciáinak és saját konferenciájuk apostoli megkülönböztetésének és tervezésének, hogy az egész Társaság küldetési preferenciái figyelembe legyenek véve a provinciákban és a régióikban.[59] A felsőbb elöljárók a provinciáik vagy régióik munkáira vonatkozó megkülönböztetéseknél és döntéseknél vegyék figyelembe, hogy azok milyen hatással lesznek a Társaság egyetemes küldetésére, különösen saját konferenciájuk küldetésére nézve, a szükséges rugalmasság és rendelkezésre állás szempontjából. E kötelezettség teljesíté­se erősíti mind a generális képességét a globális küldetések vállalására, mind a felsőbb elöljárók közös felelősségét a Társaság egyetemes küldetésének szolgálatában.

 

  1. A 36. Általános Rendgyűlés felhívja a felsőbb elöljárókat, hogy mozdítsák elő a jezsuiták életének és küldetésének integrációját helyi szinten, figyelembe véve a jezsuiták számának csökkenését az egész világon, ugyanakkor a másokkal való erősödő együttműködést és az apostoli életerő növekedését. A felsőbb elöljárók olyan jezsuiták képzésére törekedjenek, akik képesek lesznek eredményesen működni e fejlődő valóságban. Bátorítjuk a felsőbb elöljárókat, hogy olyan dinamizmusokat teremtsenek és tartsanak fenn, amelyek építik a jezsuiták közötti kapcsolatokat, elősegítik a jezsuiták közötti és a munkatársakkal való együttműködést, erősítik az apostoli lelkületet, és támogatják a szektorok közötti együttműködést segítő kezdeményezéseket. E kezdeményezések közé tartozhatnak az ugyanazon városban vagy vidéken működő elöljárók találkozásai, apostoli hálózatok vagy platformok, valamint szolgálatok, megbízatások és a kölcsönös kísérés egyéb struktúrái. Ugyanakkor a 36. Általános Rendgyűlés arra hívja a felsőbb elöljárókat, hogy támogassanak olyan folyamatokat, amelyek szabaddá tesznek arra, hogy megszüntessünk olyan szolgálatokat, amelyeket már nem tudunk vállalni, vagy amelyek nem döntő fontosságúak küldetésünk szempontjából, és tisztázzuk jogi kapcsolatunkat azokkal a szolgálatokkal, melyek inkább ignáci, mint jezsuita jellegűvé váltak.[60]

 

  1. A 36. Általános Rendgyűlés kéri, hogy a felsőbb elöljárók biztosítsák, hogy a helyi elöljáró elsődleges felelőssége a helyi jezsuita közösség éltetése legyen.[61] A helyi elöljáróságra felkészítő sajátos képzés és az elöljáró apostoli munkájának kezelhető mértéke a 351. kiegészítő szabály megfelelő megvalósításának kulcsa.[62]

 

A helyi kormányzás számára

 

  1. A 35. Általános Rendgyűlés kijelentette, hogy „a helyi elöljáró hatékonysága döntő fontosságú a jezsuita közösség számára”.[63] A helyi elöljáró apostoli vezetését napjainkban a megkülönböztetés, az együttműködés és a hálózatépítés előmozdításának jelentősége jellemzi. A 36. Általános Rendgyűlés kéri, hogy a helyi elöljárók e három szempont szerint végezzék közösségeik szolgálatát, hogy azok mind helyi szinten, mind a provincia, a konferenciák és az egyetemes Társaság szintjén előmozdítsák a küldetést.

 

  1. A 36. Általános Rendgyűlés felkéri az elöljárókat és a művek igazgatóit, sőt valamennyi jezsuitát és társaikat a küldetésben, hogy ápolják a mély ima és megkülönböztetés képességét. Ugyanis ezek jelentik a folyamatos tervezés előkészítését és kísérését. Továbbá segítsék elő a kölcsönös kapcsolatokat és együttműködést a tervek végrehajtása során. Ez azt jelenti, hogy támogatjuk a rendelkezésre állás lelkületét, a bizalmat egymás és mindenki iránt, aki a Missio Deit szolgálja.

 

Zárszó: képzeljük el és keressük újra a nagyobb és egyetemesebb jót

 

  1. Ha kormányzásunk arra tud ösztönözni bennünket, hogy a meg­különböztetés, együttműködés és hálózatépítés iránti nagyobb elköteleződéssel megújítsuk küldetésünk szolgálatát, akkor Isten kegyelme közelebb vezethet minket e küldetés beteljesítéséhez.

 

  1. Amint Ferenc pápa figyelmeztetett bennünket, a mi „eljárásmódunk” egy folyamat, vándorlás: „Nekem tetszik Ignác e látásmódja, aki a feltétlenül lényeges dolgok kivételével mindent az állandó fejlődés (in fieri) állapotában szemlélt.”[64] Számunkra hasznos, mondja Ferenc pápa, „összetartani a feszültségeket”:[65] a szemlélődést és a tevékenységet, a hitet és az igazságosságot, a karizmát és az intézményeket, a közösséget és a küldetést. Zarándokok vagyunk. Vándorlásunkhoz tartozik, hogy szembesülünk azokkal a kreatív feszültségekkel, melyek a társaságbeli személyek és szolgálatok különbözőségéből származnak. Ha Társaságunk fejlődni kíván Urunk követésében, szüntelenül újra el kell képzelnie és meg kell különböztetnie azt, hogy kormányzati struktúráink hogyan szolgálhatják jobban a ránk bízott küldetést.

 

 

 

FÜGGELÉK

A 35. Általános Rendgyűlés 5. határozatának kulcsfontosságú ajánlásai és eredményei

 

E függelék nem öleli fel a határozat egész tartalmát, a 35. Általános Rendgyűlésnek csupán a Társaság rendes kormányzására vonatkozó kívánalmait értékeli összefoglalóan. Megmutatja a felelős számadás és ér­tékelés fontosságát.

 

Formula (2–6): Az általános rendgyűlés, a provinciagyűlés és a prokurátorok gyűlése Formuláinak teljes revíziója lezajlott. A Formulák további felülvizsgálatának meg kell történnie a rendgyűlés utáni egy évben.

 

A központi kormányzat teljes körű felülvizsgálata (7–11): E felülvizsgálat megtörtént, és a következő konkrét eredményeket hozta: meghatározták a kúriai személyzet tagjainak személyes feladatkörét; az apostoli tervezéssel és konzultációval megbízott bizottságot hoztak létre; a hit szolgálatára és az együttműködésre szakosodott titkárságokat létesítettek. Az értékelési folyamat hiánya és a központi kormányzatnál végzett folyamatos apostoli megkülönböztetés szükségessége azt sugallja, hogy kívánatos e kérdés további vizsgálata.

 

Pénzügyi hatékonyság és méltányosság (12): E folyamatok megkezdődtek, és jelentős sikerekre adnak alkalmat.

 

Kommunikációs stratégia (13): Jelentősen megjavították a Társaságunk kormányzati részei közötti kommunikációt. Szüntelenül változó korunkban folyamatos megkülönböztetésre van szükség, hogy hatékonyabban kommunikáljunk a nagyvilággal.

 

Értékelési eszközök: Korunknak megfelelően megújították a Practica Quaedam szabálykönyvet. A végrehajtás ellenőrzésére új eszközöket fejlesztettek ki. Az utolsó fogadalmakra vonatkozóan új értékelési formulát fogalmaztak meg.

 

A provinciálisok konferenciái (17–23): A 35. Általános Rendgyűlés felülvizsgálta a Társaság kormányzása még fejlődés alatt álló dimenziójának struktúráját, a konferencia elnökének szerepét és a konferencia döntéshozó eljárásait. A határozat 18. c. 2. pontja felkérte a konferenciákat, hogy dolgozzák át statútumaikat a 35. Általános Rendgyűlés rendelkezéseinek megfelelően. Ezt a feladatot végrehajtották. A 36. Általános Rendgyűlésnek benyújtott, a konferenciákra vonatkozó kérdések azt mutatják, hogy további gondolkodásra és értékelésre van szükség.

 

A provinciák struktúrái (24–28): A 35. Általános Rendgyűlés határozatának 26. pontja megbízott egy bizottságot, hogy gondolkozzék a provinciákról és a struktúráikról, hogy iránymutatást nyújtsunk a provinciák és régiók alapítására, átalakítására és megszüntetésére vonatkozóan. A bizottság munkája világszerte nagymértékben segítette a provinciák és régiók fejlődésben levő struktúráinak kialakítását.

 

Apostoli művek (29): Eszközöket dolgoztak ki az apostoli intézmények értékelésére abból a szempontból, hogy miként járulnak hozzá küldetésünk teljesítéséhez.

 

Vezetőképzés (30–32): Figyelemre méltó előrelépések történtek, főképpen a konferenciák által kezdeményezett programok megvalósításával, jezsuiták és világi munkatársaik számára.

 

Helyi elöljárók (33–39): E szövegek a helyi elöljáró működésére vonatkozó elveket, kihívásokat és ajánlásokat tartalmaznak. Az ex officio levelek és más források azt mutatják, hogy sok helyi elöljárónak nehezére esik a közösség elevenségének biztosítását tekinteni fő feladatának.

 

Az elöljárók és a művek igazgatói (40–42): A szerzetesi elöljárók és a mű­vek igazgatói közötti viszony igen kényes kérdéssé válhat, különösen olyan helyeken, ahol a jezsuita szolgálatok világiak által végzett vezetése még nem vált általánossá. A 40. pont Az elöljáró és a művek igazgatója közötti viszonyra vonatkozó irányelveknek a helyi viszonyokhoz alkalmazását a felsőbb elöljáróval folytatott párbeszéd segítségével ajánlja megvalósítani.

 

 

 

 

 

A BARÁTSÁG ÉS A KIENGESZTELŐDÉS TANÚI

ÜZENET ÉS IMÁDSÁG A HÁBORÚS ÖVEZETEKBEN ÉLŐ JEZSUITÁKNAK

 

Áldott legyen Isten, a mi Urunk, Jézus Krisztus Atyja, az irgalom Atyja és minden vigasztalás Istene, aki megvigasztal minket minden szorongattatásunkban, hogy mi is megvigasztalhassuk azokat, akik bármiféle szorongattatásban vannak, azzal a vigasztalással, amellyel Isten minket is megvigasztal. […] Szilárd a reménységünk titeket illetően, mert tudjuk, hogy amint társaink vagytok a szenvedésekben, úgy társaink lesztek a vigasztalásban is (2Kor 1,3–4.7).

 

A legutóbbi általános rendgyűlés óta világszerte sok térségből hallottunk szívfacsaró háborús eseményekről. E szomorú litánia magában foglalja Szíriát, Dél-Szudánt, Kolumbiát, az afrikai Nagy-tavak régiót, a Közép-afrikai Köztársaságot, Afganisztánt, Ukrajnát, Irakot és még sok más térséget. Hatalmas veszteségek emberi életben, és tömegek veszítik el otthonaikat. Az egész világra kiterjednek e háborúk. Azokat, akik a frontvonalakon szolgálnak, különösen érintik ezek a csapások. E levelet szolidaritással és mély együttérzéssel írjuk jezsuita testvéreinknek, akik erőszak és háborúk közepette élnek és munkálkodnak.

 

Kedves társaink és barátaink Krisztusban!

Mi, a 36. Általános Rendgyűlésen összegyűlt jezsuiták üdvözlünk titeket, és támogatásunkat nyújtjuk nektek, szeretett rendtársainknak, akik bátor munkatársaitokkal együtt a háborús övezetek kellős közepén szolgáltok. Naponta kockáztatjátok életeteket alázattal és kitartással az olykor elérhetetlennek tűnő, Krisztus által nekünk szánt békéért és kiengesztelődésért. Hálát adunk a családjaitoktól kapott sok szeretetért és támogatásért, s barátaitokért, akik fenntartanak és támogatnak titeket napról napra.

Rajtatok keresztül üdvözöljük a Jezsuita Menekültszolgálat valamennyi munkatársát, illetve a háborúk által legdurvábban sújtott tartományokban és régiókban mindenkit, akik osztoznak küldetésünkben. Az ő segítségük nélkül azt sokkal kevésbé tudnánk végrehajtani. Megélve ugyanazokat a veszélyeket, fenyegetéseket és erőszakot összefűz benneteket a barátság, az ima és az összetartás köteléke.

Van, hogy ilyen küldetésekben, a világ távoli csücskeiben tevékenykedve, a média figyelmétől távol elhagyatottnak érzitek magatokat. E nektek szóló üzenetben emlékezünk meg rólatok, imádkozunk értetek, és az egész Társaságot kérjük ugyanerre. Ti ott maradtok a nehézségekkel terhelt területeken, a szenvedőkben Jézus arcát látjátok, aki kitartó barát és társ marad számotokra.

Hálát adunk Istennek a barátságról és a reményről tett tanúságotokért. Hálásak vagyunk a sok áldásért, amelyet azoktól az emberektől kaptok, akiket szolgáltok. Olyan áldások ezek, amelyek az egész Jézus Társaságát gazdagítják. Nem vagytok egyedül, egy apostoli test részei vagytok, amelynek egyetlen vigasza, hogy a Fiúval osztozhat szenvedésében és dicsőségében. A „nagyobb értékű”[66] felajánlásotokkal hozzájárultok a Társaság erejéhez és hatékonyságához az egész világon.

Köszönjük nektek, kedves barátaink az Úrban, hogy életeteket Krisztus küldetésének szentelve elfogadjátok a szegénységet a szegény Krisztussal, sőt időnként megaláztatásokat is a megalázott Krisztussal. Jogosan mondhatjátok a magatokéinak Szent Pál szavait:

 

Ki szakíthat el minket Krisztus szeretetétől? Nyomorúság vagy szorongatás? Üldözés, éhség, mezítelenség, veszedelem vagy kard? […] De mindezeken győzedelmeskedünk azáltal, aki szeret minket (Róm 8,35.37).

 

Jezsuita formációtok sokat adott nektek, felkészített titeket a nehéz küzdelmekre, és képessé tett benneteket arra, hogy minden helyzetből előnyt kovácsoljatok. Bizalommal nézhettek szembe nehézségekkel és veszélyekkel. Azonban annak is tudatában vagyunk, hogy e nehézségek és veszedelmek lelkileg és érzelmileg egyaránt fel tudják emészteni az embert. Épp emiatt az ingatag határhelyzetekben, amelyekben vagytok, létfontosságú a megkülönböztetés, a kölcsönös törődés és az összetartás. Amikor pedig a sértett emberi méltóság vég nélküli történeteivel és az értelmetlen pusztítással való állandó szembesülés miatt eluralkodik rajtatok a tehetetlenség érzete, emlékezetetekbe idéződhet Jézus Krisztus, aki ugyanezt a tehetetlenséget tapasztalta meg, és minden bizalmát az Atyába vetette. Ő megtart benneteket, mert ő, aki elhívott titeket, hűséges, és minden dolgok megújításán munkálkodik.

Testvérek! Mivel Jézus Társasága a szeretet, az elmék és a szívek közössége,[67] neveteket a szívünkben hordozzuk. Barátokként egy test vagyunk az Úrban. Szeretnénk híreket kapni tőletek, hallani reményeitekről és csalódásaitokról, és szeretnénk megkülönböztetni a veletek való szolidaritás megfelelő módjait. Azt is akarjuk, hogy tőlünk is jussanak el hírek hozzátok, tudjatok sikereinkről és kudarcainkról, hogy tudjatok velünk örülni, szomorkodni és imádkozni.[68]

Hozzátok hasonlóan néha mi is tehetetlennek érezzük magunkat a háború ezernyi okával szemben, amelyekre, úgy tűnik, nincs semmi befolyásunk, és ez gyakran így is van. Bármik is az okok, valamiért mindig, így most is a legszegényebbek szenvednek. Veletek együtt felemeljük szavunkat ezen igazságtalanságok ellen, és tiltakozunk a sok ártatlan ember szenvedése miatt.

 

Radikális tanúságtétel a világ minden részén

 

Ezt az alkalmat megragadva szeretnénk elismerni mindazok tanúságtételét, akik alázatos szolgálatuk során életüket adták. Ott van ebben a sorban[69] Frans van der Lugt holland jezsuita atya, akit 2014-ben Szíriában, Homszban öltek meg; az El Salvador-i jezsuiták és munkatársaik, akik 1989-ben szenvedtek vértanúságot; és rajtuk kívül, a két időpont között minden kontinensen sokan mások. Példájuk tanúskodik az evangélium erejéről, az emberi élet szép, de fájdalmas törékenységéről, a barátság szolgálata iránti elköteleződésről, az egészen a vértanúságig menő tanúságtétel szükségességéről, és arról, hogy a szenvedés, a kockázat és a bátorság mind szerves része jezsuita életünknek és keresztény hivatásunknak.

Emlékezzünk meg Paolo Dall’Oglio olasz jezsuita atyáról, akit 2013 júliusában raboltak el Szíriában, és akinek holléte máig sem ismert. Kérjük Istentől, hogy vissza tudjon térni hozzánk és családjához. Továbbá hálát adunk Istennek, hogy kiszabadulhatott Prem Kumar indiai jezsuita, akit nyolc hónapon át tartottak fogva Afganisztánban.

 

Az elmék és szívek megváltoztatása

 

Csak Isten Lelke által lehet igazán megváltoztatni azokat a viszonyulásokat, amelyek előidézik és fenntartják e háborúkat. Ezért az általános rendgyűlés kéri a szerte a világon élő jezsuitákat, hogy a személyes imákban és eucharisztikus ünnepeinken könyörögjenek az elmék és a szívek megtéréséért, s másokat is hívjanak meg erre. Másodszor minden tartományt arra biztatunk, hogy a közösségi hálózatokat, szociális központokat, oktatási intézményeket, plébániákat, publikációkat, minden elérhető eszközt felhasználva cselekedjenek a békéért. Harmadszor emlékezzünk VI. Pál pápa szavaira: „Aki békét akar, munkálkodjon az igazságosságért.”[70] Ez a mondat emlékeztessen minket arra, hogy amikor e világban részt veszünk az igazságosságért végzett munkában, akkor a békéért folyó küzdelemből vesszük ki a részünket.

 

Küldetés jezsuita hivatásunk középpontjában

 

Az igazságosságért, a békéért és a kiengesztelődésért vívott küzdelmünk jezsuita gyökereinkhez vezet vissza minket, amelyekről a Formula Institutiban olvashatunk. Az utóbbi rendgyűléseken újra meg újra szó volt e küzdelemről, mely ugyanannyira érvényes – és sürgető – ma, mint amikor az első társak megalapították Jézus Társaságát. Legyen szó bárkiről, e küldetés a háború és a béke határán mindenkit érint: papnövendékeket, tudósokat, testvéreket, működő vagy idősotthonokban lévő papokat is. Akárhol dolgozunk is, érint minket: plébánián, teológiai karon, iskolában, lelkiségi központban vagy más szolgálatban. E küldetés mélyebb közösségi életre szólít bennünket, de személyes gyógyulásra és megtérésre is, mivel tudjuk, hogy a konfliktusok gyökerei végeredményben mind az emberi szívben lévő megosztottságból erednek.

 

A feltámadt Úr ad reményt, gyógyulást és vigasztalást

 

Bár szívünk megosztott lehet, „Isten nagyobb a szívünknél”.[71] Isten Lelke az egész világon tevékeny, a feltámadt Jézus e Lelke még a legreménytelenebbnek tűnő helyzeteket is meg tudja érinteni, s képes életet és reményt adni ott, ahol erre a legnagyobb szükség van. Tudjuk, hogy hitünk bármilyen sötétséget le tud győzni, hogy a reményünk hidakat építhet, és a szeretetünk gyógyítani tud. De ezzel nem azt mondjuk, hogy a megoldás egyszerű. A nagypénteki Kereszt és nagyszombat csendes várakozása oly gyakran erősen velünk van. Pontosan ez az a hely, ahol a feltámadt Jézus jön, hogy találkozzék velünk, mint Vigasztaló és Barát. Az a szándékunk, hogy az ő baráti szeretetét közvetítsük mindenkinek, akit érint és megkárosít a háború, de még azoknak is, akiket ellenségnek tartunk. Az ő baráti szeretetén kívül nincs más fegyverünk. Ez a barátság ellentmond az erőszaknak, összehív minket mint barátokat az Úrban, s szeretetre és szolgálatra szólít bennünket minden dologban, és még másokat is, akikkel együttműködünk, ünneplünk és beszélgetünk. Hatalmas kihívások és nyilvánvaló kudarcok előtt állva még mindig merünk remélni egy más világban, mert ismerjük azt, „aki bennünk működő erővel mindent megtehet azon felül is, amit mi kérünk vagy megértünk”.[72] Tehát továbbra is szilárdan állunk, amikor lábunkon a saru „a béke evangéliumának hirdetésére való készség”.[73]

 

Lángoló szívek – Az evangélium hirdetése a legnagyobb szükségben

 

A határterületeken szolgálva az életeteket kockáztatjátok. Ezzel a jezsuita hivatás egyik lényegi vonását képviselitek, azt a vágyat, amelyet Xavéri Szent Ferenc és az első társak oly nagy képzelőerővel és akkora szenvedéllyel éltek meg: menni és hirdetni az örömhírt, ott, ahol a szükség a legnagyobb, bármekkora legyen is a kockázat.

Miközben írjuk nektek e levelet, úgy érezzük, hivatásunk forrásához kapcsolódunk. Lángol a szívünk abban a tűzben, amelyet a mi Urunk hozott a földre.[74] Ezért vigasztalásban vagyunk. Veletek együtt minket is megindít a részvét, amely erős vágyat ébreszt bennünk, hogy változtassunk minden fájdalmas valóságon, amelyet a képernyőn látunk. Veletek együtt szeretnénk megvalósítani a kiengesztelődést, amelyre Jézus Krisztus vágyik, és amelyre világunknak oly nagy szüksége van. Veletek együtt magunkat is odahelyezzük keresztjének lábához, azt kérdezve, hogyan tudjuk a legjobban szolgálni és szeretni, mi a legjobb, amit tehetünk a változásért, és hogyan lehetünk a legjobban Isten Lelkének közvetítői e megtört világ számára. E mély és nagy vágyakkal, ugyanakkor alázatosan ismerve korlátainkat, és tudva kicsiny mivoltunkat ebben a minima Societasban, a következő imát mondjuk:

 

Urunk, Istenünk!

Eléd jöttünk, hogy imádkozzunk testvéreinkért, akik téged szolgálnak az erőszak és a háborúk határterületein.

Oltalmad alá helyezzük társainkat, akik Szíriában, Dél-Szudánban, Kolumbiában, az afrikai Nagy-tavak régióban, a Közép-afrikai Köztársaságban, Afganisztánban, Ukrajnában, Irakban és még számos más helyen szolgálnak. Sokakkal együtt, akik társaik a küldetésükben, nők, férfiak és gyermekek millióival osztoznak a háborúk következményeiben. Adj nekik vigasztalást, és te légy az erősségük!

Te, aki a béke Atyja vagy, hozd el békédet a világunkba! Növekedjék e béke a világ vezetőinek szívében, áradjon ki valamennyi népre a világ minden részében és az összes vallásra! A te szereteted irányítsa világunkat!

Végül emlékezzünk azokra, akik téged szolgálva sebesültek meg vagy haltak meg háborús térségekben. Ők testükben mutatják meg azt a buzgóságot, amely a Társaságot élteti. Az élők találhassanak megerősítést az eucharisztia megtört kenyerében, akik pedig már nincsenek köztünk, élvezhessék arcod fényességét a te békéd országában.

A mi Urunk, Jézus Krisztus által kérjük ezt. Ámen.

Mária, a Béke Királynője és a Jézus Társaságának anyja, imádkozz értünk!

 

 

 

 

A GENERÁLIS ATYA FELADATAI

 

 

A római provinciaközi házak

 

A 36. Általános Rendgyűlés ajánlja a generális atyának, hogy párbeszédben a provinciaközi állandó bizottság és a DIR (Domus Interprovinciales Romanae) tagjaival tanulmányozza a DIR kormányzása szervezeti és strukturális megújításának ügyét.

 

A kiskorúak védelme és biztonsága

 

A 36. Általános Rendgyűlés kéri a generális atyát, hogy a felsőbb elöljárókkal és a konferenciákkal folytassa annak kimunkálását, hogy miképp segíthetnénk a kiskorúak védelmét és biztonságát szolgáló következetes kultúra fejlesztését a Társaság közösségeiben és szolgálataiban, figyelembe véve a rendgyűlés javaslatait a formáció, a közösségi élet, a szolgálatok és a kormányzás tekintetében.

 

A Formulák felülvizsgálata

 

Az általános rendgyűlés megbízza és felhatalmazza a generális atyát, hogy vizsgálja felül a Formulákat, illetve a felülvizsgált Formulákat hagyja jóvá, és közölje a Társasággal, miután konzultált a felsőbb elöljárókkal, és konzultori szavazás révén megkapta a generálisi konzultus jóváhagyását. E felülvizsgálatnak az általános rendgyűlés vége után egy éven belül kell megtörténnie.

 

 

 

 

 

VÁLTOZTATÁSOK A RENDALKOTMÁNY [701.] ÉS [704.] PONTJÁBAN

 

 

  1. A 36. Általános Rendgyűlés módosítja a Rendalkotmány [701.] pontját a következő módon:

 

„Ha a most említett módon nem történik választás, a következő módon kell eljárni. Először mindenki magában imádkozzon Istenhez, [C] és anélkül, hogy mással beszélne, Teremtő Urának színe előtt, a szerzett tájékoztatások alapján, döntse el magában, hogy kit fog választani. Azután egy papírlapra írja rá annak nevét, akit általános rendfőnöknek választ, és írja alá a papírt. Minderre legfeljebb egy órát szánjunk. Ezután mindnyájan menjenek helyükre, és a vikárius [D] az erre a feladatra a professzusok közül választott titkárral és egy harmadik segédkező professzussal feláll, és kijelenti, hogy senki olyat nem akar elfogadni vagy kizárni, akit nem szabadna elfogadnia, illetve kizárnia. [E] Ezután részesítsen általános feloldozásban mindenkit minden egyházi fenyíték alól, amely akadályozhatná a választás kánonjogi érvényességét.[75] Ezután hívja segítségül a Szentlélek kegyelmét…”

 

A 36. Általános Rendgyűlés módosítja a Rendalkotmány [704.] pontját a következő módon:

 

„E. Valamennyi olyan egyházi fenyítéktől oldozza fel őket, amelyekbe nem a választással kapcsolatos hibák miatt estek.”[76]

 

 

 

 

 

 

A KIEGÉSZÍTŐ SZABÁLYOK 362. PONTJÁNAK FELÜLVIZSGÁLATA

 

 

A 36. Általános Rendgyűlés módosítja a Kiegészítő szabályok 362. pontját a következő módon:

 

„Az általános rendfőnök hivatala

  1. § Bár az általános rendfőnököt nem meghatározott időre, hanem életfogytiglani hivatalban maradásra választják,[77] jó lelkiismerete és a Társaság joga szerint lemondhat hivataláról, ha igaz és megfelelően súlyos ok[78] forog fenn, amely tartósan képtelenné teszi őt hivatala feladatainak elvégzésére.[79]
  2. § Ha az általános rendfőnök, akár az ad providentiam asszisztensek véleményének meghallgatásával önként, akár pedig általuk felszólítva kívánatosnak tartja lemondását, kérje ki titkosan ezeknek az asszisztenseknek és a Társaság valamennyi provinciálisának szavazatát, hogy helytállónak és elég súlyosnak tartják-e az őt lemondásra késztető okokat. Ezeket a szavazatokat az ad providentiam asszisztensek és a Társaság titkára jelenlétében kell megszámolni. Ha a többség úgy vélekedik, hogy összehívandó a Társaság legfelsőbb kormányzásának ügyéről gondoskodó általános rendgyűlés, akkor az általános rendfőnök köteles azt összehívni.[80]
  3. § Ha a többség nem így vélekedik, akkor az általános rendfőnök azt teheti, amit Institútumunk és saját lelkiismerete szerint alkalmasabbnak tart.
  4. § Ha egyéb ügyek tárgyalására gyűlt össze egy általános rendgyűlés, az általános rendfőnök, az őt hivatala munkájának végzésében tartósan akadályozó igaz és súlyos okból, az ad providentiam asszisztensek meghallgatása után felajánlhatja lemondását az általános rendgyűlésnek.
  5. § Az általános rendfőnöknek hivataláról való lemondása csak akkor válik érvényessé, amikor a Társaság az általános rendgyűlésen elfogadta.”[81]

 

 

 

 

A KIEGÉSZÍTŐ SZABÁLYOK 396. PONTJÁNAK FELÜLVIZSGÁLATA

 

„396. Az utolsó rendgyűléstől számítva körülbelül hatévenként az általános rendfőnök hívja össze a felsőbb elöljárók gyűlését, hogy az egyetemes Társaság helyzetét, problémáit és kezdeményezéseit, valamint a provinciák fölötti és nemzetközi együttműködését megtárgyalják.”

 

 

 

 

 

FERENC PÁPA BESZÉDE A JÉZUS TÁRSASÁGA 36. ÁLTALÁNOS RENDGYŰLÉSÉHEZ

  1. OKTÓBER 24.

 

A szerkesztő jegyzete: dőlt betűvel és zárójelben találhatók azok a részek, amelyek nem szerepeltek az előre megírt szövegben, hanem Ferenc pápa spontán kiegészítései.

 

Kedves testvéreim és barátaim az Úrban! [Jó reggelt!]

 

Amikor imádkozva azon gondolkodtam, mit is mondjak nektek ma, egy kedves emlék, Boldog VI. Pál pápa azon beszédének vége ötlött az eszembe, amelyet a 32. Általános Rendgyűlés megnyitóján tartott nekünk: „Így van ez, igen, így van ez, kedves testvéreim és fiaim. Induljunk! Az Úr nevében. Együtt, szabadon, engedelmesen, Krisztus szeretetében eggyé forrva, Isten nagyobb dicsőségére.”[82]

Szent II. János Pál és XVI. Benedek pápa is arra biztattak, hogy „járjunk méltó módon ahhoz a hivatáshoz, amelyet kaptunk”,[83] és „folytassuk utunkat az évezredünk kezdetét jellemző egyházi és társadalmi közegben, küldetésünk útján, eredeti karizmánk iránti teljes hűséggel. Amint elődeim különböző alkalmakkor mondták nektek, az egyháznak szüksége van rátok, az egyház számít rátok, és bizalommal fordul hoz­zátok, különösen azért, hogy elérjen azokhoz a fizikai és szellemi terekhez, amelyekhez mások nem érnek el, vagy csak nehezen képesek elérni őket.”[84] Menjünk együtt, szabadon és engedelmesen, olyan társadalmi határterületekre, amelyeket senki más nem tud elérni. Érezzük magunkon Jézus pillantását, mindig a horizontra figyelve, „amely nem más, mint a mindig nagyobb Isten dicsősége, azé az Istené, aki újra meg újra meglep minket”.[85] Ahogy Szent Ignác emlékeztet, minket, jezsuitákat arra szólít fel hivatásunk, hogy „különböző helyeket járjunk be, és a világ bármely területén készen legyünk élni, ott, ahol Isten nagyobb dicsősége és a lelkek nagyobb megsegítése remélhető”.[86] Valóban, „Társaságunk számára a világ legyen lakóházunk”,[87] amint Nadal atya szokta volt mondani.

Szent Ignác Borgia Ferencnek írt egy alkalommal arról a kritikáról, amellyel az „angyaliak”-nak hívott jezsuiták (Oviedo és Onfroy atyák) illették a Társaságot [csodálatos történet], mondván, hogy nincs eléggé megalapozva, és szüksége lenne jobb megalapozásra, abban a lélekben, amely kettejüket vezeti. Ignác azt írta róluk, hogy „az őket vezető lélek nem tudja, hogy a Társaság állapota, a feltétlenül szükséges dolgok kivételével, állandóan alakulóban (in fieri) van”.[88] Nekem tetszik Ignác e látásmódja, aki a feltétlenül lényeges dolgok kivételével mindent az állandó fejlődés (in fieri) állapotában szemlélt, mert e látásmód őrzi meg a Társaságot mindenféle bénultságtól vagy álmodozástól.

A szükséges és lényeges nem más, mint a Formula Instituti, melyet állandóan szem előtt kell tartanunk: tekintsünk Urunkra, Istenünkre, azután intézményünk természetére, „mely az Istenhez vezető út”. Ezen az úton jártak a Társaság első tagjai, és Istenhez vezető útnak tekintették azok számára is, akik majd követik őket. Ezen az úton a szegénységet, az engedelmességet vagy a mentességet bizonyos kötelezettségek, például a kórusban végzett zsolozsmázás alól nem szabad követelménynek vagy előjognak tekinteni, hanem sokkal inkább a Társaság mozgékonyságát segítő eszközöknek. Segítenek ugyanis abban, hogy a Társaság tagjai „képesek legyenek Urunk Jézus Krisztus útján futni”,[89] a pápa iránti engedelmességi fogadalom jóvoltából „a Szentlélek biztosabb vezetése alatt”.[90] A Formula tartalmazza Ignác meglátását, s a Rendalkotmány a Formula lényegének megőrzése végett hangoztatja, hogy mindig vegyük figyelembe a személyek, a hely és az idő körülményeit,[91] és azt, hogy valamennyi szabály célja az, hogy – tantum quantum – konkrét helyzetek­ben segítsen döntést hozni.

Ignác szerint ez az „úton járás” nem valami céltalan bolyongás, hanem minőségi előrehaladás, mások javára szolgáló működés. Ezeket a kifejezéseket használja a két Formula Instituti III. Pálé (1540) és III. Gyuláé (1550), a hit szolgálatát, annak védelmét és terjesztését, valamint a nép életére vonatkozó tanítást hangsúlyozva. Ezzel kapcsolatban használták Ignác és első társai az aprovechamiento, illetve az ad profectum[92] kifejezéseket, ami a megkülönböztetés gyakorlati kritériumát adja az ignáci lelkiségben [loque más aprovecha: ami hasznosabb].

Ez az aprovechamiento, vagyis „hasznot meríteni” vagy „gyümölcsöt hozni” nem individualista, hanem közösségi dolog. „Társaságunk célja nemcsak az, hogy az isteni kegyelem segítségével saját lelkünk üdvösségén és tökéletesítésén munkálkodjunk, hanem az is, hogy ugyanennek a kegyelemnek segítségével serényen törekedjünk előmozdítani embertársaink üdvösségét és tökéletességét.”[93] Amikor pedig Ignác szíve az egyik vagy a másik irányba hajlott, akkor az embertárs megsegítése került túlsúlyba, olyannyira, hogy Ignác megharagudott, amikor valakiről azt mondták, hogy azért akar a Társaságba lépni, hogy megmentse saját lelkét. „Ignác nem akart olyanokat befogadni, akik csak a maguk kedvéért voltak jók, és nem voltak alkalmasak az embertárs megsegítésére.”[94]

Az aprovechamiento mindenre vonatkozik. Ignác Formulája benső feszültséget foglal magában: „nem csak…, hanem is”. E gondolkodásmód, mely összekapcsolja a szétfeszülő elemeket, Társaságunk jellemzője, a kegyelem magasabb rendjétől kezdve, ahol összekapcsolódik a saját magunk tökéletesítésére törekvés és a mások üdvösségére és tökéletesítésére irányuló munkálkodás. [Ez a feszültségeket összetartó gon­dolkodásmód szüntelenül ismétlődik.] Minden feszültség (szemlélődés és tevékenység, hit és igazságosság, karizma és intézmény, közösség és küldetés stb.) összhangba hozása nem elvont formulákkal valósul meg, hanem azzal az időben kibontakozó tevékenységgel, amelyet Fáber Péter „a mi eljárásmódunk”-nak[95] nevez. A Társaság azáltal, hogy az Urat kö­vetve „előrehalad”, összhangba hozza azokat a feszültségeket, melyek elkerülhetetlenül jelentkeznek, amikor a Társaság különböző embereket hoz össze és különböző küldetésekben részesedik.

Az aprovechamientót nem szabad elitista módon értelmezni. Ignác a Formulában leírja az egyetemesebb eredményeket hozó eszközöket, melyek papi jellegűek. Először azonban azt kell kiemelnünk, hogy a Formula magától értetődőnek tekinti az irgalmasság cselekedeteinek végzését. A papi jellegű tevékenységek nem akadályozzák az irgalmasság cselekedeteit, mondja a Formula. Az irgalmasság cselekedetei, vagyis a betegek ápolása a kórházakban, alamizsna gyűjtése és szétosztása, a gyermekek tanítása, a nehézségek türelmes elviselése stb. képezték azt a közeget, amelyben Ignác és első társai éltek és mozogtak. Ez volt mintegy a mindennapi kenyerük. Nagy erővel törekedtek arra, hogy semmi se akadályozza e cselekedeteket.

Egyszóval ez az aprovechamiento jelenti mindazt, ami „több gyümölcsöt hoz”. A magisnak és a plusnak ez a lelkülete ösztönözte Ignácot kezdeményezésekre, irányította végrehajtásuknál és vezette értékelésüket a hit, az igazságosság, az irgalom és a szeretet terén. [Folyamatok beindítása különbözik területek lefoglalásától. A Társaság folyamatokat kezdeményez, és területeket hagy nyitva. Ez fontos dolog. Más szerzetesek terü­leteket foglalnak le, például a monostorok. Társaságunk folyamatokat indít el.] A magis az a tűz, az a tevékenységre ösztönző lelkesedés, mely felébreszt szunyókálásunkból. Társaságunk szentjei mindig ennek voltak megtestesítői. Hurtado Szent Albertről mondták, hogy olyan volt, mint egy éles tüske, mely az egyház szunyókáló testébe szúródott. Ez a tűz óv meg attól a kísértéstől, amelyet VI. Pál spiritus vertiginisnek,[96] Henri de Lubac atya pedig „lelki világiasságnak” nevezett. E kísértés elsősorban nem erkölcsi, hanem szellemi természetű: elvon a lényeges dologtól, vagyis attól, hogy hasznosak legyünk, nyomot hagyjunk a történelemben, különösen a legkisebbek életében. Nadal mondta, hogy „a Társaság: lelkesedés”.[97] Minthogy Társaságunk olyan küldetésekben jár, amelyekben járnia kell, három ponton szeretném megalapozni beszédemet, melyek különösen segítik eljárásmódunkat abban, hogy újraéledjen az a lelkesedés, amellyel az embereket konkrét életükben tanításainkkal segítjük. E három pont: az öröm, a kereszt és édesanyánk, az egyház. Beszédem célja, hogy egy lépéssel lépjünk előre, eltávolítva azokat az akadályokat, amelyekkel az emberi természet ellensége torlaszolja el az utat, amikor Isten szolgálatában a jóról a jobb felé kívánunk lépni.

 

  1. Imádkozzunk [buzgón] vigasztalásért

 

A vigasztalásért végzett buzgó imában mindig lehet fejlődni. Két apostoli buzdításomban és a Laudato si’ enciklikában fel akartam hívni a figyelmet az öröm fontosságára. A Lelkigyakorlatos könyvben Ignác arra kéri társait, hogy szemléljék „a vigasztalás feladatát”, mint a feltámadt Krisztus sajátos tevékenységét.[98] A Társaság sajátos feladata, hogy vigasztalja a keresztény hívőket, és segítse őket a szellemek megkülönböztetésében, hogy az emberi nem ellensége ne zavarja meg örömüket: az evangelizálás örömét, a családi élet örömét, az egyház örömét és a teremtett világ örömét. Ne engedjük, hogy elrabolják tőlünk ezt az örömöt reményvesztés által, amikor szembesülünk a világ nagy gonoszságaival és azokkal a félreértésekkel, melyek a jó szándékú emberek között keletkeznek. Ne engedjük azt se, hogy ezeknek az örömöknek a helyét elfoglalják azok a hiú örömök, amelyeket minden boltban árulnak, és könnyen meg lehet vásárolni őket.

Az „örömnek és a lelki vigasztalásnak ez a szolgálata” az imádságban gyökerezik. Arra ösztökél, hogy „buzgón kérjük Istentől a vigasztalást”. Ignác az első hét hatodik szabályában, a vigasztalanság orvoslásáról beszélve, negatív megfogalmazásban ezt mondja: „Nagyon hasznos, ha a vigasztalanság elleni küzdelemben mi magunkat változtatjuk meg erőteljesen.”[99] Az imádság sokat segít, mert a vigasztalanság állapotában megtapasztaljuk, hogy milyen gyengék vagyunk kegyelem és vigasztalás nélkül.[100] Az örömmel kapcsolatos legfőbb szolgálatunk az, hogy gyakoroljuk és tanítjuk a vigasztalást kérő imádságot. Ha valaki nem érzi magát méltónak a vigasztalásra (ez gyakran megesik a gyakorlatban), akkor legalább az evangéliumi üzenet iránti szeretettől indíttatva imádkozzék ezért a vigasztalásért, mert az öröm az evangélium lényegi része. Imádkozzék ezért a többi embertárs, a családja és a világ iránti szeretetből is. Az evangélium örömhírét nem lehet bús képpel hirdetni. Az öröm nem valami járulékos dísz, hanem a kegyelem világos jele: azt jelzi, hogy a szeretet jelen van, tevékeny és működik. Ezért az öröm keresését ne té­vesszük össze valami olyan „sajátos hatás” keresésével, mely napjainkban könnyen elérhető pusztán a fogyasztás céljával, hanem inkább lényegi vonása, a tartóssága miatt kell keresni: Ignác felnyitja szemünket, és ráébreszt a „szellemek megkülönböztetésére”, amikor a tartós öröm és a múlékony öröm közötti különbségről beszél.[101] Az időbeli lefolyás szolgáltatja Ignác számára a kulcsot a Lélek működésének megismeréséhez. [A mélységes öröm egyik jele a humorérzék. Véleményem szerint az isteni ke­gyelemhez legközelebb álló emberi viselkedés a humor.]

A Lelkigyakorlatokban a vigasztalás által történik az előrehaladás a lelki életben: a remény, a hit, a szeretet minden gyarapodásával és minden benső örömmel haladunk előre a „jó”-tól a „jobb” felé.[102] Az örömnek e szolgálata vezette Ignác első társait, hogy ne szóródjanak szét, hanem alapítsák meg a Társaságot, amelynek önként felajánlották magukat, és amelyben önként vettek részt. E Társaságnak sajátos jellemzője volt az az öröm, melyet a közös imából, a közös missziós küldetésből és az újratalálkozásból merítettek, az Úr és apostolai életét követve. Az evangélium kifejezett hirdetésének öröme – ami a hit hirdetése, valamint az igazságosság és az irgalmasság gyakorlása által valósul meg – mozgatja a Társaságot a társadalom határterületei felé. A jezsuita az evangélium örömének szolgája, akár akkor, amikor lelkigyakorlatokat ad – akár csak egyetlen személynek, akinek segít felfedezni „azt a belső teret, ahonnan a vezető, felszabadító és megújító”[103] Lélek ereje érkezik –, akár amikor intézményes módon dolgozik a képzés vagy az irgalom vagy az elmélyült gondolkodás műveinek területén. Mindezek olyan intézmények, melyekben engedjük, hogy a Szentlélek működésbe lépjen, és legyőzze akaratunkat. Jól mondta Michel de Certeau: a Lelkigyakorlatok a legkiválóbb apostoli módszert jelentik, mert lehetővé teszik „a szívünkbe térést és a Lélek iránti fogékonyság elvének érvényesülését. Ez a Lélek az Isten iránti személyes hűségre ébreszt, és bátorít mindenkit, aki a Lelkigyakorlatokat végzi.”[104]

 

  1. Engedjük, hogy a keresztre feszített Úr mozgasson minket

 

Mindig javulhatunk valamelyest, ha engedjük, hogy a keresztre feszített Úr mozgasson minket, mind személyes valóságában, mind a sok-sok szenvedő testvérünkben való jelenléte által, akik bizony az emberi nem többségét képezik. Ahogy Arrupe atya mondta, mindenütt, ahol van szenvedés, ott jelen van a Társaság [vagy jobban mondva jelen kellene lennie].

Az irgalmasság szentéve kiváltságos időszak arra, hogy gondolkoz­zunk az irgalmasság szolgálatairól. Többes számban mondom a „szolgálatai” szót, mert az irgalmasság nem elvont fogalom, hanem életstílus, amely inkább konkrét tetteket jelent, mintsem puszta szavakat: ki kell nyújtanunk a kezünket, meg kell érintenünk felebarátunk valóságát, és intézményesítenünk kell az irgalmasság cselekedeteit. A Lelkigyakorlatokat végzők számára ez a kegyelem, mellyel Jézus azt parancsolja, hogy legyünk olyanná, mint a mennyei Atya,[105] az irgalmasság imabeszélgetésével kezdődik, melyben a bűneim miatt keresztre feszített Úrral való imabeszélgetést folytatjuk. Ez az egész második gyakorlat szégyenkezéssel, bánattal és hálakönnyekkel teli beszélgetés, amelyben valósan látom magamat (kicsinnyé téve önmagam), és nézem Istent (magasztalva őt), aki „életemet mind a mai napig megőrizte”, és nézem Jézust, aki a kereszten függ értem.[106] Az a mód, ahogyan Ignác átéli és megfogalmazza az irgalmasság tapasztalatát, nagy személyes és apostoli hatást hordoz, és megköveteli az éles, folyamatos megkülönböztetés tapasztalatát. Lelki atyánk, Szent Ignác ezt írta Borgia Szent Ferencnek: „Ami engem illet, cselekvéseim előtt is és utánuk is, arra a meggyőződésre jutok, hogy én csak akadály vagyok, és ebből a mi Urunkban nagy lelki elégedettséget és örömet merítek, amennyiben a jónak tűnő eredményekből semmit sem tulajdonítok önmagamnak.”[107] Ignác tehát a legkisebb dolgokban is teljesen Isten irgalmára számítva élt. Érezte, hogy minél nagyobb akadályokat okoz ő, annál nagyobb jósággal bánik vele az Úr. „Oly nagy volt az Úr irgalma, és oly bőséges az Úr iránta való kegyelmének kedvessége és édessége, hogy minél inkább kívánta ő maga, hogy Isten megbüntesse, annál bőségesebben árasztotta rá Isten végtelen nagylelkűségének kincseit. Ezért azt mondta, hogy szerinte nincs e világon olyan ember, akiben ez a két dolog annyira együtt léteznék, mint benne. Az egyik dolog az, hogy sokban vét Isten ellen, a másik dolog pedig az, hogy állandóan sok-sok kegyelmet kap Isten kezéből.”[108]

Ignác azzal, hogy kegyelemélményét ilyen összehasonlító szavakkal fejezte ki, vagyis hogy minél inkább hibázott Isten ellen, annál inkább elárasztotta kegyelmével az Úr, felszabadította az irgalmasság dinamikus erejét, amelyet mi elvont formulákkal és paragrafusrágó feltételekkel gyakran elmosunk. Az Úr irgalommal tekint ránk, és ugyanazzal a hatalmas irgalommal választ ki és küld bennünket a szegényekhez, a bűnösökhöz, az elhagyatottakhoz, a keresztre feszítettekhez és mindazokhoz, akik a mai világban igazságtalanságot és erőszakot szenvednek el. Csak akkor leszünk képesek arra, hogy testvéreink mérhetetlen szenvedéseit látva ne féljünk megindulást érezni, ha – egyénenként és apostoli testként – megtapasztaljuk ezt a felszabadító erőt a saját életünkben és saját sebeinkben [sebek keresztnévvel és vezetéknévvel]. Így képesek leszünk megrendülni, és türelmesen együtt haladni népünkkel, tőlük tanulva meg a legjobb módot megsegítésükre és szolgálatukra.[109]

 

  1. Tegyük a jót, jó szellemben, az egyházzal együtt gondolkodva

 

Úgy is tehetünk egy lépést előre, hogy jó szellemben tesszük a jót, „együtt gondolkodva az egyházzal,” ahogy Szent Ignác mondja. Társaságunk sajátos szolgálatához tartozik az is, hogy segítünk megkülönböztetni azt is, hogyan tesszük a dolgokat. Fáber Péter fogalmazta ezt meg, amikor azért imádkozott, hogy megkapja a kegyelmet „hogy minden jó cselekedetet, amelyet valamikor tenni fogok, a jó Lélek segítségével tegyem, ne pedig a rossz lélek ösztönzésére”.[110] Ez a megkülönböztető kegyelem, amely nemcsak a jó elgondolását, cselekvését és szervezését segíti, hanem azt is, hogy mindezt jó szellemben tegyük, belegyökereztet bennünket az egyházba, amelyben a Lélek működik, és osztogatja sokféle ajándékát a közjó érdekében. Fáber mondogatta, hogy sok esetben igazuk volt azoknak, akik meg akarták reformálni az egyházat, Isten mégsem az ő módszereikkel akarta javítani az egyházat [az általuk javasolt módszerekkel].

Társaságunk jellemzője, hogy úgy tegye a dolgokat, hogy „együtt gondolkodik az egyházzal”. Ezt békésen és örömmel tenni, ugyanakkor szembesülni a bűnnel, amelyet önmagunkban és az általunk alkotott struktúrákban egyaránt tapasztalunk, magával vonja a kereszt hordozását, a szegénység és megaláztatás megtapasztalását, amely helyzetben Ignác arra bátorít, hogy válasszunk: vagy türelmesen elviseljük ezeket, vagy vágyakozunk rájuk.[111] Amikor Ignác erős ellenállásra talált, példát adott arra, hogy elgondolkozzunk, mielőtt beszélnénk vagy cselekednénk, hogy cselekvésünk valóban a jó szellemben történjék. Az „egyházzal való együtt gondolkodás” szabályait nem vitapontokra adott pontos instrukciókként kell olvasnunk (néhány instrukció talán anakronisztikus lehet), hanem inkább példaként, amellyel Ignác arra buzdít, hogy szálljunk szembe (agere contra) az ő idejében uralkodó egyházellenes szellemmel, és mindig teljesen és határozottan édesanyánk, az egyház oldalára álljunk. Nem az volt e szabályok célja, hogy vitapontokat iga­zoljunk, inkább az, hogy olyan tereket nyissunk meg, ahol a Szentlélek működhet a maga idejében.

A jó szellemben és megkülönböztetéssel végzett szolgálat tesz bennünket az egyház emberévé – egyházi emberré, nem pedig klerikális emberré! –, vagyis másokért élő emberekké, akik semmit sem birtokolunk a magunk számára, ami elszigetelne minket másoktól, hanem mindenünket, amink csak van, betesszük a közösbe, és mások szolgálatára használjuk.

Mi nem egyedül, s nem is kényelmesen vándorlunk, hanem olyan szívvel megyünk előre, „amely nem kényelmesedik el, nem zárkózik önmagába, hanem az Isten hűséges népével együtt járandó út ritmusa szerint dobog”.[112] Úgy haladunk, hogy mindenkinek mindene kívánunk lenni, hogy másokat segítsünk.

Önmagunknak ez a kiüresítése teszi alkalmassá arra a Társaságot, hogy képes legyen mindig minden nép és minden kultúra módján beszélni és élni, közéjük illeszkedni, minden ember sajátos szívébe hatolni, minden emberrel együtt építeni az egyházat, inkulturálva az evangéliumot, és evangelizálva minden kultúrát.

Kérjük az Úti Boldogasszonyt, beszélgetve vele, ahogy egy fiú beszél az édesanyjával, vagy egy szolga az úrnőjével, hogy járjon közben értünk az irgalom Atyjánál és minden vigasztalás Istenénél (2Kor 1,3). Kérjük őt, hogy újra a Fiú mellé, Jézus oldalára helyezzen bennünket, aki magára veszi a világ keresztjét, és kéri, hogy vele együtt mi is vegyük magunkra. Bízzuk eljárásmódunkat Máriára, hogy az egyházias, inkulturált, szegény, szolgáló és világi törekvésektől mentes legyen. Kérjük Anyánkat, hogy minden jezsuitát vezessen és kísérjen a vigasztalás, együttérzés és megkülönböztetés útján, Isten hívő népének azon tagjaival együtt, akikhez küldetést kapott.

 

 

„LEGYETEK BÁTRAK, ÉS LEGYEN PRÓFÉTAI MERÉSZSÉGETEK”

 

Ferenc pápa beszélgetése a 36. Általános Rendgyűlésen jelen lévő jezsuitákkal

 

  1. október 24-én Ferenc pápa találkozott a 36. Általános Rendgyűlésen részt vevő jezsuitákkal. A pápa néhány perccel kilenc óra előtt érkezett kúriánkra egyszerű gépkocsin. Miután üdvözölte a generális atyát és a fogadócso­portot, bement a rendgyűlés aulájába, és együtt imádkozott a küldöttekkel. Ezt követően mondta el beszédét, mely után rövid szünet következett, majd a pápa szívélyes és őszinte beszélgetésbe kezdett a jelenlévőkkel. Feltettek neki néhány kérdést. A pápa nem akarta, hogy előre kiválogassák ezeket, és nem is akarta előre elolvasni őket. Így valóban családias találkozás alakult ki, amely körülbelül másfél óráig tartott. A beszélgetés befejeztével a pápa egyenként köszöntötte a küldötteket. Praktikus okokból három-három kérdést együtt terjesztettek a pápa elé. Alább szétválasztva közöljük őket és a rájuk adott válaszokat. Megőriztük az élőbeszéd stílusát.

 

* * *

 

Szentatya, ön a prófétai merészség élő példája. Hogyan képes ilyen hatásosan közvetíteni e merészséget? Hogyan tehetnénk mi is hasonlóan?

 

– A bátorság nem egyszerűen azt jelenti, hogy lármát csapunk, tudnunk kell, hogyan kell ezt jól csinálni, s mikor és hogyan kell tenni. Először is megkülönböztető módon meg kell fontolni, hogy csapjunk-e lármát, vagy sem. A bátorság minden apostoli tevékenység lényegéhez tartozik. És napjainkban, jobban, mint valaha, szükségünk van bátorságra és prófétai merészségre. Parrésziára,[113] vagyis olyan prófétai merészségre, amely azt jelenti, hogy nem félünk. Érdemes felfigyelni arra, hogy ez volt az első dolog, amit megválasztása után II. János Pál pápa mondott: „Ne féljetek!” Ő jól ismerte a kelet-európai országok valamennyi problémáját, és a merészség vezette arra, hogy szembenézzen valamennyivel.

Milyen prófétai merészségre van ma szükség? Ezt meg kell fontolnunk. Merre irányítsuk prófétai merészségünket? Ez a magatartás a magisból[114] születik. És a magis azonos a parrésziával. A magis alapja Isten, aki mindig nagyobb. A mindig nagyobb Istenre tekintve elmélyül a megkülönböztetés, és keresi azokat a tereket, amelyekre merészségünket irányítani kell. Azt hiszem, ez a ti feladatotok ezen a rendgyűlésen: különböztessétek meg, hogy mire irányuljon a magis, a prófétai merészség, a parrészia.

Egyes esetekben a prófétai merészség diplomáciával társul, erős jelzésekkel kísért meggyőző beszéddel. Például prófétai merészségre van szükség, hogy szembeszálljunk az egyes országokban széles körben elterjedt korrupcióval. Az ilyen korrupció egyik példája az, ha valakinek lejárt az alkotmányban megszabott hivatali ideje, és ő igyekszik módosítani az alkotmányt, hogy hatalomban maradhasson. Meg vagyok győződve arról, hogy Társaságunknak a tanítással és a társadalmi tudat formálásával merészen arra kell törekednie, hogy mindenkit meggyőzzön arról: semelyik ország nem képes növekedni, ha nem tartja tiszteletben azokat az elveket, melyeket maga szabott meg, hogy biztosítsa az ország kormányozhatóságát.

 

Szentatya, a gyarmatosítók viselkedése a bennszülöttekkel szemben súlyos problémákat okozott. A gyarmattartók kisajátították a földeket, és e súlyos esemény hatásai a mai napig érezhetők. Mit gondol erről?

 

– Először is meg kell állapítani, hogy napjainkban jobban tudatában vagyunk a bennszülött népek értékei jelentőségének, főképpen amikor egyes erők politikailag és kulturálisan is arra törekszenek, hogy még jobban elnyomják ezeket a népeket a globalizáció révén, amely a felfogásukban egy olyan szféra, ahol minden egyformán van szabályozva. Prófétai merészségünkkel ma tudatosan az inkulturációt kell támogatnunk. Az általunk elképzelt globalizáció ne egy gömbhöz hasonlítson, hanem egy sokszögű testhez. Szeretem a sokszögű testeket, mert egy testként különböző oldalaik vannak. A sokszögű test példája mutatja, hogyan lehet az egységet úgy létrehozni, hogy a népek, személyek, kultúrák önazonossága megmaradjon. Ezt a gazdagságot kell ma hozzáadnunk a globalizáció folyamatához, mert egyébként romboló egyneműség jön létre.

A szabványosítás és a káros globalizáció elpusztítja a bennszülött kultúrákat, amelyeket pedig helyre kellene állítani. Ezt a helyreállítást helyes hermeneutikával kell megvalósítani, amely segíti ezt a feladatot. Ez a hermeneutika nem azonos azzal, amely a gyarmatosítás korában uralkodott. Az akkori hermeneutika arra törekedett, hogy minden népet megtérítsenek, és így kitágítsák az egyházat… eltörölve a bennszülöttek függetlenségét. Központosító jellegű hermeneutika volt ez, amellyel az uralkodó birodalom valahogy a saját hitét és kultúráját kényszerítet­te másokra. Meg lehet érteni, hogy akkoriban így gondolkodtak az emberek, de ma gyökeresen más hermeneutikára van szükség. Másképpen kell értelmeznünk a dolgokat, értékelnünk kell minden népet, a kultúrájukat és a nyelvüket. Segítenünk kell ezt az inkulturációs folyamatot, mely a II. vatikáni zsinat óta egyre fontosabbá vált.

Szeretnék megemlíteni néhány inkulturációs törekvést a missziók kezdeti történetéből. Ezek a kezdeményezések olyan tapasztalatokból születtek, amilyeneket Szent Pál szerzett, amikor a nemzetekhez fordult. A Szentlélek nagyon világosan megmutatta neki, hogy az evangéliumot inkulturálni kell a nemzetekbe. Ugyanez a tapasztalat ismétlődött meg az újkori missziós tevékenységek idején. Ilyen volt például Matteo Ricci és Roberto de Nobili tapasztalata.[115] Ők kezdeményezők voltak, de a római központosítás egyeduralkodó felfogása leállította, félbeszakította ezt a próbálkozást. Megállították azt a párbeszédet, amelyben tisztelték a kultúrákat. És ez azért történt meg, mert társadalmi szokásokat vallásos hermeneutikával értelmeztek. Például a holtak iránti tiszteletet összetévesztették a bálványimádással. Ebben központi szerepet játszik a hermeneutika. Meg vagyok győződve arról, hogy most, amikor nagyobb tudatossággal viszonyulunk a bennszülött népekhez, fontos támogatnunk mindegyikük kifejezésmódját, kultúráját… és így kell őket evangelizálnunk. Ez érinti a liturgiát és az istentiszteleti formákat is. És a római Istentiszteleti és Szentségi Kongregáció elfogadja ezt a látásmódot.

Végül az erkölcsteológiát érintő egyik emlékemről szeretnék szólni. Amikor teológushallgató voltam, kineveztek könyvtárosnak. Elolvastam egy erkölcsteológiai művet, melyet az 1700-as években írtak Mexikóban, kérdés-felelet formájában. Az egyik kérdés így hangzott: „Halálos bűn-e egy spanyol férfi és egy bennszülött nő szexuális egyesülése?” A könyv szerzője, egy spanyol domonkos olyan választ írt erre a kérdésre, amelyen elnevettem magam: „Súlyos bűnről van szó, mert a tett anyaga súlyos. Minthogy azonban a tett következménye az, hogy eggyel több keresztény születik meg, és ezzel gyarapítja Isten országát, a bűn nem olyan súlyos, mint ha Európában követték volna el.”

 

Szentatya, a beszédében világosan olyan erkölcstant tárt elénk, amely a megkülönböztetésen alapszik. Mit ajánl, hogyan tanítsuk az erkölcsteológiában az erkölcsi helyzetek megkülönböztetését? Nekem úgy tűnik, hogy nem lehetünk megelégedve egy olyan értelmezéssel, amely egy szabály esetekre való alkalmazását jelenti, és az egyes eseteket csak az általános szabály alá tartozó sajátos esetként értelmezi.

 

– A megkülönböztetés kulcsfontosságú elem: a megkülönböztetés képessége. Azt veszem észre, hogy a papképzésből hiányzik a megkülönböztetés tanítása. Fennáll annak veszélye, hogy „fekete-fehéren”, törvénykező módon lássuk a dolgokat. Meglehetősen zártak vagyunk, és nem foglalkozunk a megkülönböztetéssel. Egy dolog világos: egyes papképző intézményekben olyan merevséget vezettek be, mely távol áll a helyzetek megkülönböztetésétől. És ez veszedelmes, mert az erkölcsösség kazuisztikus felfogásához vezethet. Különböző megfogalmazásokban jelentkezik ez a gondolkodásmód, de mindig ugyanabban a mederben folyik. Nagyon félek ettől. Ezt elmondtam Krakkóban, az ottani jezsuitákkal találkozva az ifjúsági világtalálkozó alkalmával. Megkérdezték tőlem, hogy mit tehet a Társaság, és én azt válaszoltam, hogy fontos feladata az, hogy képezze a kispapokat és papokat a megkülönböztetés terén.

Az én korosztályom, amely talán nem a legfiatalabb itt, tehát az én nemzedékem és néhány későbbi is egy hanyatló skolaszticizmusban nevelkedett. Tankönyvek alapján tanultuk a teológiát és a filozófiát. Egy hanyatló skolaszticizmus szellemében. Például a „metafizikai continuum” magyarázatára a „puncta inflata”[116] elméletet tanították nekünk. Még most is nevetek, amikor eszembe jut. Amikor a nagy skolasztika gyengülni kezdett, egy hanyatló skolaszticizmus jelent meg, amelyet legalábbis az én korosztályomnak és más korosztályoknak tanítottak.

Ez a hanyatló skolaszticizmus idézte elő a kazuisztikus szemléletet. Különös dolog: a „kiengesztelődés szentségét” a teológiai karokon általában – nem mindenütt – a szentségi erkölcstan tanárai tanították. Az erkölcsösség egész területét leszűkítették a „szabad”, „nem szabad”, „eddig mehetsz, de tovább nem” kérdésére. A szentgyónások meghallgatására képesítő egyik vizsgán, amikor a tanár egy nagyon bonyolult esetre vonatkozó kérdést tett fel az egyik társamnak, ő egyszerűen így felelt: „De atya kérem, ilyen dolgok nem történnek a valóságban!” Mire a tanár így válaszolt: „De benne van a könyvekben!”

Ez az erkölcsteológia nem törődött a megkülönböztetéssel. Abban az időben a szituációs erkölcs szelleme volt a morálteológia „mumusa”… Azt hiszem, Bernhard Häring[117] volt az első, aki új utakat keresett, amelyek segítették az erkölcsteológia új felvirágzását. Nyilvánvaló, hogy napjainkban az erkölcsteológia sokat fejlődött megfontolásaiban és érettségében, és már nem mondható kazuisztikának.

Anélkül kell haladnunk, hogy a szituacionizmus hibájába esnénk. Helyette arra van szükség, hogy újra felszínre hozzuk a megkülönböztetés dimenziójában rejlő nagy gazdagságot. Ez a nagy skolasztika sajátossága. Egy dologra ügyelnünk kell: Szent Tamás és Szent Bonaventura megerősítik, hogy az általános elvek mindenre érvényesek, de kifejezetten állítják azt is, hogy amikor az egyedi eseteket vizsgáljuk, a kérdés sokszínűvé lesz, és sok árnyalat jelenik meg, anélkül, hogy ez az elvet megváltoztatná. E skolasztikus módszernek megvan a maga érvényessége. A katolikus egyház katekizmusának erkölcstani része ezt a módszert követi. És ezt a módszert követi az Amoris laetitia kezdetű apostoli buzdítás is, miután az egész egyház elvégezte a megkülönböztetést a két püspöki szinóduson. Az Amoris laetitiában foglaltatott erkölcsiség tomista, de magának a nagy Szent Tamásnak a tomizmusát követi, nem pedig a „puncta inflata” szerzőjének tomizmusát.

Magától értődő, hogy az erkölcstan területén tudományos alapossággal, az egyház iránti szeretettel és megkülönböztetéssel kell dolgoznunk. Az erkölcstannak vannak olyan pontjai, melyeknél csak imádsággal lehet szert tenni elégséges világosságra, hogy teológiailag tovább tudjunk gondolkozni. E téren, újra mondom, „térdeplő teológiát” kell művelni. Nem foglalkozhatunk teológiával imádkozás nélkül. Ez kulcsfontosságú pont, és mindenképpen követendő.

 

Sok legenda kering a Társaságról. Pozitív legendák, melyeket a bennünket kedvelők találtak ki, és kissé sötét legendák, amelyeket azok gyártottak, akik nem szeretnek minket. Ön szeret és jól ismer bennünket. Ezért kérdezem: ön szerint mire kell ügyelnünk?

 

– Kissé nehéz erre válaszolnom, mert tudni kell, hogy a ránk vonatkozó kritikák honnan érkeznek. Azért nehéz, mert az én helyzetemben és az én környezetemben, ahol mozgok, a Társaságot érintő kritikák főképp restaurációs jellegűek. Vagyis e kritikák a Társaság olyan alakjának visszaállításáról álmodoznak, mely valamikor talán vonzó volt, merthogy itt volt az ideje, de napjainkban már nemkívánatos, mert az Isten által a Társaságnak most adott idő már különbözik a régi állapot idejétől. Azt hiszem, ilyen gondolkodás rejlik e kritikák mögött. A Társaságnak azonban e tekintetben ahhoz kell hűnek lennie, amit a Lélek mond neki.

A kritikák attól is függnek, hogy ki az, aki kritizál. Meg kell különböztetnünk, honnan érkeznek a kritikák. Azt gondolom, hogy olykor még a legrosszindulatúbb kritikák is mondhatnak valamit, ami segít engem. Minden kritikát meg kell hallgatnunk, és meg kell különböztetnünk őket. Semmilyen kritika előtt se zárjuk be az ajtónkat, mert akkor azt veszélyeztetjük, hogy hozzászokunk a zárt ajtókhoz. Ez pedig nem jó. Miután megkülönböztettük a kritikákat, mondhatjuk, hogy ennek a kritikának nincs alapja, és félrerakhatjuk. De meg kell különböztetnünk minden kritikát, amit hallunk, úgy mondanám, napról napra, személyesen. De mindig jóakarattal, nyitott szívvel és az Úr színe előtt kell ezt tennünk.

 

Politikai és vallási szembenállás jellemezte világban élünk. Önnek – provinciálisként és Buenos Aires-i érsekként is – különböző tapasztalatai voltak életében. Ezek alapján mit ajánl nekünk, amikor ilyen sarkos helyzetekkel találkozunk, főképpen amikor rendtestvéreink is részt vesznek ebben a polarizációban?

 

– Azt gondolom, hogy a politika általában, a nagypolitika egyre inkább lesüllyed a kis politizálás szintjére. Nemcsak egyes országok partizánpolitikájában történt ez, hanem ugyanazon földrészek ágazati politikájában is. Erről a kérdésről akartam szólni – mert felkértek rá – Európára vonatkozó három beszédemben, melyekből kettőt Strasbourgban, egyet pedig a Nagy Károly-díj átadási ünnepségén tartottam. A francia püspökök épp most nyilatkoztak a politikáról. E nyilatkozat újra foglalkozik egy tizenöt vagy húsz évvel ezelőtti nyilatkozatuk témájával, „a politika rehabilitációjával”, ami nagyon fontos. A nyilatkozat időszerű volt. Megerősítette a politikát mint szaktudást, amelynek célja a népek egységének felépítése, mégpedig olyan egységé, amely figyelembe veszi mind­azokat a különbözőségeket, amelyek e népekben találhatók. Általában azt a véleményt hallom, hogy egyre kevesebben vannak a politikusok. Az egyes országokban hiányoznak azok a nagy politikusok, akik képesek voltak minden erejüket komolyan bevetni az eszményeikért, és nem ijedtek meg a párbeszédtől vagy a küzdelemtől, hanem mentek előre, okosan, a politika sajátos karizmáját birtokolva. A politizálás a szeretet egyik legmagasabb formája. A nagy formátumú politikáról mondom ezt. És úgy gondolom, hogy ebben nem segít a polarizáció, ellenkezőleg, ami a politizálásban segít, az a párbeszéd.

 

Mi a tapasztalata a jezsuita testvérekkel? Mi a szerepük? Hogyan lehet vonzani azokat, akik hivatást éreznek arra, hogy testvérek legyenek a Társaságban?

 

– Nekem mindig nagyon pozitív tapasztalataim voltak a jezsuita testvérekkel. Azok a testvérek, akikkel együtt éltem skolasztikus koromban, bölcs, nagyon bölcs emberek voltak. A skolasztikusok és a papok bölcsességétől eltérő bölcsességük volt. Manapság még azok a testvérek is, akik hosszú tanulmányokat végeztek, és intézményeinkben vezető állást töltenek be, rendelkeznek valamiféle sajátos tulajdonsággal, amely különbözik a papokétól. És azt gondolom, hogy ezt a bölcsességet meg kell őrizni, ezt a sajátos bölcsességet, mely abból ered, hogy valaki jezsuita testvér.

Ezenkívül azokkal a testvérekkel találkozva, akiket ismertem, nagy benyomást tett rám sajátos érzékük, a „szaglás” képessége, amelyet akkor mutattak be, amikor például ezt mondták: „Figyeljetek arra az atyára. Azt hiszem, segítségre van szüksége…” Azok a testvérek, akiket ismertem, gyakran nagy megkülönböztető képességgel rendelkeztek. És sokat segítettek! A testvérek a közösség többi tagjánál hamarabb megérezték, hogy mi történik. Nem tudom, hogyan fogalmazzak, de azt hiszem, valami sajátos kegyelemről van szó, és azt kell megtalálnunk, hogy éppen most mi az Isten akarata egy testvérre vonatkozóan, és annak módját is meg kell találnunk, hogy ezt hogyan fejezzük ki.

 

Szeretném, ha megmondaná, mikor fog beteljesedni Izajás jövendölése: „Kardjaikat ekevassá kovácsolják… ” (Iz 2,4) A földrészemen, Afrikában már most annyi fegyverünk van, hogy tízszer meg tudnánk ölni mindnyájunkat.

 

– Sürgős feladat a békéért dolgozni. Több mint másfél évvel ezelőtt azt mondtam, hogy már a harmadik világháború zajlik, részletekben. Ezek a részletek most egyre inkább szaporodnak. Háború van. Ne legyetek naivak! A világ háborúban áll, és sok ország fizeti ennek az árát. Gondoljunk csak a Közel-Keletre és Afrikára: ott folyamatos háború van. Ezek a háborúk a gyarmatosítás és kizsákmányolás egész történetének eredményei. Igaz, hogy az országok függetlenek lettek, de a függetlenségüket megadó országok gyakran megtartották maguknak a földben rejlő természeti kincseket. Afrikát ma is kizsákmányolják e kincsek miatt, olyan országok is, amelyek korábban nem is gondoltak erre a kontinensre. Afrikát mindig a kizsákmányolhatóság szempontjából nézik. És ez nyilvánvalóan háborúkat szít.

Ezenfelül egyes országokban felmerül az ideologizálás problémája, mely jelentős töréseket eredményez. Azt gondolom, hogy ebben a helyzetben a békéért folytatott munkálkodás – azon túl, hogy a nyolc boldogság egyike – elsőbbségi feladat. Mikor fog beköszönteni a béke? Nem tudom, eljön-e az Emberfia visszatérése előtt, de azt tudom, hogy minden erőnkkel dolgoznunk kell érte. Használjunk politikai eszközöket, gyakoroljuk az együttélést! Eljöhet a béke. Eljöhet. Az Úr Krisztus által az evangéliumokban képviselt magatartással sokat lehet tenni, és sokat teszünk is a békéért, és haladunk előre. Néha személyesen is nagy árat kell fizetnünk a békéért. De még ilyenkor is előrehaladunk. A vértanúság része a hivatásunknak.

 

Üdvözülhetünk egyedül? Mi a viszony a közösségi és az egyéni üdvözülés között?

 

– Senki sem üdvözül egyedül. Azt gondolom, hogy ezt az alaptételt nagyon világosan le kell szögeznünk: az üdvösség Isten népének üdvössége. Senki sem üdvözül egyedül. Aki önmagát akarja üdvözíteni, saját beteljesülése útján, végül azt a jelzőt fogja kapni, amelyet Jézus gyakran használt: képmutató. Képmutatásban végzi. Az egyedül üdvözülés, önmagunk üdvözítésének elitista kísérlete nem más, mint képmutatás. Az Úr azért jött, hogy mindenkit üdvözítsen.

 

Jó-e a teológiát a valós élet környezetében tanulni?

 

– Azt ajánlom, hogy mindazt, amit a fiatalok tanulnak és különböző környezetekben tapasztalnak, vessék alá személyes és közösségi megkülönböztetésnek, és vonják be imáikba. Kell akadémikus tanulás, kell a valós élettel való kapcsolat. Mégpedig nemcsak a perifériákon, hanem azok határvidékein is. Kell imádság, és kell személyes és közösségi megkülönböztetés. Ha a tanulók közössége mindezt megteszi, akkor meg vagyok elégedve. Ha a fentiek valamelyike hiányzik, nyugtalankodni kezdek. Ha hiányzik a tanulás, akkor az ember mondhat képtelenségeket, vagy egyszerűsítő módon idealizálhat helyzeteket. Ha nincs valódi és objektív környezetismeret, olyanok segítségével, akik ismerik a kör­nyezetet, bolondos idealizmusok születhetnek. Ha hiányzik az ima és a megkülönböztetés, akkor lehetünk kiváló szociológusok vagy politológusok, de nem lesz evangéliumi merészségünk, és nem lesz evangéliumi kereszthordozásunk, amint az elején mondtam.

 

Társaságunk a 35. Általános Rendgyűlése után valamelyest előbbre jutott a környezet kihívásainak megértésében. Örömmel fogadtuk a Laudato si’ enciklikát. Azt érezzük, hogy a pápa megnyitotta az intézményekkel folytatott párbeszédet. Mit tehetünk még, hogy továbbhaladjunk ezen a területen?

 

– Sokan dolgoztak a Laudato si’ enciklika megírásán. A szaktudósoktól azt kértük, hogy jól megalapozott dolgokat és ne puszta hipotéziseket mondjanak. Sokan dolgoztak ezen az enciklikán. Az én munkám az volt, hogy irányvonalakat adjak, néhány javítást végezzek, és megalkossam a végleges szöveget, igen, a saját stílusomban, és néhány pontot még bővebben kifejtsek. Azt gondolom, hogy folytatnunk kell a munkát, mozgalmak által, tudományos és politikai síkon egyaránt. Világos tény, hogy a világ szenved, nemcsak a globális felmelegedés miatt, hanem azért is, mert az emberek hűtlenül kezelik a dolgokat, és rosszul bánnak a természettel.

A Laudato si’ értelmezésekor azt is figyelembe kell venni, hogy ez nem egy „zöld enciklika”, hanem szociális enciklika. A pillanatnyi valóság leírásával kezdődik, mely ökológiai jellegű, de maga az enciklika szociális írás. Világos, hogy a legszegényebbek, a kiszorítottak szenvednek a legtöbbet a következményektől. Ez az enciklika az emberi személyeket elhajító kultúrával száll szembe. Keményen kell dolgoznunk az enciklika szociális részén, mert az enciklika megírásában részt vevő teológusok nagyon komolyan törekedtek arra, hogy megmutassák, milyen sok szociális hatása van az ökológiai tényeknek. Sokat segít, ha szociális enciklikaként tekintünk erre az írásra.

 

Ferenc pápa azt kívánja, hogy Társaságunk a szegényeket segítő szegény Társaság legyen? Mit ajánl, hogy ebbe az irányba haladjunk?

 

– Azt hiszem, hogy a szegénység kérdésében Szent Ignác mesze előttünk halad. Amikor azt olvassuk, hogyan vélekedett a szegénységről, és elmélkedünk arról a fogadalomról, amellyel arra kötelezzük magunkat, hogy nem változtatunk semmit a szegénységre vonatkozó szabályokon, hacsak nem úgy, hogy szigorítjuk őket, el kell gondolkodnunk. Ignác felfogása nem csupán valamiféle aszketikus szemlélet, mintha arról lenne szó, hogy megcsípjük magunkat, hogy jobban fájjon, hanem a szegénységnek mint életútnak, mint az üdvösségre vezető útnak, mint egyházi útnak a szeretete. Ignác számára ugyanis a szegénység anya és védőbástya. Ez két kulcsfontosságú szó. A szegénység táplál, anyaként gondoskodik, lelki életet, szent és apostoli életet szül. S a szegénység védőbástya, megvédelmez. Nagyon sok egyházi katasztrófa kezdődött a szegénység elhagyásával, a Társaságunkon kívül is, az egész egyházban. Mennyi botrány, melyeket sajnos nekem kell kivizsgálnom, születik a pénz miatt. Azt hiszem, Ignácnak nagy meglátása volt. A szegényég ignáci víziója olyan inspiráció forrása, mely segít bennünket.

A klerikalizmus, mely az egyház egyik legsúlyosabb betegsége, távol tartja magát a szegénységtől. A klerikalizmus gazdag. Ha nem pénzben, akkor büszkeségben. De mindenképpen gazdag. A klerikalizmusban a birtokláshoz való ragaszkodás rejtőzik. Nem engedi, hogy a szegénység anyaként ápolja. Nem engedi, hogy a szegénység védőbástyája őrizze. A klerikalizmus a gazdagságnak az a formája, amelytől napjainkban a legsúlyosabban szenvedünk az egyházban. Legalábbis egyes részeiben. Ez a leghétköznapibb tapasztalatokban is megmutatkozik. A szegényeket segítő szegény egyház az evangélium egyháza. Erről szól Máté evangéliumában a hegyi beszéd, Lukács evangéliumában a síkságon mondott beszéd, és erről szól Máté 25. fejezete, ahol a végítélet mércéjéről olvasunk. Hiszem, hogy az evangélium nagyon világosan beszél erről, és hogy ebbe az irányba kell haladnunk. Azt is hangoztatnám azonban, hogy jó lenne a Társaság számára elmélyíteni Ignácnak a szegénységre vonatkozó vízióját, mert azt hiszem, ez az egész egyházra vonatkozó vízió. Mindnyájunkat segíthet.

 

Szentatya, nagyon jól beszélt a vigasztalás fontosságáról. Amikor esténként visszatekint a napjára, mi az, ami vigasztalást nyújt önnek, és mi az, ami elveszi a vigasztalást?

 

– A családban marad, ezért mondhatom: én inkább pesszimista vagyok. Mindig! Nem azt mondom, hogy depressziós vagyok, mert ez nem lenne igaz. Igaz azonban, hogy hajlamos vagyok arra összpontosítani a figyelmemet, ami nem ment jól. Ezért számomra a vigasztalás a lehető legjobb orvosság depresszió ellen. Akkor találok rá, amikor odaállok az Úr elé, és hagyom, hogy mutassa meg ő, mit tett ezen a napon. Amikor a nap végén megértem, hogy ő vezetett engem, amikor megértem, hogy ellenállásom dacára működött egy hajtóerő, mint egy engem előrelendítő hullám, ez vigasztalást nyújt számomra. Olyan ez, mint egy érzés. „Ő itt van.” Pápaságomra vonatkozóan is megvigasztal az a belső érzés, hogy nem a szavazatok száma vitt bele engem ebbe a táncba, hanem ő volt jelen. Ez megvigasztal. Amikor pedig észreveszem, hogy az ellenállásom győzött, akkor bánatot érzek, és bocsánatot kérek. Ez elég gyakran megtörténik… és jót tesz nekem. Jót tesz, hogy – Ignác szavaival élve – tudom, hogy én „csupa akadály” vagyok, hogy vannak ellenállásaim, mindennap megtapasztalom őket, és néha legyőzöm őket, máskor pedig nem. Ez a tapasztalat segít, hogy a helyünkön maradjunk. Ez segít. Ez az én személyes tapasztalatom, a legegyszerűbb szavakkal kifejezve.

 

Az Evangelii gaudium kezdetű buzdítás nagyon lelkesítő, és arra biztat, hogy többet beszéljünk az evangelizációról. Mit jelent a vége felé, amikor arra serkent, hogy folytassuk a vitát?

 

– A pápa írásainak egyik veszélye az, hogy egy kis lelkesedést keltenek, de utánuk jönnek más pápai írások, és a korábbiakat elrakjuk az irattárba. Ezért gondolom, hogy fontos a munka folytatása. Ezért írtam a buzdítás végére, hogy tartsanak összejöveteleket, és mélyítsék el az Evangelii gaudium üzenetét. Ez az üzenet a különböző egyházi problémákat és a keresztény életet célzó evangelizáció kérdéseit egy bizonyos módon közelíti meg. Azt hiszem, arra a felszólításra gondol, amely a buzdítás végén olvasható. Ez az Aparecidai nyilatkozatból származik. Abban a bekezdésben VI. Pál Evangelii nuntiandi kezdetű apostoli buzdítására akartunk utalni, mely megőrizte időszerűségét és frissességét, amely első megjelenésekor jellemezte, és amely számomra a II. vatikáni zsinat után kiadott lelkipásztori írások között mindmáig a legfontosabb. Ennek ellenére nem szokták említeni és idézni. Persze ugyanez történhet az Evangelii gaudiummal is. Néhány nappal ezelőtt olvastam egy írást, mely szerint szükséges lenne újra áttanulmányozni az Evangelii gaudiumban a homíliákról szóló részt, mert erről a magyarázók hallgattak. Van javítanivaló az egyházi prédikációkban, hogy megszabadítsák őket klerikális színezetüktől. Azt gondolom, az Evangelii gaudiumot el kell mélyíteni: dolgozzanak rajta világiak, papok és szeminaristák csoportjai, merthogy ez az irat tartalmazza azt az evangéliumi levegőt, amelyre ma szüksége van az egyháznak. Ebben kell előrehaladnunk. Ez az írás nincs lezárva, mintha azt mondhatnánk: „Ezt befejeztük, most lássuk a Laudato si’-t.” Aztán pedig hogy „ezt is befejeztük, most térjünk át az Amoris laetitiára”. Semmiképpen! Keretként ajánlom nektek az Evangelii gaudiumot. Ez a dokumentum nem valami eredeti alkotás. Ezt nagyon világosan ki szeretném jelenteni. Az Evangelii nuntiandi buzdítást és az Aparecidai nyilatkozatot fűztem össze benne. Bár az evangelizációról szóló szinódus után jelent meg, az Evangelii gaudium ereje abban rejlik, hogy visszatér az említett két dokumentumra, felfrissíti és új tálalásban ismét előterjeszti őket. Az Evangelii gaudium a mai egyház számára alkotott apostoli keret.

 

Az egyházban csökken a papi hivatások száma, főképpen olyan helyeken, ahol nem törekedtek előmozdítani a helyi hivatásokat.

 

– Buenos Airesben történt, amikor a város püspöke voltam, hogy kiváló papok beszélgetésünk során többször is azt mondták nekem: „A plébániámon van egy világi férfi, aki aranyat ér!” Elsőrendű világiként jellemezték, majd megkérdezték: „Nem gondolja, hogy diakónusnak szenteltethetnénk?” Ez a probléma! Értékes világiakból diakónust csinálunk. Klerikalizáljuk őket. Nemrég írtam egy levélben Ouellet bíborosnak, hogy Latin-Amerikában a népi vallásosság volt az egyetlen dolog, amely többé-kevésbé megmentett minket a klerikalizmustól. Tulajdonképpen, mivel a népi vallásosság egyike azoknak a dolgoknak, amelyekben a papok nem hittek, e téren a világiak kreatívan kezdtek működni. Egyes dolgokat talán ki kellett igazítani a népi vallásosságban, de azért menekült meg, mert a papok nem foglalkoztak vele. A klerikalizmus akadályozza a növekedést, nem engedi, hogy a keresztség energiája gyarapodjék. A missziós tevékenység kegyelme és evangelizáló ereje a keresztség kegyelméből származik. És a klerikalizmus rosszul kontrollálja ezt a kegyelmet, és olyan függőségeket hoz létre, amelyek néha egész népeket súlyosan éretlen állapotban tartanak. Emlékszem még azokra a küzdelmekre, amelyek akkor zajlottak, amikor én kispap vagy fiatal pap voltam, és megjelentek a bázisközösségek. Miért történt ez? Azért, mert a világiak erős vezető szerepet kezdtek gyakorolni, és emiatt elsőként néhány pap kezdte magát veszélyben érezni. Túlságosan általánosságban beszélek, de szándékosan teszek így. Azért rajzolok karikatúrát a klerikalizmusról, mert nagyon súlyos e probléma.

Ami a helybeli hivatásokat illeti, azt mondom, hogy a hivatások számának csökkenéséről a következő püspöki szinóduson fogunk tárgyalni. Azt gondolom, hogy hivatások léteznek, csak tudnunk kell, hogyan ajánljuk és hogyan ápoljuk őket. Ha a pap állandóan siet, ha számtalan adminisztratív munkával van elfoglalva, ha nem vagyunk meggyőződve arról, hogy a lelkivezetés nem klerikális, hanem világiaknak adott karizma (melyet papok is megkaphatnak), és ha nem kérjük a világiak segítségét a hivatásbeli megkülönböztetésben, magától értődő, hogy nem lesznek papi hivatások.

A fiataloknak szükségük van a meghallgatásra; és a fiatalok fárasztók tudnak lenni. Mindig ugyanazokkal a témákkal jönnek, és meg kell hallgatni őket. És ehhez természetesen türelemre van szükség. Le kell ülni, és meg kell hallgatni őket. Ugyanakkor kreatívnak is kell lenni. Munkákat kell rájuk bízni. Napjainkban már nincs sok értelme, hogy folyton „találkozókat” tartsunk; ezek nem eredményesek. Inkább küldjük missziós, kateketikai vagy szociális munkák végzésére a fiatalokat. Ezek sok jót szülnek.

Egy alkalommal a város peremén lévő egyik nyomortelep plébániájára mentem. A pap azt mondta nekem, hogy közösségi termet épít. És mivel az állami egyetemen is tanított, fellelkesítette a fiúkat és lányokat a munkában való részvételre. Egy szombati napon érkeztem, és láttam, hogy a fiatalok kőművesmunkát végeznek. Az őket irányító mérnök zsidó volt, a dolgozó lányok egyike ateista, egy másik pedig nem tudom, miféle vallású volt, de mindnyájukat egyesítette a közös munka. Ebből a tapasztalatból a következő kérdés született: tehetek-e valamit másokért és másokkal? Munkába kell állítanotok a fiatalokat, és figyelnetek kell rájuk. Ezt a két dolgot mondanám nektek.

A helyi papi hivatások előmozdításának elhanyagolása egyenlő az öngyilkossággal: egyenesen sterilizálja az egyházat, az anyaszentegyházat. A hivatások előmozdításának elhanyagolása olyan, mint a petevezeték elzárása. Nem engedi, hogy egy anyának gyermekei legyenek. Ez pedig súlyos dolog.

 

A digitalizáció modern korunk sajátossága. Gyorsaságot, feszültséget és kríziseket okoz. Milyen hatást gyakorol a mai társadalomra? Mit tehetünk, hogy a gyorsaság mellett a mélység is megmaradjon?

 

– A hollandok több mint harminc évvel ezelőtt kitaláltak egy új szót: rapidizálni. Ez a gyorsaság mértani növelését jelenti. Ez a rapidizálás teszi potenciális veszedelmek helyévé a digitális világot. Most nem beszélek a pozitív vonásairól, mert ezeket mindnyájan ismerjük. De szeretném hangsúlyozni a likviditás problémáját is, mely elmoshat mindent, ami konkrét. Nemrégen beszélt nekem valaki egy európai püspökről, aki meglátogatta üzletember barátját. Ez az üzletember megmutatott neki egy tranzakciót, amellyel tíz perc alatt képes volt pénzt keresni. Los Angelesből marhákat adott el Hongkongnak, és néhány percen belül javára írták a számláján a hasznot. A gazdaság likviditása és a munkaerőpiac likviditása munkanélküliséget okoz, és egy cseppfolyós világot. Vannak, akik visszatérésre hívnak, bár én nem szeretem a visszatérés szót, mert kissé nosztalgikus íze van. Volver [Visszatérés] egy argentin tangónak a címe! Van egy vágy arra, hogy visszatérjünk a munka konkrét dimenziójához. Olaszországban a huszonöt éven aluliak negyven százaléka munkanélküli; Spanyolországban ötven százalék, Horvátországban pedig negyvenhét százalék a fiatal munkanélküliek aránya. Ez olyan vészjelzés, mely azt mutatja, hogy a likviditás munkanélküliséget okoz.

Köszönöm a kérdéseket, és hogy ilyen élénk volt a beszélgetés. És bocsássatok meg, ha túl szabadon beszéltem.

 

* * *

 

A beszélgetés végén Arturo Sosa SJ atya, a Jézus Társasága generálisa a következő szavakkal búcsúzott a szentatyától:

 

Szentatya, e két ülés befejeztével, a 36. Általános Rendgyűlésen megjelent valamennyi társam nevében szívből köszönöm testvéri jelenlétét közöttünk, és hálát adok Istennek, hogy ilyen szabadon beszélt. Köszönöm, hogy hozzájárult megkülönböztetésünk munkájához.

Hálásak vagyunk, hogy megerősített minket abban a felhívásban, hogy éljük mélyen a karizmánkat, járjunk együtt az egyházzal és sok jóakaratú emberrel, akiket megindított az együttérzés, és elszánták magukat arra, hogy a kiengesztelődés által vigaszt nyújtsanak, és érzékenyen megkülönböztessék az idők jeleit.

Megerősített abban, hogy előremenjünk, és ne engedjünk annak a kísértésnek, hogy megálljunk a sok szép szeglet valamelyikénél, melyek utunkat szegélyezik. Haladásunk során indítson bennünket Isten gyermekeinek szabadsága, amely képessé tesz arra, hogy bárhová elküldhessenek, hogy találkozzunk a szenvedő emberiséggel, és kövessük Urunk Jézus megtestesülésének dinamizmusát, enyhítve sok testvérünk szenvedését, akik Jézushoz hasonlóan keresztre vannak feszítve.

Együtt járunk, eljárásmódunk szerint, anélkül, hogy feloldanánk a hit és az igazságosság, a párbeszéd és a kiengesztelődés, a szemlélődés és a tevékenység közötti feszültséget… Ez az út mély találkozáshoz vezet a kultúrák sokféleségében kifejeződő emberi gazdagsággal. Folytatjuk inkulturációs törekvéseinket, hogy jobban hirdethessük az evangéliumot, és megmutassuk közös Atyánk kultúrák közötti arcát.

Hűségesen követjük a szentatya tanácsát, hogy csatlakozzunk szün­telen imádságához, hogy megkapjuk azt a vigasztalást, amely minden jezsuitát és a Krisztus küldetésében részesedő valamennyi embert az evangélium örömhírének szolgájává tesz.

Most hálás szívvel valamennyien szeretnénk üdvözölni a szentatyát.

 

KÖSZÖNET ADOLFO NICOLÁS SJ ATYÁNAK

 

Kedves Adolfo atya!

 

Felkértek, hogy a rendgyűlés és bizonyos értelemben az egész Jézus Tár­sasága nevében néhány szóval köszönetet mondjak önnek, miután elfogadták lemondását általános rendfőnöki szolgálatáról.

Ezt a küldetést bízta önre a Társaság több mint nyolc évvel ezelőtt, amikor ugyanebben az aulában, 2008. január 19-én, igen nagy szavazati többséggel megválasztották. E választás nagy örömmel töltötte el a 35. általános rendgyűlés résztvevőit, mert teljesen meg voltak győződve arról, hogy helyesen döntöttek, amikor önre bízták Társaságunk vezetését.

Ma, visszatekintve azokra az évekre, amikor ön volt az általános elöljáró atyánk, hálásan köszönjük az Úrnak azt a sok jót, amelyben ré­szesültünk, mi, az egész világon elterjedt Jézus Társasága, az egyház és mindazok az emberek, akiknek felajánljuk szolgálatunkat.

Köszönjük személyes stílusát. Mindazok, akik ismerik és találkoztak önnel, beszélnek szívélyességéről, közvetlenségéről, egyszerűségéről, és arról, hogy milyen megközelíthető volt és barátságos mindenkivel, le­gyen az illető egyszerű ember vagy magas rangú személy. Azokra, akik évekig együtt éltek önnel a kúrián, nagy benyomást tett állandó mosolya és jó humorérzéke. Emlékezetük szerint sohasem látták távolságtartónak, komornak, feszültnek, haragosnak pedig végképp nem.

Szívélyes részvétele a közösségi összejöveteleinken mindig szeretetet, bizalmat, nyitottságot és bizakodást keltett a világ minden tájáról egybegyűlt rendtestvéreinkben, akik bátorítva érezték magukat apostoli munkájukban. Olyan elöljáró volt, akit kedveltünk, közelinek és testvérinek éreztünk, egyszóval szerettünk.

Köszönjük, hogy ösztönözni tudta szerzetesi életünket és elkötelezettségünket küldetésünk iránt.

Szüntelenül emlékeztetett minket küldetésünk egyes vidékek, népek vagy tartományok szűk határait meghaladó, egyetemes jellegére, és lelki elmélyülésre hívott bennünket, hogy elkerüljük a középszerűség és a felszínesség veszélyét. „Egyetemesség” és „mélység”: ezt a két szót gyakran hallottuk öntől, és nem felejtjük el őket.

Arra buzdított minket, hogy ne legyünk „szórakozott” jezsuiták, hanem „érezzük át és ízleljük a dolgokat belülről”, hogy a problémáknak, korunk apostoli kihívásainak a gyökeréig hatoljunk, használva értelmünket, tanulmányainkat és szívünket, hogy Isten szemével lássuk a világot. Azt kívánta, hogy legyünk képesek osztozni az emberek örömeiben és aggodalmaiban, megérteni testvéreink kérdéseit, és kísérni őket Isten jelenléte és akarata jeleinek keresésében és megtalálásában, valamint a Szentlélek indításainak megérzésében, amelyek az új, digitális kultúra által fémjelzett, globalizált és rohanó világ külső megjelenése és felszíne alatt rejtőznek.

A derűs bölcsesség példáját adta nekünk, amely kifejeződik a képekben és mélyenszántó gondolatokban gazdag szentbeszédeiben, és abban a meghívásban, hogy szerzetesi életünket a maga teljességében éljük meg, gyakorolva a mindennapi megtérés valóságát. E homíliákat gazdag lelki tapasztalataiból és apostoli munkásságából merítette. Gyakran hallhattuk bennük Ázsia nagy látóhatárai felé irányuló küldetésének visszhangját.

Személyének ezek az adottságai és létezésmódja nem csökkentette azt a tényt, hogy nagyon odaadóan végezte a Társaság kormányzásának munkáját, hogy megfeleljen a 35. Általános Rendgyűlésen kifejezett várakozásoknak. Ezekben az években az ön vezetésével és bátorításával megvalósult a provinciák struktúrái újjáalakításának nagy munkája a világ különböző részein. A felsőbb elöljárókat gyakran kérte fel arra, hogy tekintsenek előre, és fontolják meg, hogy esetleg nincs-e túl sok mű a provinciájukban. A provinciálisok konferenciáit és azok elnökeit arra buzdította, hogy válaszoljanak azokra a kihívásokra, melyek meghaladják a provinciák vagy régiók határait.

A generális kúriája nagyon dinamikus és kreatív próbálkozások laboratóriuma volt, keresve az egyetemes Társaság újfajta szolgálatát. Kormányzási stílusa nem volt individualista vagy központosító, inkább nyitott a segítség befogadására és közvetlen munkatársainak osztott felelősségű csapatmunkába való bevonására. Gyakran és eredményesen alkalmazott munkacsoportokat és bizottságokat bonyolult problémák megoldására, továbbá felállított, újjászervezett és hatékonyabbá tett titkárságokat, például azokat, amelyek az ökumenizmussal, a vallások közötti párbeszéddel és a közép-, illetve felsőfokú neveléssel foglalkoznak.

A kúria archívumát és történelmi intézetét ugyancsak újjászervezte. A munkakörülmények is megújultak, barátságosabbá és praktikusabbá lettek. A kúria és a Via dei Penitenzierin fekvő épület teljesen fel lett újítva. Az aula pedig, amelyben most tartózkodunk, méltó csúcspontja a vezetői csoportja által végzett munkáknak.

Ön emlékeztetett bennünket arra is, hogy az intellektuális apostolkodás legyen továbbra is a Társaság egyházban és a világban végzett szolgálatának egyik fő jellemzője, és hatásosan erősítette egész Társaságunk elkötelezettségét azon római intézmények és küldetések támogatása iránt, melyeket a Szentszék az egyetemes egyház javára bízott ránk.

Előmozdította körünkben azt, amit „a felelősség kultúrájának” lehetne nevezni. Az angol nyelv nagyon kedveli az „accountability” szót, mely azt jelenti, hogy el kell számolni, s meg kell felelni a kapott feladatoknak és bizalomnak. Ez vonatkozik minden felelősségünkre, az apostolkodás és a vezetés terén egyaránt.

Különösképpen biztosította, hogy a Társaság legyen képes súlyos helyzetek kezelésére, amelyekben szükség volt és van beavatkozásra, például a kiskorúak bántalmazása terén. Itt az egész egyház közösségével együtt rá kellett lépnünk az elkövetett bűncselekményekre való reagálás, a megtérés és megtisztulás fájdalmakkal teli ösvényére. Még sok tennivalónk van, hogy a kiskorúak védelmezésének igazi szószólóivá legyünk, de sok mindent tettünk már.

Társaságunkat vezető működésének más fontos elemei is vannak, melyeket nem szeretnénk elfelejteni.

Nagyon elfoglalt volt, és sokat utazott, először is azért, hogy megismerje az egyetemes Társaságot, különösen azokat a vidékeket, ahol generálissá választása előtt nem járt. Aztán azért is utazott sokat, hogy mindenütt kiismerje magát és jelen legyen, bátorítson, osztozzon, és mélyebb ismeretre tegyen szert. Sok levelet írt, számos beszédet tartott, sok beszélgetésben és megannyi eszmecserében vett részt aktívan és figyelmesen. A nagyszámú – csaknem valamennyi – meglátogatott provinciában és találkozói során a jezsuiták, munkatársaik és barátaik egyaránt örömmel és hálával fogadták, mint az ihlet és a vezetés forrását. Mindig bőkezűen és örömmel adta magát és szolgálatát az egész Társaságnak. Nem volt a maga ura, hanem az Úr és Társaságának a szolgája: az elmúlt nyolc esztendőben konkrétan a miénk. Mindezért hálásak vagyunk önnek.

A prokurátorok 2012-es gyűlésén, melynek első alkalommal volt afrikai helyszíne, Nairobiban, hosszú beszámolót tartott Társaságunk állapotáról, objektívan és alaposan bemutatva helyzetünk pozitív és negatív elemeit is, hogy megfelelő lelkiismeret-vizsgálatot végezhessünk. Ma is emlékszünk, miként jellemezte éles szeműen a jezsuiták három típusát: azokat, akik teljesen készen állnak a küldetésre; azokat, akik jól dolgoznak ugyan, de nem olyan szabadok, amilyennek azt az ignáci magis megkívánja; s azokat, akik sajnos a szabadság súlyos hiányában szenvednek. Ez a beszámoló ma is érvényes dokumentum, mely segített, hogy előkészüljünk erre az általános rendgyűlésre, mely most lép döntő szakaszába.

Azt az áttekintését sem szeretnénk elfelejteni, amellyel a Társaság helyreállításának kétszázadik évfordulója alkalmából, 2014-ben felfrissítette bennünk rendkívüli történetünk tudatát és az ebből származó felelősséget, valamint önazonosságunk és küldetésünk közös tudatát és ismeretét.

Bátorító és ösztönző vezetését a Jézus Társaságán kívül is nagyra értékelték. Egy ideig a Legfőbb Szerzetesi Elöljárók Uniójának elnökhelyettese, majd elnöke volt. Férfi és női szerzetesek egyaránt nagyra becsülték és kamatoztatták szolgálatát. Ahogy a pápák többször is emlékezetünkbe idézték: nem hagyhatjuk figyelmen kívül azt a tényt, hogy Társaságunknak mindig volt szerepe és felelőssége az egyház apostolkodó szerzetesi életében. Jól mutatta és személyesítette meg e felelősséget. Nem a véletlen műve volt, hogy a generálisok önt választották meg képviselőjüknek az akkoriban tartott szinódusokon. Ezek során szellemi szabadság, eredetiség, bátorság és széles látókör jellemezte felszólalásait, amelyek jól mutatták kiterjedt tapasztalatait, a különböző kultúrák és az egyházban létező életállapotok alapos ismeretét, valamint a missziók teológiájának megújítására való igényt. Okunk van feltételezni, hogy ön is szerepet játszott Ferenc pápa buzdításában, hogy újítsa meg a szinódusok eljárásrendjét. Ezért nem meglepő, hogy a család kérdését tárgyaló két szinódus idején a pápa felkérte, hogy tevékenyen vegyen részt abban a bizottságban, mely e szinódusok összefoglalásának hatalmas munkáját végezte, elkészítve záródokumentumukat.

A generális vezet bennünket, ugyanakkor képviseli is rendünket az egyház egyetemes kormányzati szervezetének egyéb testületei előtt. Ön személyesen biztosította a római kúria különböző dikasztériumaival való jó és építő kapcsolatokat azzal, hogy rendszeresen látogatta legfelső veze­tőiket. A jezsuiták pedig úgy érezték, hogy jó kezekben vannak, amikor magára vállalta problémáikat, mert tudták, hogy világosan és határo­zottan képviseli ügyüket, és megvédelmezi őket, amikor ez helyénvaló és szükséges. Érezték, hogy nyugodt bizalommal vezeti őket, egy olyan szolgálat szellemében, amely nem szervilis, hanem hiteles és felnőttekhez illő sentire cum Ecclesia [együttérzés az egyházzal], Szent Ignác óhajának és Társaságunk sajátosságainak megfelelően.

Végül ön volt az első olyan generális, aki megélte, hogy egy jezsuitát választottak pápává – ez legtöbbünk számára valóban váratlan és nehezen elképzelhető dolog volt. Egy jezsuitát, aki mielőtt püspök és bíboros lett volna, provinciális volt, aki két általános rendgyűlésen is részt vett ebben az aulában, és akit most fehér ruhában látunk, amint lete­kint a Szent Péter-bazilika erkélyéről. Ez történelmileg példátlan helyzet, amelynek következményeit a jelen rendgyűlés során lesz alkalmunk átgondolni. De most csak köszönetet szeretnénk mondani önnek.

Nagyon köszönjük, hogy kezdettől fogva képes volt közvetlen és baráti érintkezésbe lépni Ferenc pápával. Ennek jó hatásait egész Társaságunk azonnal megtapasztalta. Ezt az önre jellemző egyszerűséggel és tapintattal tette, és ez megóvta Társaságunkat és valamennyiünket az új helyzetből fakadó minden nehézségtől. Jézus Társasága, mint mindig, továbbra is teljesen a pápa rendelkezésére áll küldetések végzésére, ugyanakkor számos alkalommal érezte a pápával való lelki harmóniát, amely természetes következménye közös identitásunknak és szerzete­si lelkiségünknek, s amely újra felélesztette szeretetünket és vágyunkat, hogy Krisztus helytartójának rendelkezésére álljunk az egyházért és az emberiségért végzett szolgálata során. Éljük küldetésünket az egyházban és az egyházzal. Hivatásunk Jézus hirdetése és szolgálata a határte­rületeken. Érezzük, hogy együtt vándorlunk Isten népével, szolidárisak vagyunk a szegényekkel és minden szenvedővel, keressük és felismerjük Isten jelenlétét és működését mindenben, a világ végső határáig és a történelem mélységeiig… Evangelii gaudium, az evangélium hirdetésének öröme: ez az egyház küldetése és Társaságunk küldetése az egyházban és a világban.

Kedves Adolfo atya, ön megtapasztalta életében azt az örömet, amelyre testvérünk, Krisztus helytartója hív minket. Ezt látjuk az ön békés bölcsességében. Köszönjük, hogy mind a mai napig vezetett és kísért bennünket, ebben a szellemben, mint Jézus Társaságának testét.

Köszönjük, Isten önnel! Továbbra is mindig legyen önnel az Úr! Imá­inkkal kísérjük önt.

 

Róma, 2016. október 3.

 

Federico Lombardi SJ

 

 

  1. BRUNO CADORÉ OP SZENTBESZÉDE

MEGNYITÓ SZENTMISE AZ IL GESÙ-TEMPLOMBAN

  1. OKTÓBER 2.

 

A szentmise olvasmányai: Hab 1,2–3; 2,2–4 ; Zsolt 94; 2Tim 1,6–8.13–14; Lk 17,5–10

 

„Növeld bennünk a hitet!” (Lk 17,5)

 

Az Urunkhoz intézett sürgető kérés a lehető legszebb ima általános rendgyűlésetek megnyitására. Az imént felolvasott evangéliumban Jézus két okot hangoztat, amely megmutatja, miért annyira megfelelő ez az imádság. Szükségünk van a hitre, még ha látszólag olyan kicsiny is, mint egy mustármag, mert nagy merészségre vállalkoztok: megcélozzátok a valószínűtlent. Ha „ennek az eperfának azt mondjátok: »Szakadj ki tö­vestől, és verj gyökeret a tengerben!«, engedelmeskedni fog nektek”. Azért is szükséges ez a hit, mert arról van szó, hogy megértsük: még ha a valószínűtlent célozzuk is meg, bátran azt kell megvallanunk, hogy „haszontalan szolgák vagyunk, csak azt tettük, ami a kötelességünk volt!”. Egy olyan gyűlés, mint a tiétek, mely az evangélium hirdetésének gazdag hagyományában gyökerezik, és különféle tapasztalatokkal rendelkező, sok különböző emberből áll, kétségkívül két viselkedésmód között kell, hogy ingadozzon. Az egyik az, hogy állandóan arra kell meghívni a Társaságot, hogy a valószínűtlent merészelje megcélozni, a másik pedig az, hogy ezt az evangélium által megkövetelt módon tegye, vagyis azzal az alázattal, amely tudatában van annak, hogy e szolgálat során, melynek végzésére minden emberi energiát be kell vetni, „minden Istentől függ”.

De képesek vagyunk-e arra, hogy meg merészeljük célozni a valószínűtlent, az evangélium merészségével és alapítótok, Szent Ignác merészségével, aki a mustármagnyi kicsinységű Társaságot kritikus időpontban alapította, amikor mérhetetlenül nagy kihívásokkal szembenézve csak a testvéri szeretetre támaszkodhatott? Úgy látom, ez az a kérdés, amellyel Habakuk próféta küszködött: „Meddig kiáltok még, Uram, és nem hallgatsz meg engem? Kiáltozom hozzád: »Erőszak!«, és te nem szabadítasz meg engem?” Sokan közületek sorolhatják a próféta kifakadásait, melyek érthetővé teszik, hogy ilyen erős kifejezésekkel fordul Istenhez. Ma is azok torzítják el a világot, akik összeharácsolják azt, ami nem is az övéké, mindenekelőtt a saját érdeküket szolgálják, a világot számtalan elfelejtett és manipulált ember vérével építik, és folytonosan új bálványokat találnak ki. Olyan erőszakról van itt szó, amely nők és férfiak, társadalmak és népek emberi ábrázatát torzítja el. Ebben az összefüggésben nem is az a legvalószínűtlenebb teljesítmény, hogy en­nek az erőszaknak emberi kezeinkkel, értelmünk és képességeink segítségével megálljt tudunk parancsolni, és e világot egy kissé jobbá tudjuk tenni. Természetesen meg kell kísérelnünk újra összekapcsolni a szétszakítottat, de a valószínűtlent vállaló merészség inkább azt jelenti, hogy az összekapcsoló fáradozás közepette hallhatóvá kívánjuk tenni annak hangját, aki minden ellenállás ellenére vezeti népét, és hűségével életet és erőt ad neki. Adja meg nektek az Úr azt a kegyelmet, hogy megfontolásaitokon és megkülönböztetéseiteken keresztül ő vezessen benneteket abbéli elszántságotokban, hogy feladataitok, szavaitok és szolidaritásotok által hallhatóvá tegyétek annak mindig meglepetésszerű hangját, akiben a világ reménykedik, aki legyőzi a halált, és megteremti az életet, annak hangját, akinek nagyobb dicsőségére irányul törekvésetek.

E merészség nem naivitás, hanem realista törekvés. Pál apostol Timóteushoz írt második levelében megmagyarázza, hogy miért. Merészségünk először is azért realista, mert korábban kapott ajándékra támaszkodik. „Szítsd fel magadban Isten kegyelmi ajándékát, amely kézrátételem által benned van” (2Tim 1,6). Ez a felhívás emlékezetünkbe idézi Pál apostol más felhívásait: „…az igyekezetben nem lusták, lé­lekben buzgók [legyetek]: az Úrnak szolgáltok!” (Róm 12,11). „A Lelket ki ne oltsátok!” (1Tessz 5,19). „Ne szomorítsátok meg Isten Szentlelkét” (Ef 4,30). Az olyan rendgyűlésnek, mint amilyen a ti ma kezdődő ülésetek, valószínűleg az a fő feladata, hogy a Szentlélek működése iránti hűségből bátorságot merítsen a valószínűtlen megcélozásához. E Lélek által fenntartott lelkesedésben meg kell találnotok a hűség erejét és kreativitását, hogy elvezessen a másikhoz, aki szívetekben felfakasztja az együttérzés forrását, és megerősíti töretlen kapcsolatunkat a ránk bízottakkal.

E merészség azért is realista, mert szüntelenül azzal keresi az egységet, aki Pált hírnökké, apostollá, tanítóvá és szenvedéseinek részesévé tette, vagyis Megváltónkkal, Jézus Krisztussal, aki megvalósította a valószínűtlent, amikor legyőzte a halált, s az evangéliumon keresztül felragyogtatta az életet és a halhatatlanságot (2Tim 1,9–12). Az evangelizálás merészsége ennek a Megváltónak az arcára irányul, akinek a hangját hallhatóvá, titkát pedig érzékelhetővé igyekszik tenni. E hang titka, hogy csak ő meri mondani: amikor valaki alázatosan szembenéz az abszurdummal, akkor az e világban odaadott élet megnyitja az utat az új élet megszületéséhez.

„Növeld bennünk a hitet!” – kérik az apostolok. De hogyan született meg bennük ez a kérés? Hogyan fogunk mi, a saját időnkben, meg­felelni annak a sürgető szükségességnek, hogy a hit embereként éljünk, a tevékenységben szemlélődők legyünk, akik életüket valóban másoknak adják oda? Emlékeztek: Lukács evangéliumának ma hallott szakasza a testvérek egymás közötti életére vonatkozó jézusi tanítás után követ­kezik. Elkerülhetetlen, hogy botrányok történjenek, és óvakodnunk kell attól, hogy a kicsinyek közül akár csak egyetlenegyet is bűnre vezessünk. Ezután beszél Jézus a megbocsátásról, amelyet fáradhatatlanul, újra meg újra meg kell adnunk testvérünknek, egyszer, sőt hétszer… Ezek után terjesztik elő kérésüket az apostolok. Alapjában véve mindig ugyanarról van szó: Isten országához hasonlóan soha sincs tőlünk messze a valószínűtlen. Kétségkívül szenvedélyesen kell keresnünk e világban a bölcsességhez vezető utakat, amelyeken járva az emberi szavak és tervek értelmet nyernek, amikor az emberek számára vendégszerető világot igyekszünk építeni. Az azonban, ami e szenvedélyes keresésnek belső tüzet ad, nem más, mint a konkrét és néha igen egyszerű, de gyakran nagyon nehéz megbocsátásnak a tapasztalata. Ez a tapasztalat, mely valamilyen ellenségeskedés legyőzése, újra és előfeltételek nélkül bőségesen adományozza az életet. E tapasztalat ahhoz a felfedezéshez vezet, hogy sokkal erősebb és szebb életet hordozunk magunkban, mint gondolnánk, olyan életet, amely akkor leli meg teljes igazságát, amikor kilép önmagából, és a másiknak adja magát. Ez egy testvéri élet tapasztalata, melynek tanúsága nagyon szükséges napjainkban. Azt gondolom, hogy a mai evangéliumban Jézus nem fölöslegesen kezd beszélni erről az egyszerű szolgálatról. Pontosan kinek kell így szolgálni? Egy asztaltársaságnak, a bűnösök asztalának, amelyre mindenki, vakok és bénák, farizeusok és vámosok, házasságtörők és tisztességes emberek egyaránt meg vannak híva. Alapítótok, Ignác így imádkozott: „Urunk Jézus, taníts meg arra, hogy nagylelkű legyek, úgy szeresselek téged, ahogy megérdemled, úgy adjak, hogy ne számolgassak, úgy harcoljak, hogy ne törődjek a kapott sebekkel, dolgozzak, anélkül hogy pihenést keresnék. Dolgozzak, anélkül hogy más jutalmat kapjak, mint azt, hogy tudjam: ma a te szent akaratodat teljesítettem.” Nemde ma is meghívás ez arra, hogy odaszánjuk magunkat ennek az asztalnak a szolgálatára?

Ez az emmauszi asztal, ahol az egyszerű szolga úgy tanulja meg életfeladatát, hogy engedi vezetni magát első társa, az Üdvözítő, Jézus Krisztus által.

„Növeld bennünk a hitet!”

 

 

JAMES E. GRUMMER SJ SZENTBESZÉDE

SZENTLÉLEK-MISE A SANTO SPIRITO IN SASSIA TEMPLOMBAN

  1. OKTÓBER 14.

 

A szentmise olvasmányai: 1Kor 12,3b–7.12–13; Jn 20,19–23

 

Szent Ignác szinte semmit sem hagyott ránk írásaiban a Szentlélekről, kivéve azt a néhány sort lelki naplójában, amelyet a szegénységről szóló megfontolása alkalmával jegyzett fel. Ennek oka talán csak az óvatosság volt, mert egyes kortársai azt gondolták róla, hogy úgy néz ki és úgy beszél, mint az alumbradosnak nevezett férfiak szoktak. A noviciátusban hallhattatok róluk a történelemórákon. Ezek az eretnekek megvilágosítottnak tartották magukat, úgy hitték, hogy közvetlen kapcsolatban állnak a Szentlélekkel, és közvetlen kinyilatkoztatásokat kapnak tőle. Hasonló külső megjelenése miatt több inkvizítor is vizsgálatot indított Szent Ignác ellen, legalább nyolc peres eljárás során. Ignác 1545-ben írott egyik levelében, melyet a portugál királynak küldött, beszámol arról, hogy eretnekséggel gyanúsítva hatvannégy napot töltött különböző börtönökben.

Minthogy Szent Ignác ritkán írt a Szentlélekről, annál értékesebb, amikor találunk erre példát. A Lelkigyakorlatok könyvében csak hatszor szól kifejezetten a Szentlélekről, és e hat szöveg közül öt csupán szentírási idézet, és abban a kiegészítő részben szerepelnek, amely az Urunk Krisztus misztériumairól való szemlélődéshez szolgáltat anyagot. Az egyik idézet az imént hallott evangéliumi szakasz szemlélődési pontjaként szerepel. Hadd idézzem ma reggel a Lelkigyakorlatok könyvének 304-es számú szövegrészét, mert a Szent Ignác által előterjesztett három pont jó lencsét nyújt a Szentlélek szemléléséhez, akinek a segítségét kérjük a mai eucharisztiában.

„(1) A tanítványok, Szent Tamás kivételével, együtt voltak (a zsidóktól való félelem miatt). (2) Zárt ajtók mellett megjelent nekik Jézus, és megállva köztük mondotta: (»Békesség nektek!«). (3) Megadja nekik a Szentlelket: (»Vegyétek a Szentlelket! Akinek megbocsátjátok bűneit, az bocsánatot nyer.«).”

Látjuk, hogy a lépések, melyeket Ignác e három pontban előterjeszt, egészen egyszerűek: a félelemből az örömbe és az adománytól a küldetés felé tartunk. Ezeket a lépéseket kell megtennie minden jezsuitának és minden általános rendgyűlésnek. Mondhatjuk, hogy némi félelem kísér minket a ma és a következő napokon végzendő munka során. Talán attól tartunk, hogy életünk hátralévő részében kiscsoportos megbeszéléseken kell részt vennünk, vagy fülhallgatókkal a fejünkön ebben az aulában kell ülnünk. Komolyra fordítva a szót: a Társaságunk állapotáról szóló beszámoló olyan ijesztő kihívásokat tartalmaz, melyek félelemmel tölthetnek el bennünket: az egyén szívének problémái, Jézus Társasága, az egyház és a mai világ gondjai megrettenthetnek bennünket. Talán elriadunk attól, hogy valamelyikünket felkérjük, hogy vállalja a generális hivatalát, mindnyájunk javára, vagy talán attól félünk, hogy az új generális milyen feladatot jelölhet ki számunkra.

Sokféle félelem létezik, de ezek mind hiábavalók. Fontosabb az az öröm, amely a feltámadt Úrral történő valamennyi találkozást kíséri. Ő elűz belőlünk minden esetleges félelmet. Életünkben és szolgálatunkban újra meg újra megtapasztaljuk a feltámadt Urat, kezeinek és oldalának sebeiben, legkisebb embertestvéreinkben, rendtársainknak, az Úrban való barátainknak elesettségében. Örömmel tapasztaltuk meg egymásban a keresztre feszített és feltámadt Urat a múlt heti közös gondolkodás és ima során, az Úrban való régi és új barátokkal történt találkozásokkor. Félelmeink ellenére, vagy talán félelmeink miatt Jézus örömmel tölt el bennünket.

Az öröm csak egyike azoknak az ajándékoknak, amelyeket a feltámadt Úrnak köszönhetünk. A múlt héten megkaptuk azt az adományt is, hogy felismerhettük a Szentlélek működését a Társaságban, az egyházban és a világban, minden ember szívében. Elmélyítettük annak az adománynak az értékelését, hogy olyan csoportnak vagyunk a tagjai, amely a kereszt zászlaja alatti küzdelemre kötelezte el magát. A Szemlélődés a szeretet elnyerésére azt kéri, elmélkedjünk a kapott ajándékokról, hogy szabadon szolgáljunk velük Adományozójuknak, aki így akarja meggyógyítani és megáldani az elbukott világot. Mennyi aján­dék, melyek szüntelenül áramlanak, mint a Szent Péter téri szökőkutak zuhatagjai!

A teremtés, a megváltás és a megszentelés ajándékainak betetőzéseképpen az evangélium beszámol a Szentlélek nagy ajándékáról és a kiengesztelődés ajándékáról, melynek sajátos jelentősége van a miénkhez hasonló papi szerzetesrendek számára. Akár pappá vagyunk szentelve, akár nem, a keresztség és a szerzetesi fogadalmak által Isten irgalmának eszközei vagyunk, akik készek „kibékíteni az ellenségeskedőket”, amint a Formula Institutiban olvassuk. Az irgalmasság e szentévében a mai evangélium különösen fontos, mert arra emlékeztet, hogy működjünk együtt Istennel, aki keresi az elveszett bárányt, házának minden szögletét kisepri, hogy megtalálja az elveszett ezüstpénzt, és soha nem szűnik meg sarut adni a lábunkra, felöltöztetni, és gyűrűt húzni az ujjunkra.

Ma reggel arra küld minket az Úr, hogy generálist válasszunk. Bezárkózunk egy emeleti terembe, nem félelemből, hanem azért, hogy jobban meghalljuk a Szentlélek suttogását. Nem félünk, mert erősen hisszük, hogy a Szentlélek irányítja szavazásunkat, s hogy – a Formula 84. pontja szerint – „a megválasztott nem utasíthatja vissza az eredményt”. Arra küld az Úr, hogy figyelmesen hallgassunk, de arra is, hogy – ha elemre volna is szükség a lelki hallókészülékünkben – bízhatunk abban, hogy a testvérek e csoportja által a Szentlélek megnevezi azt, akit ő választ. Bízhatunk abban, hogy Jézus megadja nekünk az ő Lelkét, akármennyire bezárkózottnak is érezzük magunkat.

Igazából nem vagyok meggyőződve arról, hogy az óvatos okosság tartotta vissza Ignácot a Szentlélek emlegetésétől, mert az inkvizíció sohasem félemlítette meg. Örömöt érzett olyan pillanatokban, melyek a Lelkigyakorlatok harmadik hetének sajátosságai. Az inkvizíció eljárásairól ezt írta a portugál királynak: „Ha minden e világi hatalmat és gazdagságot ígérnének is, akkor se kívánnám, hogy ezek ne történjenek meg velem. Az igazat megvallva azt kívánom, hogy még sokkal rosszabb dolgok érjenek engem a Fenséges Isten nagyobb dicsőségére.” Azt hiszem, Ignác azért beszélt oly keveset a Szentlélekről, mert nem akarta, hogy a szavak elvonják a kétkedők és az inkvizítorok figyelmét a Szentlélek működéséről, az öröm, az ajándékok és a küldetés megtapasztalásáról, melyek a Szentlélektől érkeznek hozzánk. Az, hogy Ignác nem beszél a Szentlélekről, több teret ad minden személynek, hogy egyedi módon és személyesen lássa és tapasztalja meg a Szentlélek működését.

Kérjük, hogy mialatt ma reggel az eucharisztiát ünnepeljük ennél az oltárnál, a Lélek töltse be csendünket örömmel és minden egyéb adománnyal, melyre szükségünk van, hogy elvégezzük azt a különleges küldetést, hogy a mai napon megválasszuk azt, akit az Úr választ.

 

 

 

 

 

  1. ARTURO SOSA SJ SZENTBESZÉDE

HÁLAADÓ SZENTMISE AZ IL GESÙ-TEMPLOMBAN

  1. OKTÓBER 15.

 

A szentmise olvasmányai: Sir 39,6–10; Róm 15,2–7; 16,17–18.25–27; Mk 13,33–37

 

Szeretett testvéreim!

 

Néhány nappal ezelőtt éppen ebben a templomban, ahol Szent Ignác és Pedro Arrupe hamvait őrzik, P. Bruno Cadoré arra hívott bennünket, hogy a hit embereinek sajátos magatartását követve merészen vállalkoz­zunk a valószínűtlenre. Törekedjünk arra, hogy hozzájuk hasonlóan az emberiség összetett valóságában tanúságot tegyünk Krisztusról. Felszólí­tott bennünket, hogy tegyük félre a félelmet, és evezzünk a mélyre. Hű­ségesen és kreatívan legyünk jelen az általános rendgyűlésen.

Persze az a merészség, amelyre szükségünk van, hogy Krisztus Jézus küldetését szolgáljuk, csak a hitből származhat. Ezért elsősorban Istenre tekintünk, mert egy a ti Atyátok, a mennyei, amint az evangélium mondja. A Formula Instituti 1. pontja is így fogalmaz: „[a jezsuita t]artsa mindig szem előtt elsősorban Istent, azután pedig ennek az institútumnak jellegét, mely az Istenhez vezető út.” Valóban, egész szívünket, mindegyikünk szívét és Társaságunk testének szívét összhangba akarjuk hozni Istennel, irgalmas Atyánkkal, aki maga a tiszta szeretet. Ő a mi vezérelvünk és alapigazságunk.

Ha hitünk megfelel Mária, Jézus anyja és a Jézus Társasága anyja hitének, akkor merészségünk még ennél is messzebb mehet. Nemcsak a valószínűtlent, hanem a lehetetlent is megcélozhatjuk, mert Istennek semmi sem lehetetlen, ahogy Gábor arkangyal mondja az angyali üdvözlet alkalmával (Lk 1,37). Ez ugyanaz a hit, mint Avilai Szent Terézé, a Jézusról nevezett Terézé, akiről a mai napon emlékezünk meg az egy­házban. Teréz is félelem nélkül Istenre hagyatkozott, hogy a valószínűtlenre és a lehetetlenre vállalkozzék.

Kérjük tehát Urunktól ezt a hitet, hogy magunkévá tegyük Mária válaszát a kapott rendkívüli hivatásra: „Íme az Úr szolgálóleánya, legyen nekem a te igéd szerint.” Ahogy Ignác és első társai, és ahogy oly sok rendtársunk a kereszt zászlaja alatt egyedül az Úrnak és az ő egyházának szolgálva küzdött és küzd, mi is úgy akarunk segíteni abban, ami ma lehetetlennek tűnik, vagyis az igazságosságban kiengesztelődött emberiség megvalósításában, mely békében él egy jól berendezett közös otthonban, ahol mindenki számára van hely, mert fivéreknek és nővéreknek, ugyanazon egyetlen Atya fiainak és leányainak ismerjük el egymást.

Ezért ma megerősítjük Szent Ignácnak a Rendalkotmányban megfogalmazott meggyőződését: „A Társaság léte nem emberi eszközöknek köszönhető. Ezek által tehát megőrizni és gyarapítani sem lehet, hanem csak mindenható Urunk és Istenünk, Jézus Krisztus kegyelmével. Egyedül Őbelé kell vetnünk reményünket” (812).

Az általános rendgyűlés csak Istenen alapuló reménnyel és csupán Isten által fogja végezni megfontolásait, és abban segíteni, hogy felelősségünket gyakorolva jó állapotban teljesen megőrizzük és gyarapítsuk a Társaság egész testét (vö. RA 719).

A Társaság testének megőrzése és gyarapítása szoros kapcsolatban áll valamennyi tag és mindazon közösségek lelki életének mélységével, amelyekben rendtársaink élete és küldetése zajlik. Ugyanakkor rendkívül nagy intellektuális mélységre van szükség, hogy alkotó módon gondolkodjunk a lehetőségekről, amelyekkel Jézus Krisztus küldetésében való szolgálatunkat az ignáci magis kreatív feszültségének szellemében hatékonyabbá tehetjük. Hogy arról gondolkodjunk, miként érthetjük meg a maga mélységében az emberi történelem jelenlegi pillanatát, és hogy közreműködjünk olyan alternatívák keresésében, melyek segítségével legyőzhetjük a szegénységet, az egyenlőtlenséget és az elnyomást. Olyan gondolkodásra van szükségünk, mely nem engedi, hogy abbahagyjuk a mai állapotnak megfelelő teológiai kérdések felvetését, és így elmélyítsük hitünk megértését, kérve az Urat, hogy növelje bennünk a hitet.

Nem vagyunk egyedül. Jézus társaiként mi is a megtestesülés útján akarunk járni, és azokkal az emberekkel akarunk azonosulni, akik az igazságtalanság következményeitől szenvednek. Jézus Társasága kizá­rólag másokkal együttműködve képes gyarapodni, csak ha a legkisebb Társasággá válik, amely együttműködik másokkal. Ügyeljünk beszédmódunk csapdáira. Mi az együttműködést akarjuk erősíteni, s nem pusztán olyan embereket keresni, akik együttműködnek velünk, a műveinkkel, mintha csak nem akarnánk elveszíteni az utolsó szó jogát. Nagylelkűen kívánunk együttműködni másokkal az egyházon belül és kívül, abban a tudatban, hogy Istenben megtapasztaltuk a meghívást a részvételre Jézus Krisztus küldetésében. Ez a küldetés nem kizárólag a miénk, hanem osztozik benne sok férfi és nő, akik mások megszentelt szolgálatát végzik.

Az együttműködés révén, Isten kegyelmével új társakat is fogunk találni, hogy másokkal együtt a mi apostoli testünkbe meghívott munkások száma is növekedjék. Társaságunk tagjai mindig túl kevesen vannak, bármennyien legyenek is. Kétségtelen, hogy a Társaságunkba való hivatásokra irányuló imáinkat és igyekezetünket erősíteni kell, és folytatnunk kell azt a sokféle erőfeszítést, melyekkel valódi jezsuitává igyekszünk formálni rendtagjainkat. Legyenek tagjaivá e multikulturális testnek, mely arra hivatott, hogy tanúságot tegyen az emberiség interkulturális képének gazdagságáról, mint az Isten képére és hasonlatosságára teremtett emberek arcáról.

Tehát tegyük ma magunkévá Pál apostol szavait: „A béketűrés és a vigasztalás Istene pedig adja meg nektek, hogy Jézus akarata szerint egyetértés legyen köztetek, hogy egy lélekkel és egy szájjal dicsőítsétek Jézus Krisztusnak, a mi Urunknak Istenét és Atyját!” (Róm 15,5–6).

 

 

 

 

  1. ARTURO SOSA SJ SZENTBESZÉDE

ZÁRÓ SZENTMISE A SZENT IGNÁC-TEMPLOMBAN

  1. NOVEMBER 12.

 

A szentmise olvasmányai: 1Jn 4,7–16; Zsolt 144; Mk 16,15–20

 

Megkülönböztető megfontolásaink erőteljes megtapasztalásának végeztével szinte szédülés fog el bennünket, amikor arra gondolunk, mi következik ezután. Azt választottuk, hogy a Szentlélek leheletét követjük, és érezzük, hogy nehéz lesz e választásunkat úgy megtölteni életünkkel, hogy magatartásunk kifejezze e választást.

Lelkigyakorlataiban Szent Ignác a mindennapi életbe való átme­netként előírja a szemlélődést a szeretet elnyerésére. Ebben erősen visszhangzik János apostol első levele, melyet az imént hallottunk. Isten azt kívánja, hogy úgy ismerjük meg, mint aki maga a Szeretet. Ezért teszi magát jelen levővé Fiának küldetése által. Ez Isten szeretetének tette, mely életet ad nekünk, az egyetlen igazi életet, amelyre törekszünk. Isten, az Atya e tettével megvalósítja a szeretetnek azt a két tulajdonságát, melyeket Ignác említ az elmélkedés elején: „A szeretet inkább cselekedetekben nyilvánuljon meg, mint szavakban.” „A szeretet olyan csere, amelyben mindenki azt adja, ami az övé, és ami ő maga.”[118]

Ez a gondolat vezetett bennünket a rendgyűlés ülésein. A keresztre feszített Krisztus jelen volt törekvéseinkben, amelyek során megkülönböztetésünkkel igyekeztünk logikánkat, tetszésünket és nemtetszésünket meghaladva eljutni az Atya akaratával összhangban levő vigasztaláshoz. Jézus szenvedésének előestéjén az Olajfák hegyére ment, és ott tusakodott imájában, míg végül verejtéke vércseppekké változott, hogy elfogadja küldetésének következményeit, amelyek nagyon különböztek attól, amit ő szeretett volna, vagy amivel egyet tudott volna érteni. Minket is megrázott háborús helyzetekben élő testvéreink tanúbizonysága, így a szeretettől indíttatva egy emberként kiáltjuk:

„Vedd, Uram, és fogadd el teljes szabadságomat, emlékezetemet, értelmemet és egész akaratomat, mindazt, amim van, és amivel rendelkezem! Te adtad ezeket nekem. Neked adom vissza, Uram. Minden a tiéd, rendelkezz vele teljesen tetszésed szerint. Add nekem szeretetedet és kegyelmedet, és ez nekem elég.”

Ezen az általános rendgyűlésen újból megtapasztaltuk Isten szeretetét is, amely nagyon sokféle módon mutatkozik meg személyes életünkben és Jézus Társaságának testében. Újra elárasztott bennünket ajándékainak bősége, sokfélesége és mélysége. Mindaz, amit megtapasztaltunk, kegyelem s meglepő és szabad ajándék volt.

A döntéshozatal folyamata az általános rendgyűlésre összesereglett Társaságban szembesít minket azzal a kihívással, hogy a kiengesztelődés szolgái legyünk egy olyan világban, amely megfontolásaink ideje alatt sem csendesült. A háborúk okozta sebek tovább mélyültek, növekedett a menekültek áradata, a migránsok szenvedései egyre erősebben ráztak meg minket, a Földközi-tenger számos menekültet nyelt el, mialatt mi itt két hónapig együtt voltunk. A népek közötti és az egyes nemzeteken belüli egyenlőtlenségek egy olyan világ jelei, mely megveti az emberiességet. A politika, vagyis a közjót a magánérdekek fölé helyezni törekvő tárgyalások „művészete” a szemünk láttára tovább romlik. E valójában a nacionalizmus álruhájában rejtőzködő magánérdekek vezetőválasztásaikkal és döntéseikkel gátolják az integráció folyamatát és a világ polgáraiként való cselekvést. A politika küzd, hogy észszerű döntések emberséges módjáról gondoskodjék, és lemond arról, hogy terheket rójon a hatalmasokra. Az anyák és a gyermekek az egész világon mélységesen vágynak arra, hogy igazságosságon alapuló szociális viszonyok között, békében élhessenek. De ez az óhaj meghiúsulni látszik a konfliktusok és háborúk közepette, melyek elemésztik a szeretetet. Pedig csak a szeretet teszi lehetővé az életet.

Megkülönböztetéseink arra vezetnek, hogy a világot a szegények szemével nézzük, és együttműködjünk velük az igazi élet növekedése érdekében. Arra kaptunk meghívást, hogy a határterületekre menjünk, és megpróbáljuk megérteni, miképpen szállhatunk szembe azzal az egyetemes, globális krízissel, mely az emberek többségétől még a minimális életfeltételeket is megtagadja, és veszélyezteti az életet a Föld nevű bolygón, s teret nyissunk az evangéliumnak. Ezért apostolkodásunk szükségszerűen intellektuális. Az az irgalmas tekintet, melyet a keresztre feszített Krisztussal való azonosulásunk által kaptunk, lehetővé teszi számunkra, hogy elmélyítsük mindannak megértését, ami világunkban nyomasztja az embereket. A jelek, melyek evangélumhirdetésünket kísérik, alkalmasak arra, hogy kiűzzék a valóság félreértésének démonait. Azért tanulunk új nyelveket, hogy megértsük a különböző népek életét, és az üdvösség jó hírét valamennyiükkel megosszuk. Ha megnyitjuk szívünket a Szentlélek működése előtt, értelmünket pedig Isten szeretetének igazsága számára, akkor nem fogjuk olyan ideológiák mérgét inni, melyek igazolják az elnyomást, az emberek közötti hatalmaskodást és a természet kincseinek értelmetlen kihasználását. A meghalt és feltámadt Krisztusba vetett hitünk tesz képessé arra, hogy sok más jóakaratú emberrel együtt munkálkodjunk, s kezünket a beteg világra téve segítsük gyógyulását.

Menjünk hát, hogy mindenütt hirdessük az evangéliumot, Isten szeretetének tapasztalatától megvigasztalódva, aki Jézus társaiként egybegyűjtött minket. Az első atyákhoz hasonlóan hozzánk is kegyes volt az Úr Rómában, és az egész világra, minden emberi kultúrához küld bennünket. Bizalommal indulunk útnak, mert együttműködik velünk, és új jelekkel igazolja életünket és küldetésünket.

 

 

FÜGGELÉK

 

 

 

 

 

 

 

 

ÉLETÜNK KÜLDETÉS, ÉS KÜLDETÉS AZ ÉLETÜNK

AZ EGÉSZ TÁRSASÁGNAK

 

 

Krisztusban kedves testvérek!

 

Jézus Társasága most azzal a dinamikus folyamattal van elfoglalva, hogy magáévá tegye és végrehajtsa a 36. Általános Rendgyűlésen történt megkülönböztetés gyümölcseit. A folyamat felmérhetetlenül nagy kegyelem és erőteljes bátorítás volt előrehaladásunk útiránya számára. Azzal a szándékkal írom ezt a levelet, hogy meghívjam Jézus Társasága minden tagját, közösségét és apostoli művét, hogy a Szent Ignác-i elmélkedések ismétléseinek módján újra gondolják át a 36. Általános Rendgyűléstől kapott ajándékot.

A rendgyűlés határozatainak bensőséges ismeretére személyes imádság és a közösségeinkben és műveinkben folytatott megbeszélések által tehetünk szert, a küldetésünkben részt vevő munkatársakkal együtt. Buzdítom a felsőbb elöljárókat, a helyi elöljárókat és a művek igazgatóit, hogy az általános rendgyűlés eredményeinek imádság, megbeszélés és megkülönböztetés által való megismerésére teremtsenek alkalmakat, és hogy e tevékenységek gyümölcseit osszák meg a provinciákban és a konferenciákban.

 

Életünk küldetés

 

A rendgyűlés előkészítő részéből, valamint a világ és az egyház jelen helyzetének fényében a Társaság által észlelt hívásokból az általános rendgyűlés különösképpen hangsúlyozta az életünk és küldetésünk közti bensőséges egységet. Küldetésünket sok más emberrel együtt kaptuk, mint az evangélium örömének szolgái.[119]

Az élet és a küldetés elválaszthatatlan azok számára, akik azt választották, hogy a Jézus Társaságában követik Jézus Krisztust az egyház szolgálatában. Egyfelől tudjuk, hogy bűnös emberekből álló törékeny test vagyunk, akiket azért küldtek, hogy Jézus Krisztus kiengesztelő küldetésében részt vegyenek. Másfelől zarándokként élünk, akik mindig igyekeznek hasznot meríteni abból a feszültségből, mely az állandóan változó összetett környezetben megvalósítandó küldetésből származik.[120]

Az első társak velencei tartózkodásának képe szépen mutatja az élet és a küldetés bensőséges egységét. Ignác és ezen első jezsuiták mindegyike gyökeres megtérést tapasztalt meg életében. A Jézus Krisztus iránti szeretet mint ezen életmód választásának egyetlen oka, az evangéliumi szegénység, a szegényekhez való közelség, a küldetésre irányuló készség, valamint a megkülönböztetést és apostoli elkötelezettséget gyakorló közösség együttléte:[121] ezek voltak életük megváltoztatásának alapvető sajátosságai, melyek lehetővé tették Jézus Társaságának megalapítását.

A személyes megtérés a küldetésre szentelt élet nélkülözhetetlen dimenziója. Ez az a belső kiengesztelődés, amelyre Adolfo Nicolás generális atya meghívott minket a 2014. évi hivatalos (ex officio) levelekre adott válaszában.[122] A személyes megtérés[123] megadja nekünk azt a benső szabadságot, mely teljesen elérhetővé tesz a küldetésre. Az ilyen megtérés által kizárólag teremtő Urunkra hagyatkozunk, amint azt a Szent Ignác-i lelkigyakorlatok Fundamentuma kéri tőlünk, és belsőleg nyitottakká (indifferenssé) tesszük magunkat, úgyhogy csak azt kívánjuk és választjuk, ami jobban elősegíti annak a célnak az elérését, amelyre teremtve lettünk.[124]

Közösségi megtérés is szükséges, hogy megtapasztaljuk az élet és a küldetés közötti összhangot. A 35. Általános Rendgyűlés emlékeztetett arra, hogy maga a közösség küldetés.[125] Azért élünk együtt, mert arra kaptunk meghívást, hogy Jézus társai legyünk, éppen abból a célból, hogy részesedjünk életében és küldetésében.[126]

Közös életünk – barátokként az Úrban – az eucharisztiából születik, melyet Jézus emlékére végzünk. Ez az emlékezés nem csupán visszaemlékezés, hanem Jézus valóságos jelenlétének szentségi aktualizálása és vándorlásunk úti eledelének forrása. A keresztény közösség mindig megemlékezett azokról az üdvhozó folyamatokról, amelyekkel Isten felszabadította népét a rabszolgaságból, hogy Isten népévé tegye őket. Való igaz, hogy ha elhanyagoljuk vagy elvesztjük ezeket az emlékeket, visszaesünk az elnyomattatásba, gyűlöletbe, rabszolgaságba, bálványimádásba…[127]

Az eucharisztia ünneplése során Jézus Krisztusra emlékezünk, aki meghalt mindenki bűneinek bocsánatára, és feltámadt, hogy igazolja: ő az út, az igazság és az élet. Az eucharisztiában találjuk meg azt az erőt és táplálékot, mely képessé teszi a közösséget arra, hogy megtapasztalja a kiengesztelődést és megkülönböztesse életküldetését.[128] Közösségünk eucharisztikus ünnepléseinek megújítása része annak a megtérésre irá­nyuló hívásnak, melyet a 36. Általános Rendgyűlés intézett hozzánk.

A közösségi életünk megtérésére irányuló hívásnak egyéb dimenziói is vannak. Jézus Társasága kezdettől fogva olyan test volt, mely különböző kultúrával rendelkező embereket gyűjt egybe, akik egy karizma által egyesültek. A Társaság teste sok helyre kiterjed, és a legkülönbözőbb kultúrákkal folytat párbeszédet. Minthogy Társaságunk küldetése az, hogy az evangéliumot inkulturálja a különböző környezetekben, ahol a jezsuiták jelen vannak, folyamatos megtérésre van szükségünk. Így egyfelől minden jezsuita megtapasztalja az evangélium inkulturációjának összetett folyamatát a saját kultúrájában, mely folyamat személyes megtérést igényel tőle. Másfelől közösségeink, melyek különböző kultúrájú emberekből állnak, akik közösen részesülnek a multikulturális társadalmakban végzendő küldetésben, kiváltságos alkalmat adnak arra, hogy megtapasztaljuk az interkulturalitás gazdagságát, mely egy kiengesztelődött emberiségről tesz tanúságot.

Közeledni a szegényekhez és életstílusukhoz a legnagyobb igényű dimenziója a megtérésnek, melyre hivatva vagyunk.[129] A szegényekhez való közelség az evangélium lényegére és a valós életre hangol minket, valamint arra, ami igazán életadó. A szegényekhez való közeledésnek nincs meghatározott formája, de nincsenek ürügyek sem, amelyek feljogosíthatnának arra, hogy ne közeledjünk hozzájuk. Társadalmunk tagjainak legnagyobb része szegény. Nekünk kell megtalálnunk a legmegfelelőbb módot arra, hogy közel kerüljünk hozzájuk, Istennek Jézus Krisztusban történt megtestesülésétől ihletve. Ez a közeledés segíteni fogja szolidaritásunk és elkötelezettségünk növekedését a legsebezhetőbb emberek iránt, és segíteni fog a vendégszeretet kultúrájának fejlesztésében.[130]

Az, hogy életküldetésünk részeként komolyan vesszük a teremtett világgal való kiengesztelődést, kétségtelenül kihívást jelent személyes és közösségi életünk számára. Meg kell változtatnunk életünknek azokat a vonásait, amelyekben olyan fogyasztási szokásokat vettünk fel, és olyan munkaeszközöket használtunk, melyek károsítják a környezetet, és erősítik azt a társadalmi-gazdasági modellt, melyet Ferenc pápa Laudato si’ kezdetű enciklikájában életünk fenyegetésének tekint a „közös otthonunkat” jelentő Föld bolygón.[131]

Arra is felszólít a 36. Általános Rendgyűlés, hogy alakítsuk át közösségeinket a lelki beszélgetés és közös megkülönböztetés tereivé.[132] A lelki beszélgetés legyen az egymással való érintkezés szokásos módja közösségeinkben és másokkal az apostoli műveinkben. A megosztás e szintje készíti elő számunkra a közös megkülönböztetést. Arra törekszünk, hogy ez a közös megkülönböztetés legyen a döntéshozások normális módja Jézus Társaságának életében és küldetésében. Az ilyen közösségi megkülönböztetés lehetővé teszi, hogy hallgassunk másokra is, akik részt vesznek a történelem humanizáló folyamataiban.

Az intézményes megtérésre is meghívást kaptunk, és ez még nagyobb áldozatokat igényel, mint a fent említett átalakulások. Az életküldetésünkben való következetesség arra indít, hogy felülvizsgáljuk szervezeteinket és intézményeinket. A 36. Általános Rendgyűlés emlékezetünkbe idézi, hogy Társaságunk kormányzása személyes, lelki és apostoli.[133] Ezért a személyes, közösségi és apostoli megtérés magával hozza intézményeink és struktúráink felülvizsgálatát is, hogy megfeleljenek a korunk körülményei közt folytatandó küldetés új kívánalmainak.

 

A küldetés az életünk

 

Hogyan vehetünk részt a kiengesztelődés nagy szolgálatában, mely ránk bízatott?[134] Keresni és megtalálni az Úr kiengesztelő művében való részvétel lehető legjobb módját: ez az a feladat, melyet a 36. Általános Rendgyűlés a Jézus Társasága apostoli teste elé terjeszt megkülönböztetésre. Ez meghívás számunkra, hogy elmélyítsük a kiengesztelődés szolgálatának értelmét mint Jézus Társasága karizmájának kulcsfontosságú sajátosságát, összhangba hozva az emberi nem megváltásának Szent Pál-i tanításával.[135]

Nicolás atya a kiengesztelődésről szóló, Társaságunkhoz intézett levelében néhány kérdést tett fel, melyek most is segíthetik megkülönböztetésünket: „Hol szenved ma Isten a világban? Hogyan működik Isten az emberek szívében, hogy enyhítsék mások elviselhetetlen szenvedéseit? Az Élet mely forrásaihoz fordulhatunk, hogy oly sok halált meggyógyíthassunk, és helyreállíthassuk a kötelékeket olyan csoportok és személyek között, akik másokat kizárnak, és akik erőszakosan ki vannak zárva?”

A Társaságunk minden apostoli egységétől kapott hívásokat összegyűjtve,[136] és a Szentléleknek az általános rendgyűlésre egybesereglett Társasághoz intézett sürgetéseit követve tekintetünket a keresztre feszített Krisztus felé fordítjuk, amikor azokra nézünk, akiket ma feszítenek keresztre. Rájuk tekintésünk, akárcsak a Szentháromságé, szerető tevékenységgé válik, mely az embereket keresztjeiktől megszabadító szolgálatban ölt testet. Az ilyen szolgálat a reményen alapuló[137] apostoli megújulásra készít elő minket, mely képes valósan hatni az emberek, főképpen a szegények, a védtelenek és a legkisebbek életére.[138]

A gyógyító, felszabadító és egész életét az evangélium hirdetésének szentelő Jézust szemlélve arra törekszünk, hogy Jézus társaiként közösen megkülönböztetve találjuk meg annak módját, hogyan vegyünk részt a leghatásosabban az ő művében.[139] Elismerjük azonban, hogy ennek érdekében legjobb képességeink szerint meg kell értenünk a világot, melyben élünk, hogy így dolgozhassunk abban a három elválaszthatatlan kiengesztelődési műben, melyet a 35. és 36. Általános Rendgyűlés elénk terjeszt: az Istennel való kiengesztelődésben, az emberekkel való kiengesztelődésben és a teremtett világgal való kiengesztelődésben.[140]

Sok további alkalmunk lesz a kiengesztelődés számos következményének elmélyítésére, amint az emberek közötti hidak építésén és az emberek egymáshoz közelítésén dolgozunk. A kiengesztelődés e műve magában foglalja a vallások és kultúrák közötti párbeszédet, valamint a szegénység, az ideológiai polarizáció és az erőszak kiküszöbölésére irányuló törekvést. Ezek mind akadályozzák a közjóra, az igazságosságra és a békére irányuló törekvéseket.

Hogy eljárásmódunknak megfelelően teljesítsük ezeket az apostoli kihívásokat, szükség van lelki elmélyülésre, mely az Úr kegyelme iránti nyitásra indító megtérés gyümölcse, és szükség van intellektuális elmélyülésre, amelynek segítségével túlléphetünk a látszatokon, és felfedezhetünk egyéb emberhez méltó életlehetőségeket.

A 36. Általános Rendgyűlés azt is hangsúlyozta, hogy a kiengesztelődést célzó Missio Deiben sok más személy, csoport és szervezet is tevékenykedik, akik és amelyek a történelem humanizálásáért dolgoznak. Nem vagyunk egyedül, és nem is állítjuk, hogy egyedül dolgozunk. Apostoli eljárásmódunkat jellemzi az együttműködés[141] azokkal, akik szintén meghívást kaptak, hogy részt vegyenek Krisztus küldetésében. A másokkal való ilyen együttműködésnél hálózatok építése bizonyult hatékony eszköznek arra, hogy felhasználjuk a rendelkezésre álló, de mindig elégtelen erőforrásokat, és kiterjesszük apostoli intézményeink szolgálatait.

Amennyiben a személyes és intézményes megtérés segít a lelki és intellektuális elmélyülésben, és képessé tesz a közös megkülönböztetésre, előmozdítja az apostoli tervezést.[142] Az ilyen tervezés erősíti az együttműködést rendtársainkkal és másokkal, fellendíti az eredményes hálózatépítést,[143] és folyamatosan értékeli a közös küldetésben való részvételünket. Rendtársaink együttműködése kiküszöböli az apostoli munkák és szektorok közötti mesterkélt szétválasztásokat, és erősíti meggyőződésünket, hogy egyetlen közös küldetésben részesedünk. Ezáltal az apostoli test rugalmasabbá válik, és gyorsabban tud válaszolni az állandóan növekvő és változó kihívásokra az Úr kiengesztelő küldetésének szolgálatában.

A római általános rendfőnöki kúria éppen ezekben a hónapokban kezdte el a 36. Általános Rendgyűlés által kért megújulási folyamatot, azzal a céllal, hogy jobban szolgálja küldetésünket. Javítottuk a közösségi megkülönböztetés feltételeit, megfogalmaztuk a generálisi kúria apostoli tervét, és alaposabban megvizsgáltuk a központi kormányzat struktúráit és folyamatait, hogy szisztematikusan kövessük az általános rendgyűlés ajánlásait és egyéb indítványait. Ezáltal a generális atya bővített konzultusa[144] nemcsak közösségi megkülönböztetés végzésére alkalmas eszközzé lett, hanem a 36. Általános Rendgyűlés által kért apostoli elsőbbségi feladatok (preferenciák) megkülönböztetésének előkészítését is megkezdte. Ez a megkülönböztetés a Társaság apostoli testének széles körű részvételével fog megtörténni,[145] aminek módját a megfelelő időben közölni fogjuk.

 

Vágyakozunk arra, hogy a Fiú mellé helyeztessünk

 

Szent Ignác példáját követve azzal fejezhetjük be írásunkat, hogy Szűz Mária kezébe tesszük le mélységes vágyunkat, hogy helyezzen bennünket Szent Fia mellé. Tegyük magunkévá azt az imabeszélgetést, amelyre Ferenc pápa hívott meg[146] bennünket:

Kérjük az Úti Boldogasszonyt, beszélgetve vele, ahogy egy fiú beszél az édesanyjával, vagy egy szolga az úrnőjével, hogy járjon közben értünk az irgalom Atyjánál és minden vigasztalás Istenénél (2Kor 1,3). Kérjük őt, hogy újra a Fiú mellé, Jézus oldalára helyezzen bennünket, aki magára veszi a világ keresztjét, és kéri, hogy vele együtt mi is ve­gyük magunkra.

Bízzuk eljárásmódunkat Máriára, hogy az egyházias, inkulturált, szegény, szolgáló és világi törekvésektől mentes legyen. Kérjük Anyánkat, hogy minden jezsuitát vezessen és kísérjen a vigasztalás, együttérzés és megkülönböztetés útján, Isten hívő népének azon tagjaival együtt, akikhez küldetést kapott.

 

Róma, 2017. július 10.

 

Testvéretek és barátotok az Úrban,

 

Arturo Sosa SJ

általános rendfőnök

 

 

TARTALOM

Előszó ………………………………………………………………………………………………………4

A 36. Általános Rendgyűlés határozatainak kihirdetése……………………….6

Történeti bevezetés ……………………………………………………………………………….8

Első határozat

Társak a kiengesztelődés és az igazságosság küldetésében ………………….19

Második határozat

Megújult kormányzás a megújult küldetés számára……………………………28

A barátság és a kiengesztelődés tanúi

Üzenet és imádság a háborús övezetekben élő jezsuitáknak……………………37

A generális atya feladatai ………………………………………………………………………41

Változtatások a Rendalkotmány [701.] és [704.] pontjában ……………..42

A Kiegészítő szabályok 362. pontjának felülvizsgálata……………………….43

A Kiegészítő szabályok 365. pontjának felülvizsgálata……………………….44

Ferenc pápa beszéde a Jézus Társasága 36. Általános Rendgyűléséhez 2016. október 24……..45

„Legyetek bátrak, és legyen prófétai merészségetek”

Ferenc pápa beszélgetése a 36. Általános Rendgyűlésen jelen lévő jezsuitákkal……………………………..51

Köszönet Adolfo Nicolás SJ atyának……………………………………………………61

  1. Bruno Cadoré OP szentbeszéde……………………………………………………..65

James E. Grummer SJ szentbeszéde ………………………………………………….67

  1. Arturo Sosa SJ szentbeszéde……………………………………………………………69
  2. Arturo Sosa SJ szentbeszéde……………………………………………………………116

Függelék Életünk küldetés, és küldetés az életünk……………………………………………74

 

 

 

Jézus Társasága Magyarországi Rendtartománya

 

Jezsuita Kiadó, Budapest

1085 Budapest, Horánszky u. 20.

E-mail:

Honlap: www.jezsuitakonyvek.hu

 

Felelős kiadó: Vízi Elemér SJ – Tábori Kálmán

Felelős szerkesztő: Szigeti László

Tördelés és borítóterv: Köllőd Márton

 

Nyomdai munkák: Pharma Press Kft., Budapest

Felelős vezető: Dávid Ábel

ISBN 978-963-8014-74-0

 

 

 

 

[1] Vö. Róm 8,22

[2] Laudato si’, 139.

[3] Lgy 236.

[4] Vö. 35. Általános Rendgyűlés 3. határozata: Küldetésünk mai kihívásai: határterületekre küldettünk. E szavaknál a 35. Általános Rendgyűlés a 32. Általános Rendgyűlés 4. határozatának következő szavaira épített: „Jézus Társaságának mai küldetése a hit szolgálata, melynek feltétlen követelménye az igazságosság előmozdítása. Az Istennel való kiengesztelődés ugyanis megköveteli az emberek kiengesztelődését egymással.”

[5] Adolfo Nicolás: Replay to Ex Officio letters 2014, Acta Romana Societatis Iesu, Vol. XXV (2014), 1032–1038.

[6] Vö. Evangelii gaudium, 226–230, 239–258 és Misericordiae Vultus.

[7] Zsolt 85,8

[8] 1Kor 3,9

[9] Loyolai Szent Ignác: A zarándok, 93–95.

[10] Kiegészítő szabályok, 143, 159–160. A szegénység számunkra „anya” (Rendalkotmány, 287) és „bástya” (Rendalkotmány, 553).

[11] Interjú Ferenc pápával, Civiltà Cattolica, 2013. március, 449–477.

[12] Rendalkotmány, 813.

[13] 35. Általános Rendgyűlés, 4. határozat.

[14] Uo. 2. határozat, 19 és 3. határozat 41, valamint Peter-Hans Kolvenbach levele: On Community Life, 2, 10, Acta Romana Societatis Iesu, Vol. XXII (1998), 279–280, 288. Vö. Kiegészítő szabályok, 314–330.

[15] Lásd Evangelii gaudium, 198.

[16] Vö. Préd 9,16

[17] Ferenc pápa beszéde a 36. Általános Rendgyűléshez, 2016. október 24.

[18] Formula Instituti, (1550), 1.

[19] Rendalkotmány, 813.

[20] 35. Általános Rendgyűlés, 6. határozat, 29.

[21] Ferenc pápa beszéde a 36. Általános Rendgyűléshez, 2016. október 24.

[22] Uo.

[23] Vö. Mt 25,31–46

[24] Adolfo Nicolás: A 36. Általános Rendgyűlést összehívó levél, Acta Romana Societatis Jesu, Vol. XXV (2014), 1096.

[25] 35. Általános Rendgyűlés, 3. határozat.

[26] Evangelii gaudium, 1.

[27] Amoris laetitia, 296–300.

[28] 35. Általános Rendgyűlés, 2. határozat, 20.

[29] Laudato si’, 139.

[30] Justice in the Global Economy. Building Sustainable and Inclusive Communities, Promotio iustitiae, 121.

[31] Healing a broken World, Promotio iustitiae, 106.

[32] Lgy 233.

[33] Formula Insituti (1550), 1: „igyekezzen hasznosítani magát az ellenségeskedők kibé­kítése […] által.”

[34] Letter on Intellectual Formation, Acta Romana Societatis Iesu, Vol. XXV (2014),

926.

[35] Arturo Sosa generális homíliája, 2016. október 15.

[36] Vö. Evangelii gaudium, 223.

[37] Vö. Ferenc pápa beszéde a 36. Általános Rendgyűléshez, 2016. október 24. Vö. Evangelii gaudium, 223: „Elsőbbséget adni az időnek azt jelenti, hogy inkább a folya­matok elindításával, mint a terek birtoklásával foglalkozunk.”

[38] 2Kor 5,19

[39] Bruno Cadoré OP szentbeszéde a rendgyűlés megnyitó szentmiséjén.

[40] 2Kor 6,2

[41] 35. Általános Rendgyűlés, 3. határozat, 43.

[42] Ferenc pápa beszéde a 36. Általános Rendgyűléshez, 2016. október 24.

[43] Lásd A. Nicolás: 36. Általános Rendgyűlés. Az Örök Király hívása. Elmélkedés, 2015. október 3.

[44] Lásd uő: CP 70. De Statu S.J., Acta Romana Societatis Iesu, XXV. 2 (2012), 535.

[45] 35. Általános Rendgyűlés, 6. határozat, 30.

[46] 34. Általános Rendgyűlés, 13. határozat, 13.

[47] 34. Általános Rendgyűlés, 21. határozat, 28.

[48] P.-H. Kolvenbach: Nos préférences apostoliques, Acta Romana Societatis Iesu, XXIII, 1 (2003), 31–36.

[49] 35. Általános Rendgyűlés, 3. határozat, 40.

[50] 35. Általános Rendgyűlés, 5. határozat, 9–14.

[51] Uo. 13.

[52] Uo. 14.

[53] Vö. 34. Általános Rendgyűlés, 21. határozat, 13–14 és 35. Általános Rendgyűlés, 6. határozat, 29.

[54] 35. Általános Rendgyűlés, 5. határozat, 17.

[55] Uo. 17–23.

[56] Uo. 20c

[57] Acta Romana Societatis Iesu, Vol. XXII, 3 (1998), 383–391.

[58] 35. Általános Rendgyűlés, 6. határozat, 29.

[59] Vö. 35. Általános Rendgyűlés, 20. határozat, 3.

[60] 35. Általános Rendgyűlés, 6. határozat, 9–14.

[61] Kiegészítő szabályok, 351.

[62] 35. Általános Rendgyűlés, 5. határozat, 38.

[63] Uo. 33.

[64] Ferenc pápa beszéde a 36. Általános Rendgyűléshez, 2016. október 24.

[65] Uo.

[66] Lgy 97.

[67] „…mert számomra »Jézus Társasága« nem más, mint a »Szeretet és a lelkek egységének Társasága«, nem pedig a szigor és a szolgai félelem Társasága”. Xavéri Ferenc levele Ignáchoz, 1549. január 12., 5. § (MHSI MX II, lev HS 70). Szabó F. – Bartók T. (szerk.): Jezsuiták Szent Ignác nyomdokain. Hármas jezsuita jubileum, Szent István Társulat, Budapest, 2006, 129.

[68] „Később Malakkában sok levelet adtak át nekem, amelyek Rómából és Portugáliából érkeztek. Nagyon sok vigasztalást kaptam és kapok ma is, valahányszor olvasom őket, és nagyon gyakran olvasom őket, olyannyira, hogy úgy tűnik számomra, hogy jóllehet itt vagyok, mégis, legkedvesebb testvéreim, ott vagyok veletek, ha testben nem is, legalább lélekben.” Xavéri Ferenc levele rendtársainak Európába, 1545. november 10., 2. § (MHSI MX I, 52. levél).

[69] Az 1973 óta meggyilkoltak teljes listája: Promotio Iustitiae, 117.

[70] VI. Pál pápa: Üzenet a béke világnapjára, 1972. január 1., AAS, 63 (1971) 868.

[71] 1Jn 3,20

[72] Ef 3,20

[73] Ef 6,15

[74] Lk 12,49

[75] A vastag betűvel szedett rész érvénytelenítve a 36. Általános Rendgyűlés által (mivel az egyházi büntetéseknek az 1983-as Egyházi törvénykönyv, illetve a Keleti egyházi törvénykönyv [1990] szerint nincs kihatása a választási jogra).

[76] E mondat érvénytelenítve a 36. Általános Rendgyűlés által (mivel az egyházi büntetéseknek az 1983-as Egyházi törvénykönyv, illetve a Keleti egyházi törvénykönyv [1990] szerint nincs kihatása a választási jogra).

[77] Vö. Rendalkotmány, 9. rész, 1. fejezet, [719].

[78] Vö. CIC 187–189; vö. CCEO 967–971.

[79] Coll. d. 260, 1. § (31. Általános Rendgyűlés, 41. határozat, 2. 1. §).

[80] Coll. d. 260, 4. § (31. Általános Rendgyűlés, 41. határozat, 2. 4. §).

[81] Coll. d. 260, 5. § (31. Általános Rendgyűlés, 41. határozat, 2. 5. §).

[82] VI. Pál pápa beszéde a Jézus Társasága 32. Általános Rendgyűléséhez, 1974. december 3.

[83] Vö. Ef 4,1. II. János Pál pápa szentbeszéde a Jézus Társasága 33. Általános Rendgyűlésének nyitó szentmiséjén, 1983. szeptember 2.

[84] XVI. Benedek pápa beszéde a Jézus Társasága 35. Általános Rendgyűléséhez, 2008. február 21.

[85] Ferenc pápa szentbeszéde Jézus legszentebb nevének ünnepén, Il Gesù-templom, 2014. január 3. (Magyarul: www.szerzetes.hu)

[86] Rendalkotmány, 304.

[87] MNadal V, 364–365.

[88] Borgia Ferenchez írt 51. levél, 1549. július, 17 n. 9. Vö. M. A. Fiorito – A. Swinnen: La Fórmula del Instituto de la Companía de Jesús (introducción y versión castellana), Stromata, július–december, 1977, n. 3/4, 259–260.

[89] Vö. Rendalkotmány, 582.

[90] Formula Instituti, 1550, 3.

[91] Vö. uo. 6.

[92] (Fil 1,12.15: „hasznára lenni”). Ad profectum animarum in vita et doctrina Christiana, in Monumenta Ignatiana, Constitutiones, T. I (MHSI), Roma, 1934, 26, 376. Vö. Constituzioni della Compagnia di Gesù annotate dalla CG 34 e Norme complementari, Roma, ADP, 1995, 32–33.

[93] Általános vizsgálat, 3.

[94] Aicardo, I, 10. pont, 41.

[95] Vö. Fáber Szent Péter: A Lélek útján. Feljegyzések Isten ajándékairól, JTMR, Budapest, 2014, n. 50, 69, 111, 114 stb.

[96] „A szédelgés szelleme” Vö. Iz 19.49 – A szerk.

[97] Vö. MNad V, 310.

[98] Lgy 224.

[99] Lgy 319.

[100] Vö. Lgy 324.

[101] Loyolai Szent Ignác: A zarándok, n. 8, in uő: A zarándok. Önéletrajzi visszaemlékezések – Napló. Lelki feljegyzések, Jezsuita Kiadó, Budapest, 2015, 46.

[102] Vö. Lgy 315, 316.

[103] Vö. M. de Certeau: Bevezetés, in P. Favre: Mémorial, Desclée, Paris, 1959, 74.

[104] Uo. 76.

[105] Vö. Lk 6,36

[106] Lgy 61 és az előző pontok.

[107] Loyolai Szent Ignác: 26. levél Borgia Ferenchez, c. 1545.

[108] P. Ribadeneira: The Life of Saint Ignatius of Loyola, Roma, La Civiltà Cattolica, 1863, 336.

[109] Vö. 32. Általános Rendgyűlés, 4. határozat, 50.

[110] Fáber Szent Péter: A Lélek útján, i. m. 51.

[111] Vö. Directorio Autógrafo, 23.

[112] Ferenc pápa szentbeszéde Jézus legszentebb nevének ünnepén, i. m.

[113] A görög parrészia szó gyakran előfordul az Újszövetség eredeti szövegében. A tanúságtétel bátorságát és nyíltságát jelöli. E kifejezést előszeretettel használta a keresztény hagyomány, különösen az első időkben, olykor szembeállítva a képmutatással.

[114] Az ignáci hagyományban a magis („több”, „a legjobb”) kifejezés az ismert alapelvből származik: „ad maiorem Dei gloriam” (Isten nagyobb dicsőségére), és egy erőteljes lelki ösztönzést foglal össze. A jezsuita munkáját e magis jellemzi, egy eleven feszültség, mely arra emlékeztet bennünket, hogyan lehetséges mindig továbblépni onnan, ahol vagyunk, mert lépteink párhuzamosan haladnak Isten dicsőségének egyre kifejezettebb megnyilvánulásával. A lelkek megkülönböztetésével megtanuljuk felismerni a jót, amely minden helyzetben megtalálható, és azt választani, ami a nagyobb jóra vezet.

[115] Matteo Ricci (1552–1610) és Roberto de Nobili (1577–1656) jezsuita szerzetesek igazi úttörők voltak. A kínai, illetve az indiai misszióban működtek, azt keresve, hogy az evangélium hirdetését miként lehet a helyi kultúrához és istentisztelethez illeszteni. De ez nyugtalanságot okozott, és az egyházban felszólaltak e magatartás és szellemiség ellen, azzal, hogy beszennyezi a krisztusi üzenetet.

[116] A pápa azokra az egymással vitázó XVII. századi elméletekre utal a kezdetekről, amelyekbe többek közt Rodrigo de Arriaga jezsuita is bevonódott.

[117] Bernhard Häring (1912–1998) német redemptorista szerzetes, erkölcsteológus, a római Alfonsiana Egyetem egyik alapítója. Munkássága jelentős hatást gyakorolt a II. vatikáni zsinat előkészítésére és folyamatára.

[118] A Lelkigyakorlatok 231. pontjának értelmező fordítása – N. P.

[119] Ferenc pápa beszéde a 36. Általános Rendgyűléshez, 2016. október 24.

[120] 36. Általános Rendgyűlés, 2. határozat, 27. Vö. Ferenc pápa beszédének első részével, amelyben a zarándoklásról és a haszon merítéséről szóló ignáci látásmódról beszél.

[121] 36. Általános Rendgyűlés, 1. határozat, 4–5.

[122] A 2014. szeptember 8-án kelt 2014/13-as levél

[123] Vö. 36. Általános Rendgyűlés, 1. határozat, 17–19.

[124] Lgy 23.

[125] 35. Általános Rendgyűlés, 3. határozat, 41.

[126] Mk 3,13–15

[127] Kiv 1,8–13; MTörv 6,20–25; 26,1–11; Zsolt 77 (78),3–7; 105 (106),7–13.21; 1Kor 10,14–17; 11,23–26

[128] 10 1Kor 11,27–34

[129] Vö. 36. Általános Rendgyűlés, 1. határozat, 6.15.

[130] Vö. 36. Általános Rendgyűlés, 1. határozat, 26; 2. határozat, 2,18–19.

[131] 36. Általános Rendgyűlés, 1. határozat, 2.

[132] Uo. 12, 14.

[133] 36. Általános Rendgyűlés, 2. határozat, 1.

[134] 36. Általános Rendgyűlés, 1. határozat, 6.

[135] 2Kor 5,18–6,1: „Mindez pedig Istentől van, aki Krisztus által kiengesztelt minket önmagával, és nekünk adta a kiengesztelés szolgálatát. Mert Isten volt az, aki Krisztusban kiengesztelte magával a világot, úgy, hogy nem számította be bűneinket, és ránk bízta a kiengesztelés igéjét. Mi tehát Krisztus követségében járunk, és maga Isten buzdít általunk. Krisztusért kérünk tehát benneteket, engesztelődjetek ki Istennel! Ő azt, aki nem ismert bűnt, bűnné tette értünk, hogy mi Isten igazsága legyünk őáltala. Mint munkatársak pedig intünk titeket, ne vegyétek hiába Isten kegyelmét.”

[136] 36. Általános Rendgyűlés, 1. határozat, 21–30.

[137] Uo. 32–33.

[138] A kiskorúak biztonságáról és védelméről csak egy paragrafus szól, de az erről a kérdésről folytatott ima, gondolkodás és megkülönböztetés vezette a 36. Általános Rendgyűlést ahhoz a döntéshez, hogy e problémát a generális atyára bízott kérdések közé sorolja, tekintve a kicsinyek sebezhetőségét és apostolkodásunk felelősségeit.

[139] Vö. 36. Általános Rendgyűlés, 1. határozat, 39–40.

[140] Uo. 21.

[141] Uo. 36; 2. határozat 6–7.

[142] Vö. 36. Általános Rendgyűlés, 1. határozat, 20; 2. határozat, 4–5, 12.

[143] 36. Általános Rendgyűlés, 2. határozat, 6, 8.

[144] A bővített konzultus tagjai az általános konzultorokon kívül az apostoli területek titkárai és a felsőbb elöljárók konferenciáinak elnökei.

[145] 35. Általános Rendgyűlés, 1. határozat, 38; 2. határozat, 14.

[146] Ferenc pápa beszéde a 36. Általános Rendgyűléshez, 2016. október 24.

Frissítve: 2020. március 20.