A második jezsuita általános rendfőnök emlékezete

Az idén emlékezünk meg Diego Lainez (latin nevén: Jacobus Lainez Almazanus) – a Jézus Társasága első alapító atyáinak egyike, a Társaság második általános rendfőnöke – születésének ötszázadik évfordulójáról. Noha személyes hatása szinte beláthatatlan, az utókor kicsit elfeledkezett személyéről és szerepéről a jezsuita rend formálásában. Az elmúlt évszázadokban, a jezsuita történetírás is méltatlanul háttérbe szorította személyét és munkáját, ez nagyban a származásának köszönhető. Szent Ignác a maga korában sokkal toleránsabban gondolkodott, mint későbbi utódai, számára csak a személy számított, minden előfeltétel és részrehajlás nélkül szemlélte az embereket, egyedül a lelki és a szellemi értékek alapján döntött. Az újkeresztények felvételét a Biblia szavaival hitelesítette „Nincsen ugyanis különbség zsidó és görög között, mert mindnyájunknak ugyanaz az egy Ura van, aki bőkezű mindazokhoz, akik segítségül hívják őt.” (Róm. 10,12). Sajnálatos módon ennek a vélekedésnek a felvállalása és képviselete a későbbi jezsuitáknak már sok gondot okozott.

Diegi Lainez szobra AlmazánbanDiego Lainez 1512-ben született – sajnos napra pontos ideje nem ismert – a kasztillíai Sigüenza egyházmegyében fekvő Almazánban, szülei: Juan Lainez és Isabella Gómez de León első gyermekeként, mint negyedik generációs katolikus marranon (újkeresztény). Az apai dédapja a zsidó vallásból tért át a keresztény hitre, de Hispániában ezt még nyilvántartották, és az egész családot – a sorstársaikhoz hasonlóan – a hitetlenség vádja árnyékolta be egész életükben, noha mindenki buzgó keresztény volt. 1537-ben az inkvizíció vizsgálta Diego apai nagynénjét, Luisa Lainezt Cuencában. Két testvére: Cristobal Lainez (1528–1598) és Marcos Lainez (?–1541) később szintén beléptek a Jézus Társaságába.

A gazdag, kifejezetten jómódú szülők nagyon lelkiismeretesen tanítatták fiukat, először Soriában, majd Sigüenzában tanult kiváló eredménnyel. Utána, 1528-tól az alcalai egyetemen folytatta tanulmányait, mind tanárai, mind diáktársai nagyon sokra becsülték szorgalmát, szellemi képességeit és szerény, önzetlen magatartását. 1532. október 26-án, elnyerte a bölcsészet magisztere címet.

Barátjával, Alonso Salmerónnal – a későbbi tíz jezsuita alapítóatyák egyikével – együtt már Alcalában megismerték Loyolai Ignácot, akinek az életszentsége nagy hatással volt rájuk. Ezért az alcalai tanulmányok befejezése után, szintén Párizsban folytatták a tanulást: a filozófia alaposabb elsajátítását és a teológia megkezdését.

A párizsi egyetemen hamarosan felvette a kapcsolatot Ignáccal, 1534-ben, Fáber Péter után másodikként, elvégezte a Szent Ignác-i Lelkigyakorlatokat. Majd lelkesen csatlakozott a formálódó Jézus Társaságához és részt vett az 1534. augusztus 15-én a montmartre-i fogadalom tételen, a Jézus Társasága születésnapján. Loyolai Ignác, Fáber Péter, Xavéri Ferenc, Simon de Azevedo Rodrigues, Alonso Salmerón és Nicolas Bobadilla társaságában ünnepélyesen megfogadta, hogy egész további életében, szegénységben és tisztaságban akar élni, és elmegy Palesztinába a hitetleneket megtéríteni.

1536-ban fejezte be a teológiai tanulmányait és társai kíséretében, november 15-én elhagyta Párizst, Itáliába utazott, 1537 tavaszán, Velencében találkozott újra Ignáccal, majd Rómába ment, ahol a pápától megkapta a pappá szentelési engedélyt. Mivel az első jezsuita társak annyira elnyerték III. Pál pápa tetszését, elrendelte, hogy bármelyik püspök felszentelheti őket a saját joghatósági területén, a szokásos várakozási időtől is eltekintett, három vasárnapon vagy három ünnepnapon végbe mehetett a felszentelés.

A még fel nem szentelt jezsuiták: Loyolai Ignác, Bobadilla, Coudure, Xavéri Ferenc, Rodriguez, Salmerón és természetesen Lainez, Velencét választották a felszentelési helynek, mivel innen akartak indulni a jeruzsálemi zarándokútjukra. A szentelésre júniusban került sor, mielőtt a különböző papi rendeket elnyerték volna, először szegénységi és szüzességi fogadalmat tettek. Majd június 10-én, vasárnap, Girolamo Veralli püspök, a velencei pápai küldött kezéből megkapták a kisebb rendeket, 15-én Szent Vitus és Modestus vértanúk ünnepén alszerpappá, 17-én szerpappá, végül 24-én Keresztelő Szent János ünnepén áldozópappá szentelte őket, Vincenzo Nigusanti (1487–1573) arbei (ma Rab-sziget, Horvátország) püspök.

Az első társak a zarándokút meghiúsulása után visszatértek Rómába, mielőtt beértek volna a városba, Lainez is szemtanúja volt Szent Ignác La Storta-i látomásának. A pápa örömmel fogadta a visszatérő társakat, tanácsadói javaslatára Fáber Pétert és Lainezt, kinevezte a La Sapienza egyetem tanárának. P. Lainez a skolasztikus teológiát tanította, Gabriel Bielnek (1420–1495), a mise kánonjához fűzött kommentárjai alapján. 1541-ben letette az utolsó, ünnepélyes (negyedik) fogadalmát a Jézus Társaságában. Ugyan ebben az évben a pápa Velencébe küldte, hogy az eretnekség ellen küzdjön, olyan nagy sikere volt a prédikációinak, hogy tömegek éjszakáztak a templom előtt, hogy a másnapi misén meghallgassák a tudós jezsuita, evangéliumi ékesszólással és buzgalommal előadott beszédeit, vallásos tanítását. Majd hazatérése után, Savelli bíboros a római plébániák, Jilonardi bíboros pedig a parmai plébániák reformjával bízta meg.

A triedenti zsinat megnyitásakor a pápa, Salmerón, Fáber, Le Jaye és Covillon jezsuita atyákat kinevezte tanácskozó képviselőinek, P. Lainez pedig mint pápai teológus vezette a teológiai vitákat, Marcello Cervini bíboros, később II. Marcell pápa felügyelete alatt. Egyébként érdekes megjegyezni, hogy P. Lainez volt – P. Salmerón kivételével – az egyetlen, aki a zsinat tanácskozási ideje (1546–1563) alatt folyamatosan részt vett a tanácskozásokon és a vitákon.

1546. Lainez csak a zsinat megnyitása után öt hónappal, 1546. május 18-án érkezett meg a tanácskozás helyszínére. A tanácskozó atyák azonban nemsokára felismerték kivételes képességeit, amelynek az egyik első gyakorlati következményeit az volt, hogy megengedték, hogy prédikáljon Triedentben, noha az általános szabály megtiltotta prédikációt a zsinati teológusok számára. A másik kivételként pedig P. Lainez három órát is beszélhetett  a zsinati vitákban, amíg a többiek csupán egy órát kaptak véleményük ismertetésére. 1546. október 26-án hangzott el a híres előadása a kettős igazságról, amely hatalmas vitát eredményezett, ezt az egész egyházra nézve romboló hatású tévtanítást, 37 teológusból 28-an szintén elutasították. A zsinati megnyilatkozásai nagyon kedvező hatással voltak a Jézus Társasága elismertsége szempontjából, számos püspök szinte ostromolta a római jezsuita központot, fiatal jezsuitákat kértek az egyházmegyéjükbe, előbb pasztorális, majd nevelési-oktatási célból.

A zsinati hetedik ülésszak idején, 1547 tavaszán P. Lainez Bolognába költözött, ahol nyugodtabban folytathatta az előkészítő munkáját, a szentségek, az eucharisztia és a bűnbánat kérdéséről. Közben csalódással vette tudomásul a zsinat lassú munkáját, illetve a tanácskozás felfüggesztését. Több tanulmányt készített a prostituáltak helyzetéről, a kolostorok és az egyházmegyék reformjáról, valamint megírta összefoglaló jellegű munkáját a protestáns tévtanításokról és hozzákezdett a hat kötetesre tervezett keresztény hitéleti kézikönyvéhez, amelyből három el is készült, de a kéziratok később elvesztek. Sajnos a megmaradt kéziratok sorsa is elég mostoha lett, főként az alig olvasható kézírás miatt, sokáig kiadatlanok maradtak.

Diego Lainez 4A teológiai írásaiban elsősorban a szeplőtelen fogantatás és a megigazulás kérdéseivel foglalkozott, felismeréseivel és elgondolásaival megalapította a későbbi jezsuita teológia sajátos szemléletét, tartalmi és formai sajátosságait. A tridenti zsinat alatt keletkezett írásait Disputationes Tridentinae címmel két kötetben adták ki Innsbruckban, 1886-ban. A levelezése pedig Lainii Monumenta sorozatcímmel nyolc kötetben jelent meg Madridban, 1913 és 1917 között.

Majd Itáliában utazott, prédikált Firenzében, a Medici-hercegek udvarában, Velencében és a szicíliai alkirály udvarában. Palermóból kísérte figyelemmel Juan de Vega (1507–1558) flottájának egy sikeres rajtaütését a muszlim kalózokon Tripoliban.. 1550. október 5-én Rómába hívták, ahova november 22-én érkezett meg. Itt készült fel a zsinat további tanácskozásaira. Általában a zsinati megnyilatkozásait, egyesek egyházi reformként értelmezik, noha P. Lainez tekintettel a XVI. század közepének meglehetősen kusza, zavaros politikai, társadalmi és mindenekelőtt hitéleti helyzetére, maga mindig tartózkodott, az esetlegesen a katolikus egyház elleni nyílt fellépésnek értelmezhető állásfoglalásoktól, a katolikus egyházon belüli megújulást elsősorban a hierarchiától várta.

A protestantizmussal szemben, Szent Ignác véleményét osztotta, mivel mindketten azt hangoztatták, hogy a protestantizmus fő kiváltó oka a papság erkölcsi romlottsága és bűnei voltak. Lainez úgy vélte, hogy ha a keresztények bűnös élete okozta a reformációt, hogy helyrehozzák a hibát, a papoknak és a híveknek meg kell javulniuk. A megoldást nem az állandó konfrontálódásban kereste, hanem a követendő példát, az igazi, őszinte katolikus életvitelben és példamutatásban látta. Az egyik római konferenciabeszédében meglehetősen toleránsan nyilatkozott a lutheránusokról: „Én magam nem vagyok lutheránus, de véleményem szerint mi magunk adunk okot arra, hogy ez a helyzet kialakuljon, a pompakedvelésünkkel, érzékiességünkkel, kapzsiságunkkal, szimóniánkkal és azáltal, hogy magunknak harácsoltunk az egyház javaiból. És most mit tegyünk? Még helyrehozhatjuk, amit elrontottunk és botrányba taszítottunk, de hogyan csináljuk? Az a nézetem, hogy nem tudjuk ezt csak szép szavakkal, konferenciákkal és hasonlókkal megtenni, ha nem adjuk hozzá a jó cselekedeteinket is, mert hiszen bűnös cselekedetekkel idéztük elő a gonoszt. Nos, most jobban akarunk élni? A tisztátlanságot az ellentétével lehet meggyógyítani. Ezért tehát szent életűeknek kell lennünk, jó példával kell elöl járnunk., és ezt kezdjük most rögtön azzal, hogy alamizsnát adunk ezeknek a katonáknak [a jelenlévő néhány német lutheránus katonára utalva], hogy megvigasztalódva utazhassanak el Rómából. Istent dicsérve azért az épületes tanulságért, amelyben részesültek.”

Ezt a gondolatot egy képzeletbeli lutheránussal való vitában folytatta: „Te nem imádkozod a rózsafűzért, én viszont még gyakrabban és még nagyobb odaadással fogom. Te megátkozod a búcsúkat, én azonban még sokkal nagyobbra fogom azokat tartani, mint valaha is. Te kineveted a halottakért mondott imádságokat és miséket, én kétszer annyit fogok mondani. Te elítéled a szentgyónást, én még sokkal gyakrabban fogom meggyónni a bűneimet. Ha így viselkedünk, Isten biztosan segítségünkre lesz.”

Az egyházi embereket azonban keményen ostorozta bűnös életük miatt, különböző beszédeiben élesen támadta a bűnös klérust, a világi javak felhalmozása, a méltóságok és rangok utáni tülekedés miatt. P. Lainez szerint ezért a pokol büntetése vár rájuk. A bűnös gyakorlatról a következőket mondta: „A [főpapok gazdagságukat], ahogy mondják, a megfeszített Jézus Krisztus vére árán szerzik. Gondoljátok, hogy Isten ezt akarja? Nem! Az egyik püspök lesz, a másik pápává választatja magát. Egyesek Franciaország, mások Spanyolország segítségével teszik ezt. És azok mit tesznek? Megválasztják a pápát, most ugyan nagyon jó embert választottak, de az esetek többségében a lehető legrosszabb jelöltet ültették a trónra. Isten nem akarja ezt, csupán eltűri.”

1552-ben Bassanóban kúráltatta magát, hogy visszaszerezze, a sok megfeszített zsinati munka után az egészségét, majd Padovába utazott. Mielőtt azonban elhagyta volna a zsinati tanácskozást, találkozott Melchior Canóval, a befolyásos spanyol domonkossal, a jezsuiták egyik legnagyobb ellenfelével, aki zavarba jött honfitársa viseltes reverendája láttán, és a gyanúja az új szerzetesrend ellen nem csillapodott. A heves vitáktól sem mentes találkozó, nagyon rosszul sikerült. P. Cano továbbra hevesen támadta a Jézus Társaságát.

1552-től az itáliai rendtartományt vezette, majd Szent Ignác személyes kérésére itáliai megbízásokat teljesített, de rendszeresen visszatért a római jezsuita központba, hogy segítse a rendalapító munkáját. Az általános rendfőnöknek való megválasztása előtt, pasztorális célzattal előadás sorozatokat tartott a rómaiaknak. A „Megpróbáltatásokról” szóló, 27 részből álló sorozatát, 1558 februárjában mondta el, hogy „vigasztalja a szomorkodókat, és néhány kivezető utat mutasson.” Utána az imáról 30 előadásból álló sorozatot tartott.

Szent Ignác halála után (1556. július 31.), augusztus 4-én kinevezték a Társaság általános rendfőnök-helyettesének, a végleges utód választást azonban nagymértékben megnehezítette a jezsuiták és az akkor uralkodó pápa, IV. Pál meglehetősen furcsa helyzete, noha Lainez és Bobadilla atyák a pápa barátainak számítottak. A pápa még Szent Ignác életében, Lainezt bíborosnak akarta kinevezni, ezt csak a szent rendalapító erőteljes tiltakozása hiúsította meg. Sajnos a két pápabarát jezsuita személyes torzsalkodása is nagyban hátráltatta az általános rendgyűlés összehívását. Végül azonban P. Lainezt 1558. július 2-án a rendgyűlés választó tanácsa 13:7 arányban megválasztotta Szent Ignác utódának a Jézus Társasága vezetésében.

diego lainez 2.Az általános rendfőnöki hivatala alatt a Jézus Társasága világszerte nagymértékű fejlődésnek indult számos új rendház és iskola nyílt, nemcsak a hagyományosan katolikus dél-európai országokban, hanem a protestantizmustól sújtott Közép-Európában és a távoli világrészeken fekvő missziókban is.

1559-ben IV. Pál pápa halála után, a bíborosok egy része pápának akarta megválasztani, de P. Lainez visszautasította a felkérést, megmaradt „fekete pápának” azaz a jezsuiták rendfőnökének.

1561-ben részt vett a Medici Katalin (1519–1589) által összehívott Poissy-i Kollokviumon, ahol a protestánsokkal akartak megegyezni, de a kísérlet, a felek merevsége és a túlságosan távoli álláspontok miatt meghiúsult.

A vezetése alatt a jezsuiták létszáma 1000-ről 3400-ra, a rendtartományok száma 12-ről 18-ra, a rendházak száma pedig 72-ről 130-ra növekedett. Az 1558-ban bevezetett új, megosztott vezetési rendszerben megalapította az itáliai, a spanyol, a portugál és a német asszisztenciákat. 1565. január 19-én hunyt el Rómában.

Bikfalvi Géza

 

Frissítve: 2016. augusztus 08.