A Jézus Társasága 1773-ban

A sikeres missziók és az oktatásban kifejtett tevékenységük következtében a jezsuiták jelentős befolyásra tettek szert világszerte, ami oda vezetett, hogy Európa abszolút uralkodói, végül korlátozva érezték hatalmukat. 1773-ban, a Bourbonok nyomásának engedve, XIV. Kelemen pápa a “Dominus ac Redemptor” kezdetű bullájával kénytelen volt feloszlatni a Társaságot. A jezsuita rend feloszlatása nem volt teljes, mivel a túlnyomórészt ortodox Oroszországban és a többnyire protestáns Poroszországban, a jezsuiták “hasznos” tevékenységét szem előtt tartva, az uralkodók egyszerűen nem engedték meg a pápai bulla kihírdetését, amellyel elejét vette volna a Jézus Társasága teljes felszámolása.

A XVI. század közepétől a XVIII. század közepéig tartó két évszázad talán legtekintélyesebb, a történelemben legaktívabban részt vevő egyházi intézmény, a Jézus Társaság feloszlatásáról, az üldöztetés tulajdonképpeni okairól és lefolyásáról rengeteg – többnyire elfogultságtól sem mentes – tanulmány született.[1] A kutatók a rend feloszlatásának okai között – világnézeti beállítottságuktól függően pozitív vagy negatív előjellel – többnyire első helyen említik a rend óriási gazdasági potenciálját és politikai befolyását, melynek köszönhetően szembekerültek egyrészt az európai uralkodók felvilágosult államminisztereivel, másrészt a gyarmatokon az anyaország érdekeit képviselő állami hivatalnokokkal és a helyi földbirtokos arisztokráciával. Emellett a XVIII. század közepén a pápai Kúrián belül is megerősödni látszott egy olyan irányzat, mely a világi uralkodókkal egyetértésben a központosított egyházi kormányzat és annak legfőbb támasza, a jezsuita rend reformját, vagy felszámolását látta szükségesnek. A korabeli irodalmi alkotások és a nagy számban terjesztett röpiratok ezzel szemben olvasóközönségük érzelmeire apellálva az úgynevezett elvi vádakat[2] visszhangozzák, azaz, hogy a jezsuiták ellenszegülnek a pápa és a világi uralkodók intézkedéseinek, hogy megengedettnek tartják a zsarnokgyilkosságot, hogy túlságosan megengedő, laza erkölcstant hirdetnek, hogy misszióik során a lakosság megtérítésének érdekében teret engednek a helyi szokásoknak, ezáltal eltérnek a tridenti zsinat határozataitól és a katolikus hitelvektől, legfőképpen pedig hogy ők a legelszántabb ellenfelei a felvilágosodás eszméinek, tehát végső soron a haladásnak.

vi._ferdinand_spanyol_kiraly_250A jezsuiták vesztét okozó események lavináját az 1750. január 13-án Madridban VI. Ferdinánd (1746-1759) spanyol és V. János (1706-1750) portugál király által kötött határegyezmény (Tratado de Limites, másképpen Tratado de Madrid) indította el. A megegyezésre azért volt szükség, mert a két Korona által Dél-Amerikában ténylegesen birtokolt területek nem egyeztek meg az 1494-es tordesillasi szerződésben foglaltakkal.[3] A madridi egyezmény értelmében mindkét fél megtarthatta a szerződés kötésének idejében de facto birtokolt földeket, a választóvonalat pedig kisebb módosításokkal a természetes határokhoz igazították.[4] Ezen kívül a portugálok Spanyolország javára lemondtak a Rio de la Plata torkolatában, Buenos Airesszel szemben lévő, stratégiailag és gazdaságilag is jelentős San Sacramento erődről, cserébe megkapták az Uruguay és az Ibicuy folyók közé eső területet az ott lévő hét jezsuita redukcióval együtt.[5] A guaraní indiánok lakta paraguayi ‘jezsuita állam[6] területéhez tartozó San Borja, San Nicolás, San Lúis, San Lorenzo, San Miguel, San Juan és Santo Ángel települések mintegy harmincezer lakója volt kénytelen otthagyni otthonát és kb. 6 000 000 pesót[7] érő ingatlan vagyonát, melyért egy földművelésre alkalmatlan területet és 28 000 pesót kaptak cserébe. Az indiánok azonban nem engedelmeskedtek, a fegyveres ellenállást választották és lakóhelyükön maradtak. A portugál és spanyol csapatok 1754-ben indított egyidejű támadásának két évig tudtak ellenállni: 1756 őszére minden redukció portugál kézre került, a lakosokat erőszakkal spanyol területre hurcolták. A vérontás azonban végeredményben feleslegesnek bizonyult, hiszen az 1759-ben trónra lépő III. Károly spanyol király (1759-1788) szorgalmazására a madridi megállapodást az 1761. február 12-én kötött pardói egyezménnyel (Tratado do Pardo) semmissé nyilvánították, így a hét redukció ismét spanyol kézre került.[8]

redukciok_terkepeA konfliktus során felmerült a jezsuiták felelősségének kérdése, azaz, hogy az ő felbujtásukra és támogatásukkal fogtak volna fegyvert a rendtagok által vezetett redukciókban élő indiánok. Noha az 1756-ban lefolytatott vizsgálat semmilyen terhelő adatot nem talált erre nézve, ez a vád a következő években sokszor felbukkan a jezsuitaellenes propaganda jelszavai között.[9] Már a XVIII. század közepén, a guaraní háborút követően felbukkan egy másik mítosz, mely a redukciók viszonylagos önállóságát úgy értelmezte, hogy Paraguayban a Jézus Társaság a spanyol koronától független államot létesített, sőt I. Miklós néven már uralkodót is választott.[10] Az 1757-ben először portugálul napvilágot látott Relação abreviada[11] című, később számos nyelven, több millió példányban kiadott és Európa-szerte terjesztett névtelen röpirat azzal vádolja a jezsuitákat, hogy az említett redukciókban nyíltan lázadást szítottak és háborút viseltek a spanyol és portugál hadsereg ellen, sőt önálló államot hoztak létre Paraguayban. Valószínűleg a Jézus Társaságot elsőként, 1759-ben törvényen kívül helyező Sebastião José Carvalho e Melo portugál miniszter, a későbbi Pombal márki[12] a szerzője ennek az európai politikára és a közvéleményre egyaránt nagy hatást gyakorló műnek.

A Jézus Társaságra az első csapást Portugáliában mérték, ahol az események kulcsfigurája 1750-es miniszteri kinevezésétől kezdve az I. József Emánuel (1750-1777) helyett a politikát kezében tartó Pombal márki (1699-1782) volt.[13] Jezsuitaellenességét többen még abból az időszakból eredeztetik, amikor Londonban (1738-1744) és Bécsben (1745-1749) volt portugál követ.[14] Angliában megismerkedhetett a pápától független anglikán egyház szervezetével és működésével, Bécsben pedig a felvilágosult abszolutizmus módszereivel, melyeket azután hatalomra kerülve maga is alkalmazott. A teljes körű centralizációnak volt akadálya önálló gazdálkodásával, a pápai kúriától közvetlenül függő irányításával és a királyi gyóntatók személyén keresztül a portugál udvarban biztosított politikai befolyásával a Jézus Társaság. Valószínűnek tűnik, hogy elsődlegesen gazdasági érdekek vezettek a rend elleni fellépéshez, hiszen például a gyarmati áruk forgalmában a redukciók termékei konkurenciát jelentettek a korona számára, emellett egy esetleges szekularizációtól nagy ingatlanvagyon megszerzését lehetett remélni.[15]

Az 1755. november 1-én bekövetkezett több ezer ember életét követelő, Lisszabon városát szinte teljesen elpusztító földrengés[16] közvetve alkalmat szolgáltatott a jezsuiták elleni fellépésre.

lisszaboni_foldrenges_5901756 októberében megjelent ugyanis a köztiszteletben álló, olasz származású misszionárius, Gabriel Malagrida atya tollából a Juízo do Verdadeira Causa do Terremoto című pamflet, mely a tudományos magyarázatot elutasítva a földrengést a vétkes embereket sújtó isteni büntetésnek tekintette. Pombal a művet személye és kormánya elleni támadásként értelmezte, elkoboztatta, szerzőjét pedig Setúbalba deportálta.[17]

1757 februárjában felkelés tört ki Portóban a Pombal által nemrégiben alapított, a portói bor kereskedelme felett állami monopóliummal rendelkező gazdasági társaság[18] ellen. A felkelést gyorsan elfojtották, vezetőit rövid tárgyalást követően kivégezték, de Pombal még egy év múlva is ébren tartotta a gyanút, hogy a lázadás hátterében a jezsuiták álltak.[19] Még ez év szeptemberében fellépett a portugál királyi család jezsuita gyóntatói ellen: eltávolította őket az udvarból, és megtiltotta, hogy az uralkodó kifejezett kérése nélkül ezentúl a palotába lépjenek.[20] Az indok az volt, hogy a Jézus Társaság a királyság intézményére, illetve magára a király személyére nézve veszélyes. Ezt kívánta alátámasztani a fent említett Relação abreviada című röpirattal is, mely szerint a jezsuiták már fegyveresen is felléptek a törvényes hatalom ellen.

Pombal márki Portugália pápai udvarhoz rendelt követe (egyben saját unokatestvére), Francisco de Almada e Mendoça révén céljának elérése érdekében Rómában folyamatos nyomást gyakorolt XIV. Benedek (1740-1758) pápára. Ennek eredménye az 1758. április 1-én kelt In specula supremae dignitatis kezdetű breve lett, melyben a pápa a Jézus Társaság vizitátorává nevezte ki a márki támogatottját, Francisco Saldanha bíborost, és elrendelte a Társaság tevékenységének felülvizsgálatát. A bíboros néhány nappal az első, a lisszaboni São Roque rendházban végzett pár perces vizitációja után kiadott dekrétumában kétségtelen tényként könyvelte el, hogy a jezsuiták meg nem engedett kereskedelmi tevékenységet űznek, és kiközösítés terhe mellett Portugáliában és gyarmatain megtiltotta annak folytatását.[21] A rend mozgásterét tovább szűkítette, hogy júniusban Lisszabon érseke rendeletben vonta meg tőlük a gyóntatás és a prédikálás jogát.

A portugál belpolitikai helyzetet meglehetősen feszültté tette az 1758. szeptember 3-án a király ellen elkövetett merénylet. Ugyanis, amikor I. József éjszaka hazafelé tartott, hintóját megállította egy ismeretlen támadó és az uralkodó karján könnyű sebet ejtett.[22] Pombal kezdeményezésére december 13-án letartóztatták a fő vádlottakat: a hatalmas birtokokkal és nagy politikai tekintéllyel rendelkező Aveiroherceget, és a Tavora család több tagját szolgálóikkal együtt. Aveiro hercege a kínvallatások következtében beismerte bűnösségét, és megnevezett néhány jezsuitát, akik szintén részt vettek az összeesküvésben. Ezzel egy időben a Társaság valamennyi rendháza mellé fegyveres őrséget állítottak, lakóikat tehát lényegében foglyul ejtették. Ezt követően, 1759. január 11-én a király elleni összeesküvés vádjával letartóztattak tíz jezsuitát (köztük Gabriel Malagridát), két nap múlva pedig a perbefogott előkelőket nyilvánosan kivégezték.[23] Az uralkodó előbb egy levelében az ellene irányuló merényletben való bűnrészességgel vádolta meg a jezsuitákat, majd április 20-án kihirdetett, immár nyilvános rendeletében elítélte a Jézus Társaság egészét, mint a béke és köznyugalom veszélyeztetőjét.

A merénylet évfordulóján, 1759. szeptember 3-án látott napvilágot az a Pombal márki sugalmazására készült királyi rendelet, mely száműzi a Jézus Társaság valamennyi tagját a portugál korona alá tartozó területekről és összes javaikat lefoglalja a kincstár számára. A rendtagok egy részét: a kollégiumok rektorait, a prokurátorokat, a királyi gyóntatókat és a külföldi származásúakat a lisszaboni São Julião da Barra börtönbe zárták,[24] a novíciusokat elbocsátották, míg a többieket (kb. 1100 embert) 1759 végétől hajózták be és tették partra a pápai állam kikötőjében, Civitavecchiában.[25] A száműzöttek ellátásáról és elhelyezéséről a továbbiakban a pápai kúriának kellett gondoskodnia. A szekularizált ingó és ingatlan vagyon mennyisége kevesebb volt a vártnál, készpénzt alig találtak, igazi értéket csak bizonyos épületek, földbirtokok, nemesfémből készült templomi felszerelési tárgyak és a könyvtárak jelentettek.[26]

A dél-amerikai portugál gyarmatokon 1758 nyarán hirdették ki Saldanhabíboros fent említett, a jezsuiták kereskedését tiltó rendeletét, ezzel párhuzamosan a gyarmati hatóságok megkezdték a rend tulajdonában lévő földbirtokok lefoglalását. A Brazília provinciában és Maranhão alprovinciában (a mai Brazília területén) tevékenykedő misszionáriusokat 1759. júniusától a püspöki (illetve érseki) székhelyen lévő kollégiumaikba gyűjtötték össze, ami viszonylag sok időt vett igénybe, hiszen sokan közülük a falvakban, az indiánok között teljesítettek missziós szolgálatot, vagy a Társaság vidéki birtokait igazgatták. 1759 decemberében, a Társaság tevékenységét megszüntető és a rendtagokat száműző királyi rendelet kihirdetését követően itt is fegyveresek szállták meg a rendházakat, a deportálásig tehát lényegében házi őrizetben tartották őket, lévén hogy a külvilággal való bármiféle érintkezés tilos volt számukra. A novíciusokat elbocsátották, a többieknek pedig felajánlották a lehetőséget a rendből való kilépésre, amivel csak néhányan éltek. Végül két, egykor a jezsuiták tulajdonát képező hajóval Rio de Janeiróból 1760. március 15-én 125, Bahiából (a mai Salvadorból) április 19-én 122, május elsején Reciféből 53, majd Parákollégiumából szeptember 12-én 115 rendtag indult útnak Lisszabon felé.[27] A betegek és idősek közül sokan a viszontagságos hajóút során életüket vesztették, a magasabb hivatalt betöltőket és a nem portugál származásúakat a kikötést követően nyomban a börtönbe szállították, néhányan pedig önként távoztak a Társaságból, így a kimondottan erre a célra felfogadott genovai hajók összesen 265 jezsuitát szállítottak a pápai államba.[28]

Az 1759. március 3-i királyi rendelet, mely a Távol-Kelet portugál gyarmatain szolgáló jezsuiták deportálását rendelte el, szeptemberben érkezett Goába. Az eljárás hasonló volt az eddigiekhez: a saját rendházaikban fogságban tartott jezsuitákat (kb. 120-140 embert[29]) 1760 decemberében tették hajóra. Goából kelt útra az alábbiakban közreadott levél szerzője, a cseh származású CarolusPizikril[30], valamint a levélben név szerint említett olasz származású Giovanni Battista Fantini, Lorenzo Bonjoannini és Antonio Camici[31] is, akik külföldi származásuk miatt a többi francia, német, spanyol és olasz jezsuitával együtt aTejo folyó torkolatánál fekvő São Julião erőd börtönébe kerültek.

Az 1758-1760-as évek folyamán érkeztek Lisszabonba a latin-amerikai portugál felségterületeken dolgozó magyar származású misszionáriusok.[32] A guajajára, majd az amanayé indiánok között 1753 óta Szluha Jánossal együtt térítő Fáy Dávidot még a rend elleni általános fellépést megelőzően, 1757-ben azzal vádolták meg, hogy a hatóságokat megkerülve törvénytelen szerződést kötött indiánjaival, melynek értelmében azok felmentést kaptak a portugáloknak teljesítendő különféle szolgálatok alól.[33] Fáyt Pará kollégiumából deportálták még 1757-ben, a következő év februárjában érkezett Lisszabonba. 1762-ig az Almeida börtönben tartották fogva, majd átszállították a São Juliãoba, ahol hosszú betegeskedés után – melyről az alább közölt levél is tudósít – 1767-ben elhunyt.[34] 1759-ben szintén Pará kollégiumából indult Portugália felé száműzött rendtársaival, köztük a magyar származású Kayling Józseffel együtt Szentmártonyi Ignác. Utóbbi a portugál király felkérésére részt vett az Amazonas és mellékfolyóinak feltérképezésére 1753-ban Maranhãoba kiküldött expedícióban, melynek eredményei a vitatott portugál-spanyol határt voltak hivatottak meghatározni.[35] A São Juliãoból még életben lévő társaikkal együtt általános amnesztiával szabadultak 1777-ben.

A következő állam, ahol a jezsuiták elleni fellépést követően beszüntették a Társaság működését, XV. Lajos (1715-1774) Franciaországa volt. A rend ellenlábasai között találjuk már a XVII. század közepe óta a janzenistákat, úgyszintén a gallikanizmus támogatóit, akik a pápai hatalomtól független francia egyház megteremtésének akadályát látták a római egyházfőnek közvetlenül alávetett Jézus Társaságban. Ideológiai szinten a legnagyobb ellenfélnek kétségkívül a felvilágosodás képviselői tekinthetők, akik társadalmi és gazdasági reformjaik véghezvitele érdekében az ancien regime bástyájának tartott katolikus egyházat akarták alapjaiban megrendíteni.[36] Igyekeztek tehát mind szépirodalmi, mind tudományos munkáikban a legsötétebben lefesteni a Társaságot, mely több évtizeden át (még a huszadik században is) megalapozta a jezsuiták negatív megítélését a közvélekedésben.[37]

A rend megszüntetéséhez vezető pénzügyi botrány előidézője Antoine Lavalette atya, a francia koronához tartozó Martinique szigeten működő misszió főnöke volt. Kinevezését követően kezdetben a misszió fenntartásához szükséges pénzt a Társaság földbirtokain termelt cukor és kávé eladásából kívánta fedezni. Később elöljáróinak tudta nélkül hiteleket vett fel újabb földterületek vásárlására, de képtelen volt azokat időben visszafizetni, így hitelezői a párizsi parlamenthez fordultak jogorvoslatért. A parlament 1761 májusában megállapította, hogy a Jézus Társaság kollektíven felelős a csődért és Lavalette adósságait meg kell térítenie.[38] Három hónappal később a testület újabb intézkedésekkel sújtotta a rendet, amennyiben betiltotta huszonhárom jezsuita író munkáit, mint a keresztény erkölcsre veszélyes írásokat, megtiltotta a novíciusok felvételét és bezáratta a rend franciaországi kollégiumait. Közben különböző javaslatok születtek a Társaság megreformálására – például a francia rendtartomány önállósítása egy francia helytartó irányítása alatt, vagy a Rendalkotmány megváltoztatása -, de ezeket mind a pápa, mind a rendfőnök elutasította. Így 1762 áprilisában a parlament jóváhagyta a fenti rendeletek végrehajtását, majd augusztusban a Jézus Társaság működését felfüggesztette, vagyonát és ingatlanait elkobozta, tagjait pedig kitiltotta Franciaországból.[39] A király 1764 novemberében hozott rendeletével megerősítette a parlament döntését, de az egykori rendtagoknak lehetővé tette, hogy világiként az országban maradhassanak.[40]

Spanyolországban III. Károly (1759-1788) uralkodása idején került sor a rend elleni fellépésre, melyhez ugyan a kezdő lökést a portugáliai és franciaországi események adták, de végeredményben a spanyol miniszterek abszolutisztikus kormányzati törekvésének és a király személyes meggyőződésének volt köszönhető.[41] III. Károly ugyanis a pápától közvetlenül függő jezsuitákban saját abszolút hatalmának ellenfeleit látta, akik fegyveresen fellépnek a királyi hatalom ellen,[42] és indokolt esetben még a királygyilkosságot is helyénvalónak tartják.[43] Személyes sérelemnek érezhette, hogy a jezsuiták meghiúsították a mexikói Puebla püspökének, Juan de Palafoxnak boldoggá avatását, melyet ő kezdeményezett a pápánál.[44] A királyra nagy hatást gyakoroltak magas állami tisztségeket viselő hivatalnokai: a külügyekkel megbízott Geronimo di Grimaldi; a Kasztíliai Tanács elnöke, Pedro Pablo Abarca y Bolea, Aranda grófja; a pénzügyeket vezető Pedro Rodríguez Campomanes herceg; Manuel de Roda, Spanyolország római követe; valamint a szicíliai származású Esquilache márki.[45] 1766 márciusában Esquilache miniszter népszerűtlen gazdasági intézkedései ellen a madridi lakosság fellázadt. Amikor már a ruhaviseletet is rendeletileg akarták szabályozni,[46] az emberek megpróbálták eltávolítani a bajok okozójának tartott márkit, akinek azonban sikerült elmenekülnie. A lázadást gyorsan leverték, és még április elején felállították Kasztília Rendkívüli Tanácsát az okok feltárását célzó titkos eljárás lefolytatására, élén Aranda grófjával. A bírósági eljárás folyamán Campomanes miniszter több dokumentumot nyújtott be,[47] melyben a felkelés kirobbantóiként a jezsuitákat nevezte meg: céljuk a törvényes hatalom megdöntése volt. A jezsuiták egész szervezetét, az általuk hirdetett tanokat, gyakorolt oktatási módszereiket és gazdasági tevékenységüket bűnösnek, romlottnak és a felvilágosult abszolutista állam kereteibe nem illőnek minősítette. 1767 januárjában Kasztília Rendkívüli Tanácsa elfogadta a pénzügyminiszter jelentését és a király elé terjesztett határozatában javasolta a Társaság feloszlatását és javainak elkobzását. A jezsuitákat száműző Pragmatica Sanctiónak nevezett rendeletet a király 1767. február 27-én szentesítette, de csak egy hónap múlva hozták nyilvánosságra.[48] A rendelet végrehajtásával megbízott Aranda gróf ugyanis összehangolt, egyidejű fellépést készített elő: a Madridban és környékén lévő rendházakba március 31-én éjjel, a Spanyolországban lévő többi rendházba április 2-án éjjel érkezett meg nagyszámú katonaság kíséretében a jezsuitákat sújtó királyi rendelet, melyet azonnal végre is hajtottak: néhány nap alatt kb. 2700, spanyol területen működő jezsuitát tettek a pápai állam felé induló hajókra Puerto de Santa Maria, Cartagena, és Tarragona kikötőiben.

Az intézkedés a Spanyol-Amerikában és a Fülöp-szigeteken szolgáló rendtagokat is érintette. Buenos Airesben, a későbbi (1776-ban megszervezett) La Plataalkirályság központjában 1767 júliusában hirdették ki a rendeletet. Az összegyűjtött jezsuitákat Buenos Aires, Montevideo, Santafé és Córdobakollégiumaiból 1767 szeptemberében, Tucumán és Paraguay kollégiumaiból és a Chaco misszióstelepeiről 1768 májusában, a paraguayi missziókból pedig 1769 elején indították útnak Spanyolország felé.[49] Magyar származású jezsuiták itt is tevékenykedtek, közülük a leghíresebb Orosz László, aki 1734-től a córdobai jezsuita kollégium rektora, a paraguayi rendtartomány vizitátora, majd 1743-tól a provincia ügyvivője volt.[50] 1768-ban társaival együtt őt is Európába szállították, de spanyol származású társaival ellentétben ő szabadon távozhatott a országból. A spanyol jezsuitáknak további megpróbáltatásokat kellett kiállniuk, ugyanis a Pápai Állam nem volt hajlandó fogadni őket. Így Korzika partjainál vetettek horgonyt, ahol több hónapig vesztegeltek anélkül, hogy partra szállhattak volna. Sokan egyszerűen elszöktek, vagy kiléptek a Társaságból, míg végül 1768 nyarán XIII. Kelemen pápa (1758-1769) engedélyezte számukra a Pápai Államba való belépést.[51]

i._ferdinand_sziciliai_kiralyA spanyol Bourbonok kezén lévő Nápoly-Szicíliai Királyságban a fiatal és határozatlan I.Ferdinánd király (1751-1825) helyett Bernardo Tanucci márki, III. Károly spanyol király bizalmasa tartotta kezében az irányítást, aki elérte, hogy 1767 novemberében száműzzék a jezsuitákat a királyság területéről. Hasonló történt 1768 februárjában a névlegesen Bourbon Ferdinánd herceg fennhatósága alatt álló Pármában, melyet a pápa erélyes tiltakozása ellenére végrehajtottak.[52] XIII. Kelemen ugyanis 1768 januárjában kiadott, Monitorium néven ismert brevéjében[53] a Pármai Hercegséget pápai birtoknak deklarálja, ennek megfelelően a kiadott rendelet érvénytelen, emellett sérti az egyházfői jogokat. Válaszul a Bourbon-udvarok ellentámadásba mentek át: a spanyol csapatok megszállták a pápai fennhatóság alatt lévő két itáliai várost, Beneventótés Pontecorvót, a franciák pedig elfoglalták Avignont. Így könnyebben tudtak nyomást gyakorolni a spanyol, francia és nápolyi követek, akik 1769 elején több kihallgatás alkalmával követelték a pápától a Jézus Társaság feloszlatását. XIII. Kelemen azonban 1769. február 2-án elhunyt, így a kérések teljesítése utódjára maradt.

I. Kelemen, (1769-1774), aki végül kiadta a Jézus Társaság általános feloszlatásáról szóló brevét, konventuális ferences szerzetesből lett pápa 1769 májusában, három hónapig tartó konklávé után. Nehéz megítélni, hogy a feloszlatásról szóló döntés meghozatalában mennyiben vezette saját meggyőződése, illetve mennyiben befolyásolta a Bourbon-udvarok fenyegető politikája.[54] Mindenesetre a III. Károlynak 1769 novemberében a rend feloszlatására tett hivatalos, írásos ígéretének[55] végrehajtását egyre halogatta. A végső döntés meghozatalát az is késleltette, hogy a feloszlatást leginkább pártoló francia politikus, Choiseul herceg kegyvesztett lett az udvarnál, illetve hogy a Szentszékhez rendelt spanyol követ betegsége miatt visszavonult a diplomáciai tevékenységtől, így 1772-ig sem francia, sem spanyol oldalról nem nehezedett rá nyomás.

ricci,_lorenzo_250Azonban 1772 nyarára a helyzet megváltozott: a spanyol udvar megbizonyosodott róla, hogy Franciaországban továbbra is támogatást élvez a Társaság megszüntetésének ügye. Ezt követően új küldöttet neveztek ki Rómába, a kiváló diplomáciai érzékkel bíró José Moñino y Redondót,[56] aki szeptemberre elérte a pápánál, hogy az rendelkezzen a feloszlatást kimondó irat előkészítéséről. A dokumentum megfogalmazásával a spanyol származású Francisco de Zeladát bízták meg, akiMoñino elképzeléseinek mindenben engedelmeskedett, ezért cserébe 1773 áprilisában bíborosi címmel és évjáradékkal jutalmazták.[57] XIV. Kelemen végül 1773. július 21-én írta alá aDominus ac Redemptor kezdetű brevét, melyet július 24 és 28 között a spanyol követségen nyomtattak ki.[58] Kelemen a breve végrehajtásának felügyeletére létrehozott egy öt bíborosból álló bizottságot, melynek többek között Zelada is tagja lett. Augusztus 16-án ismertették Lorenzo Ricci általános rendfőnökkel és az egybegyűlt római jezsuita közösséggel a pápai rendeletet. A rendfőnököt az Angyalvárba hurcolták és bebörtönözték,[59] a jezsuita templomokat bezárták, a püspököket pedig körlevélben szólították fel, hogy a rendházaikban összegyülekezett jezsuitákkal ismertessék a breve rendelkezéseit. A breve első felében a pápa elődjeinek hasonló esetekben hozott intézkedéseit sorolja fel, és ismerteti azokat az okokat, amelyek a Társaság feloszlatását indokolják. Megállapítja, hogy a rend sajnálatos módon már nem a Rendalkotmányában lefektetett alapelveket követi, súlyos zavarokat okozva ezzel mind az egyházon belül, mind a keresztény uralkodók alattvalói között. A második részben kimondja a rend feloszlatását, és rendelkezik a rend tagjainak és vagyonának további sorsáról. A novíciusokat és a háromfogadalmasokat elbocsátották, a szerzetespapokat világi papokként a megyéspüspökök joghatósága alá rendelték, vagy ha akartak, csatlakozhattak egy másik szerzetesi közösséghez. A pápa a Társaság vagyonát az egyház számára szerette volna fenntartani, de az egyes országok uralkodói ezt megakadályozták.[60]

A pápai határozat betű szerinti betartásához nem mindenhol ragaszkodtak. Azokban az európai államokban, ahol már 1773 előtt feloszlatták a rendet, a breve kihirdetésre került, de újabb gyakorlati intézkedéseket nem hoztak. Svájcban és a délnémet területeken egy ideig egyházmegyés papokként együtt maradhattak és fenntarthatták iskoláikat, a Habsburg Birodalomban pedig egy részük megfelelő képzettségű tanerő híján továbbra is taníthatott az egykori jezsuita gimnáziumokban. II. (Nagy) Frigyes (1740-1786) porosz uralkodó országában a breve kihirdetését 1776-ig késleltette, mivel az iskolák irányításában és a diákok oktatásában szüksége volt a jezsuitákra. Végül 1776 januárjában rendelte el a Társaság feloszlatását, miután megegyezett a pápával arról, hogy a jezsuiták mint a Királyi Iskolák intézményének papjai, bár nem szerzetesi minőségben, de tovább tevékenykedhetnek.[61]

I. (Nagy) Katalin cárnő (1762-1796) birodalmába Lengyelország 1772-es, első felosztása után került néhány, egykor lengyel területen fekvő jezsuita rendház, ahol Katalin akaratának megfelelően a feloszlató breve nem került kihirdetésre, így a Társaság változatlan keretek között folytathatta munkáját, általános rendfőnököt választottak, sőt novíciusokat is felvehettek. VII. Pius pápa (1800-1823) Catholicae Fidei kezdetű brevéjében 1801-ben hivatalosan is elismerte az Oroszországban működő Jézus Társaságot.[62]

A rend visszaállítására 1814. augusztus 7-én, VII. Pius Sollicitudo Omnium Ecclesiasticum kezdetű bullájával került sor. Még azokban az európai udvarokban is örömmel üdvözölték a restaurációt, amelyek annak idején az elsők között léptek fel a jezsuiták ellen. Ugyanis mind a pápa, mind a konzervatív, monarchiapárti uralkodó körök a liberális politika híveivel szemben saját támaszukat remélték megtalálni bennük. A megváltozott körülményekhez azonban nem tudtak olyan hatékonyan alkalmazkodni, mint a rend virágkorában, és bár folytatták missziós és tanítói munkájukat, a szekularizálódó világban korábbi befolyásukat már nem tudták visszaszerezni.

Babarczi Dóra

 

Felhasznált irodalom

Almeida, Fortunato de: História da Igreja em Portugal, Porto (Livraria Civilização), 1967.

Anderle Ádám (szerk.): Iglesia, religión y sociedad en la historia latinoamericana. Congreso VIII de Asociación de Historiadores Latinoamericanistas de Europa, Szeged (Centro de Estudios Históricos de América Latina de la Universidad ‘József Attila’ de Szeged), 1989.

Armani, Alberto: Città di Dio e città del Sole. Lo ‘Stato’ Gesuita dei Guarani (1609-1768), Róma (Edizioni Studium), 1977.

Azevedo, J. Lúcio de: O Marquês de Pombal e a sua época, Lisszabon (Clássica Editora), 1990².

Bangert, William V., S. I.: A jezsuiták története, Budapest (Osiris), 2002.

Bangha Béla: A jezsuita-rend ellenségei, Budapest (a Magyar Kultúra kiadása), 1928.

Bangha Béla, S. I.: Magyar jezsuiták Pombal börtöneiben, Budapest (Pázmány Péter Irodalmi Társaság), 1937.

Boglár Lajos: The Ethnographic Legacy of Eighteenth Century Hungarian Travellers in South America, In: Acta Ethnographica, 1955, 313-357.

Boglár Lajos: XVIII. századi magyar utazók Dél-Amerikában, In: Ethnographia, 1952 (XVIII. 3-4.), 449-461.

Caeiro, José: Jesuitas do Brasil e da India na perseguição do Marquês de Pombal, Bahia (Escola Tipografica Salesiana), 1936.

Correia-Afonso, John: The Jesuits in India (1542-1773), Anand (Gujarat Sahitja Prakash), 1997.

Eördögh István: Az egyház a gyarmati Latin-Amerikában, Szeged (Gradus ad Parnassum), 1998.

García-Villoslada, Ricardo: Manual de la historia de la Compañía de Jesús, Madrid (Compañía Bibliografica Española), 1954.

Grigulevics, I. R.: Kereszt és kard, Budapest, (Kossuth Könyvkiadó), 1981.

Hermann Egyed: A katolikus egyház története Magyarországon 1914-ig, München (Aurora Könyvek), 1972.

Isérn, Juan: Historia de la Compañía de Jesús, Buenos Aires (Editorial ‘San Miguel’), 1938.

Leite, Serafim: História da Companhia de Jesus no Brasil (vol. 7.), Rio de Janeiro, (Instituto Nacional do Livro), 1949.

Livermore, H. V.: A new history of Portugal, Cambridge (University Press), 1966.

Lynch, John: Bourbon Spain (1700-1808), Oxford (Basil Blackwell Ltd.), 1989.

Mitchell, David: The Jesuits. A History, London (Macdonald), 1980.

Mörner, Magnus: The political  and economic activities of the Jesuits in the La Plata region, Stockholm (Victor Pettersons Bokindustri Aktiebolag), 1953.

Mörner, Magnus (szerk.): The Expulsion of the Jesuits from Latin-America, New York (Alfred A. Knopf), 1965.

O’Neill, Charles – Domínguez, Joaquín (szerk.): Diccionario Histórico, Róma (Institutum Historicum), 2001.

Pastells, R. P. Pablo: Historia de la Compañia de Jesús en la Provincia del Paraguay (vol. 8.), Madrid (Instituto Santo Toribio de Mogrovejo), 1949.

Puskely Mária: Kétezer év szerzetessége (vol. 2), Budapest (Dinasztia Kiadó), 1998.

Rácz Zoltán: Jezsuiták tegnap és ma, Budapest (Kossuth Könyvkiadó), 1974.

Rákóczi István: Kémek vagy atyák? (magyarázó észrevételek Szentmártonyi Ignác S. I. tudományos jelentőségéhez), http://www.zanex.hu/mucsom.htm.

Sommervogel, Carlos: Bibliothèque de la Compagnie de Jésus (vol. 10), Brüsszel (Imprimerie Polleunis et Ceuterick), 1898-1909.

Szabó László: Magyar múlt Dél-Amerikában, Budapest (Európa), 1982².

Szántó Konrád: A katolikus egyház története (vol. 2.), Budapest (Ecclesia), 1985.

Szittyai Dénes, S. I.: Egy magyar hithirdető a Pombal-féle egyházüldözés rémnapjaiból, In: Magyar Kultúra, 1915 (III.), 417-427, 468-476, 518-522.

Vianna, Helio: História do Brasil (vol 1.), São Paulo (Ediçőes Melhoramentos), 1967.

Wicki, Josef, S. I.: Liste der Jesuiten-Indienfahrer (1541-1758), Münster Westfalen (Aschendorffsche Verlagsbuchhandlung), 1967.

Wittman Tibor: En torno a los misioneros de Hungría en América Española (siglo XVIII), In: Jahrbuch für Geschichte von Staat, Wirtschaft und Gesellschaft Lateinamerikas, 1969 (6), 150-157.

[1] A magyar nyelven olvasható rendtörténeti monográfiák száma csekély. Megbízható forrásokon nyugvó, enyhén apologetikus színezetű William V. Bangert, S. I.: A jezsuiták története címmel nemrégiben Magyarországon is kiadott (Budapest, Osiris, 2002) munkája. Hiánypótlónak számít, hiszen magyarul sokáig csak Rácz Zoltán Jezsuiták tegnap és ma című (Budapest, Kossuth, 1974), sok pontatlanságot, esetenként ferdítést tartalmazó munkája volt olvasható.

[2] A Társaság elleni vádakat  a kiváló jezsuita publicista, Bangha Béla foglalja össze és cáfolja A jezsuita-rend ellenségei című, 1928-ban Budapesten, a Magyar Kultúra kiadásában megjelent könyvében.

[3] A tordesillasi szerződés értelmében a Zöld-foki szigetektől 370 tengeri mérföldre nyugatra húzódott a spanyol és portugál felségterületet elválasztó vonal. Ennek ellenére Amazónia, melynek egy része a spanyolokat illette volna, teljes egészében portugál birtok volt, míg a portugál szférába tartozó Fülöp-szigeteket a spanyolok tartották kézben.

[4] Délről észak felé haladva az Ibicuy, Uruguay, Iguaçu, Paraná, Paraguay, Guaporé, Mamoré és Javari folyók mentén az Amazonastól északra húzódó Pacaraima hegységig. Helio Vianna: História do Brasil (vol 1.), São Paulo (Ediçőes Melhoramentos), 1967, 324.

[5] A redukciók evangelizációs céllal alapított, két-három jezsuita által vezetett, néhány száz, esetenként néhány ezer főt számláló indián falvak voltak. Az itt élő indiánok, minthogy közvetlenül a király és a Jézus Társaság joghatósága alá tartoztak, mentesültek a magánbirtokosoknak járó munkaszolgálattól, és megkeresztelkedésüket követően bizonyos ideig az adófizetés alól. A redukciók szántóföldjei közösségi tulajdonban voltak, a megtermelt növények egy részét piacon értékesítették, melyből az egyébként önellátásra berendezkedett redukció fenntartásához szükséges, de helyben nem előállítható termékeket szerezték be. A redukciók mindegyike rendelkezett önálló fegyveres osztaggal, melyek létrehozását kezdetben a telepesek támadásai tették szükségessé, majd a XVII. század közepétől egyre nagyobb szerephez jutottak a vitatott portugál-spanyol határterületeken a spanyol korona fennhatóságának biztosításában. A redukciók történetére, felépítésére, gazdasági és közigazgatási berendezkedésére vonatkozó magyar nyelvű összefoglalást lásd Eördögh István: Az egyház a gyarmati Latin-Amerikában, Szeged (Gradus ad Parnassum), 1998, 168-231.

[6] A jezsuita, vagy guaraní ‘állam’ a Paraná és az Uruguay folyók közti kb. 100 000 km²-es területet jelentette. 1609-ben létesült az első redukció, amit 1768-as felszámolásukig még 29 követett. A jezsuita ‘állam’ mibenlétéről a mai napig vita folyik. A kérdés kimerítő, monografikus tárgyalását lásd Magnus Mörner: The political  and economic activities of the Jesuits in the La Plata region, Stockholm (Victor Pettersons Bokindustri Aktiebolag), 1953, és Alberto Armani: Città di Dio e città del Sole. Lo ‘Stato’ Gesuita dei Guarani (1609-1768), Róma (Edizioni Studium), 1977.

[7] Az adatok a kiválóan használható 2001-es kiadású rendtörténeti lexikon América Hispánica szócikkéből valók. Charles O’Neill – Joaquín Domínguez (szerk.): Diccionario Histórico, Róma (Institutum Historicum), 2001, 140.

[8] O’Neill – Domínguez, 2001, 143. Vianna, 1967, 329.

[9] Fortunato de Almeida: História da Igreja em Portugal, Porto (Livraria Civilização), 1967, 113.

[10] Eördögh, 1998, 211. A forráskiadásokat tartalmazó Pastells-monográfia szerint I. Miklós (Nicolás) Nicolás Ñenguirúval, a guaraní csapatok egyik fővezérével lehet azonos. R. P. Pablo Pastells: Historia de la Compañia de Jesús en la Provincia del Paraguay (vol. 8.), Madrid (Instituto Santo Toribio de Mogrovejo), 1949, VIII/2. kötet, XVII. Egy korabeli feltevés ezt az állítólagos I. Miklóst a San Lorenzo redukció egyik vezetőjével, a magyar származású Limp Ferenccel azonosította, bár a hivatalos vizsgálatok tisztázták őt a vád alól, lásd Szabó László: Magyar múlt Dél-Amerikában, Budapest (Európa), 1982, 85.

[11] Pontos címe: Relação abreviada da República que os religiosos jesuítas das Províncias de Portugal e Espanha estabeleceram nos domínios das duas Monarquías e da guerra que eles têm movido e sustentado contra os exércitos espanhóis e portugueses (Rövid beszámoló az államról, amelyet a portugál és spanyol provincia jezsuitái a két királyság felségterületén hoztak létre, valamint az általuk indított és folytatott háborúról, amelyet a spanyol és portugál seregek ellen vívtak).

[12] Bár Pombal márkijának címét csak 1770-ben kapta meg, indokoltnak látszik a továbbiakban ezen a néven szerepeltetni, mivel a szakirodalomban gyakran így hivatkoznak rá és talán az olvasóközönség előtt is ismertebb ezen a néven.

[13] Klasszikus életrajzi monográfiája: J. Lúcio de Azevedo: O Marquês de Pombal e a sua época, Lisszabon (Clássica Editora), 1990².

[14] O’Neill – Domínguez, 2001, 672.

[15] Lásd Luis Gonzaga Jaeger A expulsão da Companhia de Jesus do Brasil em 1760 című cikkének részletét angol fordításban: Magnus Mörner (szerk.): The Expulsion of the Jesuits from Latin-America, New York (Alfred A. Knopf), 1965, 117-127. A legszélsőségesebb nézet szerint kizárólag a portugál államkincstár hiánya és a hiány pótlására irányuló kormányzati törekvés vezetett a Jézus Társaság feloszlatásához, lásd Antonio de Sousa Pedroso Carnaxide O Brasil na administração Pombalina című művének kivonatát Mörner, 1965, 128-133.

[16] A több lökéshullámból álló fő rengéssorozat körülbelül tíz percig tartott, ezt szökőár és több utórengés követte. A szökőár hulláma a Karib-szigetektől Danzig városáig észlelhető volt. H. V. Livermore: A new history of Portugal, Cambridge (University Press), 1966, 221.

[17] Almeida, 1967, 112. Azevedo, 1990, 130. Malagridát rendtársaival egyidőben, 1759. január 11-én felségsértés vádjával tartóztatták le, majd miután egy kirakatperben az eretnekség vádjában bűnösnek találták, az akkor már szellemileg leépült, súlyosan beteg embert 1761. szeptember 21-én kivégezték. O’Neill – Domínguez, 2001, 2481.

[18] Portugálul Companhia geral da agricultura das vinhas do Alto Douro, 1756 szeptemberében alakult.

[19] Almeida, 1967, 112.

[20] Almeida, 1967, 113.

[21] O’Neill – Domínguez, 2001, 673. Bangert, 2002, 322.

[22] A támadás valódi hátterére és elkövetőinek kilétére soha nem derült fény. Elképzelhető, hogy a fő vádlott, Aveiro hercege egy becsületbeli ügy miatt ténylegesen elégtételt akart venni a királyon, de az is lehetséges, hogy a merénylet kitervelése és végrehajtása mögött maga Pombal állt, aki így akart leszámolni politikai ellenfeleivel, lásd Livermore, 1966, 228-229.

[23] O’Neill – Domínguez, 2001, 674. Bangert, 2002, 323.

[24] Pontos számuk nem ismert, Bangert (2002, 324) szerint 180, Livermore (1966, 231) szerint 124 főről van szó, míg Garcia-Villoslada 250 rendtagot említ. Lásd Ricardo García-Villoslada: Manual de la historia de la Compañía de Jesús, Madrid (Compañía Bibliografica Española), 1954, 473.

[25] O’Neill – Domínguez, 2001, 674. Bangert, 2002, 323.

[26] A raktáron lévő élelmiszerkészleteken, a vidéki birtokokon lévő állatállományon és szerszámokon árveréseken adtak túl, a földeket pedig bérbe adták. Azevedo, 1990, 164.

[27] A dél-amerikai események bemutatásához megkerülhetetlen forrás a XVIII. században élt José Caeiro jezsuita atya De Exilio Provinciarum Transmarinarum Assistentiae Lusitanae Societatis Iesu című munkája, melyet Jesuitas do Brasil e da India na perseguição do Marquês de Pombal címmel kétnyelvű kiadásban 1936-ban adtak ki Bahiában (Escola Tipografica Salesiana). A továbbiakban ezen kiadás oldalszámaira fogok hivatkozni.

[28] A jezsuiták száma Brazíliában eredetileg ennél több volt, de a nem portugál származású misszionáriusok egy részét már ezt megelőzően Portugáliába szállították, a novíciusokat pedig elbocsátották. Serafim Leite: História da Companhia de Jesus no Brasil (vol. 7.), Rio de Janeiro, (Instituto Nacional do Livro), 1949, 344.

[29] A szakirodalomban egymástól eltérő adatokat találunk, lásd Bangert, 2002, 325. John Correia-Afonso: The Jesuits in India (1542-1773), Anand (Gujarat Sahitja Prakash), 1997, 252.

[30] Carolus Przikrill néven a négyfogadalmasok között szerepel, német származásúként Caeirónál: 1936, 932.

[31] Josef Wicki, S. I.: Liste der Jesuiten-Indienfahrer (1541-1758), Münster Westfalen (Aschendorffsche Verlagsbuchhandlung), 1967, 332-333. Caeiro, 1936, 932 szerint Joannes Baptista Fantinius olasz származású felszentelt pap volt, Laurentius Bongiovaminius novícius, Antonius Camicius pedig adjutor (lelkisegítő).

[32] A Latin-Amerikában dolgozó magyar származású jezsuiták teljességre törekvő, katalógusszerű felsorolását lásd Boglár Lajos: XVIII. századi magyar utazók Dél-Amerikában, In: Ethnographia, 1952 (XVIII. 3-4.), 449-461. Wittman Tibor: En torno a los misioneros de Hungría en América Española (siglo XVIII), In: Jahrbuch für Geschichte von Staat, Wirtschaft und Gesellschaft Lateinamerikas, 1969 (6), 150-157.

[33] Lásd Bangha Béla, S. I.: Magyar jezsuiták Pombal börtöneiben, Budapest (Pázmány Péter Irodalmi Társaság), 1937, Ez a mű tulajdonképpen egy Fáy életét regényszerű formában feldolgozó monográfia. Fáy etnográfiai szempontból forrásértékű leveleiben elsőként ír az említett indián törzsek szokásairól. Méltatását és néhány levelének angol fordítását lásd Boglár Lajos: The Ethnographic Legacy of Eighteenth Century Hungarian Travellers in South America, In: Acta Ethnographica, 1955, 313-357.

[34] Az általunk közölt levéllel összhangban van Anselmus Eckart Fáy-életrajza,melyet Szittyai Dénes, S. I. közöl magyar fordításban a Magyar Kultúra 1915-ös évfolyamában ( III. 419-327., 468-476., 518-522. oldalak).

[35] Térképészeti tevékenységének és eredményeinek tudományos vizsgálatát legújabban Rákóczi István végezte el Kémek vagy atyák? (magyarázó észrevételek Szentmártonyi Ignác S. I. tudományos jelentőségéhez) című cikkében: http://www.zanex.hu/mucsom.htm.

[36] Létezik olyan felfogás is, mely szerint a francia forradalom 1789-es kitörése a Társaság feloszlatásának közvetlen eredménye, amennyiben a rend oktató tevékenységének megszűntével az 1764 utáni, a forradalomban aktív szerepet játszó generáció a szekularizált iskolákban már világi, racionális szemléletű nevelésben részesült. David Mitchell: The Jesuits. A History, London (Macdonald), 1980.

[37] Lásd például Voltaire Candide-ját, vagy az 1751-1772 között kiadott nagy francia Enciklopédiát. Ezektől a sztereotípiáktól a marxista történetírás sem tud szabadulni, lásd I. R. Grigulevics: Kereszt és kard, Budapest, (Kossuth Kiadó), 1981.

[38] Bangert (2002, 327) szerint a rend elfogadta a parlament határozatát. Ezzel szemben Szántó Konrád szerint megtagadták az adósság kifizetését azzal az indokkal, hogy a rend vezetése nem tudott ezekről az ügyletekről és nem engedélyezte azokat. Lásd Szántó Konrád: A katolikus egyház története (vol. 2.), Budapest (Ecclesia), 1985, 265.

[39] Bangert, 2002, 328. Juan Isérn szerint a rendet maga XV. Lajos tiltotta be 1762. április 1-én kiadott rendeletével. Juan Isérn: Historia de la Compañía de Jesús, Buenos Aires (Editorial ‘San Miguel’), 1938, 152.

[40] A Franciaországban tevékenykedő jezsuiták egy része külföldi missziókat vállalt, a többiek beléptek valamilyen más szerzetesrendbe, vagy magánházaknál fogadták be őket. Bangert, 2002, 327.

[41] A királyra nagy befolyással bírt Bernardo Tanucci márki, a Nápoly-Szicíliai Királyság minisztere, aki a jövendőbeli III. Károlynak még annak nápolyi uralkodása idején lett a bizalmasa. Bangert, 2002, 334.

[42] Lásd a madridi egyezményt követő háborút Dél-Amerikában, amelyet -az uralkodó megítélése szerint a jezsuiták vezetésével – a guaraní indiánok vívtak a portugál és spanyol seregek ellen.

[43] A királypártiak szemében a legnagyobb veszélyt a XVI. század két nagyhatású, spanyol származású jezsuita gondolkodójának nézetei jelentették. Francisco Suárez úgy vélte, hogy az uralkodó hatalmát ugyan Istentől kapja, de nem közvetlenül, hanem a nép közvetítésével, Juan de Mariana pedig De rege et regis institutione című művében állást foglal amellett, hogy a zsarnoki módszerekkel kormányzó uralkodót meg lehet ölni. O’Neill – Domínguez, 2001, 879.

[44] John Lynch: Bourbon Spain (1700-1808), Oxford (Basil Blackwell Ltd.), 1989, 281.

[45] Az 1760-66-os években több fontos, a jezsuitákat hátrányosan érintő változásnak volt színhelye a királyi udvar. 1761-ben lett királyi gyóntató a ferences Joaquín de Eleta, majd sorjában foglalták el a legfontosabb adminisztrációs posztokat az alacsony származású, már nem a jezsuiták iskoláiban nevelkedett tisztviselők: Campomanes 1762-ben, Roda 1765-ben, Aranda 1766-ban. 1766-ban elhunyt az anyakirályné, Farnese Izabella, aki a király környezetében a Társaság utolsó támogatója volt. Magnus Mörner: Motivos europeos y americanos de la expulsión de los jesuítas de Hispanoamérica en 1767, In: Anderle Ádám (szerk.): Iglesia, religión y sociedad en la historia latinoamericana. Congreso VIII de Asociación de Historiadores Latinoamericanistas de Europa, Szeged (Centro de Estudios Históricos de América Latina de la Universidad ‘József Attila’ de Szeged), 1989, I. kötet, 292.

[46] Ezért nevezik a felkelést ‘kalap és palást’ lázadásnak. Lásd Ludwig von Pastor a pápaság történetéről írott monumentális, 38 kötetes monográfiájának részletét angol nyelvű fordításban a Magnus Mörner által szerkesztett, már idézett szemelvénygyűjteményben: Mörner, 1965, 138.

[47] Pastor két jelentésről tesz említést: az egyiket 1766. június 8-án, a másikat szeptember 11-én terjesztette elő Campomanes. Mörner, 1965, 139.  John Lynch szerint Campomanes jelentése (Dictamen fiscal de expulsión de los jesuitas) 1766. december 31-re datálható, Lynch, 1989, 282.

[48] A rendeletet Bangert (2002, 337) és Lynch (1989, 283) szerint február 27-én adták ki, míg Eördögh (1998, 229) szerint április 2-án.

[49] Pastells, 1949, XLV.

[50] Életéről részletes beszámolót olvashatunk az Argentínában élő publicista, Szabó László Magyar múlt Dél-Amerikában című kötetében (Budapest, Európa Kiadó, 1982², 60-92).

[51] Bangert, 2002, 338-340.

[52] Bangert, 2002, 342. Isérn, 1938, 156.

[53] Hivatalosan: Alias ad apostolatus.

[54] Szántó Konrád szerint (1985, 266) külső kényszer hatására cselekedett, míg a rendtörténeti lexikon személyes felelősségét emeli ki. Utóbbi főszereplőnek egyértelműen a spanyol uralkodót, III. Károlyt látja, illetve az ő akaratát szem előtt tartó spanyol követeket, lásd O’Neill – Domínguez, 2001, 881-884.

[55] Isérn, 1938, 158.

[56] 1772 márciusában kapta megbízatását, július elején érkezett Rómába. Bangert, 2002, 346.

[57] A Diccionario Histórico szerint a breve vázlatát maga Moñino szerkesztette meg, akinek III. Károly eredményes munkájáért a Floridablanca hercege címet adományozta 1777-ben. O’Neill – Domínguez, 2001, 881.

[58] O’Neill – Domínguez, 2001, 883.

[59] Nagy összegben elkövetett sikkasztással vádolták meg, de még az ítélethozatal előtt, 1775 novemberében a börtönben elhunyt. Bangert, 2002, 350.

[60] A Habsburg uralom alatt álló Magyarországon Mária Terézia a rend vagyonát lefoglalta és létrehozta az úgynevezett Tanulmányi Alapot, mely az oktatás finanszírozását volt hivatva ellátni. Hermann Egyed: A katolikus egyház története Magyarországon 1914-ig, München (Aurora Könyvek), 1972, 338.

[61] Bangert, 2002, 350-353.

[62] A Társaság oroszországi működését részletesen taglalja Bangert, 2002, 359-368.

 

Frissítve: 2016. augusztus 09.