A kereszténység afrikai arca: interjú Rigobert Kyungu Musenge SJ provinciálissal

Milyen örökséget hagyott maga mögött a gyarmati múlt? Hová vinné el Ferenc pápát? Összeegyeztethetők-e az ősi vallások, hiedelmek a kereszténységgel? És hogyan segíthetne a legjobban Európa a fekete földrésznek? Szőnyi Szilárd interjúja Rigobert Kyungu Musenge SJ-vel, a Kongót és Angolát magába foglaló Közép-Afrikai Jezsuita Provincia vezetőjével. Megjelent a MIND 2021. téli, Afrikával foglalkozó számában.

– Az afrikai jezsuitáknak színpompás logójuk van, a kereszt tövében egy törzsi maszkkal. Elmagyarázná néhány szóban a mögötte rejlő szimbolikát?

– A kereszt a megváltásra utal, a Jézus Társaságán belüli közösséget kifejező IHS embléma és a napsugarak az Oltáriszentséget idézik fel, a három szög pedig a feszület szögeit ábrázolja. Idia anyakirálynő – a Benini Királyságból származó – maszkja az afrikai művészetet képviseli. A szobrok kiemelkedő szerepet játszanak a vallási életben, de az ilyen rítusokban használt maszkokat és figurákat bár tisztelték, nem imádták. Az „anyakirálynő” maszkja a kereszténység afrikai felfogását képviseli, mely magában foglal olyan hiedelmeket és gyakorlatokat, amelyek az emberi élet valamennyi vonatkozására reflektálnak. Elhelyezkedésével a maszk a Jézus keresztjének lábánál álló nőket idézi fel, illetve a kereszténység afrikai elfogadására utal. De arra is emlékeztet, hogy – a 34. jezsuita Rendgyűlés 14. dekrétuma szerint – „a nőkkel való szolidaritás a küldetésünk szerves részét képezi”. A címer színei közül az arany Jézus diadalát jelenti a halál felett, valamint Krisztus királyi gazdagságát jelképezi a mindannyiunk számára fakadó bőséges életből; a bordó pedig Jézus kiontott vérére utal.

– „Bár (…) a korábbi missziók részben a gyarmati megszálláshoz kötődtek, úgy tűnik, a háború után Afrikában tapasztalt nagyobb szabadság kedvezően hatott a jezsuiták afrikai elterjedésére és hatékonyságára.” Ezt a mondatot a kenyai Jezsuita Történelmi Intézet igazgatója, Festo Mkenda 2016-os tanulmányban olvastam. Milyen hatással járt ebből a szempontból Kongóra, hogy 1960-ban függetlenné vált Belgiumtól?

– A korábbi Kongói Királyságba – amely magában foglalta Angolát, illetve Zairét, a mai Kongói Demokratikus Köztársaságot – először a XVI. században portugál misszionáriusok érkeztek, a Szent Ignác által küldött jezsuiták pedig 1548-ban jöttek. Az evangelizációnak ez az első szakasza később a portugál politikai helyzet miatt megszakadt. A jezsuiták 1893-ban visszatértek, ezúttal a belga misszionáriusokkal együtt. A kongói evangelizáció aztán, különösen annak második szakaszában, gyakran feszültségeket szült a gyarmatosítókkal. A függetlenség előtt a misszionáriusok inkább a helyi papság képzésével foglalkoztak, ezért általában nem fogadtak maguk közé afrikaiakat, később azonban nyitni kezdtek az őslakók felé, főleg a függetlenség után. Ma az afrikai egyház túlnyomórészt fekete, a misszionáriusok immár kisebbséget alkotnak.

– Földrészükön több mint 1700 jezsuita él. Hányan őslakos afrikaiak, és hányan érkeztek máshonnan? 

– Sőt a létszám a következő öt-tíz évben el fogja érni a 2000-et. Az én provinciám 400 rendtagot számlál, s a nem afrikaiak kisebbségben vannak, de hasonló a helyzet a többi rendtartományban is. Azt mondanám, az itteni jezsuiták legfeljebb negyede nem afrikai.

– Az afrikai kereszténység a szó minden értelmében fiatal. Ön is csak 53 éves, és az afrikai tagok a legifjabbak közé tartoznak a Jézus Társaságában. Melyek az önök sajátos korfájának legfontosabb gyümölcsei?

– Pontosítanom kell: már az 55. életévemben járok… Afrikában ebben a korban az ember már nem olyan fiatal. A Jézus Társaságában Adolfo Nicolas atya „demográfiai váltásról” beszélt. Ha Nyugaton csökken a Társaság létszáma, akkor Afrikában és Indiában inkább az ellenkezője a helyzet. Többek között ennek gyümölcse a mi apostoli hozzájárulásunk az egyetemes Társaság életéhez. A rend nemzetközi szervezeteiben is egyre több afrikai van jelen. Amikor például majdnem harminc éve a Pápai Gergely Egyetemen tanultam Rómában, csak egy-két afrikai professzor tanított az intézményben, ma azonban jó tucatnyian vannak.

– „Nekünk nem kell a határokra mennünk – mi a határokon élünk!” – nyilatkozta 2019-ben Agbonkhianmeghe Orobator, az Afrikai és Madagaszkári Jezsuita Elöljárók Konferenciájának elnöke a MIND-nek. Meg tudná nevezni a három legnagyobb problémát, amellyel a közép-afrikai rendtartományban szembe kell néznie?

– Tekintettel a különféle nehéz körülményekre, amelyeket a Kongói Demokratikus Köztársaságban és Angolában átélünk, mi valóban határhelyzetben létezünk. Ezek az országok gazdagok természeti erőforrásokban, ami sokakat vonz ide a világ minden részéből. A  multinacionális cégek igyekeznek olcsón kiaknázni a földünket, gyakran a döntéshozók megvesztegetésével. Ebben a helyzetben a három legnagyobb kihívás számunkra a következő: 1. A nyugati imperializmus és vezetőink hanyagsága miatt elszenvedett szegénység, amelynek számos társadalmi következménye van, például az oktatási és egészségügyi rendszer hanyatlása, a létbizonytalanság és a banditizmus. 2. Háborúk a Nagy-tavak térségében, különösen a Kongói Demokratikus Köztársaságban. 3. A szekták elszaporodása, a hamis próféták újbóli megjelenése.

– Ha lehetősége volna meghívni Ferenc pápát a rendtartományba, milyen helyekre vinné el?

– Úgy hiszem, Ferenc pápa nem csak a jezsuiták miatt keresne fel minket, és a programjáról a kormány és a püspökök gondoskodnának. Másrészt biztosan szívesen töltene egy kis időt a rendtársai körében. Aztán a kezébe adhatnánk egy térképet a rendtartományról, és mesélhetnénk neki a két országban lévő intézményeinkről. Javasolnánk, hogy látogasson el például Mbanza-Kongóba, ahová Ignác küldte az első jezsuitákat Afrikába. De amennyire tudom, a pápát nem a helyek érdeklik, hanem az emberek. Milyen embereket mutatnék neki? A diákjainkat, az utcagyerekeket, akikről gondoskodunk, a menekülteket, a köztünk élő szegényeket, valamint a világi munkatársainkat.

– Ön tavaly a szakdolgozatát Christophe Munzihirwáról, Bukavu jezsuita püspökéről írta, akit 1996-ban öltek meg Kelet-Kongóban. Mi a néhai rendtársa mártíromságának üzenete a jelenlegi kongói körülmények között, amikor a keresztények iszlamisták támadásaitól, emberrablástól, szexuális rabszolgaságtól és az üldözés más formáitól szenvednek?

– Az emberek országunkban minden tekintetben kiszolgáltatott életet élnek. A Kongói Demokratikus Köztársaság Lubumbashi városában például az otthonokat fegyveresek rabolják ki. Az ember elgondolkodik azon, hogy a rendőrség milyen mértékben védi a lakosságot – sokan ugyanis úgy vélik, a rendőrök cinkosok a történtekben. A Beni-Butembo régióban pedig közel tíz éve mészárlások zajlanak, és az a benyomásunk, hogy a gyilkosságok mögött egy láthatatlan kéz van, és helyi, nemzeti, regionális, nemzetközi szinten sok a bűnrészes. Ilyen körülmények között Christophe Munzihirwa püspök ma az emberi méltóság védelmében szólalna fel, bárkiről legyen is szó.

– A bukavui püspökről szólva ön egyszer azt mondta, hogy „a (nyugat-)európai eredetű ignáci lelkiség és az afrikai kultúra frigyét akarta felmutatni”. Mondana példát, amikor ez a „házasság” termékenynek bizonyult?

– A Nyugat és a mi afrikai kultúránk találkozása során számos helyi érték  háttérbe szorult. Egyes afrikaiak csak a bőrük színében afrikaiak. Másrészt ez a találkozás bizonyos előítéletekkel is együtt járt, például olyan kijelentésekkel, hogy az afrikaiak képtelenek bizonyos teljesítményekre. Ezért szerencsés, hogy Munzihirwa püspök képes volt teljes mértékben afrikai és teljes mértékben jezsuita lenni. Megőrizte az afrikai értékeket, például anyanyelvét, és a kultúrájához való ragaszkodás nem tette őt kevésbé jezsuitává – épp ellenkezőleg. A róla szóló műveinkben kimutattuk, sajátos kultúrájából táplálkozva hogyan tette magáévá Szent Ignác Lelkigyakorlatait, és miként gyakorolta a megkülönböztetés művészetét. Egy ilyen „házasság” gyümölcse minden bizonnyal további afrikai hivatások vonzása a Jézus Társaságába. Az egyházban sokat beszélünk az inkulturációról. Munzihirwa püspök számomra ennek példája, személye egyúttal kihívás a mai afrikaiak számára.

– Kihívást jelentenek a hagyományos afrikai vallások is, melyek magukba foglalják az animizmust, a szellemek és ősök tiszteletét, de a boszorkányságot is. Ezek közül a kereszténység ön szerint mit vehet át, és mit nem?

– A Nyugat és Afrika találkozása során a misszionáriusok nagy hibája volt, hogy minden helyi jelenséget a szőnyeg alá söpörtek, anélkül, hogy elmélyedtek volna az afrikaiak hitéletében. Pedig amikor egy országba  megyünk missziós munkára, nem feltétlenül kell azt gondolnunk, hogy oda el kell vinnünk Istent  – Ő ugyanis már ott van. A hagyományos afrikai vallásoknak van egy mélyrétege, amelyet nem szabad figyelmen kívül hagyni. Az ősök tisztelete például beépült a mise kongói rítusába. Nem sok afrikait avattak szentté, de az afrikaiaknak is szükségük van olyan példaképekre, akikről úgy gondolják, bizonyos hatalommal rendelkeznek, mert közel állnak a Legfelsőbb Lényhez. És miről kell lemondanunk? A Jézus Krisztus személyével való találkozásnak köszönhetően fel kell hagynunk azokkal a gyakorlatokkal, amelyekkel másokat akarunk bántani. Így a  hívőknek szakítaniuk kell a boszorkánysággal, amely a másiknak ártani akar, csakúgy, mint a gonosz szellemekhez történő folyamodással. Támogatni kell azonban a „kegyes” ősök tiszteletét és a hagyományos orvoslást, különösen a gyógynövények alkalmazását.

– Amikor a liturgiáról vagy az ősi hiedelmek katolikus gyakorlatba való beépítéséről van szó, az afrikai kereszténység nagyon rugalmas. De amikor dogmatikus és erkölcsi kérdésekről, mint a gender vagy az azonos nemű  párok házassága, az afrikai keresztények konzervatívabbak, mint sok nyugati. Hogyan látja ugyanannak az éremnek a két oldalát?

– Az afrikai kultúrában nagy tisztelet övezi mindazt, ami a szexualitással kapcsolatos. Nem beszélünk könynyen a nemiségről. De ez a tabu inkább segít megőrizni a szexualitás szentségét, amelynek alapvető célja a gyermeknemzés. Az afrikai erkölcs mindig is igyekezett elkerülni a szex lealacsonyítását vagy a nemi erkölcs relativizálását. Másrészt azt is látnunk kell, hogy a Nyugat már nem annyira keresztény, mint amilyen korábban volt. Végezetül azt mondanám, hogy Afrikának jelenleg más prioritásai vannak, nevezetesen a béke. Nem vonja-e el a figyelmünket a valódi problémáktól, ha ezekbe a vitákba sodródunk bele? Létezik egy tendencia, mely rá akarja kényszeríteni az afrikaiakat, hogy magukévá tegyék a Nyugat aggodalmait. Még ha a probléma egyetemes is, a béke kérdését sürgetőbbnek látom. Szeretném például, ha vitát folytatnánk a malária elleni védőoltás lehetőségéről. Ezzel együtt nem bagatellizálom ezeket a kérdéseket. Ahol felmerülnek, ott komolyan kell foglalkozni velük.

– Magyarországon van politikus, aki azt mondja: mivel a gyarmatosítás miatt nekünk nincsenek traumáink, mi valódi válaszokat kereshetünk a migrációra. A szlogen szerint nem ide, Európába kell „importálni” a bajt, hanem helyben kell segíteni. Egyetért ezzel? Milyen problémákat tudnának az európaiak az önök országában kezelni vagy akár megoldani, és mit nem?

– Teljesen egyetértek. Az európaiak ma leginkább azt tehetnék értünk, hogy felhagynak a gazdagságunk kizsákmányolásával. Kongóban például egy többarcú háborúnak vagyunk a részesei, amelyet kívülről, a távolból irányítanak. Országunkat „megszállják” a multinacionális cégek mindazokból az államokból, amelyek demokráciáról és emberi jogokról szónokolnak. De ugyanezek az országok látnak el bennünket fegyverekkel, hogy egymást gyilkoljuk, miközben kizsákmányolják a javainkat. Az afrikai problémák megoldása azt jelenti, hogy a földrész országainak lehetővé kell tenniük, hogy megszervezzék magukat, és saját kezükbe vehessék sorsuk irányítását. Ha az afrikaiak körülményei javulnak, az emberek nem fogják elhagyni országukat. Sőt, egyes afrikaiak azt mondják, vissza fogják követelni a tulajdonukat, amelyet azok koboztak el, akik kizsákmányolják országaikat. A migráció ezzel együtt természetes jelenség. A Nyugatnak nem szabad figyelmen kívül hagynia; emberséggel és felelősséggel kell hozzáállni, ahogy Ferenc pápa is emlékeztet minket.

– Magyarországon sokan szeretnék segíteni Afrikát. Ön szerint mi lehet a  támogatás legjobb módja?

– Az, ha kiállunk a háborúk megszüntetése mellett, például úgy, hogy megpróbálunk véget vetni a fegyverkereskedelemnek. Az is hasznos, ha valaki tanulmányozza a multinacionális vállalatok tevékenységét az országainkban, hogy megbélyegezhessük az ártalmas gyakorlataikat. Emellett a szociális területen is van mód a cselekvésre, az oktatás és az egészségügyi ellátás színvonalának emelésére. Sok helyen még mindig nincsenek iskolák, és ahol léteznek, a nyugati viszonyokhoz képest ott is nehéz körülmények uralkodnak. De azzal is segíthetünk, ha imádkozunk, hogy az Úr támogassa Afrika népeit a valódi felszabadulásért és függetlenségért folytatott harcukban.


További cikkeket olvashat Afrikáról a MIND 2021. téli számában:

Frissítve: 2021. december 18.