A jezsuiták és a zsidók kapcsolata a történelem folyamán

A jezsuita fogalma Loyolai Szent Ignác megfogalmazása szerint „a másokért élő embert” jelenti. Ezért a Jézus Társasága tagjai ebben a szellemben végzik munkájukat, s a sorsfordító, nehéz időszakokban legtöbbször az üldözöttek, az elesettek és a védtelenek pártján állnak. A II. világháború előtt és a holokauszt idején például, szerte Európában, a jezsuiták életük kockáztatásával mentették az üldözött zsidókat, és nemegyszer kiálltak emberi jogaik mellett.

A keresztény teológusok régóta vitatkoznak azon, hol van a választóvonal a keresztényi óvatosság (körültekintés) és a keresztényietlen gyávaság között. Ezt a vonalat gyakran nehéz meghúzni. Léteznek helyzetek, amikor az ember bűnt von magára, ha – akár a rosszabb elkerülése végett is – elhallgatja a bűncselekményeket. A jezsuiták azonban a legtöbb esetben tudták, a hallgatásnak hol vannak a határai. Lelkiségük alapján érezték, melyek azok a helyzetek, amikor a szükség, a helyzet komolysága cselekvést igényel.

A jezsuitákat, mint a katolikus egyházat is, időnként az antiszemitizmus vádjával illetik, noha a rend története ennek alapvetően ellentmond. Maga Szent Ignác mindig különös figyelemmel fordult a zsidóság és a zsidóságból konvertált személyek felé. Társainak többször is kifejtette, hogy menyire szeretne zsidó származású lenni, mert akkor vér szerint is rokona lehetne Jézus Krisztusnak.[1] Titkára, Pedro de Ribadeneira (1527–1611), egy alkolommal a következőket jegyezte fel: „Egy ízben ebéd közben többek jelenlétében beszélgettünk, s ő, miután arra tért a társalgás, azt mondta, hogy Isten különös kegyelmének tartaná, ha a zsidóktól származna. Amikor ezen a hallgatók elcsodálkoztak, az okát is megmagyarázta. Miért ne, ha az ember vérbeli rokona lehetne Krisztus urunknak és Nagyasszonyunknak, a dicső Szűz Máriának! Ezeket a szavakat olyan átszellemült arccal és olyan meggyőződéssel mondta, hogy könnyek fakadtak a szeméből, ami feltűnt mindenkinek. Ugyanezt mondta egy más alkalommal egy baszk honfitársának, Pedro de Zárate lovagnak, aki a Jézus Társasága őszinte barátja volt. A büszke lovag keresztet vetett magára a szavakra, és undorát mutatva kiáltott fel: Zsidó szeretne lenni? No, igen, Zárate uram, csak hallgassa meg az okát. Majd olyan bensőséggel fejtette ki előtte az okot, hogy Zárate maga is szerette volna, ha ebből a népből származnék.”[2]

Figyelme és szeretete túlmutatott a megkeresztelt hívek lelki életének felvirágoztatásán: meghiúsult missziós vállalkozása ellensúlyozásaként a keresztény népek között élő nem-keresztények körében akarta terjeszteni az evangéliumot. Az egyik legnehezebb munkát választotta: a zsidók megtérítését. A zsidóság iránt nemcsak részvétet, hanem szoros lelki vonzalmat érzett, melynek alapját Jézus Krisztus származása képezte.

Római évei alatt sokszor foglalkozott a helyi zsidókkal, evangelizálta őket, segítette beilleszkedésüket a mindennapi életbe. Nagyban hozzájárult ahhoz, hogy III. Pál pápa 1542. március 21-én kiadta Cupientes iudaeos kezdetű bulláját, amely megengedte a konvertita zsidóknak, hogy megtarthassák vagyonukat – ezzel nagy akadály gördült el a megtérés útjából, növelve a hittérítés esélyeit: „Mivel a zsidókat katolikus hitre óhajtjuk téríteni, ezért, hogy azelőtt bírt javaik elvesztése őket a katolikus hittől vissza ne tartsa, apostoli tekintélyünk jelen törvényünkkel elrendeljük, hogy minden katolikus hitre tért zsidónak, még ha atyai hatalom alatt áll is, mindennemű, akár ingó, akár ingatlan javai érintetlenül és sértetlenül maradjanak. Úgyhogy az atyai hatalom alatt álló fiúk atyai vagy anyai örökségük törvényes részétől, amelyet őket jog szerint illeti, szüleik által meg nem foszthatók, hanem azok nekik, még ha szüleik akaratja ellen tértek is át, teljes egészükben kiszolgáltatandók. Ha ezek a javak uzsorával szereztettek, és ismeretesek azok a személyek, akiknek azok jog szerint visszatérítendők, úgy azokat feltétlenül vissza kell téríteni, de ha nincsenek ilyenek, ez esetben a javak az Egyház által kegyes célokra fordítandók, ezeket a javakat a megkeresztelt zsidóknak ítéljük oda mint kegyes célra. Kiközösítés terhe alatt megtiltjuk bármely egyházi vagy világi személynek, hogy ezen javak miatt őket bármilyen ürügy alatt zaklassa, hanem tartsák nagy nyereségnek, hogy Krisztusnak megnyertük őket. Ha pedig az ilyenek megtérésük idején szükölködnek, az isteni irgalom nevében intünk minden egyházit és világit, hogy ezen megtérőknek segítő kezet nyújtsanak, a püspökök pedig ne csak  intsék a híveket, hogy nekik segítségükre legyenek, hanem mind a templomok jövedelméből, mind abból, ami a szegények javára háramlik, ezeket az új keresztényeket támogassák, és őket minden zaklatástól atyai szeretettel megvédjék. Elrendeljük pedig, hogy annak a városnak, amelyben a szent keresztség által újjászülettek, valóságos polgárai legyenek, és mindazon szabadságoknak, mentességeknek és előjogoknak, amelyeket mások születésük és származásuk alapján nyertek, örvendjenek. Intjük pedig a püspököket, hogy gondoskodjanak az új keresztények, a született keresztényekkel házasodjanak össze.”[3]

A zsidók megtérésénél nem csekély akadályt jelentett az anyagi kérdés, főként, ha szegényekről vagy kiskorúakról volt szó, ezért Szent Ignác a szegény zsidó konvertiták számára megalapította a „Casa dei Catecumeni”-t, ahol segítették a keresztény társadalomba való belépésüket, valamint egyengették a további tisztességes megélhetés útját. A pápa 1543. február 19-én kelt Illius qui kezdetű bullájával engedélyezte, hogy a rendalapító által szerzett két római ház közül az egyik az oktatást kérő zsidó nők, a másik pedig a férfiak számára otthonul szolgáljon. Néhány év múlva hasonló házak nyíltak Velencében, Bolognában, Ferrarában és Padovában.[4]

A spanyol zsidók sorsa 1492-ben teljesedett be. Cordoba elfoglalásával az egyesített spanyol királyság az utolsó muszlim államot is megsemmisítette az Ibériai-félszigeten. Még ebben az évben az összes zsidót kiűzték Spanyolországból. Az „új keresztények” maradhattak, de hatalmas nyomás nehezedett rájuk. Az 1478-ban felállított, az uralkodónak alárendelt inkvizíció ezrével vonta kínpadra és küldte máglyára a marránókat azzal a – gyakran megalapozott – váddal, hogy titokban a zsidó vallást követik. 1492 után „új keresztények” tömegei hagyták el Spanyolországot. Hamarosan a félsziget másik államában, Portugáliában is kiűzetés vagy megkeresztelkedés lett a zsidók sorsa. A marránókat sújtó üldöztetés itt sem maradt el: 1506-ban a felbőszült csőcselék kétezer kényszerkereszteltet mészárolt le Lisszabonban. Bár I. Mánuel portugál király (1495–1521) keményen megtorolta a tömegmészárlást, 1516-ban kezdeményezte az inkvizíció felállítását Portugáliában is, és – mivel szüksége volt a marránók szakértelmére, kapcsolataira és tőkéjére – lezárta előttük a határt.[5]

Szent Ignác a Jézus Társaságába minden származási megkülönböztetés nélkül felvette a Spanyolországban „kétes hírnek” örvendő konvertitákat, nem törődött az inkvizíciós előírásokkal, így számtalan remek képességű munkatársat megnyert rendje számára. A spanyolországi és a portugáliai helyzet miatt az újkeresztény származású jezsuitákat nem a helyszínen vették fel, hanem Itáliába vagy más semleges helyre küldték képzésre, utána az apostoli munkákban; számos konvertita jezsuita az ázsiai missziókban teljesített szolgálatot, az elöljárók teljes megelégedésére.

A spanyolok szerették magukat a keresztény hit letéteményeseinek tekinteni, de a spanyol jezsuiták többsége elutasította a kirekesztő magatartást, egy kisebb csoport, elsősorban Szent Ignác unokaöccse, Pedro de Araoz (1515–1573), előbb spanyol vizitátor, majd tartományfőnök azonban részlegesen együttműködött a spanyol világi- és egyházi hatóságokkal. Rómában aztán a rendalapító halála után az első társak egyike a szintén konvertita spanyol Diego Lainez (1512–1565) lett a második általános rendfőnök az alapító végrendelkezése és az Általános Rendgyűlés határozata alapján, utána pedig Borja Szent Ferenc (1510–1572) következett a Társaság élén. Vezetésük alatt semmilyen eltérés vagy ingadozás nem volt a Szent Ignác-i lelkiségen alapuló, minden megkülönböztetést elutasító irányvonalban. Csupán egy esetben történt kisiklás, amikor szintén az első társak egyike, Nicolas Bobadilla (1511–1590) elnökölte a Caraffa bíboros inkviziciós rendeletére, III. Gyula pápa által szentesített, Anconában megrendezett Talmud-égetést, de ezt a pápának tett fogadalom egyik kéretlen és kellemetlen mellékhajtásának tekintették. Az alapítótársak és a közvetlen utánuk felvett első jezsuiták többsége személyesen átélte vagy közvetlen rokonaitól hallott a zsidó-keresztény feszültségről, így mint magánemberek nem voltak mentesek az előítéletektől, ám mint jezsuiták, az egyes egyéni esetekben, illetve közös döntésekben felül tudtak kerekedni magukkal hozott, régi beidegződéseken, és a szeretet, a megértés és a tolerancia szellemében munkálkodtak.

Itáliában nagyon büszkék voltak a konvertita újoncokra, Juan Polanco (1517–1576), Szent Ignác titkára többször is feljegyezte, milyen remek embereket sikerült megnyerni a Társaság számára a zsidó származású újoncok között. Példának említhetjük azt a zsidó fiatalt, aki Velencében először az evangélikusoknál kezdte tanulni a katekizmust, majd a jezsuiták hatására áttért a katolikus hitre, és felvételét kérte a Társaságba. A Baptista Romanus (Giovanni Battista Eliano) (153–1587) néven ismert jezsuita – a nagy zsidó tudós, Elijah levita unokája – fejből tudta az egész héber nyelvű Ószövetséget, de spanyolul, olaszul és törökül is kiválóan beszélt. A Collegio Romanóban hébert és arabot tanított, majd sok évet töltött a koptok és a maroniták között mint misszionárius. Valószínűleg elsőként készített az írástudatlanok számára hittankönyvet, amely csak ábrákat tartalmazott.[6]

A zsidó konvertitákra vonatkozó rendeletet csak a Jézus Társasága létét megkérdőjelező, „hamis fiaknak” nevezett konvertita származású jezsuiták összesküvése után, 1593-ban, az V. Általános Rendgyűlésen vezették be. Az 52. számú rendeletben kimondták, hogy ezután zsidó vagy mór elődöktől származó tagokat nem vesznek fel. A limpieza de sangra (tisztavérűség) a rendelet által elengedhetetlenné vált ahhoz, hogy valaki jezsuita lehessen, ami tökéletesen ellentétben állt Szent Ignác gondolkodásával és lelkiségével. A rendgyűlés 54. számú rendelete kizárta a Rendalkotmány ellen támadást intéző 27 konvertita származású jezsuitát. A régi rendtagok eredménytelenül tiltakoztak a rendeletek ellen.[7]

Később a konvertitákra vonatkozó rendeletet hallgatólagosan nem tartották be, mivel egyedül a személyes elkötelezettséget és a szellemi adottságokat tartották mérvadónak a rendi felvételnél, és nem a származást firtatták. Már a következő Általános Rendgyűlésen, XIII. Leo pápa szóbeli döntésének hatására fokozatosan mérséklődött a tiltás, bár végül hivatalosan csak a XXIX. Általános Rendgyűlésen, 1946-ban törölték teljesen a korlátozó rendelkezést.

Bikfalvi Géza

[1] Dalmases, Cándido de: Loyolai Szent Ignác. Budapest, 1995. 171

2 A spanyol inkvizíció vezette be az első faji törvényt Európában: a „vér tisztaságának” törvényét, amely a spanyolok exegetikai hagyománya volt, ez azon a hiten alapult, hogy az egyház lett az Írások kizárólagos magyarázója és egyedüli igaz ismerője. A bibliai prófétai szövegek szerint Isten megváltja Izraelt, és a „nemzetek” látni fogják, hogy Izrael lesz a „nemzetek” világossága. Az ilyen profetikus szövegekben azt, ahol az eredeti szöveg Izraelre utal, az egyház magára értelmezte, és azt a tanulságot vonta le, hogy az egyház uralkodhat, az egyház lett az igaz Izrael, akit Isten plántált, minden mást nem Isten plántált, és tűzben fog elveszni. A hívőket igazi tiszta vérű régi keresztényekre és új keresztényekre osztotta fel, akik vére nem teljesen tiszta. A „vér tisztaságának” misztériuma szerint a tiszta kaszt a jáfeti  vonal, a tisztátalan pedig a sémita vonal. Ezekben az elképzelésekben ősi gót misztika fejeződött ki. A törvény kizárta a zsidókat különböző köztisztségekből és katolikus vezetői posztokról. Aki ilyen állásra pályázott, bizonyítania kellett az inkvizíciónak, hogy nincs zsidó az ősei között. Bangert, William V.: A jezsuiták története. Bp., 2002. 91-92., O’Malley, John W.: Zsidók és új keresztények. Az első jezsuiták. Budapest, 2006. 214–218

3 A korai egyházatyák már foglalkoztak Izraellel, és negatív szerepet tulajdonítottak neki, szemben a bibliai ősegyházzal. A korai antijudaizmus számára a szövetség az egyházé, annak már nincs köze a régi, zsidókkal kötött Ószövetséghez, ez új megváltási alapelv. Isten a zsidók helyett a pogányok közül választott magának népet. Az aposztata Izrael hitetlen, nem fogadja el a Messiást, sőt meg is öli, csakúgy, mint a prófétákat. Az egyház dogmájává vált, hogy a zsidók megölték a prófétákat és Jézust, tehát az egyházat is üldözni fogják. Az egyház és az állam szoros összekapcsolódása és a keresztény nemzetállam ideája abból a teológiából merített, mely szerint Isten tervében Izrael helyébe az egyház lépett, és Isten új, kiválasztott nemzete az egyház lett. 325-ben a kereszténység, a katolicizmus hivatalos állami vallássá vált. A keresztény birodalomban, miután az uralkodó Krisztus földi helytartójává lépett elő, a Krisztus-gyilkosság a Mindenség ura elleni merényletet testesítette meg. Az egyházatyák által kialakított adversos Judaeos mítosza hatással volt a zsidók jogo helyzetére a keresztény birodalomban. A törvényhozás megfosztotta polgári jogaiktól, gazdaságilag korlátozta, és gettókba kényszeríttette őket. A katolikus egyház egyre nagyobb politikai befolyásra tett szert, és ezt arra is felhasználta, hogy újabb és újabb törvényekkel korlátozza a zsidók vallási és társadalmi életét. A IV. századi egyházi zsinatok megalapozták a későbbi állami jogszabályokat. A zsidók elkülönítését a katolikus társadalomtól szolgálta gettókba zárásuk és a sárga jelvény viselése (1215. lateráni zsinat). A sárga kör azt jelképezte, hogy elárulták Krisztust az aranyért. Nyíri Tamás: Antijudaizmus és antiszemitizmus. Világosság  (1990) 5, 345–354, Volkov, Shulamit: Leírt és kimondott szavak. A modern antiszemitizmus. Budapest, 1999. 174–196

[4] Nyugat-Európában sem az állam és az egyház szétválása, sem az emancipáció nem hozott igazi megoldást. A gyűlölet a zsidók iránt továbbra is fennmaradt, és a teológiai vádak faji, nacionalista előítéletekkel egészültek ki.  Az antijudaizmus átalakulása faji antiszemitizmussá a felvilágosodás és a romantika filozófiáján alapult. A faji antiszemitizmus új jelenség volt, de a gyűlölet a régi, mivel a keresztény antiszemitizmus vádjai kiindulópontként szolgáltak a modern politikai antiszemitizmusnak. A társadalom megítélése nem változott a zsidókat illetően, és ez később nagyban megkönnyítette a deportálásokat. 1933-tól Hitler bevezette a zsidótörvényeket, melyekkel ismét minden jogától megfosztotta a zsidóságot. Hitler azt állította, csak azt valósította meg, amit az egyház hirdetett, és amit már meg is tett. A különbség az volt, hogy a „keresztény” állam sosem kezdeményezte a zsidók módszeres kiirtását, a végső ítéletet Istenre hagyta, a nácizmus viszont kezébe vette az ítélkezést.

[5] A keresztény egyházak és felekezetek többségéhez hasonlóan a krisztushívő zsidó mozgalmak is az első Jézus-követő gyülekezetben (I. század) látják a gyökereiket. A niceai zsinatok (325-ben, majd 787-ben) kemény intézkedéseket fogalmaztak meg a keresztény vallás zsidó gyökereinek elmetszése érdekében. Ennek következtében az eredetét az első évszázad első Jézus-követő gyülekezetére visszavezető messiási judaizmus a Római Birodalom bukása után eltűnt, és legfeljebb egyének (ún. héber-keresztények) személyes törekvése maradt. A messiási hívők azonban a zsidóellenes hatalmi intézkedések következtében kikerültek a zsinagóga világából, és az 1800-as évek végéig, az 1900-as évek elejéig alig jelennek meg a történelemben. A modern krisztushívő mozgalmak előfutára a XIX. század második felében, Kisinyovban élt rabbi, Josef Rabinowitz (1837–1899). Visszaemlékezései szerint 1882-ben, az Olajfák hegyén értette meg, hogy Jézus zsidó testvér és Messiás. Hitvallása nagy vitákat indított el a hagyományos zsidó közösségekben, de számos követője volt, különösen saját zsinagógája hívei közül. Halála idején egy kb. ezerfős krisztushívő zsinagógai közösség tekintette tanítójának és vezetőjének. Ugyanebben az időben Magyarországon Lichtenstein Jákob (1825–1908) tápiószelei rabbi vált elkötelezett zsidó-kereszténnyé, ahogyan magát és követőit nevezte. Ezek a személyek nem kívántak elszakadni zsidó gyökereiktől, és nem kívántak beolvadni semelyik keresztény egyházba. A tágabb értelemben vett judaizmus részeként tartották magukat számon. Budapesten a XX. század első felében létezett Ungár Aladár (1905–1970) vezetésével az ún. Budapesti Testvérgyülekezet, amely kb. 400 tagot – mintegy harmaduk volt zsidó származású – számlált. Miskolcon, Nyíregyházán, Debrecenben, Békésen és Szegeden volt még talaja a mozgalomnak.

[6] Saád Béla: Problémák a numerus clausus mögött. Katolikus Szemle 48 (1934) 163–164, Gyurgyák János: A zsidókérdés Magyarországon. Budapest, Osiris, 2001. 112–131

[7] Johnston, George Sim: Újra: XII. Piusz védelmében. Keresztény Szó 10 (1999) 3, 4-5

Frissítve: 2020. június 05.