A noviciátusról bővebben

A noviciátus célja, hogy a megfontolt megkülönböztetés segítségével világossá váljon a novíciusok hivatása a Társaságban a bevezető képzés különböző tapasztalatain és gyakorlatain keresztül. A különféle gyakorlatok és a novíciusmester szerepe abban áll, hogy képezze és megvizsgálja a novíciusokat. Ebben a folyamatban a fiatalok megtanulják és magukévá teszik a Társaság eljárásmódját és apostoli küldetését, és felismerik Isten akaratát a Vele való szoros és személyes kapcsolatban.

 

1. Isten megtapasztalása a noviciátusban

Mivel ez a kiképzés és próba ideje, a noviciátusnak az az értelme, hogy mélyítse az istentapasztalatot, amely átalakítja a novíciust. Ebben a folyamatban a Lelkigyakorlatok központi helyet kapnak. A Lelkigyakorlatok a novíciusokat a Krisztussal való azonosuláshoz vezetik, és felébresztik a vágyat a Vele való szenvedésre és olyan szeretetre, amely erre késztet: „Téged utánozlak minden sérelemnek, minden gyalázatnak elviselésében.” (Lgy 98).

A noviciátus lényege abban áll, hogy felkészít a Lelkigyakorlatok végzésére és gyümölcseinek megerősítésére. Ez azt jelenti, hogy a novíciusok megtapasztalják, hogy noha a jezsuita bűnös ember, bocsánatot nyert, és Jézus arra hívja, hogy társa legyen. Krisztus szeretetének ez a mély megtapasztalása ugyanakkor önazonosságuknak a megtapasztalását is jelenti. Ebben a tapasztalatban Isten „kinyilatkoztatja”, hogy kik vagyunk, és segít felismerni legmélyebb sóvárgásainkat és vágyainkat. Egyidejűleg megmutatja azokat az akadályokat is, amelyek meghiúsítják, hogy Őt válasszuk bensőleg szabadon. Ez az egyetlen út ahhoz, hogy magunkévá tegyük Krisztus érzületét az Atya iránt, s így „nagyobb értékű és nagyobb jelentőségű felajánlást tehessünk” (Lgy 97). A kiindulópont a Lelkigyakorlatokban megélt és elmélyített személyes, bensőséges kapcsolat Krisztussal. A noviciátusi életgyakorlatai – a napi ima, az Eucharisztia vétele, a szerető figyelem imája, a személyes, megfontolt megkülönböztetés megosztása, lelki olvasmányok tanulmányozása, közösségi élet és apostoli munka – mind arra szolgálnak, hogy elmélyítsék és megerősítsék a személyes kapcsolatot Krisztussal.

A noviciátussal kezdődően a napi szentmise a szerzetesi és apostoli élet központja, amely önmagában táplálék, az Úr szeretetének kifejezése és a krisztusi küldetés apostoli közösségének alakítója. A szentmisében megünnepeljük Isten szeretetét, amely kifejeződött Jézus halálában és feltámadásában, de a mi hivatásunk ajándékozásában is, és mindezért hálát adunk.

A novíciusok szentségi életét segíti a kiengesztelődés szentsége mint életük értékes eleme. Ez a szentség elmélyíti felelősségtudatunkat mindazon rosszal szemben, amely tagadja Isten és Országa jelenlétét a mai világban. Ugyanakkor a kiengesztelődés szentsége elősegíti az Úr irgalmas szeretetének élő megtapasztalását.

A noviciátustól kezdődően a Társaság apostoli céljaival is megismerkednek a novíciusok. Ez kiképzésük alapelvének is mondható. Isten megtapasztalása és a karizmánknak megfelelő ima a természeténél fogva apostoli. A Lelkigyakorlatok és a noviciátus más különféle gyakorlatai alapul szolgálnak a Szent Ignác által ajánlott imamódok elsajátításához, amelyek lehetővé teszik, hogy megtaláljuk Istent mindenben, és szemlélődőek legyünk küldetésünk betöltésében.

A novíciusok mindenekelőtt megismerkednek a Szent Ignác-i imamódokkal. Ezek segítik őket kialakítani a Jézus iránti mély, személyes szeretetet, és felfedezteti velük Isten jelenlétét és működését mindenben. A novíciusok szerető kapcsolatot építenek ki Krisztussal. Ez a kapcsolat naponta kifejeződik és táplálkozik az ima bensőséges pillanataiban és Isten akaratának állandó keresésében: „Egyedül azt kívánva és választva, ami jobban elvezet bennünket a célba, amire teremtve vagyunk.” (Lgy 23). Jézus nemcsak arra hív bennünket, hogy vele legyünk, hanem arra is, hogy vele együtt fáradozzunk: „Akaratom az, hogy meghódítsam az egész világot és az összes ellenséget, és így lépjek be Atyám dicsőségébe.” (Lgy 95).

A novíciusoknak magukévá kell tenniük az olyan imádságot, amely Isten Szavából táplálkozik, kiváltképpen a zsoltárokat, hogy később az Imaórák Liturgiájában lelki gazdagodást találjanak, és jobban bekapcsolódhassanak az Egyház imájába és életébe.

Azért, hogy érthető legyen a belső kapcsolat Isten megtapasztalása és küldetésünk között, a novíciusok megismerik a Társaság küldetését és karizmáját. Mindezt elsősorban az alapító dokumentumoknak, a Formula Institutinak, Szent Ignác életrajzának, a Rendalkotmánynak és a Kiegészítő Szabályoknak komoly tanulmányozásával lehet elősegíteni. Már ebben a bevezető kiképzésben jártassá lesznek a Társaság küldetésében, és őszinte szívvel igyekeznek azt egész teljességében életükbe beépíteni. Ez a küldetés elsősorban Jézus Krisztus meghirdetése, az Atya Országának bemutatása. Így jut el a novícius olyan hitre, mely az evangéliumnak az igazságosságáért folytatott harcában fejeződik ki. Jelenlegi küldetésünk megköveteli a kultúra evangelizálását és a más vallásokkal történő párbeszédet. Küldetésünk központjában mindig Jézus Krisztus személye és Országának hirdetése áll. Az igazságosság, valamint a más kultúrákkal és vallásokkal történő párbeszéd ennek a küldetésnek a megvalósítása, és mindennek jelen kell lennie valamennyi apostoli munkánkban és szolgálatunkban.

A szegényekkel való kapcsolat, az életükben és szenvedéseikben való osztozás segíti a novíciusokat felfedezni bennük a szenvedő Jézus arcát. Így jobban megélhetik a szegények iránti elsődleges szeretetet mint kegyelmi eszközt, amellyel Jézus közelebb kerülhet hozzájuk, és Önmagához hasonlókká formálhatja őket. A szegényekkel való kapcsolat és barátság kiváló út arra, hogy megértsék, hogyan evangelizálnak ők minket. Arra hívnak, hogy alakuljunk át és kövessük a szegény és megalázott Krisztust. Ezért kell a novíciusoknak már a legelső napoktól megtanulniuk és megtapasztalniuk, hogy az Úrral való barátság elsősorban a szegényekkel való barátságot jelenti, és a szegényekkel való barátság az örök Király barátaivá tesz bennünket, mert az evangélium szerint az az Úr akarata, hogy a szegényekben Őt szolgáljuk.

A noviciátusnak világosan és kifejezetten táplálnia kell az istentapasztalat egyházi dimenzióját, és fel kell ébresztenie az Egyház iránti szeretetet a maga konkrét valóságában. Jézus arra hív minket, hogy kövessük Őt, és vele együtt fáradozzunk az Ő Egyházában. A Társaság mai küldetése az Egyház teljes evangelizáló küldetésében való részvétel. E küldetés célja az Isten Országának megvalósítása az emberiség társadalmában, mégpedig nemcsak az eljövendő, hanem már ebben az életben is. „A noviciátusi képzés elsődleges célja az egyházias lelkület kifejlesztése. Ez a képzés arra neveli a novíciusokat, hogy helyes érzék alakuljon ki bennük az Egyház iránt. Ennek a lelkületnek meg kell mutatkoznia az Egyház vezetői iránti tiszteletben és érett szeretetben.”

Isten megtapasztalása szoros kapcsolatban és függő viszonyban van az emberi érettséggel, amely egyúttal segíti a lelki életben való növekedést. Jézus és a Társaság választása belső szabadságot feltételez. Ezért a novíciusmesternek segítenie kell a novíciusokat, hogy felfedezzék azon akadályokat és nehézségeket, amelyek gátolják őket az Úrban való szabadságukban. Tudatosítaniuk kell mély vágyaikat, és őszintén számot kell vetniük azzal, hogy ezek összeegyeztethetők-e a Társaságban való hivatásukkal és a jezsuita eljárásmódokkal. A hit integrálása – kiváltképpen annak érzelmi dimenziója – különösen is nyilvánvalóvá válik abban, hogy valaki mennyire képes szabad, megfontolt megkülönböztetésre; mennyire tudja érzelmeit és vágyait harmóniába hozni, és képes-e az Úr és a felebarát kizárólagos szolgálatára a Társaság karizmájának megfelelően. A lelki élet és az emberi érettség ezen integrálódásának ki kell fejeződnie az önátadásban és önmegtagadásban is, de meg kell mutatkoznia a nehézségekkel és frusztrációkkal szembeni kitartásban, az ösztönös vágyakkal szembeni helytállásban, és mindezt Isten nagyobb szeretetéért.

Egy olyan korban, amelyben a pillanatnyi vágyak és kívánságok kielégítése a cselekvés elfogadott normája, lényeges, hogy a novíciusok megértsék és magukévá tegyék az őszinte önmegtagadás és lemondás emberi és lelki értékét mint a Krisztussal való azonosulás gyümölcsét, aki „isteni mivoltához nem ragaszkodva kiüresítette magát és hasonló lett az emberekhez.” (vö. Fil. 2,7). Ez mindenki számára abban áll, hogy „kivetkőzik önszeretetéből, önakaratából és önérdekéből” (Lgy 189), hogy ezáltal bensőleg szabadon szentelhesse magát a krisztusi küldetésnek. A novíciusoknak világosan meg kell mondani, hogy a személyes önmegvalósulást nem lehet végső célként tekinteni, és alkalmanként valami értékeset és kedveset is fel kell áldozniuk a Társaság apostoli célja érdekében.

A személyes lelki tapasztalatok szorosan kapcsolódnak a közösségi élethez, melynek az a célja, hogy együttesen valósítsuk meg evangéliumi és apostoli küldetésünket. Épp ezért a noviciátus megtanít a közös együttélésre és munkára. Megalapozza a jezsuita közösségi életet, és olyan baráti közösségbe vezeti be a novíciusokat, amelyet az Úr hívott egybe. A novíciusok ezáltal épülnek bele a Társaság egész Testébe. Az evangélium által sugallt testvériség így a hiten alapuló barátsággá válik, és a szeretet fog megnyilvánulni a mindennapi élet számtalan részletében. Az a bizonyosság, hogy a Társaságban a közösség a küldetést szolgálja, egyértelművé teszi, hogy az igazi közösségi élet már küldetésünk megvalósítása. Az ilyen közösségi élet tanúságot tesz arról a mély barátságról, amely a személyes hittapasztalatok megosztásából és az apostoli megfontolt megkülönböztetésből táplálkozik. Mindez kifejezésre jut a javak, az egyszerű gesztusok és az együttélés mindennapi részletének egymással történő megosztásában. A novíciusoknak képeseknek kell lenniük arra, hogy megértsék és megéljék az Eucharisztia fontosságát a közösségi élet apostoli jellege szempontjából is. A közösségi érzék kifejlődése segíti őket a testvéri barátság megtapasztalásában. Ennek következtében jobban meg tudják majd élni a fogadalmakat, és sokkal termékenyebb módon lesznek képesek betölteni küldetésüket.

 

2. A noviciátusi gyakorlatok értelme és célja

A noviciátus a kiképzés és a hivatás megvizsgálásának, kipróbálásának ideje, ezért alapvetően próbaidő. A novíciusok megvizsgálják, hogy Isten hívja-e őket a Társaságba, legmélyebb vágyaik és törekvéseik megfelelnek-e ennek a hívásnak, és mint jezsuiták bensőleg valóban szabadok-e Krisztus követésére. Ebből a célból a Társaság is megvizsgálja, hogy a belépni szándékozók birtokolják-e azokat a természeti és kegyelmi ajándékokat, amelyek által kellőképpen magukévá tehetik jezsuita eljárásmódunk sajátosságait. Ez a megvizsgálás magában foglalja azokat a gyakorlatokat és probációkat, amelyeket Szent Ignác határozott meg a noviciátus számára. Ezeknek a gyakorlatoknak az igazi értelme és célja tehát az, hogy megvizsgálják és megerősítsék, az Úr valóban hívja-e a fiatalt. A novícius így lesz képes érett és szabad végleges elhatározásra az Úr szolgálatában a Társaság tagjaként.

A különféle noviciátusi gyakorlatokat alkalmazni kell minden tartomány és kultúra aktuális körülményeihez. A cél nem az, hogy valami rendkívülit vagy nagyon különleges dolgot tegyünk, hanem hogy a novíciusok első kézből tapasztalják meg azt az életet, amely rájuk mint jezsuitákra vár. A legfontosabb azonban annak megértése, hogy bűnösök vagyunk. A szentség ideálja, amelyről a noviciátusban tanulnak és próbálnak elsajátítani, nem mindig megélt realitás a jezsuita közösségekben és apostoli munkacsoportokban. A noviciátusi élet és a noviciátuson kívüli gyakorlatok ahhoz nyújtanak segítséget, hogy a novícius szembesülhessen ezzel a fájó ténnyel. Ezzel egy időben a fiatal erősebben megtapasztalja a hívást arra, hogy a Társaság általa is növekedhessen az evangéliumhoz való hűségben. A gyakorlatokkal a novíciusokat olyan helyzetbe kell hozni, amelyben megmutathatják, hogy valóban milyenek, és mennyire sajátították el a hivatásunknak megfelelő lelki magatartást. A gyakorlatoknak felszínre kell hozniuk a novíciusok igazi motivációit, érettségét és azt, hogy mennyire képesek szembenézni nehézségekkel. A gyakorlatoknak meg kell mutatniuk, hogy milyen mértékben sajátították el a jezsuita eljárásmódot. Az önmagukban és másokban tapasztalt fájdalom és szenvedés láttán a novíciusok átérzik tehetetlenségüket, és ez elvezeti őket Jézus ember voltának és a húsvéti titoknak legmélyebb értelméhez. „Hogy így teljesen az üdvünkért keresztre feszített Urunknak szolgáljanak… és ne bízzanak se pénzben, se más teremtményben, hanem igaz hittel és lángoló szeretettel teljesen Teremtő Urunkban bízzanak.” A gyakorlatoknak felszínre kell hozniuk a novíciusok rendelkezésre állását és engedelmességét. Ezek a gyakorlatok segítik őket magukévá tenni, hogy mit jelent Krisztus követése szegénységben, tisztaságban és engedelmességben. A probációk alatt nekik is meg kell mutatniuk, hogy mennyire hűségesek az Úrral való kapcsolatukban, mennyire könnyű nekik megtalálni Őt mindenben a noviciátusi keretek segítsége nélkül. Ezen gyakorlatoknak olyan határhelyzeteket kell tartalmazniuk a novícius számára, amelyeken sikeresen túljutva tudatosabban, szabadabban és határozottabban mondhatnak igent az Úrnak.

A gyakorlatokat úgy kell megtervezni, hogy segítsék a novíciusokat elszakadni” attól, ami akadályozná őket a Lélek útján való előrehaladásban. Ez a jezsuita eljárásmód elsajátításának és magukévá tételének folyamata. Az elszakadás tapasztalatát a novíciusok úgy élhetik meg mint a jezsuita karizma „életadó jelét” és követelményeinek kísérőjét. Ez a folyamat segíti őket növekedni Isten megtapasztalásában, és „kinyilatkoztatja” nekik igazi vágyaikat. A megfontolt megkülönböztetés segítségével eldönthetik, hogy ezek a tapasztalatok mennyire állnak harmóniában a Jézus Társasága szerzetesi karizmájával.

Ez a gyökeres elszakadás és az egyéni élet új irányba terelése ráébreszt a modern és posztmodern kultúra azon ellenértékeinek felismerésére, amelyek uralni próbálják világunkat: az individualizmusra, a fogyasztói magatartásra és az élvezet keresésére. A novíciusoknak tudatosítaniuk kell, hogy az Úr életük gyökeres megváltoztatására hívja őket. Ez gyakran a saját kedvteléseikről és érdeklődési területükről való lemondással jár, annak érdekében, hogy minél inkább rendelkezésre álljanak az apostoli küldetésben. Ez a radikális változás mély lelki tapasztalatnak és annak a döntésnek a következménye, hogy a novícius Jézust akarja követni a Társaságban. Ebből a változásból születik meg a világgal szembeni más gondolkodásmód, érzelmi viszonyulás és értékítélet. A novícius számára ez az „elszakadás” új kapcsolat kialakítását jelenti a családjával és barátaival, valamint független és szabad beállítottságot követel az anyagi javak és az emberi értékek iránt. Ez új életformában nyilvánul meg, s a lemondások gazdagítják életének új irányulását. Mindez természetesen nem érhető el csak a régi személyektől és helyektől való elszakadással, szükséges a csend és az összeszedettség. Ezt az új életritmust és életstílust a novíciusnak személyesen kell elsajátítania. Másrészt az elszakadás nem jelent elszigeteltséget. A novíciusok fenntarthatnak kapcsolatokat a Társaságon belül és kívül is, amennyiben ezek nem okoznak károkat az összeszedettség szellemében, a kiegyensúlyozott érzelmi életben való előrehaladásban és természetfölötti szeretetükben. Krisztus mindent átölelő szeretetének kell vezetnie őket az új kapcsolatokban. Ezáltal képesek lesznek őszinte szeretetkapcsolatokra és barátságokra abban a légkörben, amelyet életük teljes Istennek szentelése alakít ki. Ugyanez a szellem teszi őket képessé arra, hogy embertársaik szolgálatának szenteljék magukat a Társaságban és az Egyházban.

A noviciátus gyakorlatai lehetőséget nyújt arra, hogy a novíciusok felfedezzék eddig rejtett apostoli képességeiket. Azért, hogy ez a felfedezés megtörténjen, a novíciusokat vonakodás nélkül küldjük  olyan gyakorlatokba, amelyek ellentétben vannak személyes hajlamaikkal és kedvteléseikkel. Ez pontosan annak a nagyobb jónak az elérését szolgálja, amelyhez Szent Ignác annyira ragaszkodott az „agere contra” kifejezésben.

 

3. A novícius profilja a noviciátus kezdetén és végén

A noviciátus életének bemutatásához az is hozzátartozik, hogy szó essen azokról a követelményekről és tulajdonságokról, amelyeket a novíciusnak birtokolnia kell a noviciátusba való belépéskor és annak befejeztekor.

Mindenekelőtt a novícius motivációja legyen tudatos, őszinte és hiteles. Ez csak akkor valósulhat meg, ha motivációja a Társaság kezdeti megismeréséből és istentapasztalatából fakad. A novícius így fedezheti fel, hogy Krisztus a követésére hívja mint jezsuitát. Fontos, hogy a novíciusnak legyen megfelelő érzelmi érettsége (vagy legalábbis képes legyen annak elérésére), hogy legyen képes integrálni életében az emberi fejlődés folyamatának különböző dimenzióit, mind lelki és közösségi, mind tanulmányi és apostoli szinten egyaránt. Az érettség magába foglalja az önismeretre való képességet és az őszinte, bizalomteljes kommunikációt. Ez szükséges ahhoz, hogy a novíciusmester megfelelő módon adhasson lelki vezetést a novícius hivatásának megfontolt megkülönböztetéséhez. A noviciátusban lehetnek, akiknek hosszabb ideig a keresztény és erkölcsi elvektől és értékektől eltérő, életüket alapvetően befolyásoló tapasztalatokban volt részük, s ennek következtében eltértek Isten barátságától. Ezeknek a novíciusoknak a noviciátusi időben őszinte és tartós megtérést kell bizonyítaniuk, vagy legalábbis a megtérésre való őszinte vágy jeleit kell mutatniuk.

Jelenleg a jelentkezők nagyobb része az egyetemi tanulmányok befejezésekor vagy jóval azután érkezik. Ezért az is előfordul, hogy egyes novíciusok munkatapasztalatokkal rendelkeznek. Ez azt bizonyítja, hogy a mai fiatalok nagy részének több időre van szüksége a komoly és határozott döntéshez. Ami pedig a tanulmányokhoz szükséges feltételeket illeti, a Társaság minimumként kéri a jelentkezőktől legalább az egyetem előtti tanulmányok kielégítő befejezését. Bizonyítaniuk kell az intellektuális képzéshez szükséges képességüket, melyet a mi karizmánk és eljárásmódunk követel.

A második év végére elvárható, hogy a novíciusok bizonyos természetes azonosulást sajátítsanak el a mi eljárásmódunkkal, ami lehet még kezdeti szakaszban, de kipróbáltnak és hitelesnek kell lennie. Figyelembe kell venni, hogy a kiképzés bevezető szakaszának mi a célja. Ennek a szakasznak a kiértékeléséhez szükséges kritériumokat megtalálhatjuk a 34. Általános Rendgyűlés 26. rendeletében, melyek lényegében jezsuita eljárásmódunk jellegzetességei. Nem véletlen, hogy ez a dokumentum eljárásmódunk első jellegzetességeként a Krisztus iránti mély, személyes szeretetet jelöli meg, amelyet nap mint nap kifejezésre juttatunk és táplálunk. A Jézus iránti személyes szeretet a középpontja és mindenre kiterjedő jellemvonása életünknek. Ez nyilvánvalóvá válik a rendelkezésre állásban és az aktív indifferenciában (teljes nyitottság és szabadság Isten akarat iránt), a nagylelkűségben és a közösség mindennapi házimunkáinak hűséges vállalásában, a kreatív magányban, az építő és örömteljes közösségi életben, valamint abban a képességben, hogy a novícius képes megosztani hit- és élettapasztalatait. Ugyanez a Jézus iránti szeretet jelenik meg a mindennapokban megvalósuló küldetés megélésében. Ez a szeretet válik jelenvalóvá itt és most a szent, ugyanakkor bűnös Egyház iránti szeretetben, valamint az önmegtagadásban, mely szabaddá tesz minket arra, hogy túllépjünk személyes kedvteléseinken és kívánságainkon. Ezeket figyelembe véve tudjuk megállapítani, hogy a novíciusok mennyire jutottak előre eljárásmódunk és jellegzetességeink elsajátításában.

A jezsuita magatartásmódok feltételezik, hogy a novíciusok elégséges önismeretet és belső szabadságot értek el, s képesek határozott döntésre Isten és a Társaság mellett, amiért a novíciusmester kezeskedik. A szükséges szabadságnak félreérthetetlen jele az áttetszőség, ami abban áll, hogy kifejezik személyes tapasztalataikat a novíciusmesternek, és valamilyen mértékben megosztják őket  társaikkal. „A jezsuiták egymás közti és az elöljárójukkal való kapcsolatát abszolút világosságnak és áttetsző hűségnek kell jellemeznie. Ez a magatartás kölcsönös bizalmat hoz létre, és a mindenkori jezsuita élet elengedhetetlen fundamentumát képezi, kiváltképpen a novíciusok számára”. Ez a bizalom és áttetszőség elengedhetetlen ahhoz a belső biztonsághoz, hogy a Társaság útja számunkra valóban az Isten akarata, „mert minél nagyobb világossággal haladunk előre, annál biztosabbak lesznek az egyesek hivatásukban, és maga a Társaság is jobban látja meg, kívánatos-e soraiban megtartani az illető személyt”. Ez az áttetszőség tűzpróbája a mi eljárásmódunknak, mely esetenként sok türelmet és megfelelő pedagógiát kíván a novíciusmestertől.

A novíciusoktól a kiképzésnek már az első éveiben elvárható, hogy kezdetlegesen magukévá tegyék azt, amit jezsuita kultúrának nevezünk, s ami nem más, mint eljárásmódunk ismerete és gyakorlati megvalósítása. Azért, hogy ehhez eljussanak, ismerniük kell a Társaság történetét (elsősorban saját tartományukét), valamint a Társaság főbb szentjeinek és boldogjainak életét, kiváltképpen Szent Ignácét. Fontos a megfontolt megkülönböztetés, azaz képeseknek kell lenniük arra, hogy különféle helyzetekben és különböző emberekkel megfelelő magatartást tanúsítsanak. Fontos az olyan barátság, amely nyitott a testvéri figyelmeztetésre. Mindezek az értékek és beállítottságok a „jezsuita stílust és kultúrát” alkotják. A noviciátus ideje arra való, hogy a novíciusok ezt elsajátítsák.

 

4. A novíciusmester szerepe

A novíciusmester szerepe döntő fontosságú, mivel ő az első élő és megtapasztalható modell, akiben a novíciusok látják eljárásmódunk, karizmánk és küldetésünk megtestesülését a Társaságban. A novíciusmesternek mindig szem előtt kell tartania feladatát, hogy tanúságtevő és következetes élete döntően fontos karizmánk továbbadásában: szeretete Krisztus, a Társaság, az Egyház és a szegények iránt, valamint személyes és keresztény érettsége, szabadsága, az, ahogy mindenben Istent keresi. A Társaság karizmájának és küldetésének mély ismerete és megélése a legjobb eszköz arra, hogy képezze a novíciusokat.

A novíciusmesternek mindig van egy „sociusa” vagy asszisztense, aki segít a novíciusok képzésében és hivatásuk felismerésének folyamatában. Hasonló módon mindazok, akik részt vesznek a kiképző csoportban, illetve a noviciátusi közösségben élnek, tudatában vannak annak, hogy életük tanúsága és következetessége nagyon fontos tényező a novíciusok kiképzésében.

 

Nemes Ödön SJ összeállítása a hivatalos dokumentumok alapján

 

[1]  Vö. a Jézus Társasága Rendalkotmánya és Kiegészítő Szabályok (a továbbiakban KSZ), Budapest, 1997, KSZ 44, 1. és 46. Szent Ignác számára a tapasztalatok és a gyakorlatok képezik a noviciátus főbb elemeit. (Vö. Examen – Első és általános vizsgálat 64.)

[2] Vö. Vita Consecrata (VC), 65.

[3] Vö. Kolvenbach, Peter-Hans: Néhány irányelv a noviciátus részére (AR XIX [1986], 490.old.); KSZ 70. Lásd még A szerzetesintézményekben folyó képzés irányelvei 24. (AAS 1992, 489. Old.).

Ez a dokumentum idézi Szent Ignácot, és felhívja a figyelmet arra, hogy a szerzetesekben és szerzetesnőkben ki kell fejleszteni az Egyházzal egységben való és az Egyházon belüli gondolkodásmódot.

Az apostoli gyakorlatok alatt a novíciusok egyházmegyei plébániákon kapcsolatba kerülnek más szerzetesekkel, szerzetesnőkkel és világiakkal is. Ez nagyobb tiszteletre segíti őket az Egyházban található különféle karizmák iránt.

[4] Az emberi érettség megvalósulásának az útja: az emberi személy különféle dimenziói (értékek, ideálok, vágyak, szükségletek, korlátok) harmonikusan fejlődnek, integrálódnak és egymást építő módon befolyásolják. Az ember érettsége és hittapasztalata között kölcsönösen egymásra ható kapcsolat áll fönn: az érzelmi érettség segíti az Istennel való kapcsolat beérését, s ez egyúttal elősegíti a nagyobb emberi érettséget. Azt azonban szem előtt kell tartani, hogy az istentapasztalat mindig alapja a megfontolt megkülönböztetésnek.

[5] Vö. 33. ÁR 14. Fontos szem előtt tartani, hogy Szent Ignác szerint az önmegtagadás és a helyes szándék szükséges Isten megtapasztalásához, a Krisztussal való egységhez és ahhoz, hogy mindenben megtaláljuk Istent (Examen 101-103. és Rendalkotmány 288.).

[6] Vö. Kolvenbach, Peter-Hans: Levél a közösségi életről (1998. március 12.) 2. és 6. pont. Ld még  34. ÁR D 8-9. A novíciusoknak már kezdettől tudniuk kell és magukévá kell tenniük, hogy közösségük az egész Társaság Teste. Az egész Testhez való tartozásuk mindig egy helyi közösségben és egy tartományban valósul meg. Vö. 32. ÁR D 2. és 16.

[7] Examen – Első és általános vizsgálat, 66-67. és 64.

[8] Vö. Kolvenbach, Peter-Hans: Levél a közösségi életről (1998. március 12.). Vö. KSZ 53. Arrupe atya a következőket írta novíciusmestereknek az elszakadással kapcsolatban: „Fontos, hogy a novíciusok tudatában legyenek annak, hogy pszichológiailag és aszketikai szempontból is új életet kezdtek. Ez az új élet alapvetően az Úr belépése az életükbe, mert Ő szereti őket, és ezt az elszakadáson keresztül kell megtapasztalni. Semmi ok arra, hogy ezt a tényt a novíciusok elől elrejtsük.”

[9] Vö. 34. ÁR 552-554. Ezt a feltételt alkalmazni kell ahhoz a sajátos formához, ahogy Isten hívja őket a Társaságba (mint testvér vagy pap). Jóllehet a noviciátus nem az intellektuális képzés egyik része, a novíciusoknak bizonyságot kell adni arról, hogy képesek a Társaság tanulmányainak komoly és felelősségteljes végzésére (Vö. Examen – Első és általános vizsgálat 109.). Azoknak, akik papságra hivatottak, tudniuk kell, hogy a jezsuita életben mit jelent papnak lenni, és mi foglaltatik ebben az életformában (Vö. KSZ 108-109., 34.  ÁR D. 6.).

[10] Arrupe atya beszéde a novíciusokhoz Ciampióban, La identidad del jesuita en nuestros tiempos, p. 525.

[11] Rendalkotmány, 202. és vö. Examen 91-92.

[12] Vö. VC 65. és A szerzetesintézményekben folyó képzés irányelvei, 29.

Megosztom ezt a cikket:
Frissítve: 2018. szeptember 05.