„A szentmise nem koncert”: a Bellovics-Kaposi-Rónaszéki trió az egyházzenéről

A pesti Jézus Szíve Jezsuita Templom zenei élete az elmúlt néhány évben színvonalban és intenzitásban is „kilőtt”. A Musica Sacra kórus fél évszázada mérceként van jelen, melléjük egyházzenész kötődésű pap, a megújult orgonához elsőosztályú orgonista is termett, és szinte hetente adnak koncertet rangos komolyzenei együttesek. BELLOVICS GÁBOR jezsuitát, KAPOSI BRÚNÓ orgonaművészt és RÓNASZÉKI TAMÁS karnagyot a gitáros zenéről is kérdeztük. Végh Dániel interjúja.

– Kell-e, hogy egy pap értsen az egyházzenéhez?

Bellovics Gábor SJ: Nem baj, ha tud énekelni vagy játszik valamilyen hangszeren, de hogy értsen hozzá, az nem feltétlenül szükséges. Az viszont igen, hogy legyen tisztelettel aziránt, ahogyan a hozzáértők művelik, mivel a szent zene a liturgia szerves része – melynek a Krisztus nevében cselekvő pap a vezetője.
Kaposi Brúnó: Milyen jó lenne, ha minden pap szeretné a zenét! De hogy értsen is hozzá? Irreális. Sőt, nem ártana, ha legalább a kántor értene az egyházzenéhez. Szerintem csak akkor van értelme a templomi zenének, ha legalább azok, akik szolgálatban vannak, szívvel-lélekkel művelik, mert így fogják a hívek is szeretni. Sajnos sokszor csak megszokásól énekelnek a templomban, anélkül, hogy a kántor vagy a pap meggyőződésből tenné. Ideálisnak azt mondanám, ha a pap és kántor egy hullámhosszon lenne, hogy szó és zene kéz a kézben járhasson.

– Az egyház évszázadokig a komolyzene mecénása és ihletforrása, alapvető színtere volt. Lassus, Monteverdi, Bach, Mozart, Kodály templomi zenéje mára klasszikussá érett, de műveik anno ős bemutatóként hangzottak el a templomokban. Ma el tudtok képzelni kortárs komolyzenét egy szertartáson?

B. G.: Az egyes korok zenéje az akkor élt emberek világképét tükrözi. Ha a kortárs komoly-zenét veszem, sokszor tényleg azt a káoszt adja vissza, ami a mi világunkban tapasztalható. De ha nem az öncélú határfeszegetés a cél-ja, akkor helye lehet a templomban. Ugyanakkor a liturgiában nem az a célunk, hogy a mát jelenítsük meg, hanem hogy a harmóniával és az összeszedettséggel hozzásegítsük az embereket megnyílni a transzcendens felé. Erre nem minden zene alkalmas. A liturgia nem a művészi önkifejezés terepe.
K. B.: Szívügyem a kortárs magyar keresztény zene: folyamatosan arra ösztökélnék nívós szerzőket, hogy írjanak miséket, szerezzenek szent énekeket.

Nem feltétlenül hátborzongató stílusban, de a modern zene nyelvén teremjen új repertoár, ami legyen a miénk, szóljon hozzánk!

Szerintem az „egyházzene” nagyon szűk fogalom: én a templomban rengetegféle zenét el tudok képzelni, akár olyan emelkedett hangszeres műveket is, amelyek nem templomi megszólalásra születtek.

– Tamás, jól gondolom, hogy a Musica Sacra kórus repertoárja azért olyan sokszínű, hogy a más és más stílusú művekkel a liturgia adott pillanatának megfelelő hatást érhessetek el?

Rónaszéki Tamás: Abszolút. Az a legfontosabb, hogy a templomban a legszebb zeneművek szólaljanak meg, a liturgia és az istendicséret szolgálatába állítva. És persze a művet a kórus heti egy próbával meg tudja tanulni. Ha egy nagyon modern darabot vennénk elő, az sokkal több energiát igényelne, mint amennyit a végeredmény ígér, mert egy kórusmű akkor van a helyén a szertartáson, ha a hívők közösségét és a papot egyformán meg tudja fogni. Amikor egyébként 15 évesen idekerültem, már akkor is az apró dolgok voltak jellemzők a Musica Sacrára: egy misén belül akár népdalokat is énekeltünk, aztán motettákat, a gregoriántól a spirituálékig tulajdonképpen mindent. Én ezt a sokszínűséget szívtam magamba és bővítettem tovább innen-onnan ellesett darabokkal, nagyritkán egy-egy nagyobb szabású oratorikus művel.

– A pap szempontjából hogyan néz ki egy ideális „szentmise-playlist”?

B. G.: Az a legfontosabb, hogy a liturgia közösen végzett imádság legyen, azaz semmi ne uralja a többi részt, a szertartás legyen egységes, arányos, harmonikus. A prédikáció sem lehet húsz percnél hosszabb, sőt, de ugyanúgy nem szerencsés nagyszabású misekompozíciókat elővenni.

A szentmise nem koncert, és az emberek ma már nem azért jönnek a templomba, hogy végighallgassanak egy húszperces Credót úgy, hogy nem is értik a szövegét.

De az olvasmányok között például van helye egy zeneműnek, ami alatt a hallottak leülepedhetnek, ugyanígy a szentáldozás alatt. A kivonulásra szinte bármilyen hálaadó hangvételű zene megfelel, a hosszabb hangszeres vagy kórusműveknek vagy éppen a doboknak pedig a szentmise után van a legjobb helyük.

– Van-e olyan, hogy „tisztátalan” hangszer? Többek szerint például zongora nem való templomba, a csendesnek szánt vasárnap 22 órai exámenmisén mégis rendszeresen halljuk a hangját. De volt már a templomban hárfa-marimba koncert, szerepelt tangóharmonikás és rezesbanda, szaxofon még liturgián is, és akkor az elektromos gitárokról és társaikról nem beszéltünk.

B. G.: Szerintem nincs olyan hangszer, ami ne kaphatna helyet a liturgiában. Kérdés, az-e a cél vele, hogy a figyelmet a liturgiára és azáltal Istenre irányítsuk, vagy valami más. Személy szerint nem vagyok híve ütőhangszereknek, de tudom, hogy sokaknak meg segítenek a ráhangolódásban. Eddig egyszer jeleztem, hogy a szett nem alkalomhoz illő, amikor tavaly egy rorátéra, a hajnali sötétben, erősítővel és dobokkal felszerelkezve érkezett meg egy zenész csapat. De most csak az európai kultúrkör normáiról beszélünk, és ezen belül is vannak azok a kizárólagos „gregoriánhívők”, akik még az orgonát is kiparancsolnák a templomukból, nemhogy a gitárt vagy a dobot. Mi sokkal nyitottabbak vagyunk, és valljuk be, kivételezett a helyzetünk, amiért megengedhetjük magunknak, hogy válogathassunk. Sok helyen már annak is örülnek, hogy ha bármi megszólal.
R. T.: Bevallom, pont az elmúlt héten voltam először a vasárnap esti tízes misén. Összesen három taizéi ének hangzott el kíséret nélkül, és a maga egyszerűségével olyan erős lelki élményt adott, amilyet már rég éltem át.

Ha egy kis vidéki templomban az adott esetben penetránsan dalárda hangzású kórus olyan-amilyen orgonakísérettel, de egységes stílusban, lelkesen énekel, és a nép velük tart, az is felemelő tud lenni.

Amikor a töltés, a lelkiség megvan, a zenei megvalósítás szinte mindegy. Ha viszont egy elit templomban igényesnek szánt, de gyönge előadásban hallok egy komoly zeneművet, azt nem nagyon bírom elviselni.
K. B.: Ezt a kettős érzést én is ismerem. Bizony olykor egy iskolázatlan kántornak szebben sikerülhet egy-egy ének vagy az egész mise, mint nekem, aki éveket töltöttem az egyházzene és a templomi improvizáció tanulmányozásával, mert a pillanatnyi átszellemültség többet számít, mint az önmagába gabalyodó ezerféle zenei gondolat.

– Állítólag sokan eleve nem szeretik az orgona hangját. Vajon mert hangos, túl intenzív, és akadályozza az elmélyülést? 

B. G.: Valószínűleg sokan rossz állapotban lévő hangszereket és fakezű kántorokat hallottak gyerekkorukban. A nem felemelő módon használt orgonaszó tényleg kibírhatatlan tud lenni. De egy német nagyvárosban felnőtt vallásos fiatalnak meg az az alapélménye, hogy milyen gyomorszorítóan gyönyörű, amikor megszólal az orgona.

– Tíz éve a Jezsuita Nyolcas egyik fő újdonsága és vonzereje pont az volt, hogy nem orgonás, hanem gitáros a zenei szolgálat.

B. G.: Igen, de tíz évvel ezelőtt az orgonánk botrányos állapotban volt, és én sem szívesen hallgattam.

– Tamás, emlékszel, hogy mikor jelent meg a gitár a Jézus Szíve-templomban?

R. T.: A nyáron elhunyt Kelényi Tibor atya alatt már biztosan voltak gitárosok. Nem árulok el nagy titkot: nem tartotta őket túl sokra, de bölcsen teret engedett nekik, hadd csinálják. A műfaj főleg a családosok körében lett hamar népszerű, egy képzett zenetanárnő kifejezetten igényesen állította össze a dalokat és tanította be a gyerekeknek. Tény, hogy a gitáros zenének erős a közösségformáló ereje, nem utolsósorban azért, mert könnyen megtanulható. Ettől függetlenül én soha nem szerettem meg.

– Brúnó, ha jól tudom, te egy igazi gitáros szentélyben nőttél fel.

K. B.: Nem is akárhol, Sillye Jenő szárnyai alatt Káposztásmegyeren. Több gitáros állta körül az oltárt, mint ministráns, orgona nem volt a templomban, és a közösség lelkesen énekelte a gitáros énekeket – velem együtt.

– Számotokra nem groteszk, amikor valamilyen untig ismert popzenei fordulat harmónia menete, dallamfoszlánya bukkan föl, általában a magyar prozódiát megerőszakoló szövegre, és mégis teli torokból, átszellemülten énekel a templom?

B. G.: Ki lehet mondani, hogy nem minden sikerül értékesnek, amit a művészek annak szánnak. De ha megtaláljuk, hogy a könnyű repertoárból hová mi való, és mindenki énekli ezeket a dalokat, akkor bízom abban, hogy segítenek Istenre irányítani a figyelmünket. Én akkor jövök ki a sodromból, ha valaki szereplésként fogja fel a templomban muzsikálást.
K. B.: A gitáros templomi zene köztünk van, ezt tagadni nem életszerű. Szerintem meg kellene próbálni komolyan venni a műfajt, és ugyanúgy foglalkozni a gitáros zenekarokkal, mint egy kórussal vagy kamara-együttessel: állítani az arányokon, kipróbálni többféle tempót, szólamokat kiemelni.

Nekem egy fontos szempont van, amiben a gitáros repertoár még előnyt is élvez.

Az olyan jellemző bibliai képekre, mint a jó pásztor vagy a magvető, a Hozsannában hiába keresünk alkalmas zenei illusztrációt. Gitáros dalból viszont több is akad – igen, köztük sok harmóniailag egyszerű, prozódiailag rettenetes, de legalább van. Ami orgonás ének eszembe jut ezekre a bibliai képekre, az általában protestáns. Viszont Bach koráljai bármilyen gyönyörű és általános érvényű egyházi zenék, egy magyar katolikus misébe nehezen beágyazhatók, mert nem ismerjük a dallamot, idegen a szöveg.

– Gábor, a vasárnap esti hatos misén pont ilyen forrásokból merítve alakítod a liturgikus zenét, ugye?

B. G.: Valóban, ha időről időre új éneket veszünk, akkor az általában Bach-korál, frissen lefordított vagy a protestánsoktól átvett, kicsit finomított szöveggel. De legtöbbször az Éneklő Egyházat használjuk, mert a cél nem az, hogy újdonságokkal bombázzuk a híveket, hanem hogy ünnepélyességet adjunk a vasárnapi szentmisének. Legfontosabb motivációm, hogy az emberek bekapcsolódjanak az énekbe, és valóban együtt végigimádkozzuk a szertartást. A hívők 90 százaléka már akár négy-öt versszakon át, végig énekel mindent.

– És azok az újítások milyen célt szolgálnak, hogy a prefáció alatt halkan szól az orgona, vagy a Hiszekegy válaszos ének formában hangzik el? Visszatérés a zsinat előtti liturgikus gyakorlathoz?

B. G.: Amikor magyarázkodni szoktam, tényleg erre hivatkozom, de valójában a Gotteslob néhány, nemzetközileg is működőképesnek tűnő ötletét vettem át – azért, mert úgy éreztem, ünnepélyesebb refrénnel énekelni, mint oda sem figyelve elmormolni egy imát. A vasárnapi liturgiában is megengedett kikérdezni a hitvallást a néptől, ugyanúgy, mint Nagyszombaton, szóval a szentmise attól még érvényes, hogy nem mondtuk végig a Credót.

– Amikor az esti hatos mise zenei profilját alakítod, vagy olyan jezsuita énekeskönyv ötlete születik meg a fejedben, amelyben a Jézus Szívében elhangzó legjobb gitáros, taizéi és népenekek, gregorián és műzenei dallamok kapnának helyet, mi lebeg a szemed előtt? A stílusokat, korokat, műfajokat vegyítő sokszínűség valamiféle jezsuita zeneesztétikát tükröz?

B. G.: Ezek az én saját hobbiprojektjeim, semmilyen tipikusan jezsuita motiváció nincs mögöttük. Igaz, a jezsuiták által működtetett római német-magyar kollégiumban, a Germanicum et Hungaricumban volt több saját kórusunk, a növendékek évente egy közös hangszeres bemutatkozó koncertet tartottak, a vasárnapi szentmiséken gregorián szolgálatot adtunk, szóval ha nem is professzionális, de komoly zenei élet folyt.

Azért pedig rendkívül hálás vagyok, hogy elöljáróim megengedték, a teológia után két évet Regensburgban csak egyházzenével foglalkozzam. Az meg maga a csoda, hogy idekerültem, megújult az orgona, és kiváló muzsikusok vesznek körül.

De ez mind a szabályt erősítő kivétel, mert a Jézus Társasága az összes többi szerzetesrenddel összehasonlításban zenei téren világszerte igen gyenge.

– Bár nevében nem viseli, a Musica Sacra kórusnak is van valamiféle jezsuita profilja, ugye?

R. T.: Számomra a jezsuiták és a kórus viszonyában az itt szolgáló atyák lelki nyitottsága a legfontosabb, és ezt a kórustagok is így érzik. A megalakulás óta mindig is sok jezsuita szellemiségű lelki programunk volt, eleinte persze még titokban. Ez tart minket fél évszázad óta együtt közösségként, és azt gondolom, ebből a lelkiségből – Jézus Szívéből, vagy ha tetszik, Jézus Szívében – forrásozik a kórusunk jellege. Ettől függetlenül van egyfajta jezsuita repertoárunk: a templomszentelés 100. évfordulóján pályázatot hirdettünk Szent Ignác imája, a Suscipe domine megzenésítésére, az elmúlt években énekeltük Domenico Zipoli barokk jezsuita zeneszerző Szent Ignác-miséjét, az orgonaavatóra pedig a templom egykori orgonista-kórusvezetője, Deák-Bárdos György Szent Ignác-miséjét vettük elő. De, őszintén szólva, évekre előre kigondolt terveim sosem voltak a kórus profilját illetően.

– Brúnó, Gábor, nektek vannak zenei álmaitok, terveitek évekre előre?

K. B.: Sokféle zene áll közel hozzám: például a barokk kor előtti régi zene, de legalább annyira a romantika és a XIX. század muzsikája, amihez Magyarországon szinte egyedülálló módon az orgonánk is illik. Brahms Német requiemjének előadása például egyik titkos álmom. Vágyaim netovábbja pedig egy kortárs egyházzenei ensemble alapítása lenne, 5-10 énekes és hangszeres, akikkel liturgikus zenét improvizálunk, persze tiszteletben tartva a helyet és a kereteket.
B. G.: Én egy jó gregorián scholának különösen örülnék, de a legfontosabb a kórus és az emberek „összehozása” volna. Németországban megint csak gazdag hagyománya van, hogy egy ünnepi misén a legismertebb énekekhez a kórus négyszólamú betéteket ad elő, vagy a legünnepélyesebb részeknél ráénekel a népénekre egy „koronát”. Na, ilyenkor egyesül az istendicséretben igazán a kórus, az orgona és a nép. Számomra egy ilyesmi magyar gyakorlat kialakítása volna a megvalósult álom.

Az interjú eredetileg a magyar jezsuiták negyedéves lapja, a MIND 2020 téli számában jelent meg. Az újság ezen a linken elolvasható.

Frissítve: 2020. december 10.