A Jézus Társasága születési helye

A legelső jezsuita társak 1534. augusztus 15-én tették le az első ünnepélyes fogadalmukat a párizsi Szent Dénes vértanúnak szentelt kápolnában, ez a hely számít a Jézus Társasága születési helyének.

szent_peter_es_a_sacre_couer_bazilikaNoha a montmartre-i Szent Péter-templom (L’église Saint-Pierre de Montmartre) Párizs egyik legrégebbi temploma, a Montmartre-on álló templomok közül a kevésbé ismert, mert a Sacré Couer-bazilika kissé háttérbe szorítja. Azonban a jezsuiták számára ez a legfontosabb templom, mert 1534-ben itt született meg a Jézus Társasága. Ez a templom az a hely, ahol Loyolai Szent Ignác (1491-1556) vezetésével a fogadalmat letették, a Jézus Társaságát alapító első jezsuita társak.

A helyén eredetileg a III. században a Szent Dénes vértanú emlékére kápolnát emeltek, majd a VII. században egy Mars-templom állt, amelyet a normannok 885-ben feldúltak és csak 944-ben hozták rendbe. A templom a kilencedik századtól kezdve az egyik megállóhelye volt a Szent Dénes bazilikához igyekvő zarándokoknak, ezért a templomot, amely Melun grófjának a kegyurasága alá tartozott, 1096-ban, a Saint-Martin-des-Champs-i perjel Szent Dénes tiszteletére szentelte fel. Mintegy félévszázad után, az elhanyagolt templomot VI. (Kövér) Lajos (1081-1137) a bencéseknek ajándékozta és feleségével, Savoyai Adéllel (1092-1154) együtt apátságot alapított 1133-ban. Az immár apátsági templomot 1147 húsvét hétfőjén III. Jenő pápa szentelte fel, fényes királyi ünnepség keretében, ahol a társszentelők Bernard Clairvaux (1090-1153) és Petrus Venerabilis (1094-1156), Cluny apátja voltak.

montmartre-i_szent_denes_templomAz elkövetkező hat évszázadban a templom egyszerre szolgálta a helyi híveket, mint plébániatemplom és a bencés apácákat, mint kolostori templom, a klauzúrás részt elzáró fal egészen 1906-ig fennállt. A bencés közösség 1680-ban elköltözött. A francia forradalom idején az apátság értékeit részint eladták, részint megsemmisítették, de a templom megmenekült, mivel plébániatemplomként is szolgált. Az egykori kolostori részen 1794-ben egy távírótornyot építettek, amelynek mechanikus szemafor karjai 1844-ig voltak üzemben. 1871-ben, a párizsi kommün idején, pedig lőszerraktárnak használták. A templom épületét 1900 és 1905 között Sauvageot tervei alapján restaurálták. A mai művészi ablakait Maurice Max-Ingrand (1908-1969) készítette 1953-ban.

Az elmúlt évszázadok viszontagságai nem kímélték meg a templom művészeti értékeit, csak kevés igazán értékes része menekült ment a történelem viharaiban. A legfontosabb látnivalója, a templom egyik alapítójának, Savoyai Adélnak a sírja. ‘A Krisztus levétele a Keresztről’ festmény José Ribera (1591-1652) munkája. Az eredeti Mars templomi oszlopokból négy található: kettő-kettő az egykori apátsági részén és a templomban, a meroving templomból öt korinthuszi oszlop maradt meg.

Az eredetileg gótikus templomhajó négy részre oszlott az egy sorban elhelyezett hat pillér két oldalán. A bejáratnál, három bronz ajtón a templom három védőszentjét ábrázolták: a jobb oldalon Szűz Mária, a baloldalon Szent Dénes és középen, pedig Szent Péter látható. A templom belsejében látható négy márványoszlop az első, a gall-római templomból származik. A templom külső falához csatlakozik a Kálvária-temető, ahol Antoine Portal (1591-1652), az Orvosi Akadémia alapítójának a sírja található 1822-ből.

szent_peter_1[1].A templomnak Szent Dénes a névadója, aki a francia egyháztörténetben, majd később a francia nemzeti történetírásban nagyon népszerű nemzeti szent szerepét töltötte be. A valódi történelmi személyről meglehetősen kevés, tényszerű adat áll a kutatók rendelkezésére, de a népi vallásosságban nagyon sok legenda és kegyes elbeszélés maradt fent.

A történeti adatok és az egyes legendák egybehangzó adatai szerint Dénes, a római Párizs (Lutetiae Parisiorum) első püspöke volt, aki a III. században vértanúhalált szenvedett, mivel lefejezték. Valószínűleg Fábián pápa (200-250) küldte, 250 körül Galliába Dénest és kísérőit, Rusticus felszentelt papot és Eleutherius diakónust, akik a Szajna egyik szigetén, az Ile de la Cité-n megtelepedve virágzó keresztény közösséget szerveztek. Az akkori Párizs a folyótól távolabb, a ma Rive Gauche-nak (Balpart) nevezett, magasabban fekvő területén helyezkedett el. A kegyetlen császári keresztény üldözések során: Decius (250-251) vagy (Valerianus 258), előbb börtönbe vetették, majd lefejezték őket.

szent_denes_martiromsagaSzent Dénes életéről a történeti bizonyítékokat a Meroving-kori írásokban szétszórva találhatjuk meg. Az 520 körül keletkezett Szent Genovéva életrajzban olvasható az első említés, ebből értesülünk, hogy Genovéva (meghalt 502 körül) bazilikát építtetett a vértanúságot szenvedett püspök emlékére. Az írás érdekessége, hogy a kivégzés helyeként, a Vicus Catulliacus utcát jelölte meg.

Az első írásos emlékek között Toursi Szent Gergely ‘Historia francorum’ (A frankok története) című, 594-ben keletkezett munkájában írta meg, hogy Dénes egyike volt a galliai egyházat megalapító hét püspöknek. Trajanus Decius császár uralma alatt véget ért a keresztény világ békéje, mivel a császár kegyetlen keresztényüldözéseket indított el. Ekkor  megfogyatkozott a galliai keresztények száma. A keresztény hit élet felélesztésére, Fábián pápa, a mai Franciaország területére hét püspököt küldött, hogy hirdessék az evangéliumot. Gatianust Tours-ba, Trophimust Arles-ba, Pált Narbonne-ba, Saturninust Toulouse-ba, Austremoniust Clermont-ba, Martialt Limoges-ba és Dénest Párizsba, akit pedig a keresztényüldözés áldozataként, mint Párizs püspökét karddal lefejezték. Mint kortárs még beszámolt a híres és az adományozók kegyességéből gazdag Szent Dénes bazilika 574. évi kifosztásáról, amelyet Siegbert katonái követtek el a Hilperich elleni háború folyamán. Természetesen Toursi Szent Gergely tudósítása sem nélkülözi a csodás elemeket, megemlíti, hogy amikor a katonák kifosztották a templomot, a sok drága, zsákmányolt egyházi kinccsel együtt magukkal vitték a Szent Dénes sírját fedő, drágakövekkel és aranyérmekkel díszített értékes takarót is. A támadás során a sír őrei elmenekültek, a maguk életét féltve, de a leírás szerint a Szent Dénes megvédte magát, a sírból egy csodálatos erő áradt: a katona, aki a nyakába akasztott egy takaróról letépett érmet, a távozásuk után, kiesett a csónakból és a Szajnába fulladt. Ettől a parancsnoka annyira megrémült, hogy az elrabolt sírfedőt visszavitette a sírra.

A legkorábbi írás, amely beszámolt Szent Dénes életéről és mártíromságáról a ‘Passio SS. Dionysii Rustici et Eleutherii címen, 600 körül íródott legenda, amelyet tévesen Venantius Fortunatus (530-600 után) latin költőnek tulajdonítottak. A legenda elbeszélése szerint Dénest, Fábián pápa küldte Galliában missziós megbízással, majd a Decius császár parancsára történt keresztényüldözés során megsemmisítették a párizsi keresztény közösséget.

bernard_clairvaux_200A legrégebbi források csak az alapító püspök életéről, vértanúságáról és a tiszteletére emelt bazilikáról tudósítanak. Azonban a római mártírológium és néhány meroving írás már megemlékezik társairól is. Egyes források szerint Rusticus kanonok, Eleutherius pap, más írások szerint pedig Rusticus pap és Eleutherius diakonus volt.

Szent Dénes legendáriuma viszonylag hamar kialakult, már az V. századból származó kegyes írás részletesen leírja életüket, de főként a mártírhalálukat, majd az ezt követő csodás eseményeket. Később I. Dagobert (603 körül-639) frank király a keresztény hit és a saját politikai hatalma megtartása érdekében minden erejével támogatta Dénes kultuszát, elsősorban a Párizs melletti St. Denis apátságot, amely a legenda szerint a szent sírja fölé épült,  magát a nencés apátságot 623-ban alapították. A St. Denis-i apátságban a feljegyzések szerint 475 óta tisztelik, egyébként az apátság 639-től előbb a neustriai, majd a francia királyok temetkezési helye, nemzeti zarándokhely. A templomban és a kriptában 25 király, 10 királynő és 84 herceg és hercegnő lelt végső nyughelyre.

A ‘Legenda aurorum’ (Arany legenda) szerint Dénest és társait, Párizs legmagasabb hegyén, a mai Montmartre-on végezték ki. Dénes miután lefejezték, felkapta a fejét, még két mérföldet gyalogolt és közben prédikált, végül azon a helyen, ahol összeesett és meghalt egy szentélyt emeltek, ez a mai St. Denis apátság.

szent_denes_3[1].A Szent Dénes tisztelet elterjedésében komoly változást jelentett, Hilduin (775-840), bencés apát 815-ben összeállított új legendagyűjteménye, amely a középkori Nyugat-Európában hihetetlenül nagy népszerűségnek örvendett. A kézirat másolatát, mint ajándékot küldte el I. (Kegyes) Lajos (778-840) király 827-ben a bizánci Balbus Mihály (782-845) császárnak, így a téves, nem a  történeti hitelességen alapuló nézet szerte az egész világon elterjedt. Az új legenda szerint a párizsi Dénes személye azonos az I. században élt és szintén vértanúságot szenvedett Dionysios Areopagita (Areopagita Dénes) szenttel. Szent Pál apostol térítette keresztény hitre Dénest és a feleségét, amint ez az Apostoli cselekedetekben is olvasható (ApCsel 17,34). Később, Szent Pál három évig oktatta Dénest, mielőtt Athén püspökévé szentelte. Dionysios Areopagita leghíresebb művét az angyalok kilenc karáról írta, Szent Pál elbeszélése alapján, aki elmesélte tanítványának, hogy mit tapasztalt a harmadik égig való elragadtatásakor. A legenda folytatásában Dénes jelen volt Szűz Mária elszenderülésénél, Patmosz szigetén. Amikor megtudta, hogy a szent apostolokat: Szent Pétert és Szent Pált Rómában börtönbe vetették, lemondott az athéni püspöki hivataláról és azonnal odautazott. Mivel már nem tudott segíteni a szent apostoloknak, I. Kelemen pápa társaival, Rusticusszal és Eleutheriusszal, a frankok közé küldte misszióba. Párizsban sok embert megnyertek a keresztény hit számára, templomokat épített és papokat szentelt. A keresztény hit terjedése miatt a pogány papok fellázították a népet, de a szent láttára a felheccelt emberek teljesen megszelídültek. Azonban Domitianus (51-96) császár által elrendelt keresztényüldözés során, Fescennenus, Gallia római helytartója Dénest és társait elfogatta. A csőcselék Dénest ököllel verte, leköpdösték és kigúnyolták. A római katonák válogatott kínzásokkal megkínozták: láncra verték és megkorbácsolták, majd izzó rostélyra ültették, végül a vadállatok elé vetették, de ezek a kereszt jelére megszelídültek, és nem bántották. Ezután keresztre feszítették, de utána levették a keresztről és visszavitték a börtönbe. A zárkájában, az éjszaka folyamán, Krisztus megerősítette Dénest a hitében. Amikor Dénes a fogoly keresztények között misézett megjelent Krisztus és egy kenyeret nyújtott neki, majd azt mondta: ‘Fogadd ezt kedvesem, mert igen nagy jutalom vár rád nálam’. Másnap a helytartó előtt Dénes és társai megerősítették a Szentháromságba vetett hitüket, ezért lefejezték őket. A legenda szerint először a hóhér elhibázta Dénes fejét, csak másodszorra tudta levágni, ekkor Dénes a saját levágott fejét kezébe véve, egy angyal vezetésével a két mérföldre lévő Montmartre-ra (latinul: Mons Martyrium azaz a Mártírumság hegye) ment.

Hilduin apát munkája után a St. Denis apátság és az egész párizsi egyházmegye az apostoli alapítás büszke ábrándját hirdette. Azonban a szépen felépített és kiszínezett legenda ellen már a kortársak is szót emeltek néhányan. Így például Lyoni Florus (800 körül-860), Viennei Adon (+875) és Usuard (+875) a saját mártirológiumaikban ragaszkodtak a régebbi források adataihoz, de ők nem St. Denis apátsághoz, sőt mégcsak nem is a párizsi egyházmegyéhez tartoztak. Azonban később Peter Abaelardus (1079-1122), aki 1125-ben a St. Denis apátság szerzetese lett, maga is nyíltan tagadta a Hilduin legendát, miután áttanulmányozta Béda Venerabilis (637-738) az Apostolok Cselekedeteihez fűzött kommentárjait. Azonban az apát, a többi szerzetessel együtt nem fogadta el a következtetéseit és határozottan szembeszálltak vele, mire Abaelardus kénytelen volt visszavonulni, bocsánatot kért és nem képviselt külön véleményt.

dionysius_areopagitaAz elkövetkező időkben még nagyon sok elkeseredett vita folytas Szent Dénes és Dionysios Areopagita azonosságáról. A kérdést III. Ince (1160-1216) pápa egy salamoni döntéssel intézte el. A pápa nem függött sem a francia királytól, sem az apátságtól, ezért az időnként egyre elkeseredettebben fellángoló vita berekesztése érdekében, egy nagyon tiszteletteljes levelet intézett a kolostorhoz, amelyben hosszasan taglalta a vitatott kérdést, de semleges álláspontot képviselt. A vita lezárásaként, azonban egy különleges ajándékot küldött a szerzeteseknek, a nemrégiben, bíboros legátusai által Görögországból Rómába hozott csontokat, amelyeket a görögök Areopagita Dénes ereklyéi gyanánt tiszteltek. A pápa a vitát lezárta, mondván: ‘Areopagita Dénes ereklyéi valóban a kolostorotokban vannak!’ A vitát később Jacques Sirmond SJ (1559-1651) és Jean de Launoi (1603-78) tudományos kutatásai döntötték el, amelyek megcáfolták a két szent azonosságát.

Hinkmár (806-882) Gesta Dagoberti gyűjteményében sok csodáról olvashatunk. Az egyik legenda változat szerint, egy helybeli keresztény asszony, név szerint Catulla ellopta a kivégzett Dénes testét és a későbbi St. Denisben eltemette. Egy másik legenda szerint: egy keresztény asszony vendégül látta azokat, akik Dénes társainak a holttestét szállították, és a vendégség alatt ellopta a tetemeket és átmenetileg a saját kertjében temette el, majd később a maradványaikat átvitték Szent Dénes mellé. Egy másik történet szerint Dénes testét a Szajnába dobták, de megmaradt hívei kivették onnan és eltemették az éjszaka folyamán. Egy további csodás jelenést is feljegyeztek: Regulus, Arles püspöke a misekánonban megemlítette Dénes és társai nevét anélkül, hogy tudott volna vértanúhalálukról, akkor nagy csodálkozással látta, hogy három galamb, a vértanúk mellükre vérrel írt neveivel az oltár keresztjére szállt le. Egy hamisított oklevélben az olvasható, hogy nagy Károlynak álmában megjelent Dénes, és a St. Denis apátság jótevőinek megígérte a kegyes közbenjárását.

Szent Ignác korában a Montmartre még a várostól mintegy egy mérföldre feküdt, kies helynek számított. Maga az alapító a montmartre-i környékhez nagyon vonzódott. A kápolnától nem messze egy kőbánya volt, ahol a gipszkészítéshez alkalmas követ fejtettek. A bánya egyik elhagyott üregében, mint egykor a Manrézában egész napokat és éjjeleket töltött imádkozva és elmélkedve. Az egész domb környéke pedig Monserratot idézte fel a lelkében, ahol olyan sok lelki megvilágosodás érte. Itt is, a magasban bencés kolostor meredezett, a kápolnában pedig a Fájdalmas Szűz képe állt az oltáron, akinek a képét mindig magánál hordta. Ezért nem csodálkozhatunk, hogy Szent Ignác a fogadalom helyéül a montmartre-i kápolnát választotta.

A fogadalom letételét sok esti és hétvégi megbeszélés előzte meg, ezeken kikristályosodott a közös elhatározásuk, amelyet egy ünnepélyes formában is megfogalmaztak, erről így írt Fáber a megbeszélésekről készült összefoglalásaiban: ‘Hosszú tanácskozás után akkor úgy határoztak, hogy mindnyájan -a feltett szándékuk megszilárdítása végett- elkötelezik magukat a szegénység, a tisztaság és a jeruzsálemi zarándokút fogadalmával. Visszatérésük után Isten segítségével teljes buzgósággal munkálkodni akarnak a felebarát üdvösségén, akár hívők ezek, akár hitetlenek, mindenkinek Isten Igéjét fogják hirdetni és ingyen szolgáltatják ki a bűnbánat és az Eucharisztia szentségét.’

Az apátságot a XIV. századi megújították, ezek után három jól eltagolható részre oszlott. A legalsót, az első századokból megmaradt kriptát, akkoriban nem használták, mivel a bejárata beomlott, egészen elfelejtették a létezését is, csak 1617-ben fedezték fel újra. Csak az alsó és a felső kápolnákat használták. Az alsó kápolnában -ma úgy mondanánk a mélyföldszinten- csak vasárnaponként tartottak misét az aranyműves céh számára. Más időben ide csak a kolostor priorjának az engedélyével lehetett belépni.

A Jézus Társaságát megalapító első atyák, a közös védőszentjüknek választott Szűz Mária, Nagyboldogasszony ünnepén, 1534. augusztus 15-én tették le az ünnepélyes első fogadalmukat. Az ünnepi napról Fáber Péter naplójában a következő bejegyzést találjuk: ‘Szűz Mária augusztusi ünnepén, mindnyájan, akik ugyanazon elhatározást tettük magunkévá és a lelkigyakorlatokat már mind elvégeztük, Magister (Xavér) Ferenc kivételével, aki, bár ugyanerre szánta el magát, még nem végezte a lelkigyakorlatokat. Ezen a napon, mondom, mi mindnyájan kimentünk Párizs közelében fekvő Szűz Mária-templomba, amelynek Montmartre a neve, hogy ott ki-ki megtegye fogadalmát. Vagyis a kitűzött időben, Jeruzsálembe megy és onnan visszatérve a római pápa rendelkezésére bocsátja magát, és egy meghatározott napon elhagyja szüleit és hálóit /Ez egy utalás az evangélium szavaira, amely szerint Szent János és Szent Jakab apostolok elhagyták a szüleiket és a hálójukat, mert halászok voltak, hogy Jézust kövessék és emberhalászok legyenek./, kivéve az úti pénzt. Voltunk pedig, akik első ízben összejöttünk: Ignác mester, Magiszter Ferenc, én Fáber, Magiszter Bobadilla, Magiszter Laínez, Magiszter Salmeron és Magiszter Simon. Lejay még nem jött Párizsba, Magiszter (Coduri) János és Magiszter (Broet) Paschasius még nem voltak megnyerve. A következő két évben ugyanezen a napon megint erre a helyre mentünk, hogy megerősítsük elhatározásunkat, amelyre mindannyiszor gyarapodó lelki erőt tapasztaltunk. Ezekben az években már velünk voltak Magiszter Lejay, Magiszter Coduri és Magiszter Paschasius. Mindezek, mondom, az utolsó évben (1536) velünk voltak.’

montmartre_voeuSzent Ignác a kápolna kulcsát, Roudlard Perrette sekrestyés nővértől kérte el, majd ünnepélyesen mind a heten bevonultak, a szentmisét, mint köztük az egyetlen felszentelt pap, Fáber Péter tartotta. A szent áldozás előtt, kezében a szent ostyával, az oltár lépcsőinél térdelő társai felé fordult, akik egymás után letették a fogadalmukat, majd megáldoztak. Végül Fáber az oltár felé fordulva szintén elmondta a fogadalmát, majd magához vette a szent ostyát.

Az első fogadalom tétel a legnagyobb, a legmeghatározóbb eseménynek számított életük végig, amire később mindig meghatottan gondoltak vissza. A szentmise után a lelküket határtalan öröm töltötte el, majd lementek a kápolnával szemben, a domb tövében fakadó Szent Dénes-forráshoz, ahol elfogyasztották a magukkal hozott egyszerű elemózsiát, egy darab kenyeret. Az egész napot itt töltötték tiszta lelki örömtől túláradva, az elhatározásukról, a közös jövőjükről beszélgettek, csak este indultak vissza a városi szállásaikra. A montmartre-i fogadalomtétel öröme, ezek után állandóan betöltötte a lelküket, örültek, hogy az életüknek értelmet adtak, egész életükre elkötelezték magukat Isten országának, minden korlátozás és fenntartás nélkül közreműködhetnek a megváltás isteni művében. Végül örültek, hogy a hit, a remény és a szeretet nevében közösséget alkottak.

A fogadalom szövege nem maradt ránk, de a tartalmát a fogadalomtévők és társaik tanúbizonyságából ismerjük. A montmartre-i fogadalom lényegében Szent Ignác saját magának megfogalmazott életprogramja mentén épült fel: amelyben elhatározta, hogy Jeruzsálembe megy, hogy a Megváltó élete és halála által megszentelt földön éljen, teljes szegénységben, a vele azonos eszmét vallók társaságában, a keresztény hit terjesztését végezve. Az első fogadalmat, később 1537-ben, a pappá szentelésük után még egy teljes fogadalom letétele követte.

Egyes egyháztörténészek szerint a Jézus Társasága nem a Montmartre-on született meg, mert a fogadalomtételkor még nem szerepelt egy új szerzetesrend alapítása. Azonban senki sem kételkedik, hogy teljesen jogos az a vélekedés, amely szerint itt vetették meg annak az alapját, amely nemsokára a mai Jézus Társaságához vezetett.

 

Bikfalvi Géza

 

Válogatott irodalom:

Jablonkay Gábor SJ: Loyolai Szent Ignác élete és működése. I. Bp., 1921

Gyenis András SJ: Loyolai Szent Ignác visszaemlékezései. Bp., 1934

Huszár Elemér: Loyolai Szent Ignác. Bp., 1940

Rahner, Hugo SJ: Loyolai Szent Ignác. München, 1965

Voragine, Jacobus de: Legenda Aurea. Lateinisch-Deutsch.Stuttgart, 1988

Ravier, André SJ: Loyolai Szent Ignác megalapítja Jézus Társaságát. Bp., 1994

Szentek lexikona. Bp., 1994

Dalmases, Cándido de: Loyolai Szent Ignác. Bp., 1995.

A zarándok. Loyolai Szent Ignác visszaemlékezései. Bp., 2001

Skutky opata Sugera. Texty opata Sugera ze Saint-Denis, Bernarda z Clairvaux a Viléma ze Saint-Denis, Praha, 2003

Le Gall, Jean Marie: Le mythe de saint Denis. Paris, 2007

 

Frissítve: 2016. augusztus 08.