A magyar jezsuiták budapesti embermentő tevékenysége 1944-1945-ben

maria_utcai_templom_004_250A budapesti rendház élete a nyilas hatalomátvétel után lassan megváltozott, elkezdődött az üldözött zsidók mentése és elrejtése. A lelkipásztori munka is megváltozott, a folyóiratok sem jelenhettek meg, kivéve A Szívet, de ennek is szünetelt a megjelenése a technikai problémák: papírhiány, nyomdai kapacitás és szállítás miatt. A szüntelen angolszász és szovjet bombázások következtében a rendház és a Kongregációs Otthon, majd később a templom pincéjében rendezkedtek be a lakók. Az altemplom boltozatos mennyezete miatt természetes légoltalmi helynek bizonyult. A magyar jezsuita tartományt P. Borbély István SJ (1903-1987) irányította 1943. június 13-tól egészen 1948 decemberéig, amikor is külföldre távozott. A pesti rendház élén, pedig 1939 és 1947 között házfőnökként P. Vid József SJ (1914-1957) állt. Az egész központ hatalmas épülettömbje egy süllyedő hajóhoz kezdett hasonlítani, mivel egyre több ember keresett menedéket a falak között.

A jezsuita embermentés-zsidómentés sajátos körülményeit és a jezsuiták humánus, a valódi önzetlen, felebaráti szeretetet tükrőző felfogását, F. Szepesi József SJ (1873-1956) a  visszaemlékezéseiben örökítette meg:

‘Rendházunk amennyire csak tehette igyekezett az üldözötteket oltalmába venni, és a lehetőségekhez képest segítségükre lenni. Október közepén már többen menedéket találtak nálunk. Ezek száma a helyzet súlyosbodásának arányában gyarapodott, még az év vége előtt a létszám jóval meghaladta a százötvenet. A felebaráti szeretet parancsának nevében befogadtuk őket, a jezsuita rend nem vette a lelkére, hogy ezeket a szerencsétlen üldözötteket a biztos pusztulásnak engedje át, inkább megosztotta velük mindenét, amije csak volt. Az elhelyezés, az étkezés a nagy tömeghez volt mérve, nem volt kivétel senki számára sem, mindenki részesült abban, ami volt. Táplálkozásunk szerény volt, ami heteken át főzelékből és kenyérből állt, de mindenki meg volt elégedve. Hálát adtunk Istennek, hogy a jóvoltából ebben is részünk lehetett, mert bizony sok helyen az éhínség veszedelme ütötte fel a fejét, még vizük sem volt az embereknek a vezeték megrongálodása következtében. Nálunk is fenyegetett ez a veszedelem, de ügyes technikus frátereink mesterfogásával elejét vettük a bajnak és így a rendházunk a víznek birtokában, a környék lakosságának, melyhez tisztelendő nővérek házai is tartoztak, még ebben a szükségükben is szolgálatukra lehetett.’

zichy_gyula_puspokA zsidómentésben oroszlánrészt vállalt P. Jánosi József SJ (1898-1965), aki a svéd Vöröskereszt valamint a pápai nunciatúra menleveleivel az üldözöttek százait mentette meg a csaknem bizonyos haláltól. A Szent Kereszt Egyesület (SzKE) a  katolikus hitre áttért zsidók fő érdekvédelmi és képviseleti szervezete volt. Az egyesület alapításának ötletét Kornfeld Móric báró vetette fel, aki maga is áttért lévén, érintett volt a zsidó törvények lehetséges hatásaiban, mivel ezek a törvények faji alapon érvényesültek, és az áttért és meggyőződéses hívekre ugyan olyan veszélyekkel jártak, mint a vallásukban megmaradt vagy agnosztikus zsidókra nézve. A katolikus püspöki kar 1939. október 3-i találkozója után Zichy Gyula gróf, kalocsai érsek  -aki a jezsuiták egykori tanítványa és későbbi jótevője volt- vezetésével megalakult egy külön bizottság, amely dr. Cavallier József irányítása alá került.

A bizottság a II. világháború kitörése után először a menekültekkel kezdett el foglalkozni, majd a részt vállaltak a nagyobb zsidó szociális szervezetekkel együttműködve a zsidó törvények által sújtottak segítésében. Azonban 1940 december elején a hatékonyabb munka érdekében a bizottság beolvadt a P. Jánosi József SJ vezetése alatt álló Szent Kereszt Egyesületbe. A német bevonulás után a SzKE teljes erővel részt vett az áttérteknek a zsidóellenes intézkedéseitől való  megmentésében, valamint a tevékenységüket kiterjesztették az országban lévő sok menekült megsegítésére és vigasztalására is, vallási hivatartozás nélkül. A SzKE szorosan együttműködött a katolikus hierarchiával és a pápai nunciatúrával, ez utóbbival tartotta a kapcsolatot P. Jánosi és száz számra hozta a pápai menleveleket az üldözött zsidók számára. Az egyesület oroszlánrészt vállalt a Magyarországi Keresztény Zsidók Szövetségének az életre hívásában, amely az emberi jogokat védelmezte a jogtalanság idején. A működésüket egészen 1944 november végéig tudták folytatni, de az egyesület régóta szálka volt a nyilasok szemében, többször rálöttek az irodára, majd november 17-én rátámadtak, az éppen ott tartózkodó Cavallier Józsefet súlyosan megsebesítették több golyóval, azután elhurcolták az ott éppen menlevélre várakozó 150 zsidóval együtt. Ezután P. Jánosi a protestáns alapítású Jó Pásztor Bizottság segítségével folytatta az embermentő munkáját.

p__raile_jakab_200Igen sokat tett az üldözött zsidók megmentése érdekében P. Raile Jakab SJ (1894-1949). P. Raile, Köhler lazarista atya mellett, a budapesti mentési akció egyik legfőbb irányítója volt. Valóságos legendakör vette körül, egész nap járta a várost, hamis keresztleveleket szerzett, alig múlt el nap, hogy egy-két újabb védenccel ne szaporította volna a létszámot a Mária utcai rendházban vagy a templomban rejtöző zsidó menekültek között.

p__raile_a_vilag_iagazai_kituntetese_250Raile atya élete a rendkívüli jezsuita életpályák egyike volt, 1894. október 6-án született, a bácskai Vaskúton, német családban. 1912-ben lépett a Jézus Társaságába, a rendi tanulmányait Kalocsán, Nagyszombatban, Pécsett és Innsbruckban végezte. 1925-1927-ben Bécsben, 1927-1933-ban Amerikában, 1933-tól 1935-ig Szegeden működött. Majd a jezsuita központba került, 1935-től 1942-ig a magyar rendtartomány gazdasági vezetője és egy ideig a provincia szóciusa volt. A II. világháború alatt a budapesti pápai nunciatúra segítő bizottságának az elnöke lett, és ebben a hivatalában saját élete kockáztatásával sok száz zsidót mentett meg a haláltól. Ennek elismeréseként -egyetlen magyar jezsuitaként- 1992. február 24-én a jeruzsálemi Yad Vashem Intézet posztumusz ‘Világ Igazai’ kitüntetéssel tisztelte meg.

Raile a ‘farkasbőrbe bújt bárány’ szerepét alakította ebben a kegyetlen színjátékban. A nyilasok megtisztelve érezték magukat, hogy együtt iszogatott és kártyázott velük, közben természetesen a híreket és a fontos információkat gyűjtötte. A magas szellemi fölényét kihasználva, teljesen az ujjai köré csavarta az egyszerű nyilasokat. A körzetvezetővel -a törzshelyén- rendszeresen találkozott, aki nem gondolta volna, még a legrosszabb álmaiban sem, hogy a barátjának tartott jezsuita szerzetes, német származása ellenére antifasiszta és a szeretet nevében az üldözöttek oldalán áll. Ha kellett a ‘jópásztor’ igáját is magára vette, mint például amikor az egyik zsidó üldözött, aki súlyos alkoholizmusban szenvedett, a szenvedélye miatt az üldözői karjaiba futott. Minden befolyását és meggyőző erejét latba vetve megmentette, anélkül, hogy a nyilasok rájöttek volna a valódi tényállásra. P. Raile sokszor jött haza este a bortól csillogó szemekkel, de sohasem volt részeg. A szakács testvértől kért rendszeresen a gyomrát felkészítő ételeket és gyakran ivott olajat, hogy bírja az alkoholt. Sohasem tudták a nyilasok leitatni és olyan beszédre kényszeríteni, amely ellenkezett volna a meggyőződésével. Az embermentő-zsidómentő munkában a legfontosabb kapaszkodási pontja a tiszta lelkiismeretén kívül az éjjeli imádságok és elmélkedések voltak, a kortársak visszaemlékezései alapján nyugodtan állíthatjuk, hogy P. Raile az önfeláldozó és életveszélyes munkáját Isten közbenjáró szeretetével és áldásával végezhette. A nyilasok nap-nap után razziáztak a rendházban, géppisztolyokkal maguk előtt hajtva az atyákat. P. Raile úgy vetett véget a további zaklatásoknak, hogy az ugyancsak náluk rejtőzködő katonák közül kettőt rendőregyenruhába öltöztetett, és a portásfülkét rendőrszobának álcázta; ettől fogva illetéktelenek nem léphették át a rendház ajtaját.

p__raile_sirja_250Egy kis történeti kitérő: P. Raile egyébként sohasem tagadta meg német származását, szívesen beszélt németül és a családtagjaival is németül levelezett. Az egyik unokaöccse, Hans Raile, a belvárosi Molnár utcában, a Német Diákotthonban lakott egyetemi tanulmányai idején és kiváló verseket is írt, amelyek a Sonntagsblattban, 1930-1933 között rendszeresen megjelentek, ezeket a verseket P. Raile amerikai missziós helyén Chicagóban olvasta. Unokaöccsét a szüleivel együtt 1947-ben kitelepítették Németországba, ugyanugy, mint P. Raile egyik nővérét Marianne Seibertet, akinek a férjét először a tiszalöki munkatáborba hurcolták, majd Németotszágba kitelepítették, a felesége és a fia, a szüleivel hasonló sorsra került, de őket a szovjet megszállási övezetbe, a keleti zónába telepíteték, majd onnan menekültek át nyugatra, hogy a családjukat egyesíthessék. Később P. Raile, aki elöljárói utasítására szintén elhagyta az országot és visszament az Egyesült Államokba, felemelte szavát az igazságtalan kitelepítések ellen és felvette a kapocsolatot a washingtoni katolikus szervezetekkel az elűzött németek megsegítése céljából. P. Raile egész életében kiállt az üldözött, a jogtalanul meghurcolt emberek mellett, mindenkinek segített vallási és nemzetiségi megkülönböztetés nélkül. A Münchenben kiadott magyarországi németek 1960. évi népkalendáriumában így emlékeztek meg P. Raile atyáról:

‘Das deutsche Bekenntnis und aktive Mitwirken seiner Geschwister und deren Kinder in verschiedenen deutschen Organisation betrachtete Pater Raile als eine Selbsverständlich hiel, wie er auch sein Bekenntnis zu seinem Volkstum für selbverständlich hielt. Denn auch er war bis zu seinem Tode ein treuer Sohn seines deutschen Volkes geblieben.’

Egyébként fontos kiemelni, hogy a jezsuiták perspektivikusan nem sok jóra számíthattak a berendezkedő német hatalomtól, mivel a nemzeti szocialista eszme nagyon erős vetélytársakat látott a jezsuitákban. Németországban már mindent elkövettek a megsemmisítésükre. A náci propaganda a kezdetektől fogva harcolt a zsidók, a kommunisták és a szabadkőművesek mellett a jezsuitákkal, mint főellenségeket tartották számon őket. 1935-ben már letartóztatták az első jezsuitákat. Az újságok 1937-ben beszámoltak a jezsuiták útlevélhamisító központjáról, amelyet az állami hatóságok fedeztek fel. 1940-ben meghirdették a nácik a célkitűzésüket, amely szerint 1942-ig felszámolják az összes jezsuitát az országban. 1941-ben az összes jezsuita rendházat erőszakkal elvették, majd külön a Führer parancsára az összes besorozott jezsuitát mind ‘fegyver viselésre méltatlant’ elbocsátották a hadseregből. 1943-ban egy előre megrendezett koncepciós perben devizavétség miatt elítélték a rendet.

A nácik látókörébe került 380 német jezsuita atya közül 266-t elűztek a rendházaikból, 12-t koncentrációs táborban elemésztettek, ebből hármat Dachauban kivégeztek, hármat felakasztottak, 26-t hosszabb-rövidebb börtönbüntetésre ítéltek. 13-an a háborús cselekményekben életüket vesztették, 79-en nem tértek vissza a háborúból. Három jezsuita atya a nemzeti szocializmus elleni ellenállás szimbólumaként lett ismert az egész világon:

delp_alfredP. Ruppert Mayer SJ (1876-1945) már 1933-tól élesen kritizálta a totális elnyomó rendszert, a jogtalanságot, a faji törvényeket, az új ideológia erkölcstelenségét, a másként gondolkodók elleni intoleranciát, a kereszténység helyett bevezetni kívánt germán vallásiközösséget. P. Alfred Delp SJ (1907-1945) az ellenállókkal tartott kapcsolatai miatt és mivel, mint szociológus az új renddel ellenségesen lépett fel a ‘népbíróság’ halálra ítélte, majd felakasztották. P. Johann Schwingshackl SJ-t (1887-1945) szintén a ‘népbíróság’ ítélte halálra. A  búcsúlevelében többek között ezeket írta:

‘Mi mindannyian felismertük, hogy a helyzet különösen Németországban a keresztény egyház léte és nem léte körül forog. Mi beláttuk, hogy ha a hit ellenségei győznek a háborúban, a katolikus életet olyan gyökeresen kiírtják,  mint ezt a 2000 éves történetében csak néhány zsarnok alatt láttuk, és olyan pokoli eszközöket fognak használni, mint az csak a bolsevizmusról derült ki.’

Az ilyen példák alapján láthatjuk, hogy a magyar jezsuiták is hasonló sorsra kerülhettek volna a nemzeti szocializmus győzelme során, de sajnos néhány évvel később, valóban hasonló sorsot kellett elszenvedniük a bolsevista elnyomás alatt.

Folytatva a magyar jezsuiták embermentő tevékenységét több rendtársról is meg kell emlékeznünk: P. Reisz Elemér SJ (1904-1983) is számos zsidó családot kihozott a gettóból. A rendházban élő zsidó menekültek száma mintegy 120 személyre tehető. A zsidómentő akciókban szinte minden jezsuita részt vállalt, így például F. Liptay Károly SJ (1908-1997) zsidó családokat és gyerekeket bújtatott átmenetileg a saját szobájában. Az egyik akcióját a visszaemlékezésében is megörökítette:

‘Még az oroszok bejövetele előtt, a durva és kíméletlen zsidóüldözés alatt egy nagymamát és két kis unokáját három napig bújtattam a kisebbik társalgóban. Három nap múlva jött értük egy férfi, a gyermekek apja, a nagyhálálkodások között elvitte őket.’

Ugyanakkor jó néhány menekült pap és 40 katonaszökevény is menedéket talált a központban. A németek és a nyilasok figyelmének elterelésével minden üldözött megmenekült, aki a Központban keresett menedéket. Sajnos később a jezsuiták hasonló megértésre nem találtak, az 50-es évek elején az egyház- és szerzetesellenes üldöztetések idején; persze nem a jutalom vagy a későbbi visszafizetés reményében cselekedtek, hanem azt tették, amit a lelkiismeretük diktált.

Mivel a dolog kényes volta miatt a Historia Domusban nem írhattak semmit elég kevés írásos adat áll a rendelkezésünkre a vészkorszak üldözöttjeinek a segítéséről, leginkább a régi rendtársak szóbeli visszaemlékezése nyújthat némi támpontot. Ezeken kívül az embermentés-zsidómentés nehéz időszakáról, sajnos nagyon kevés visszaemlékezés született, a legtöbb Thassy Jenő, akkori honvédtiszt, későbbi Amerikában élő újságíró tollából jelent meg, aki érdekes részleteket közölt a Jézus Szíve-templom és a Kongregációs Otthon életéről a nehéz napokban. Thassyt nagyon jó személyes kapcsolat fűzte a jezsuitákhoz, mivel a pécsi Piusz gimnáziumban tanult, a német megszállás idején ‘illegalitásba vonult, a nyilas hatalomátvétel után, pedig aktívan részt vett az ellenállásban. Az embermentő-zsidómentő akcióiban mindig biztos pont volt számára a Jézus Szíve-templom és a jezsuita atyák önzetlen segítőkészsége.

harsanyi_janos_200Azonban kétségtelenül a legismertebb történet, a később Nobel-díjas Harsányi János esete. Harsányi János 1920. május 29-én, született Budapesten, szülei zsidó származású, de katolikus vallásra kitért, jómódú gyógyszerészek voltak, akik a fiúkat a katolikus hitben nevelték. Ennek ellenére a fasori Evangélikus Gimnáziumba íratták be, ahol, olyan későbbi neves tudósok is tanultak, mint Neumann János vagy a szintén Nobel-díjas Wigner Jenő. A klasszikusok és a matematika érdekelték, 1937-ben megnyerte az országos matematikai versenyt. Az egyetemen azonban szülei kívánságára gyógyszerészetet tanult, de bejárt Fejér Lipót matematikai előadásaira is. 1944-ben P. Raile segítségével mentesítette magát egy ideig, de aztán munkaszolgálatra hívták be.

‘A német megszállás utolsó két hónapjában a jezsuita atyák mentették meg az életemet azáltal, hogy menedéket adtak nekem a pesti rendházukban’

– írta önéletrajzában. Egy másik nyilatkozatában, pedig így vall élete legnehezebb napjairól: ‘1944 májusában behívtak munkaszolgálatra, Pest környéki gyárakban kellett árút vinnünk. Október 15-én Szálasiék átvették a hatalmat, de minket egy ideig, a vatikáni védlevél megóvott. Nemsokára azonban kivittek a pályaudvarra deportálásra. Láttam, hogy itt a döntés pillanata. Nagyon sajnáltam otthagyni a hátizsákomat és szép pulóverem. A végén mégis otthagytam. Elég jó télikabát volt rajtam, az Északi teherpályaudvaron sok civil is sétált. Így levettem a sárga karszalagom és elvegyültem az emberek közt és szépen kisétáltam a pályaudvarról. A Mária utcai jezsuita rendház főnöke adott menedéket. Többször volt nyilas razzia, de házkutatás során nem találtak meg a nyilasok, pedig nem lett volna nehéz megtalálni engemet. Azt hiszem megvesztegették őket. 1945. január 17-én érkeztek meg az oroszok, akkor lettem újra szabad.’ A bujkálás időszakában olvasta, az akkor frissiben megjelent, Neumann János és az osztrák közgazdász, Oscar Morgenstein Theory of Games and Economic Behavier (A játék és a gazdasági viselkedés elmélete) című könyvet, ez a könyv adja meg a játékelmélet első elméleti megalapozását, amely később a kutatási területe lett, de a jezsuita atyákkal beszélgetve egyre inkább a filozófia felé irányult az érdeklődése. Rádöbbent, hogy a filozofikus értelem adja fel a problémákat, de a megoldásukat viszont matematikai és logikai módszerekkel kell elérni. A háború végeztével apjának segített a patikájuk újjáépítésében és a gyógyszerész diplomája után filozófiát tanult. A doktori értekezését ‘Filozófiai tévedések logikai analízise’ címmel írta. 1949-ig a Szociológiai Tanszéken tanított, amikor a kommunisták eltávolították és a családi patikát is államosították 1950-ben. Ekkor Ausztráliába kivándorolt: a sydney-i egyetemen szerzett közgazdasági diplomát, majd az Egyesült Államokban, a neves Stanford Egyetemen tanított közgazdaságtant, itt szerezte a második doktorátusát és találkozott két híres magyar matematika tanárral, Pólya Györggyel és Szegő Gáborral, akik újra élesztették az érdeklődését a matematika iránt. Majd 1964 és 1990 között a Berkeley Egyetemen tanított, azonban elsősorban a játékelmélettel, de emellett az utilitarizmus etikai továbbfejlesztésével és filozófiai problémákkal foglalkozott. 1994-ben megosztott közgazdasági Nobel-díjat kapott a játékelméletben elért eredményeiért, a hivatalos indoklás szerint: ‘a nem-kooperatív játékok elméletében az egyensúly-elemzésre vonatkozó úttörő munkásságáért.’ Harsányi a játékelméletet ellentétben Neumannal és Morgensternnel, akik alapvetően matematikai kérdésként határozták meg a játékelméletet, mint filozófiai problémát fogta fel, amelyben az a filozófiai probléma áll a középpontban, hogy mit jelent racionálisan viselkedni egy olyan helyzetben, ahol velünk ellentétes érdekű racionális személyekkel állunk szembe. Bizonyos, hogy az elmélet kidolgozásában mély hatással volt saját sorsának és életének alakulása, amelynek szerencsés kimenetele a jezsuita atyák önzetlen támogatásának volt köszönhető. 2000. augusztus 20-án hunyt el szívrohamban, Berkeleyben.

Szintén a Jézus Szíve- templom altemplomába talált menedéket Mécs Imre tizenegy éves korában, ahol egy életre szóló tapasztalatot nyert a jezsuita szellemről és cselekvő szeretetről. Így nyilatkozott erről:

‘Apám gyermekorvosként tevékenykedett, anyám Svájcban végzett francia-német szakos tanárnőként. Ez volt a családi miliő, a szellemi háttér ’44-ben, mikor jött az ostrom. A holokauszttal úgy ismerkedtem meg, hogy apám orvos barátai között akadtak zsidók, akiket elbocsátottak, és apám küldözgetett nekik élelmiszert. Ugyanakkor a családom egyfajta katolikusságából eredő idegen érzéssel viseltetett a zsidósággal szemben. 1944-ben, mikor felrobbantották a hidakat, apám egy betegénél rekedt Budán, és anyám három gyermekével bevonult a közeli jezsuita kolostor pincéjébe, a Mária utcába, ahol több száz zsidó üldözöttet rejtegettek, a sorsukat ott ismertem meg közöttük. Tizenegy éves voltam akkor.’

A háború után teljesen természetes volt, hogy a pécsi jezsuita gimnáziumban folytatta a tanulmányait az iskola államosításáig.

Az ostrom idejéből a legtöbbet P. Pálos Antal SJ (1914-2005), a később provinciális szóbeli közléseiből ismerünk. Az egyik újságban megjelent nyilatkozatában így emlékezett vissza a nehéz napokra:

‘Budapest ostroma alatt semmi izgalmat vagy ijedelmet nem éreztem. Ha jelzőt kellene keresnem; inkább érdekes volt a korszak. Aggódni nem értem rá, mindig volt feladat. Az egész város lent lakott a pincékben, az egyes óvóhelyek falát áttörték, hogy könnyebben lehessen közlekedni, mi pedig jártunk misézni. Először csak az apácákhoz, kalocsaiakhoz, megváltósokhoz, népleányokhoz, később az apácák közvetítésével más, szomszédos óvóhelyekre is. Mivel életveszélyben voltak az emberek, ez jámborrá tette őket. Tíz órakor lehetett elkezdeni a misézni, akkora kerültek olyan állapotba. Egyébként aludtak, amíg csak lehetett. Amíg magukra kaptak valamit addig a sarokban gyóntattunk. Hál Istennek az oroszok lusták voltak, csak ‘munkaidőben’ bombáztak, így a kora reggeli és a késő esti órákban viszonylag biztonságosan lehetett közlekedni. Mise után az óvóhelyen maradtunk fél ötig. Ott is ebédeltünk, kaptunk egy darab kenyeret. Emlékszem egyszer a Heinrich család hívott misézni. Nagyon gazdag emberek voltak, az Üllői út 34-ben volt egy hatalmas vasüzletük. Az óvóhelyen miséző helyet építettek. Náluk a misét fölséges reggeli követte: vajat, szalámit ettünk. A végén megkérdezték, mivel hálálhatják meg, hogy eljöttem. Én egy lámpát kértem és egy kannában petróleumot hozzá. Óriási dolog volt ez akkor.

A rendházban nem sokat csináltam. Az ottani óvóhelyet megszállták a zsidók, -legalább kétszázan voltak- mi pedig behúzódtunk a templom alá. A gondnok páter előzőleg rengeteg babot és sárgaborsót szerzett be, azt ettük különböző hígításban. Aztán a zsidók hazamentek -mindannyian megmenekültek-, nem nagyon ismertem őket, azzal a két családdal kerültem csak barátságba, akik A Szív szerkesztőségében húzódtak meg: egy Szenes nevű házaspárral és egy Steiner Magda nevű -előzőleg katolizált- nővel. Kérésükre a gettóba is bementem, papi ruhában beengedtek.’

A pesti Jézus Szíve templomot és a Kongregációs Otthont kisebb bombatalálat érte, és csak 1945 februárjában, a budapesti ostrom végeztével állt vissza a templomi rend. Először ugyan csak az ebédlőben folytak a szentmisék, de később kinyitott a templom is. Az atyák az ostrom alatt a legnehezebb időkben is végeztek lelkipásztori munkát, többen a környező szerzetesnői közösségek védelmét vállalták, mások az óvóhelyeket járták, ott gyóntattak, prédikáltak és bemutatták a szentmiseáldozatot. A központ ‘felszabadítása’ 1945. január közepén történt, erről több regényes mítosz is terjedt a jezsuiták körében, bár leginkább azoktól lehetet ezeket hallani, akik személyesen nem élték át. Az egyik legmakacsabbul újból és újból felbukkanó történet szerint, a házfőnök két rendtársát görögkeleti papi öltözékbe bujtatta és azok, pravoszláv egyházi dalokat énekelve, kezükben égő gyeretyával és füstölővel fogadták a bejövő orosz katonákat. Ebből csak talán annyi az igazság, hogy néhány rendtárs főként, a házfőnök P. Vid (Vidlicska) szarvasi szlovák családból, P. Jánosi (Janicsek), pedig zólyomi lengyel eredetű családból származott, akiknek nem okozott különösebb nyelvi akadályt az oroszokkal való tárgyalás és néhányan, akik a galiciai Stara Wiesben is tanultak tudtak oroszul, de a gyertyás fogadásról természetesen szó sem lehetett, mivel az oroszok délután érték el a jezsuita templomot és a rendházat. Ekkor az orosz katonák a Mária utca 25. alatti kapubejárat felső üvegét betörve behatoltak az épületbe, de hamarosan távoztak is. A szemtanú F. Szepesi József SJ a következőképpen számolt be visszaemlékező írásában:

‘Az oroszok a város azon helyét, ahol a rendházunk volt, január 15-én szállták meg, anélkül, hogy észrevettük volna erőszakkal behatoltak a templomba és a rendházba. Szerencsére menekültjeink között volt egy oroszországi zsidó is, az itteni zsinagóga főkántora, aki fogadta az oroszokat és perfekt orosz nyelven védelmünkre kelt. Bemutatta azt a néhány embert -a jezsuitákat-, akiknek az életet köszönhetik, mert megvédték őket a hitleri erőszakosságokkal szemben. Ez látszólag meghatotta az oroszokat, és a vezetőjük megígérte, hogy az esetet jelenti a felsőbb parancsnokságnál és békében eltávoztak. Egyben kioktattak bennünket, ha kisebb csoport orosz akarna bejönni a házba, bármennyire kiabáljanak vagy dörömböljenek is, be ne bocsássuk őket, mert ez legtöbbször privát próbálkozás, persze a tolmácsunk e tekintetben is jó szolgálatot tett.’

Később, éjjel a Kongregációs Otthon felől is bejöttek az orosz katonák, az altemplomban éjszakáztak, majd megreggeliztek és tovább mentek. Később ismét P. Raile volt a nagyobb bajtól, zaklatásoktól és fosztogatásoktól a megmentő, megismerkedett egy magas rangú szovjet tiszttel, akit meghívott és kalauzolta a templomban és a házakban, és tőle kapott egy hivatalos orosz nyelvű igazolást, amelyben az oltalma alá vette a jezsuitákat és azok ingóságait és ingatlanjait. Ezek után az oroszok messzire elkerülték a templomot és rendházat és megindulhatott a helyre állítás, a szokásos miserend csak a tavasz végére állt ismét helyre.

Szepesi visszaemlékezéseiben egy érdekes bejegyzést olvashatunk a meginduló liturgikus életről:

‘A nagyheti szertartásokat csakúgy, mint a nagyböjti vasárnapok istentiszteleteit zavartalanul megtarthattuk, mert a megszálló orosz csapatok a katolikus papjainkat és a templomainkat kímélték a zaklatásoktól. A feltámadási körmenetben sok orosz katona vett részt, meglátszott rajtuk, hogy ők is vallásosak és nem kenyerük az istentelenség, mert erről nyíltan tanúságot is tettek.’

A vészterhes napok egyik érdekes adaléka, hogy Msgr. Gennaro Verolino, a pápai nunciatúra titkára a rendházban vészelte át az orosz csapatok bevonulását. Msgr. Verolino 1906. november 3-án született Nápolyban. 1928-ban szentelték pappá, majd rövidesen a Szentszék diplomáciai szolgálatába állt. Kolumbiában, Olaszországban, Magyarországon és Csehszlovákiában szolgált, később 1951-ben guatemalai és salvadori nunciussá nevezték ki, és korinthusi címzetes püspökké szentelték. Később Costa Rica nunciusa, majd 1963-ban a Szertartások Kongregációja titkára lett. 1969 és 1987 között a Pápai Régészeti Bizottság elnöke volt.

gennaro_verolino_200A budapesti diplomáciai testületen keresztül és hivatalos jegyzékekben tiltakozott a magyar kormánynál a zsidók deportálása ellen. Angelo Rotta nunciussal együtt igyekezett megakadályozni, hogy elvigyék őket az állítólagos ‘németországi munkára’, amiről okkal sejtették, hogy valójában mást takar. Tevékenységében számos kiváló segítőtársra lelt köztük a budapesti svéd követségi titkárban, Per Angerbenben (1913-2002), aki szintén számos életet mentett meg 1944 tragikus hónapjaiban, így írt Gennaro Verolinóról a jeruzsálemi Yad Vashem Intézetnek:

‘Olyan emberként emlékszem Mons. Verolinóra, aki fáradhatatlanul dolgozott, és ügyünkért nem habozott saját életét kockára tenni… Nem kis feladat volt az oltalomlevelek osztása és védett területek létrehozása a Szentszék számára juttatott néhány lakásban… Rotta és Verolino lelkiismeretüket és hitük hiteles tanítását követték. Azon túl, hogy folyamatosan ki volt téve a helyi náci bűnözők veszélyének, Verolino a többi lakossal együtt vállalta a megszállás és a bombázások veszélyét is. Amikor az Apostoli Nunciatúra épületét bombatalálat érte, sikerült megmentenie az ott rejtegetett zsidókat.’

Ugyancsak sűrűn együttműködött P. Jánosi József és P. Raile Jakab jezsuita atyákkal, amikor meglátogatta a Mária utcai menekülteket a közeledő front miatt már nem tudott visszatérni a vatikáni nuncuiatúrára, így az oroszok bevonulásáig a rendházban rekedt.

feszty_masa_005_200P. Kollár Ferenc SJ (1912-1978) erélyes fellépésére már 1945. május 15-én megjelenhetett A Szív, ebben nagy segítséget jelentett a kiadóhivatal munkatársainak önzetlen munkája és a Stephaneum nyomda munkásainak áldozatos hozzáállása. Az elkövetkező hónapok pénzügyi romlása, a fojtogató infláció közepette a hűséges, vidéki előfizetők százával küldtek élelmiszercsomagokat. Ezekkel az adományokkal fizették a nyomdászokat és a tisztviselőket, segítettek a rendház súlyos élelmezési gondjain. Az élelmiszersegélyek segítségével a Jézus Szíve Szövetség 1945 nyarán megnyithatta a népkonyhát a Horánszky utca 18-ban, ahol naponta 70-80 ember kapott térítés nélkül egy adag meleg ételt. A templom és a rendház helyreállítása 1945 és 1948 között megtörtént, ekkor eltüntették a háborús sérüléseket, és újrafestették az épületeket belülről. Több festményt is kiállítottak a folyósokon, a portával szemben helyezték el Feszty Masa (1895-1979) gyönyörű Jézus Szíve-képét, a kúria folyosóján hatalmas Szent József-kép hirdette a provincia háláját a nehéz napok elmúlásáért. A templomba kerültek Feszty Masa jezsuita szenteket ábrázoló festményei: Szent Ignác és a Szent Alajos, valamint Hoffmann Géza Canisius-képe és Pontyos Lajos több híres festmény- másolata hívta fel a hívek figyelmét a jezsuita rend többi szentjeire. A templom melletti kis oratórium 1949-ben újult meg, amikor kifestették, új világítással látták el és az egyik falon az első társak fogadalomtételének híres festményéről készült másolatot helyezték el.

Bikfalvi Géza

Frissítve: 2016. augusztus 10.