A magyar jezsuiták szociális szakértője: működnek-e hajléktalanügyben a rendészeti eszközök?

Hogyan kell jól segíteni, ad-e pénzt a koldusnak, és miért ér többet a jó szó, mint 200 forint? Szalma Balázzsal, a Jezsuita Menekültszolgálat szociális programokért felelős koordinátorával a hajléktalanok közterületi tartózkodását szabályozó rendeletről és a menekültügy jelenlegi helyzetéről beszélgetett Tábori Kálmán.

– Mennyi idő, míg beérsz reggel a Párbeszéd Házába?

– Budaörsről jövök. Onnan olyan negyven perc.

– Útközben hány hajléktalannal találkoztál ma?

– Mióta életbe lépett az új szabályozás, azokon a helyeken, ahol átjövök – a kelenföldi aluljáróban vagy itt, a Kálvin téren – már nem igazán találkozom velük. Ma reggel a metrótól a Horánszky utcáig láttam két-három hajléktalan embert, de ők sem feküdtek, hanem mentek valahova.

– Ha meglátsz az utcán egy hajléktalant, akkor magánemberként hogyan viszonyulsz hozzájuk? Le tudod egyáltalán választani a szociális munkás énedet ettől?

– A munkámból fakadóan sokat vagyok hajléktalanok között, ugyanis főállásban hajléktalanszállón dolgozom 24 órás műszakokban. Egy-egy ilyen műszak után már kevés figyelem marad bennem. Inkább továbbmegyek. Ilyenkor már nem nagyon szoktam beszélgetésbe elegyedni velük.

– Az új rendelet kapcsán sokan, keresztények is egyetértenek azzal, hogy a hajléktalanoknak sem jó, ha az utcán, köztereken alszanak. De meddig lehet elmenni rendészeti eszközökkel ebben?

– Ez a rendelet azért az ő hajléktalanságukat nem oldja meg. Az ugyanis, hogy a belvárosi részekről ki lettek tiltva, nem jelenti azt is, hogy valamilyen fedett helyre mennek be. Nagy valószínűséggel a többség kijjebb költözött, olyan területekre, ahol nem jutnak még el a hatóságok. Kérdés, meddig fognak elmenni ebben a kiszorítósdiban. Olyan területekről is elküldik majd őket, ahol senkit nem zavarnak?

– Aki nem megy be hajléktalanszállóra, miért nem teszi? Van-e egyáltalán elég hely?

– Úgy látom, ha minden rászoruló be akarna költözni hajléktalanszállóra, akkor nem volna elég hely. Egyébként különböző okokból nem mennek be. Sokan azért, mert néhol olyanok a körülmények, aminél még az utca vagy az erdő is komfortosabb. Másokat a rossz tapasztalatok tartanak vissza: esetleg meglopták, fizikailag vagy verbálisan bántalmazták őket. És bár paradox, olykor nagyobb biztonságban érzik magukat a közterületen, amit kiismertek, mint a hajléktalanszállón.

Belátom, ha ezt laikusként nehéz megérteni. Én is csak úgy értettem meg, hogy négy éve dolgozom hajléktalanszállón, és látom, milyen folyamatok zajlanak.

Az is gyakori, hogy a hajléktalan a szállón szabadságában korlátozottnak érzi magát. Mert valamilyen minimális feltételnek mindenhol eleget kell tenni. Ittasan például a legtöbb helyre nem mehetnek be. Van olyan átmeneti szálló, ahol még több feltételt támasztanak, akár költségeik is felmerülnek, és a papíroknak rendben kell lenni, munkát kell keresni. Ahol én dolgozom, minimumkövetelmények vannak. Ide többen betérnek télen, amikor nagyon hideg van, és átfáztak. Ám néhány nap múlva, mikor kicsit rendbejönnek, tovább is állnak. Nem tudják azokat a kereteket tartani, amiket elvárunk. De érthető is, ha valaki mondjuk az elmúlt tíz évét az utcán töltötte.

– Vecsei Miklós, a Máltai Szeretetszolgálat alelnöke A Szív magazinnak adott interjújában azt mondta, ha pénzt adunk nekik, azzal azt erősítjük bennük, hogy kapnak elég segítséget az utcán is, és emiatt nem mennek be a szállókra. Egyetértesz ezzel?

– Szerintem nincs ok-okozati összefüggés a pénzadás és aközött, hogy nem mennek be a szállóra. A hajléktalanok többsége tudja, melyik ellátóhelyen milyen szolgáltatásokat milyen feltételekkel vehet igénybe. Ez alapján dönti el, mi fér bele nekik. Aki régóta hajléktalan, már nem is gondol olyan életre, ami nekünk van – lakásra, munkára, meleg otthonra –, az ellátórendszerekben pedig sokszor épp az az elvárás, hogy ilyen életvitel kialakítására törekedjenek. Kérdés, mennyire elvárható tőlük, hogy így gondolkozzanak. Ha mondjuk valaki most ötvenéves, és gyerekkorától kezdve így él. A legtöbben egyébként is pszichés és mentális problémákkal küzdenek.

– Szoktál adni a kéregetőknek?

– Azóta nem nagyon, amióta a hajléktalanszállón dolgozom. Megtapasztaltam, hogy az ő helyzetükben tényleg nem a pénz számít igazán. Sokkal többet ér, ha néhány szót vált velük, vagy egy kis élelmet ad nekik az ember. Már szinte közhelyként mondjuk, hogy a pénzt úgyis piára költik.

Kétszáz forintot adni egyszerű, és magunkat is megnyugtatjuk vele. De inkább úgy kellene segíteni, még ha nem lehet is radikális változást elérni ezzel, hogy megpróbáljuk emberszámba venni őket, és beszélgetünk velük.

Így legalább néhány pillanatra visszakaphatnak valamit abból a méltóságukból, amelytől a helyzetük megfosztotta őket.

– Mi az összefüggés a hajléktalanság és a menekültszolgálat között? Hogy kerültél ide a hajléktalanszállóról?

– Már 2012 környékén, az egyetem alatt is érdekelt a menekültek helyzete. Noha akkor itthon még nem volt erre annyi lehetőség, elvégeztem több vonatkozó képzést. Aztán amikor a kérdés 2015-ben relevánsabb lett, és a Jezsuita Menekültszolgálat megalakult, épp nem tartózkodtam Magyarországon. Amikor hazajöttem, felvettem velük a kapcsolatot, és tavaly január óta dolgozom itt. Számomra az a közös a kettőben, hogy olyan rászoruló emberekkel dolgozhatok, akinek tényleg szükségük van segítségre. Persze a hasonló pontok mellett rengeteg a különbség. De mindkét területen azt érzem nap mint nap, hogy van értelme annak, amit csinálok.

– Szeptemberben Brüsszelben részt vettél egy konferencián a menekültek érdeke melletti kiállásról és kommunikációról. Mi ennek a gyakorlati haszna a munkádban?

– Azóta is ezen dolgozunk, hogy mit és hogyan lehet az ottani tapasztalataimból a hazai viszonyok között megvalósítani. Minden ilyen nemzetközi találkozón megmutatkozik, hogy nagyon különböző az európai országok közjogi, társadalmi környezete. Próbálunk közös hangsúlyokat találni, de azért élesen különbözünk a nyugat-európai országoktól; ami ott természetes, az nálunk elképzelhetetlen. Bár a helyzet már máshol is egyre jobban kiélezett, a kommunikáció nálunk még mindig sokkal óvatosabb, mint mondjuk Belgiumban, ahol nyíltabban ki lehet mondani dolgokat. Nekünk nagyon meg kell gondolnunk, milyen kommunikációval szolgál- hatjuk a menekültek érdekeit.

– Hogy lehet összeegyeztetni a menekültek érdekeit az ország, a nemzet érdekeivel?

– Mi azokkal foglalkozunk, akik státuszt kaptak. Azt szeretnénk képviselni – az Európai Jezsuita Menekültszolgálatnak is ez az álláspontja –, hogy a befogadás mindkét oldalt gazdagító folyamat lehet. A befogadó társadalomnak érték lehet, hogy különböző embereket ismer meg és találkozik az értékeikkel. Hasznos lehet a munkabírásuk, és az, ahogy megbecsülik a dolgokat. A menekültek számára pedig a legfőbb érték, hogy otthon érezzék magukat ebben a társadalomban.

Az integráció ugyanakkor mindig kétoldalú folyamat. Nemcsak a társadalom részéről fontos a nyitottság, hanem az ő oldalukról is.

De egyébként ez nem lehet általánosságban a menekültekről beszélni. Egyéni történetek vannak. Bár nyilván fenntartásokkal kell kezelni, amit mondanak, sokuktól halljuk: nagyon kimerültek, mire státuszt kaptak, és ezt a helyzetet úgy becsülik meg, hogy itt maradnak legalább néhány évig. De rengeteg nehézséggel kell szembenézniük, így érthető az is, ha végül úgy döntenek, máshol keresnek új életet. A kérdésre válaszolva: szerintem úgy is meg lehet őrizni a kultúránkat, hogy közben párbeszédben vagyunk, és ránézünk arra, mások milyen hagyományok szerint élnek. Nem jelenti a saját értékeink elvesztését, ha megismerjük a másikét.

(A cikk a magyar jezsuiták negyedéves lapja, a M.I.N.D. téli – a rend szociális munkájával foglalkozó – számában jelent meg.)

Megosztom ezt a cikket:
Frissítve: 2019. január 13.