A magyar jezsuita, aki beszél kínaiul: interjú András Attila SJ-vel

Az idén épp huszonöt esztendeje jezsuita András Attila SJ, a magyar rendtartomány gazdasági ügyekkel foglalkozó ökonómusa, a dobogókői közösség tagja. Életútinterjúnkban családjáról, erdélyi gyökereiről, hivatásának hátteréről, kínai nyelvtudásának okáról, valamint jezsuita mivoltának örömeiről és kihívásairól is beszél Tornya Erika RSCJ-nek.

– Mennyiben határoznak meg erdélyi gyökereid?
– 1977-ben születtem Székelyudvarhelyen. Mindkét családi ágról székelyek
vagyunk. Nemrég tudtam meg egyik unokatestvéremtől, hogy az 1600-as
évekig vissza tudták vezetni származásunkat. A felmenők között például
sikeres bankárok voltak. Legkedvesebb gyerekkori emlékeim abból a korszakból vannak, amit a várostól húsz kilométerre lakó nagyszüleimnél töltöttem, Székelypálfalván. A nagyszüleim a természet közelében éltek. Keveset beszéltek. Céltudatosak voltak. Egy Fekete István-idézettel így lehetne megfogalmazni.

„Nem beszél, hát nem is hazudik, nem ígér, mégis odaadja mindenét, nem szól, mégis többet mond, mint amit valaha ember mondott.” Ezt persze Fekete a természetről mondotta… no, de nem hat a természet arra az emberre, aki harmóniában szeretne élni vele?

Erdész nagybátyámmal sok időt töltöttem kinn az erdőben s így nem csoda, hogy a természetszeretet már korán belém ivódott. Tizennégy éves koromig laktam Udvarhelyen, majd Gyulafehérvárra kerültem középiskolába. Ebben az időszakban ismerkedtem meg jezsuitákkal, Nemes Ödönnel és Szőcs Lászlóval.

– Az ő hatásukra fordultál a jezsuita élet felé?

– A velük való találkozás ösztönzően hatott rám. Nemes Ödön beszámolói a japán misszióról egészen lenyűgöztek. Ödönnel sokat beszélgettem, tele voltam kérdésekkel. Utólag csodálkozom is, hogy szóba állt velem, gyerekkel; komolyan vett, és türelmesen megválaszolta gyerekes kérdéseimet. Egy alkalommal meghívtuk osztályfőnöki órára, hogy beszéljen Japánról. Nagy hatással volt ránk, amikor behozta a földgömböt, és azon mutatta az ujjával, mennyit kell repülni, hogy átérjünk a Föld másik oldalára. Talán itt indult érdeklődésem a távoli missziók iránt. Ezek után könyveket kértem a jezsuitákról, hogy még jobban megismerhessen Ignác életét. Bevallom, nem tetszett nagyon: komornak, durci-morcinak találtam. De az Ödönnel és Szőcs Lacival való ismeretség által élővé váltak számomra a jezsuiták. Rajtuk keresztül kezdett el az érdeklődés mocorogni bennem.

– Érettségi után a noviciátusba mentél. Fiatal fiúként hogyan lehet ekkora döntést meghozni? Mit szólt a családod?

– Volt bennem bizonytalanság, de Ödön azt mondta, nem kell túlbonyolítani, a kétéves noviciátus alatt eldőlhet, hogy ez lesz-e az én utam. Ez megnyugtatott. Valószínűleg ezt kellett hallanom ahhoz, hogy továbbléphessek. Így történt aztán, hogy 1996 őszén Szegedre kerültem a noviciátusba, apám nagy keserűségére. Azt el tudta ugyan képzelni, hogy pap legyek, de otthon, Erdélyben, közel hozzájuk. Az viszont már nehéz volt neki, hogy jezsuitaként egyre távolabb kerülhetek Erdélytől. Tíz évbe telt, amíg megemésztette mindezt, és diakónussá szentelésemet már örömmel várta. Sajnos nem élhette meg, de biztosra veszem, hogy odafentről végig kísérte az eseményeket. Anyám szívében megbékélés volt, azt hiszem. A húgom talán picit megszeppent.

– Mi történt a fogadalmad után?

– Budapestre kerültem fél évre, úgynevezett juniorátusba, ahol német nyelvet, irodalmat, valamint krisztológiát tanultam. Az utóbbit Babos István atyával. Könnyed természetességgel beszélt a Jézus és a tanítványok közti barátságról. Ez nagyon hatott rám, hiszen közel hozta az egyszerű tanítványokat, akik bizony néha nem értették a történetekkel, példabeszédekkel dobálózó Jézust.

– Ezután hamar külföldön találtad magad.

– Filozófiai tanulmányaim végzésére Münchenbe kerültem. Eleinte a Szókratész előtti filozófusok érdekeltek. Tetszett a kételkedve megismerés módszere. Ez most talán nem divatos, de nekem nem bizalmatlanságot jelentett, hanem azt, hogy egy dolgot akkor tudok megérteni, ha minden oldalról alaposan körüljárom, kérdezek, figyelek. Később Albert Schweitzer életére figyeltem fel. Ha maradtam volna mesterizni Münchenben, talán az ő világnézetével foglalkoztam volna mélyebben, mely az élet tiszteletén alapult. Élte a maga életét, tanított, de aztán képes volt otthagyni mindent, elmenni Afrikába, hogy orvosként tegyen másokért. Talán ő hozta vissza bennem a misszió kérdését. Müncheni tanulmányaim befejezésekor felmerült, hogy Sankt Blasienben maradjak magisztériumban, a jezsuiták ottani kollégiumában, de Ádám János atya, az akkori tartományfőnök elintézte a kérdést azzal, hogy „iskolánk és kollégiumunk van nekünk is, gyere haza”. Így kerültem a miskolci jezsuita gimnáziumba. Akkor fejeződött be a fiúkollégium építése, nekünk csak be kellett lakni a csodaszép épületet. Szívesen emlékszem vissza az akkori nevelőcsapatra és a huncut gyerekek seregére.

– Tajvanra hogy kerültél?

– Már két éve voltam Miskolcon, amikor jött egy lehetőség, hogy kínai misszióba jelentkezzem. A Társaság generálisa ugyanis kérte a jezsuitákat, hogy különös figyelemmel legyenek Kína iránt, mert „China is the priority of priorities”! Jelentkeztem az akkori tartományfőnöknél, aki támogatta az ügyet, így a bürokratikus előkészületek után egy jezsuita társammal nekivágtunk az útnak, a kínai tartomány tajvani missziójába. A misszionáriusképzés első két éve nyelvtanulással kezdődik, és semmi másról nem szólt, mint ismerkedés a nyelvvel, a kultúrával, az emberekkel. Mi a szárazföldi Kínában beszélt mandarin nyelvjárást tanultuk, amit a kantoni nyelvjárásban beszélő hongkongiak nem értenek meg. A kiejtés annyira különbözik, hogy a mandarin és a kantoni nyelvet beszélők nem tudnak szóban kommunikálni. Írásban viszont igen, mert mindketten ugyanazt a karakterkészletet használják. A nyelviskolában több mint kétszáz diák tanult, a második év végére ketten végeztünk kitűnő eredménnyel.

– Hogyan képzeljük el a jezsuita közösséget, ahol a misszionáriusok formálódnak?

– Tajvani közösségünk 45-50 jezsuitából állt. A fele távol-keleti volt, ők is a szélrózsa minden irányából: tízen kínaiak, a többiek vietnámiak, koreaiak, hongkongiak, Fülöp-szigetekiek, de volt indonéz, maláj, szingapúri és makaói jezsuita is. A közösség másik fele Európából és Amerikából jött: volt olasz, spanyol, osztrák, francia, kanadai, amerikai és argentin rendtárs is.


– Milyen inkulturációs nehézségekkel kellett szembenézned?

– Sok szempontból úgy éreztem magam, mint egy pici gyerek, aki éppen születőben van. Annyira más a kultúra, hogy nem tudtam kiigazodni alapvető dolgokban sem. Nem tudtam beszélni, pálcikával enni, nevet kaptam anélkül, hogy megkérdeztek volna. Összegyűltek az idős jezsuiták és a tanárok, de nem könnyen jutottak dűlőre, így háromszor kaptam nevet, míg végül mindenki elégedett volt. A kíniaknál nem szokás olyan elnevezéseket adni, ami már létezik a közeli rokonságban vagy baráti körben, és a közösségben már előforduló elnevezéseket sem szerették volna megismételni. Nekem persze egy-egy hetembe került, amíg sorban megtanultam a neveimet, hogy hallgassak rájuk vagy megismerjem a sajátomat a hirdetőtáblán.

Végül is a nevem Anderué lett. Ez csupa jót jelent: An – békés, de – erkölcsös, rué – szerencsés. Amikor a nevünkön szólítanak, onnantól másképpen létezünk a világ számára, onnantól másként alakulhat a viszonyunk a körülöttünk levőkhöz. A kínaiak is tudják ezt, és figyelnek arra, hogy az újszülött pozitív csengésű és kellemesen hangzó nevet kapjon.

– Hogy bírtad az ázsiai időjárást?

– A klíma komoly kihívást jelentett. A magas páratartalom miatt minden nedves. A ruhák megpenészednek a szekrényben, de ez ott az élet rendjéhez tartozik. A nyár 35-40 fokkal és 90 százalékos páratartalommal még elviselhető, de a tél – amikor sosem megy nulla fok alá, ám magas a páratartalom, sok az eső és erős a szél – irgalmatlan tud lenni. Az az érzése az embernek, hogy csontig fázik. Felöltözik ugyan, de a ruhák is nedvesek. Központi fűtés a háztartásokban nem volt, a szigetelés is hagyott kívánnivalót maga után. Ezt a klímát nem nagyon bírtam. Az ízületeimet és a porckorongokat támadta meg olyannyira, hogy egy időben csak gyógyszereket szedve tudtam felkelni az ágyból. Hosszú fizikoterápiás kezelés következett, de a gerincműtét lehetősége is felmerült, amiben az orvos szerint benne volt a lebénulás kockázata is. Na, ez megijesztett. Nem voltam képes azzal a tudattal élni, hogy 23 évesen akár le is bénulhatok. Viszont lenyűgözött a tajvani egészségügy modern felszereltsége, a kedves és mosolygó orvosok, segítőkész nővérek.

– A kínai kultúra nagyon markáns. Ilyen körülmények között van esélye annak, hogy megérinti a nyugati kereszténység? Van-e értelme egyáltalán a missziónak?

– A tajvaniak nagyon kíváncsiak a nem kínaiakra. A kínaiak büszkék a négyezer éves történelmükre, de Európa sokszínűsége a maga művészetével és a nyelvek sokaságával lenyűgözi őket. Egy kínai, ha valami szépet lát, arra nagyon rá tud csodálkozni. Képes gyönyörködni az Isten által teremtetett valóságban, még ha ezt nem így fogalmazza is meg. Fontos számukra a család, a barátság. És ezekbe lehetne kapaszkodni, amikor a két kultúra találkozásáról gondolkodunk. A nagy jezsuita misszionárius, Matteo Ricci is azt mondta: „Először barátságot kell kötni, utána megfigyelést kell tartani, majd bízni kell”. Az az érzésem, hogy Kelet és Nyugat barátsága sebzett, így a megfigyelésekből sem születhet más, mint bizalmatlanság. A születőben levő barátság, melyen Ricci dolgozott, megtört az ősök tiszteletének felszínes és bálványimádás szintjén kezelt valósága miatt, amit csak tetézett az ópiumháborúk okozta feszültség Kelet és Nyugat között. Ki tudja, talán ha a barátság kibontakozhatott volna, Kína mára katolikus ország is lehetne?

– Végül egészségügyi okokból nem vállaltad, hogy Tajvanon maradsz, és három évre Londonba mentél teológiát tanulni. Itt talán liberálisabb hatások érhetik a hallgatókat. Hogyan élted meg a váltást?

– A londoni Heathrow College egy római egyetemhez képest lehet, hogy valóban liberális, de sosem volt az az érzésem, hogy életünk csak a liberális témák körül forogna. Sokkal fontosabb volt, hogy Angliában olyan képzési központ működött, ahova minden földrészről érkeztek jezsuiták. Gazdagító volt az az emberi sokszínűség, amivel ott találkoztam. Természetesen az is lehet, hogy ha nincs mögöttem a karakteres távol-keleti tapasztalat, akkor jobban hat rám az angol világ különlegessége.


– Ezek után hazatértél Magyarországra.

– Megtisztelő volt a diakónussá szentelő londoni püspök atya kérése, hogy nem volna-e kedvem az egyházmegyéjében működő kínai templom lelkésze lenni, és esetleg hosszú távra is ott maradni. Újra fellobbant bennem a kínai tűz, de miután egyeztettem a tartományfőnökkel, egyértelmű volt, hogy visszajövök Magyarországra. Ismét Miskolcra kerültem, ahol 2010-ben szenteltek pappá. A kollégium vezetése mellett hittant és etikát tanítottam az iskolánkban, és egyben a helyi jezsuita közösség elöljárója voltam. Rövid ideig a rendtartomány formációban lévő tagjaiért is feleltem, és átmenetileg besegítettem a miskolci templom munkájába is mint plébános.

De amire a legbüszkébb vagyok: sikerült elindítani egy kínai programot az iskolánkban, ami azóta is szépen fejlődik. Így a diákoknak lehetőségük van megismerkedni a kínai kultúrával, és évről évre magasabb szintű nyelvtudást szerezni a Pekingből érkező tanárnők vezetésével.

2017 végén aztán átvettem a rendtartomány ökonómusi feladatait, vagyis a provincia gazdasági ügyeit. Nagy kihívás volt ezt Miskolcról ellátni, ezért örültem, amikor 2019-ben közelebb költözhettem Budapesthez. Nagy könnyebbség a dobogókői közelség, hiszen innen akár 45 perc alatt a jezsuita központban lehetek.


– Ismét markáns váltás az életedben: a pezsgő miskolci iskola után egy csöndes lelkigyakorlatos ház.

– Valóban nagy váltás, melyre már lelkem mélyén nagyon vágytam. A 24 jezsuita év után először adatott meg, hogy egy kis csendes településen lakhatom, közel a természethez. Jó az a csend, amelyet a madarak csicsergése, az erdő zúgása és az imádkozó emberek nyitott szíve tölt be. Szívesen vagyok a vasárnapi szentmisére járók közösségével is. Sokan 40-50 kilométerről is eljönnek, rááldozzák a délelőttjüket, hogy együtt imádkozzanak, és Isten közelében lehessenek. Nagyszerű a lelkigyakorlatos ház újraindításán dolgozó kis csapat, akik könnyedén befogadtak. Hálás vagyok nekik. Annak is örülök, hogy a jezsuita közösségben társaimtól sokat tanulhatok. Az intenzív iskolai élet után itt nem sok minden történik látványosan, de ezen a helyen az emberek visszatalálnak Istenhez, új reménnyel térnek vissza az élethez, talán picit jobbá is válnak. És ezek nagy dolgok.

Az írás a magyar jezsuiták ingyenes negyedéves lapja, a MIND tavaszi számában jelent meg. A teljes lapszám ezen a linken elolvasható.

Frissítve: 2021. március 17.