Errefelé Rómában ritkán járja a köd. Havat pedig, ama emlékezetes „paplanos hullása” óta, itt nem láttunk. Pedig időnként jó ez a más-állapot: Ködben látni a világot! Nem, nem a homályra gondolok, sem nem az érthetetlenségre. Hanem arra a fátylas beburkoltságra, mely alatt „kisejthető a Titok”. A napfényben fürdő világhoz csak szem kell. A ködfátyolhoz pedig benső figyelem és tapintat.

Ma február 11-e, a Lourdes-i Boldogasszony napja van. Olvasom Bernadett naplóját: Szélzúgást hall, de semmi nem rezdül, aztán lát egy Szép Hölgyet, aki csak mosolyog és csendben imádkozza a rózsafüzért. Bernadettnek remeg a keze a keresztvetéskor, dörzsöli a szemét, ugyan lát, de nem ért. De csendben imádkozik ő is! Ezen az első napon egy szó sem hallatszik. Távolság és tapintat. Mint a ködben. Aztán a Hölgy tartogat még tizennégy másik napot és mind közelebb jön. 

De a kezdet ilyen. Misztikus. Mint a ködbe burkolt Róma!