A magyar jezsuita episzkopológia

Összeállításunk katolikus püspökökről szól, a magyar jezsuitákat személyesen érdeklő püspökökről.

Talán mindjárt megjegyezhetjük azt is, hogy ezek a püspökök a jezsuitákon kívül sok más magyar papot is – egyházmegyést és szerzetest egyaránt – jelenlegi sajátos szempontunk szerint érdekelhetnek, éppen mivel az ő szentelőik is. Időrendi kartotékgyűjteményünkben (12. fejezet) valószínű megtalálják saját szentelő püspöküket (vagy annak szentelőjét).

A püspökökre vonatkozó sokféle és sokrétű ismeretekből csupán egyetlenre figyelünk: kronológiai sorrendbe szedett kartotékok gyűjteményével püspökké szentelésükről adjuk meg a lényegi információkat, és a felszentelő meg a felszentelt közötti kapcsolatok, más szóval a szentségi leszármazások összetett rendszerét mutatjuk be. Munkánk tehát szentségi genealógia.

A püspökszentelési leszármazás bonyolult szövevénye az üdvösségtörténet egyházi vonulatának mintegy a gerince. (E témáról részletesebben szól a 04-es számú fejezet.) Az egyház minden tagja és közössége (hitének, tevékenységének, megszentelődésének minden rezdülésével) ebbe a szerves szövevénybe gyökerezik bele, és belőle él. A katolikusok és az ortodoxok esetében ez kitapintható konkrét valóság; de áll azokra a keresztényekre is, akiknek egyházi szervezetében nincsenek felszentelt püspökök, vagy akik sajátos történelmi helyzetükben saját hierarchia nélkül éltek – mint pl. a háromszáz éven át papok nélkül fennmaradt japán katolikus közösségek (1865-ben mintegy harmincezer hívőt számláltak); vagy a koreai katolikus egyház az 1600-as évek elejétől 1836-ig.

Tanulmányunk lényegének összefoglalása

A püspökszentelések genealógiai története az 1400-as, 1500-as és főleg 1600-as évektől kezdve dokumentálható egyre inkább töretlen vonalakban. Összeállításunkban 1500 előttről csupán néhány püspökkel foglalkozunk.

Viszont ennek az ötszáz évnek a kutatása meglepő összeredményt tár elénk. Ezt most két pontban illusztráljuk, mindegyikben kétféle adattal.

(a) 1503 és 1700 között 28 pápa követte egymást; ezek közül 16 tagja ugyanannak a genealógiai családnak, amelynek történelmileg nagyjából bizonyítható feje az 1440-ben szentelt Guillaume d’Estouteville bíboros. A többi 12 pápa felmenő ága töredékesen ismert. – A nevezett bíboros családjába viszont a ma élő összes katolikus püspöknek már csak valamivel több mint fél százaléka tartozik.

A kartotékok 4. sorának végén található genealógiai jelben ez a család a következő rövidítésekről ismerhető fel: ES, GS, SC, RZ.

A nevezett bíboros családjáról (úgy, ahogy jelen munkánkban tárgyaljuk) még azt is meg kell jegyeznünk, hogy néhány történelmileg nem bizonyított láncszemkapcsolat is van benne. Ezeknek a bizonytalan kapcsolatoknak ma már régóta nincsenek élő leszármazottai.

(b) 1700 és 2011 között 23 pápa követte egymást; valamennyien tagjai egyazon genealógiai családnak, amelynek történelmileg pontosan bizonyítható feje az 1541-ben szentelt Scipione Rebiba (az ő lehetséges, valószínű, de nem dokumentált szentelője a jövendő IV. Pál volt). – Ebbe a Rebiba-családba viszont a ma élő összes katolikus püspök több mint 95 százaléka tartozik. A genealógiai jelben ez a család és nagyszámú alcsaládja egy nagy- és egy kisbetűről ismerhető fel: Rb, At, Or, Rz, Pc, Cs stb. stb.

2008-ban derült ki, hogy XI. Pius (1919) felmenői és leszármazottai is ennek az 1541-től dokumentálható nagy kiterjedésű családnak részei, nem pedig, mint addig hittük, egy különálló, 1552-ig visszavezethető sajátos lengyel családot alkotnak. Ez az újdonság a magyar püspököket különösen érdekli, mert Serédi Jusztinián (1928) és az ő leszármazottai XI. Pius családjába tartoznak. Két genealógiai jel mutat ezekre az alcsaládokra: Gm és Rt.

2011-ben pedig az tisztázódott, hogy XIII. Ince (szentelése 1695-ben) felmenő ága nem ismeretlen, mint addig gondoltuk, hanem beletorkollik Giulio Antonio Santoro bíborosba (1566).

Az 1700 és 2011 közötti többi 21 pápa közös őse Paluzzo Altieri bíboros (1666).

Három fontos történelmi apróság

Az, hogy Paluzzo Altieri (1666) családja is II. Gyulától (és végeredményben d’Estouteville bíborostól) származik, egészen 1960-ig gyakran szerepelt az episzkopológiai tanulmányokban. Altieri bíboros szentelőjéről ugyanis a szentszéki levéltárakban mindmáig nem találtak semmi dokumentumot. Mivel szentelésekor már bíboros volt, lehetett arra gondolni, hogy maga a pápa, VII. Sándor szentelte, aki viszont II. Gyula családjának tagja. Igaz ugyan (és ez a feltételezést eléggé megingatja), hogy a pápa személyes naplójában azon a napon semmi utalás nincs püspökszentelésre. A megoldás váratlan forrásból került elő: 1960 körül felfedezték, hogy a Párizsban megjelenő Gazette de France-ban (amely sok más korabeli római szentelésről is írt) a lap római tudósítója részletesen és pontosan leírja Altieri bíboros püspökszentelését.

Érdekes és tanulságos megállapítás adódik az 1630-as évre is. Október 7-én Rómában Caetani bíboros négy püspököt szentelt; az első a római bíboros helynök segédpüspöke volt, Scannarolo, és tőle erednek az ókatolikus egyházak múlt és jelen püspökei; a második meg a harmadik, úgy látszik, soha senkit nem szentelt; a negyedik viszont, Carpegna, őse lett, pont azzal, hogy később ő szentelte Paluzzo Altierit, legalább tizenötezer püspöknek, köztük az összes ma élő katolikus püspök mintegy 92 százalékának.

A harmadik apróság nem egyéb, mint érdekes játék a képzelettel. Elgondolható, bár nem nagyon valószínű, hogy Rebiba szentelése Besszarion bíborosra (1403–1472) megy vissza. Őt a konstantinápolyi patriarkátusban 1437-ben Nicea érsekévé szentelték; 1439-ben a firenzei zsinaton aláírta a keleti meg a nyugati egyházak közötti egységről szóló döntéseket. A pápa még 1439-ben megtette bíborossá, és ilyen minőségben Rómában, Itáliában és Itálián kívül püspöki tevékenységet folytatott; bíboros püspökként 1472-ben halt meg. Ha esetleg a püspökszentelések láncolatában Besszarion őse volt Rebibának, akkor a legutóbbi háromszáz évben a katolikus püspökök egyre nagyobb száma (ma már több mint 95 %-a) a bizánci ortodox egyházból veszi szentségi eredetét.

Néhány szó a szentelési genealógiák arányszámairól

Táblázatunkban a kulcsszemélyek kartotékjain a név után két százalékszám jelzi

a) az 1984-es arányt az akkor élő katolikus püspökök összességében, és

b) a majdnem húsz évvel később hat év alatt szenteltek arányát az akkori évi szentelések nagy egészéhez képest. Meg kell jegyeznünk, hogy ezek a százalékszámok nem egészen pontosak, nevezetesen azért, mert elég nagy számú, a XX. század második felében szentelt kínai püspökkel nem számolnak.

A globális százalékos statisztika alakulása nagyon jellemző. a) 1984 őszén az akkor élő 3680 katolikus püspök megoszlása ez volt: Rebiba-család 94,021 %, egyéb latin családok 2,555 %, keleti szertartású családok 3,424 %. b) Hat esztendő folyamán (1997–2002) szentelt 870 püspök megoszlása: Rebiba-család 94,95 %, egyéb latin családok 0,95 %, keleti szertartású családok 4,1 %. c) A 2010 végén élő mintegy 5100 katolikus püspök így oszlik meg: Rebiba-család 95,6 %, négy kisebb latin család 1,1 %, keleti szertartású családok 3,3 %.

A négy kisebb latin családhoz tartozó élő püspökök száma a következő: Lencastre (1671) 4, Bovet (1789) 11, Bodman (1686) 13, d’Estouteville (1439) 26. –  Megjegyezhetjük, hogy a kisebb latin családok esetleg előbb-utóbb teljesen kihalnak, a keleti szertartásúak azonban nem; a Rebiba-család tehát a 100 %-ot nem fogja elérni.

Megközelítő becsléssel mondhatjuk, hogy a Rebiba-családban szentelt püspökök száma a következő: 1800 a XIX. század első felében, 2500 a XIX. század második felében, 3500 a XX. század első felében, 6200 a XX. század  második felében.

Érdemes tudatosítanunk: A mai katolikus Egyház bármelyik országának vagy egyházmegyéjének történetét tanulmányoznánk, a püspökök szentségi leszármazásának felvázolásában (a keleti szertartású egyházmegyéket nem számítva) a XIII. Kelementől (1743) Scipione Rebibáig (1541) húzódó vonalat (igen-igen kevés kivétellel) mindegyik szentségi genealógiában megtalálnánk.

Néhány történeti megjegyzés

A Kárpát-medence latin szertartású püspökeinek szentségi genealógiájában a XIX. század elejéig találunk olyanokat, akik (talán, de nem biztosan) visszavezethetők az 1440-ben szentelt d’Estouteville bíborosra vagy más családfőkre. A nevezett bíboros családjában az első magyar láncszem Kollonich Lipót (1668).

A többiek (1920-ig az egész Kárpát-medencében, 1920 után csupán Magyarországon) főleg három kulcsszemély révén tagozódnak be Scipione Rebiba hatalmas családjába. Ez a három kulcsszemély: Pázmány Péter (1617), Migazzi Kristóf (1751) – ez utóbbi ág Zadravetz Istvánnal (1920) 1965-ben kihalt – és Serédi Jusztinián (1928). Az még ezután fog eldőlni, hogy Erdő Péter (2000) hasonló kulcsszemély lesz-e a jövőre.

Egyes püspököknek megadatik, hogy meglehetősen sok papot szenteljenek. A következő két adat eléggé jellemző. Lemmens holland püspök (1932), ahogy az egyházmegye központjától megtudtam, összesen 521 pap felszentelője volt (közéjük tartozom én is); Van Roey belga bíboros érsek pedig (1926) feltehetőleg kétszer annyi vagy még több papot szentelt. A magyarázat két főbb tényezője az, hogy egyházmegyéikben nagyszámú szerzetesi papképző intézet működött, és hogy többé-kevésbé 30 évig voltak egyházmegyéik főpásztorai.

A jelen munka fejezetei:

01 Bevezető gondolatok
02 A püspökszentelés és a papszentelés liturgikus imája
03 Jellemző példák a papszentelési karizma kibontakozására
04 Teológiai reflexió
05 Az episzkopológiai kartotékok szerkezete
11 A magyar jezsuitákat felszentelő püspökök12 A magyar jezsuitákat pappá szentelő püspökök leszármazási táblája

Forrásaim és segítőim

a) Évtizedek óta (már több mint egy évszázada) céltudatos és kiterjedt kutatás folyik az összes régi és új püspök főbb életadatainak és felszentelésének felderítésére és bemutatására. Ennek a munkának már legalább negyven éve valamiképpen Charles Bransom (Egyesült Államok) az összefogója. Én magam is több mint harminc éve állok vele levelezésben. – A kutatók közti kapcsolatok fenntartása jelenleg természetesen főleg elektronikus úton történik.

Szóljunk a dologról konkrétabban. Az 1450-től napjainkig történt püspökszentelések kronológiai leírása elkészült. Főszerkesztője három francia szerzetes tudós volt (F. Combaluzier, I. Perraud és A. Chapeau); a legépelést Charles Bransom végezte. Az 1960-as évektől a szentelések évi listáját közzétette az Esprit et Vie folyóirat. 1992 óta Charles Bransom megjelenteti a Revue des ordinations épiscopales című folyóiratot; ugyancsak ő szerkeszti és adja ki a PEM (Petit épiscopologue [Montier]) időszakos összefoglalást, amelynek már 200-nál több száma jelent meg.

Honlapon nagy összefoglaló művek találhatók. Az összes püspököt az újkor kezdetétől fogva David M. Cheeney veszi számba a http://www.catholic-hierarchy.org weblapon; csak a bíborosokat pedig a http://www.fiu.edu/~mirandas/cardinals.htm weblapon (jóval régebbről és alaposabban) Salvador Miranda. Egyéb honlapok is vannak, pl. www.bishops-in-china.com és www.apostolische-nachfolge.de címen.

b) Hogy a magyar jezsuitákat szentelő püspökök kik voltak, azt főleg a magyar jezsuita provincia kéziratos híreiből vettem, a legutóbbi évtizedekre vonatkozóan pedig személyes emlékekből. Nagy haszonnal és állandóan forgattam Bikfalvi Géze könyvét: Magyar jezsuiták történeti névtára 1853–2003. Budapest 2007.

c) Több mint harminc éve folyó saját munkám kidolgozásának elektronikus összetevőjéhez többektől kaptam nélkülözhetetlen segítséget. 1990-ben Marosfalvy László rendtársam szerkesztette meg számomra azokat FOX programokat, amelyekkel azóta is végzem az egyes püspökök kartotékjainak kidolgozását. A 2000-es években Broczky István végezte el többször is összegyűlt anyagom átrendezését. Gergó Ágnes, a Távlatok tördelőszerkesztője, éveken át volt állandó munkatársam. Jelen összeállításomat Kovács Lajos rendtársam és munkatársa, Prókai Edina viszi fel a honlapra.

Mindnyájuknak hálás vagyok közreműködésükért.

2011 őszén
Nagy Ferenc SJ

Frissítve: 2016. augusztus 09.