A párizsi mustármag

A párizsi mustármag

Loyolai Szent Ignác, Xavéri Szent Ferenc és Boldog Fáber Péter párizsi diákévei

A Jézus Társaságát alapító három diák, a jezsuita rend mustármagját alkotó három meghatározó személyiség, a későbbi: Loyolai Szent Ignác, Xavéri Szent Ferenc és Boldog Fáber Péter, a XVI. század első harmadában tanult Párizsban az egyetemen, találkozásuk és barátságuk döntő kihatással volt az elkövetkező évszázadokra.

A középkorban a párizsi egyetem az első helyet vívta ki az európai egyetemek között. A XVI. század első harmadában már egy kicsit megkopott a régi fénye, mivel sok másik egyetem is nagyon jó hírnévnek örvendett, de a komoly tudományok művelése terén még mindig vezető szerepet játszott.

A városnak csaknem egyharmadát tették ki a különféle kollégiumok, ahol főként a különféle alapítványi ösztöndíjasok vagy a fizető diákok laktak és tanultak. A Szajnától délre eső városrész, a ma is ismert nevén Quartier Latin (latin negyed) mintegy 12-15 ezer diáknak nyújtott otthont. A tudományegyetem a teológiai, kánonjogi, orvosi és szabadművészeti karokat foglalta magába. Ez utóbbiban bölcseletet, klasszikus nyelveket és retorikát oktattak. Az egyetem tanulói nemzetiség szerint elkülönülve laktak és tanultak a különböző kollégiumokban. Négy nemzetiséghez lehetett tartozni: normandiai, picardiai, német és francia. A francia csoportba tartoztak a Párizstól keletre és délre lakó franciák, valamint a spanyol, portugál és olasz tanulók.

mustarmagA legtöbb kollégium az alapítójának a nevét viselte vagy egy szentről nevezték el, mindegyiket egy köztiszteletben álló, tudós egyetemi tanár – a primarius – vezette. A kollégiumban általában három-négy ágyas szobákban nyertek elhelyezést a diákok. A kollégium tanárai együtt laktak és étkeztek a bennlakó tanulókkal – a konviktorokkal –, akik maguk fizették a tandíjat. A gazdagabb diákok – a cameristák – külön tanárok vezetése alatt tanultak, ide tartoztak – a bursarik – az alapítványi ösztöndíjas tanulók is. A kollégiumokba bejártak tanulni, a szegény sorsú diákok- a martinetek-, akik a tanároknak vagy a gazdagabb diákoknak szolgáltak és a kötelező munkájuk függvényében tudták látogatni az előadásokat. Rajtuk kívül számos, „örök diák” – galoche – tanult az egyetemen, akik nem vették komolyan a tanulást, az előadásokat nem sűrűn látogatták és általában a vizsgáikat sem tették le.

mustarmag2A diákok a kollégiumonként változó, különböző sötétszínű, de egyforma szabású ruhát viseltek, derekukon vastag bőrövvel. A kollégiumokban lakó tanulóknak a házon belül latinul kellett beszélniük, nem volt szabad kimaradozni, házon kívül aludni, csak külön engedéllyel hagyhatták el a kollégiumot és a kijelölt társaikkal – általában szobatárssal – együtt mehettek a városba.

A napirend meglehetősen szigorú volt, télen-nyáron hajnali négykor keltek, ötkor tartották az első, a napi bevezető előadást, majd szentmise következett, utána szerény reggeli. Nyolctól-tízig megint előadás következett, majd tizenegy órakor a napi főétkezés, a bőséges ebéd. Az ebéd utáni rekreációban – felüdülésben – általában irodalommal foglalkoztak. Háromtól-ötig újra előadásokat hallgattak, hatkor jött a vacsora, ezután ismétlés. A napot az esti ájtatosság, a közös ima zárta, ami után nyugovóra kellett mindenkinek térni.

mustarmag3A filozófiát tanuló diákoknak három kollégiumot kellett elvégezniük, az egyes tancsoportokat az általuk tanult tananyagról nevezték el: sumulistáknak, logikusoknak és fizikusoknak. Az első két kurzus alatt a logika tanulmányozása által megtanultak érvelni, a gondolatokat pontosan megfogalmazni és a saját álláspontjukat megvédelmezni az ellenfél kritikájával szemben. Az első kurzus alapkönyve Pedro Hispanio Summalae c. könyve volt, a hozzákapcsolódó magyarázatokkal, majd Arisztotelész Organonját dolgozták fel. A második kurzuson Arisztotelész Logikáját vették a kommentárokban található magyarázatokkal együtt. A harmadik kurzuson Arisztotelész Fizikája, Metafizikája és Etikája szerepelt a tananyagban. Ennek a végén lehetett vizsgázni a licenciátusi címért. Két vizsgát kellett letenni egy nyilvánosat és egy szigorúbbat négy vizsgáztató előtt. A második vizsgára a hallgatókat az első vizsgán elért eredményeik szerint hívták be, tizenhat fős csoportokban vizsgáztak, például a Jézus Társaságot alapító három diák a második csoportba került: Xavéri Ferenc a huszonkettedik, Fáber Péter a huszonnegyedik és Loyolai Ignác, pedig a harmincadik volt: A vizsga után a kancellár közölte az időpontot, amikor a hallgatók ünnepélyesen megkapják a licenciátusi címet. A licenciátusi cím megszerzése sok költséggel járt, mert az újdonsült licenciátusnak az akadémiai vizsgadíj kifizetésén felül meg kellett vendégelnie oktatóit és a diáktársakat.

A doktori fokozat megszerzése már nem annyira a tudástól, hanem az anyagi helyzettől függött. Például Fáber Péter a licenciátus után hat évvel, Loyolai Ignác egy évvel, de Xavéri Ferenc néhány nappal szerezte meg a doktori címet. A magister artium fokozat adományozása ünnepélyes keretek között a „natio Gallica” (francia nemzet) Fouarre utcai nagytermében történt. A jelöltnek székfoglaló beszédet kellett tartania, amelyet mint első komoly tudományos megnyilatkozást inceptionak (bevezetésnek) neveztek. Ezután a levezető elnök megkérdezte a jelenlevő mesterektől, hogy méltónak tartják a jelöltet a barrett-sapka viselésére, amely a mesteri fokozat jelvénye volt. Az új professzor négyszarvú barrett-sapkát viselhetett, a címe feljogosította, hogy oktatóként vagy professzorként működjön a párizsi egyetem kollégiumaiban. Ezt követően a trinitáriusok zárdájában adta át az egyetem rektora a pergamenre írt, az egyetem pecsétjével ellátott oklevelet.

mustarmag4A párizsi diákévek meghatározó jelentőséggel bírtak később a jezsuita rend életében is. A diák külsőségek közül átvették a ruházatot, a jezsuiták ruhája tulajdonképpen egy diák tóga és a birretum (barrett-sapka) volt. Az oktatást illetően, pedig a jezsuita Alkotmány is előírja, sőt megköveteli a jezsuita diákoktól (skolasztikusoktól), hogy teljesen a tanulmányaiknak szenteljék magukat, mert a tanulás, a felkészülés a szerzetesi életre egész embert kíván. A filozófiai és teológiai tanulmányok megkezdése előtt évszázadokon keresztül először retorikát tanultak a jezsuita skolasztikusok, hogy megszokják a logikus gondolkodást és a felmerülő vitákban megfelelő érvrendszert tudjanak használni. Ez az újítás tette hosszú időn keresztül legyőzhetetlen és félelmetes vitapartnerekké a jezsuitákat. A kettesével való járás is a diákéletből került szokásba, bár az eredete a bibliai apostolkodásra nyúlik vissza. A későbbi jezsuita kollégiumok alapítása Lainez ötlete volt, de Ignác a párizsi tanítási módszert (modus parisiensis) ajánlotta követendő példának.

mustarmag5A Jézus Társaság alapító magját alkotó három diák: Loyolai Ignác, Xavéri Ferenc és Fáber Péter a Szent Borbála kollégiumban éltek. A Szent Borbála szűz vértanúról, mint a felsőbb tanulmányok védőszentjéről elnevezett kollégiumot 1460-ban alapították, minden nemzetbeli tanuló számára. 1526-ban azonban a portugál király III. János megvette és ötven férőhelyre csak portugál ifjakat vettek fel királyi ösztöndíjjal. A kollégium vezetője, primáriusa, a szintén portugál id. Diego Gouveia volt a történetünk idején, aki szigorúan őrizte kollégiuma jó hírnevét az eretnektanítások ellen. Bár Kálvin János is itt tanult 1523-tól, de csak távozása után hozta nyilvánosságra nézeteit. A kollégium kiváló tanára, Juan Pena tanította a bölcseletet, aki a diákok szeretet és elismert oktatója volt. A Szent Borbála kollégium ma a rue de Vallette 4. szám alatt található, a XVI. században az utca még a Sainte Symphorien nevet viselte. A kollégiumban, mint hányados konviktorok laktak a későbbi alapító atyák, ez azt jelentette, hogy az általuk a szobában elfoglalt hányad után fizettek lakbért, a közös szobán Juan Pena, Loyolai Ignác, Fáber Péter és Xavéri Ferenc osztoztak.

mustarmag6A három alapító közül legelsőként Fáber Péter (Pierre Favre) érkezett meg Párizsba, aki a francia Alpokban, Szavoja, Villaret községében született 1506-ban. Szülei szegény földművesek voltak. A kis családi gazdaságban már kora gyermekkorától segíteni kellett, a nyájat őrizte a havasokon. A szabad természetben megőrizte szíve romlatlanságát és gyermeki naivságát. Tíz éves korában, azonban heves vágy fogta el a tudományok iránt, sok rimánkodás után iskolába járhatott, a szomszédos Thönes falu plébánosa tanította két évig latinra, majd 1516-ban beléphetett a La Roche-i kollégiumba, a kollégium vezetője Pierre Velliard, hamar felismerte Péter rendkívüli tehetségét és lelki fejlődésben is ösztönözte. Amikor 1516-ban, a nyári szünidőben ismét a szülőfalujában őrizte a nyájat, belső ösztönzést érzett, hogy Jézus Krisztusnak szüzességet fogadjon. Kilencévi tanulás után, nagybátyja, Claude Perissinnek, a Le Repesoir-i karthauzi kolostor priorjának a tanácsára és anyagi segítségével Párizsba ment, hogy az egyetemen folytassa tanulmányait. Nagyon szelíd és érzékeny természetű volt, többször a kétségek között gyötrődött, hogy tanár vagy pap legyen. 1525-től tanult a Szent Borbála kollégiumban Juan Pena vezetése alatt és már 1529 elején elérte a bakkalaureus fokozatot, húsvét után, pedig a licenciátust a bölcseletben. Tanára nagyon becsülte tudását és nem egyszer hozzá fordult segítségért, ha Arisztotelész nehezebb szövegeit értelmezte.

Fáber Péter már a bölcseleti magiszteri fokozatára készült, amikor Ignác a szobatársa lett, a tanáruk kérésére nagyon sokat foglalkozott vele, átismételtek szinte az egész tananyagot. Ugyan Péter hamar megismerte Ignác lelkiségét, de eleinte csak keveset foglalkoztak a lelki élettel Ignác kérésére, mert a tananyagra akart koncentrálni, később lelkileg nagyon közel kerültek egymáshoz.

Ignác miután megszabadította barátját a lelki aggodalmaktól, felkészítette az életgyónásra, hogy világosan tudja különválasztani a múltat a jövőtől. Arra buzdította, hogy hetenként gyónjon és járuljon a szent áldozáshoz, valamint naponta végezzen lelkiismeret vizsgálatot. Fáber mindig nagy vigasztalást érzett, amikor feltárta belső vívódásait Ignác előtt és felvilágosító, bátorító válaszait hallotta. Bár a tisztaság fogadalmát letette, az érzékiség kísértései és az ezekből fakadó kínzó aggodalmak egyre bántották. Azonban amikor Ignác tanácsait követte, egyre jobban kezdett visszaállni a lelki egyensúlya.

mustarmag7A döntő változás azután következett be, amikor Ignác feltárta előtte a nagy tervét, hogy tanulmányai végeztével a Szentföldre, Jeruzsálembe akar menni és ott magát egészen a lelkek üdvének akarja adni. Mély megindulással hallgatta Fáber ezeket a szavakat és örök társul ajánlkozott. Ignác örömmel fogadta az ajánlatát és buzdította, hogy fejezze be a teológiai tanulmányait és szenteltesse magát pappá.

Csak 1534 telén végezte el, elsőként a teljes 30 napos Szent Ignác-i lelkigyakorlatot, egy Saint Jacques-i külvárosban lévő házban remeteként élt, hat napon keresztül böjtölt, csak a szent ostyát és a bort vette magához áldozáskor. Bár hideg tél volt, nem fűtött, csupán az imádkozásnak és az elmélkedésnek élt. Amikor Ignác felmérte barátja helyzetét, megparancsolta, hogy étkezzék rendesen, és melegben aludjon.

Később Ignác az esetből tanulva megfogalmazta, hogy a jezsuiták ne legyenek túlságosan aszkéták, hanem étkezzenek rendesen és éljenek rendezett körülmények között, mert csak így lehet teljes értékű munkát végezni.

mustarmag8Péter, a lelkigyakorlat végén már biztosan tudta, hogy Ignáccal akarja járni a további élete útját. A lelkigyakorlatok után, egy meghitt beszélgetésen Ignác még egyszer részletesen kifejtette előtte a tervét, hogy a Szentföldre akar menni és a pogányok között szeretne téríteni, de ehhez társakra van szüksége. Fáber kigyúlt arccal és égő lelkesedéssel átölelte Ignácot és boldogan mondta: „Vezessen! Követem életem végéig!” 1534. február 28-án szubdiakónussá, április 4-én diakónussá, végül május 30-án Párizs érseke, Jean de Bellay (1492-1560) áldozópappá szentelte. Közel két hónapig készült az első szentmiséjére, amit Mária Magdolna napján mutatott be, majd folytatta tanulmányait, 1538 húsvétján a bölcselet magisztere lett.

Fáber Péter szobatársa lett a negyed félév idején Xavéri Ferenc, eredeti teljes nevén Francisco de Jassu y Javier, aki szintén 1506-ban született a navarrai Xavér kastélyában, magas rangú, navarrai baszk származású, nemesi családban. Apja Don Juan de Jassu és anyja Dona Maria de Azpilcueta révén Navarra legelső családjához tartozott. A családot az apa halála után politikai okok miatt a navarrai alkirály kifosztja, a testvéreit börtönbe veti és csak V. Károly kegyelmével szabadulnak. Ezért Ferencnek, mint a család utolsó fiú gyermekének a tanulás útján kellett megalapoznia a jövőjét. A család maradék vagyonából, sokszor nagyon nehezen, a családtagok nélkülözése árán fedezték a kollégiumi kiadásokat.

mustarmag911525 októberében költözött be, három hónappal később, mint Fáber Péter a Szent Borbála kollégiumba, ahol tizenegy évig tanult. Ferenc végigjárta a szokásos tanmenetet a bölcseleti licenciátusig, utána regensnek, azaz lektornak nevezik ki Beauvais kollégiumba, amely szintén a párizsi egyetemhez tartozott, de továbbra is a Szent Borbála kollégiumban lakott. Ferenc rendkívül életvidám, becsvágyó és magára és a külvilág véleményére eléggé adó fiatalember, éveken keresztül sportolt, az egyetem magasugró bajnoka volt. Sokáig magas karrierről, tanári vagy püspöki életről ábrándozott. Bár egy időre, az egyik tanára miatt tivornyázó, bűnös életet élő társaságba keveredett, de sikerült megőriznie lelke és teste tisztaságát.

mustarmag92A korabeli párizsi világban különböző szellemi irányzatok között válogathatott, mivel ott éltek teljes virágjukban. A Rabelais regények diákcsínyei, romboló, léha gondolkodása mellett, az Egyházat támadó budéi filologizálás és a reformáció forradalmian parázs légköre egyaránt körülvette. Az életörömök között vallási és társadalmi tekintetek nélkül tobzódó emberek szemében az egyetem elveszítette a tekintélyét. Az újak a régi tudományok helyébe új tudományt igyekeztek léptetni: a filológiát. Ennek a mozgalomnak a vezetője, Guillaume Budé (1468-1540), a francia filológia atyja, aki az élvhajhász I. Ferenc király segítségével megalapítja az egyetem ellenlábasát, College de Roi-t (Királyi Kollégium), amely ma College de France (Franciaországi Kollégium) néven működik. 1533-ban a Szent Borbála kollégium új rektora Cop, Kálvin barátja lett, aki a megnyitó beszédében – ami Kálvi János hatására keletkezett – a kálvini predestináció tanát hirdette, amely bármilyen óvatos megfogalmazás ellenére már a régi vallási tanítás ellen fordult.

Életében döntő fontosságúnak bizonyult az 1529-es esztendő, ekkor halt meg édesanyja és a kollégiumi szobába, amelyet Fáber Péterrel és Juan Penaval osztott meg beköltözött Loyolai Ignác. Eleinte nem igen érdekelte a nálánál idősebb és nagyon jámbor életet élő szobatárs. Kínos dologként ékelődött közéjük, hogy a testvérei Navarra ostrománál a franciák oldalán harcoltak, amíg Ignác a spanyol védőknél sebesült meg, ehhez járult még a navarraiakat és a baszkföldieket megosztó kölcsönös ellenszenv. Ferenc éveken keresztül nem tudta túl tenni magát az ellentétes érzelmeken,

Ignác ellenben felismerte Ferencben a jövendőbeli hűséges társat és barátot, de csak lassan tudta meghódítani a lelkét. Ferenc kicsit könnyelműen bánt a pénzzel és ezért sűrűn került pénzzavarba, lassanként Ignác segítette ki az alamizsnás adományaiból a léha szobatársát, sőt egy állandó jövedelmet biztosító repetitori állást is szerzett neki. Ferenc sokkal finomabb lélek volt, semhogy a jóindulat ilyen bizonyságaival szemben hideg tudott volna maradni.

mustarmag93Amikor Fáber Péter hazautazott, egyre közelebb kerültek egymáshoz, Ignác szelíden és tapintatosan intette Ferencet, hogy a könnyelmű és a nagyravágyó életmód milyen hasztalan. A jezsuita hagyományban fennmaradt híres mondása, ugyan biztos, hogy valóban elhangzott: „Mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri, de lelkének kárát vallja”. De mindenesetre Ferenc csak lassú és fokozatos lelki éréssel változott meg és követte Ignácot az útján. Élete végéig nagyon hálás volt Ignácnak, hogy még időben felnyitotta a szemét, és nem követte a Kálvin János köré csoportosuló diákokat, hanem megmaradt a katolikus hitben. Xavéri Ferenc bár már ott volt az 1534-es montmartre-i fogadalom tételkor, de csak 1535-ben végezte el a lelkigyakorlatot, bár ezt akkora nagylelkűséggel tette, hogy állítólag majdnem belehalt.

A jezsuita hagyomány egy különös történetről is hírt ad, Xavéri Ferenc megtérése után, sok régi barátjának nem tetszett a változás, ami Ferenc lelkében és az életében végbe ment. Ezért állítólag, az egyik „ismerőse”, Miguel Navarro, aki kisebb szolgálatokat tett Ferencnek, rendszeres alamizsna fejében, félt, hogy elesik az addigi jól jövedelmező állásától és elkeseredett akcióba kezdett. Az egyik éjjel létrát támasztott Ignác ablakához és felmászott rajta egy tőrrel, hogy megölje Ignácot, de a szobába érve, egy rejtélyes hang hatására kiejtette a kezéből a gyilkos eszközt, majd zavartan elmenekült. Évekkel később, ugyanez a Miguel Navarro Rómában hazug vádak alapján beperelte Ignácot, de a bíróságon fény derült az igazságra. Navarrot életfogytiglani kényszermunkára ítélték, csak Ignác közbenjárására változtatták meg az ítéletet száműzetésre, ahol keserves kínok között hunyt el.

mustarmag94Loyolai Ignác, a jezsuita rend későbbi alapítója, 1491-ben született Azpeitia Loyola várkastélyában, gazdag baszk nemesi családban. Baszk anyanyelve élete végéig elkísérte, spanyolul akcentussal és kicsit nyelvtanilag hibásan beszélt Már kora gyermekkorától kezdve a katonás életre, a lovagi szolgálatra készült, a spanyol királyi udvar közelében nevelkedett, majd katonai pályára lépett.

1521-ben, amikor a franciák, 13 ezres seregükkel, ami főként navarrai segédcsapatokból állt, megostromolták a mintegy 1000 spanyol katona által védett pamplonai citadellát, a ballábát eltalálta egy ágyúgolyó. Hosszú betegség és lábadozás közben, olvasmányai hatására teljesen megváltoztatta addigi életét és Krisztus katonája akart lenni. A felépülése után a manrézai magányában megírta – a jezsuita hagyományok szerint a Szentlélek segítségével – a későbbi híres lelkigyakorlatos könyvét. Utána Barcelonában, idős fejjel elkezdett latinul tanulni, két év múlva az alcalai és a salamancai egyetemen tanult, de a legteljesebb tudásra vágyott, ezért 1529-ben Párizsba ment az egyetemre tanulni.

mustarmag95mustarmag96Tanulmányai színhelyének a kezdeti időszakban a Montaigu- kollégiumot választotta. Ezt a kollégiumot a XIV. század közepén Gilles Aycelm de Montaigu alapította, a XV. század végén Jean Standock újjászervezte és Noel Beda (Bedier) (1470-1537), Erasmus elszánt ellenfele új státuszt adott neki. Három nappal Ignác érkezése után az igazgató Jean Hégon lett. A kollégiumról alkotott vélemény, Ignác idején már meglehetősen vegyes volt, tanítási elveik és módszereik nem egyszer adtak alapot Rotterdami Erasmus (1469-1536) és Francois Rabelais (1493?-1553) szatirikus írásainak. Erasmus az elsők között tett kísérletet, hogy elegáns és szellemes latin nyelven összeegyeztesse a keresztény hit igazságait a tudományos gyakorlattal. Ezzel kapcsolatban kíméletlenül ostorozta a párizsi egyetem skolasztikus módszereit, főként az 1511-ben kiadott a „Balgaság dicsérete” művében és az 1522-ben napvilágot látott „Beszélgetések” című könyvében. Rabelais valószínűleg 1528-1530 között tanult a párizsi egyetemen és az 1532-ben megjelent Pantagruel első kötetében valamint az 1534-ben kiadott Gargantuában groteszk képét festette a párizsi egyetemi hallgatók életének. Az egyetem kicsapongó diákjainak – Loyolai Ignác és Xavéri Ferenc idejében – Rabelais könyvei nagyon keresett olvasmányok voltak, az egyetemre betört Rabelais gunyoros szellemisége teljesen lerontotta az addigi tekintélyét. Az 1509-ben meghatározott tanrend szerint a latin nyelvet Alejandro Villedieu Doctrinale puerorum könyve alapján tanították, amíg szerte Európában Catón Disticho moralia és Donato Ars minor tankönyvei voltak használatban.

Ignác először, mint martinet vagyis bejáró diáknak jelentkezett, egy könnyelmű barátja révén azonban elveszítette minden pénzét, ezért az egyik külvárosban fekvő, a Szent Dénes kapu mellett álló Szent Jakab ispotályban kényszerült megszállni, de innen nagyon sokat kellett gyalogolnia a kollégiumba és ráadásul az ispotály kapuit reggel csak napkeltekor nyitották ki és este, pedig harangszóra vissza kellett érkezni. Így a reggeli és az esti tanórákat nem tudta látogatni. A helyzet tarthatatlanná vált, ezért új megoldás után kellett nézni, egy barátja tanácsára, felkereste az akkoriban spanyol uralom alatt álló Flandriában a spanyol kereskedőket alamizsnáért, a szerény, aszketikus megjelenésű, Ignác bölcs mondásaival és helyes tanácsaival, csakhamar nagy népszerűségre tett Flandriában. A meglátogatott kereskedők bőven ellátták pénzzel, az adomány kérő utakat három nyáron keresztül megismételte, a harmadik útján még Angliába is átment, néha még évközben is kapott alamizsnás ajándékokat a flandriai spanyol kereskedőktől.

mustarmag97Miután az anyagi helyzete rendeződött, Ignác 1529-ben beiratkozott a Szent Borbála kollégiumba és szobatársai lettek Fáber Péter és Xavéri Ferenc. Ignác már a spanyolországi tanulmányi évei alatt elkezdett foglalkozni az emberek lelki vezetésével, de míg Barcelonában, főleg a lelki dolgokra fogékonyabb, nagyobb empatikus képességgel rendelkező nőkből álló csoport alakult ki körülötte, addig Párizsban a száraz tényeket és a logikus gondolkodást előnyben részesítő fiatal emberekkel, egyetemi diákokkal foglalkozott.

Meghívta őket vasárnaponként a karthauzi kolostorba, ahol bensőséges lelki beszélgetésen kívül meggyóntak és megáldoztak, Azonban ez az időpont, sajnálatosan egybeesett a kollégiumban rendezett skolasztikus vitákkal, amelyeken egyre kevesebben vettek részt. Több diák Ignác hatására teljesen megváltoztatta az addigi életét és új útra tért, amit nem mindenki nézett jó szemmel és áskálódtak Ignác ellen.

mustarmag98Pena tanár figyelmeztette Ignácot, akit mindezekért felelősnek tartott és feljelentette a kollégium rektoránál. A rektor elhatározta, hogy megbünteti Ignácot a „salle” (vesszőfutás) büntetéssel, amelyet a renitens diákok megfékezésére rendeztek. A vesszőfutás, fájdalmas és rendkívül megalázó büntetésnek számított, a bűnöst a társai megvetették és kiközösítették, utána általában az egyetemi karrier megszakadt. Ignác vétlennek érezte magát, de Jézus Krisztusért kész volt elviselni bármilyen szenvedést és megaláztatást, de a megkezdett térítő munkáját nagyon sajnálta volna, ha emiatt félbeszakad. Elment a rektorhoz és elébe tárta kétségeit, a szigorú, de mélyen vallásos Gouveia doktort meggyőzte ellenvetéseivel. Így amikor eljött a büntetés végrehajtásának az ideje –a tanárok és a diákok nagy meglepetésére –a rektor leborult Ignác előtt és bocsánatot kért tőle. Ez a felebaráti gesztus volt a megalapozója a későbbi, a kettejük életre szóló barátságának. A rektornak, tekintélyénél fogva alkalma nyílott, nem egyszer, hogy Ignácot terveiben segítse. Neki köszönhette Ignác a későbbiekben többek között a nagy kiterjedésű portugál jezsuita missziókat, amelyeket III. János portugál király anyagilag és politikai hatalmával támogatott.

Ignác a bölcseleti vizsgái letétele után, 1533-ban kezdte meg a teológiai tanulmányait, a domonkosok kolostorában, amelyet Jacobius-nak neveztek és később, a francia forradalom idején a forradalmárok, a jakobinusok gyülekező helye lett.

mustarmag99A jezsuita rend –a fentebb már emlegetett –Lelkigyakorlatokból született, amely Szent Ignác lelkéből pattant ki a jezsuita hagyomány szerint a Manréza magányában. Az igazság, azonban ennél összetettebb, a Lelkigyakorlatos Könyv, mintegy másfél évtized gyötrelmes keresésének a végső gyümölcse. Maga Szent Ignác az Önéletrajzában így emlékezett vissza: „A lelkigyakorlatok nem jöttek létre mind egyszerre, hanem egyes dolgokról, amelyeket saját lelkében megfigyelt -Szent Ignác önmagáról harmadik személyben beszél- és hasznosnak talált, azt hitte, hogy másoknak is a javára lesznek, ezért leírta ezeket, például a lelkiismeret vizsgálatot a rovatokba való felosztás szerint. stb. Nevezetesen a választás gondolatait, ama lelki hatások és gondolatok különféleségeiből merítette, amelyeket Loyolában tapasztalt, amikor még lába miatt betegen feküdt,”

Szent Ignác önvallomásából világosan kitűnik, hogy a lelkigyakorlatok nem egyszerre készültek, hanem lassanként alakultak ki. A keletkezésük idejét egészen 1521-ig kell visszavezetni, viszont 1534-ben az eredeti kéziratnak, már megvolt az első latin nyelvű fordítása, az ún. „versio prima”, így a Lelkigyakorlatos Könyv keletkezését 1521 és 1534 közé tehetjük. Azonban pontosabban is meghatározható a keletkezés ideje, Szent Ignác életrajzi adatiból tudjuk, hogy már 1527-ben Salamancában, az inkvizíció megvizsgálta a lelkigyakorlatos kéziratot. Ebből adódik a feltételezés, hogy a könyv lényeges részei akkor már megvoltak. Sőt a kortársak szavaiból kiderül, hogy ezek a részek és azok egységes felépítése a Manrézában születtek meg, amikor az egykori lovag, mint vezeklő remete, magányában a tökéletesség útját és a hivatásának az értelmét kereste. Tehát a lelkigyakorlatok eredeti beállítása, amely ezeket az élet elrendezésére szolgáló eszközöknek tekinti, továbbá az elmélkedések, kezdve az ember céljáról szóló elmélkedéstől egészen a záró elmélkedésig a szeretet megszerzésére, már a Manrézában alakultak ki Ignác lelkében és kerültek papírra.

Azonban több rész, nevezhető betoldásnak is, már később keletkezhetett, az egyházias gondolkodás szabályainak a megírása, valószínűleg a párizsi tanulmányi évekre esik. A Jézus életének titkai, az alamizsnaosztás szabályai, már teológiai tanultságot tételeznek fel. A lelkigyakorlatos könyv irodalmilag jelentéktelen, stílusában egyhangú, szürke, kifejezéseiben néha pongyolán megszerkesztett mű. Mégis Ignác zsenijét dicséri, hogy a hatása alól senki sem tudja kivonni magát, aki a lelkigyakorlatokat a benne foglalt utasítások szerint végzi.

Valószínűleg a lelkigyakorlatok legfőbb hatótényezője, az elmélkedések pszichologikus beállítása és elrendezése. A lelkigyakorlatok hatásának a magyarázata abban is kereshető, hogy Szent Ignác a lelkigyakorlatozót három héten keresztül kiteszi Krisztus dinamikus személyi varázsának. Ez idő alatt a lelkigyakorlatos Krisztus közelségében él, a legbensőbb kapcsolatba jut vele, őt nézi, szemlélődve figyeli, és szíve felmelegszik, a bizalom és a szeretet kötelékei fűzik a Megváltó személyéhez. Felejthetetlenül erős indíttatásokat és benyomásokat kap, hogy Krisztust mindenben kövesse és oldala mellől sohase tágítson.

A négy hétre felosztott lelkigyakorlatok tematikája a következő: az első héten a lélek megtisztulása a bűntől, a másik három hét, pedig azt célozza, hogy a lélek megismerkedjék Jézus Krisztus életével, szenvedéseivel és dicsőséges feltámadásával. A gyakorlatozó lélek magába szívja, és gondolatban átéli az Üdvtörténet legnagyobb eseményeit. Utána a megújult lélek már szívesen akar járni Jézus nyomdokain, az önmegtagadásig eljutva vállalja a hitéért a szenvedéseket és kész küzdeni érte. Szent Ignác két vezéreszmét adott az elmélkedésben, ezeknek Krisztus országa és a Két zászló elnevezéseket adta. Az ezeket követő elmélkedések csak jobban megerősítik mindazt, amit a lélek ebben a kettőben elhatározott.

Felmerülhet a kérdés, hogy a lelkigyakorlatok elvégzése után, vajon milyen elhatározásra jutnak a lelkigyakorlatozok? Erre a kérdésre kiválóan megfelel magának Loyolai Szent Ignácnak, Xavéri Szent Ferencnek, Boldog Fáber Péternek és megannyi életszentségben és tudományban kiváló jezsuita élete. A lelkigyakorlatok tették őket azzá, amivé lettek. Innen merítették az apostoli buzgóságot a munkájuk végzéséhez. A lelkigyakorlatos szellem minél tökéletesebb elsajátítására az alapító szándéka szerint, minden papnak készülő rendtag életében legalább kétszer elvégzi egész terjedelmében, még pedig harminc napot a noviciátus elején és ismét harminc napot a tanulmányok befejezésekor. A segítő testvérek is elvégzik a noviciátusban, az ignáci lelkigyakorlatok harminc napját. Ezen felül minden rendtag évente 8 napos, rövidített lelkigyakorlatot végez, hogy egyre jobban megismerje Krisztus életét, hogy őhozzá hasonlatossá válhasson, és érte mind többet dolgozhasson.

Ezért kívánja Szent Ignác, hogy mindenben Isten nagyobb dicsőségét keressék. Ezt a szellemi célkitűzést, a külső szemlélő általában már a jezsuita templomok és rendházak bejáratainál elhelyezett A.M.D.G. betűkön is láthatja, amely azt jelenti: ad maiorem Dei gloriam, azaz mindent Isten nagyobb dicsőségére.

mustarmag100Már a párizsi diákévek alatt is, Ignác híres volt önzetlen segítőkészségéről, emiatt, azonban nem egyszer került nehéz helyzetbe. Egy alkalommal tanára, a spanyol Jeronimo Frago kérésére, egy szerzetesnek segített új lakóhelyet keresni, mivel annak elmondása szerint a szállásán valószínűleg felütötte a fejét a pestis. Frago tanárral együtt elmentek a házba és magukkal vittek egy, a betegség felismerésében járatos asszonyt, aki megállapította, hogy valóban pestises a ház. Közben Ignác talált egy pestises beteget, mindjárt vigasztalni kezdte és a sebeit a kezével simogatta. Miután kissé megvigasztalta a beteget és lelket öntött belé, eltávozott a házból. Közben annyira elkezdett fájni a keze, hogy azt gondolta megkapta a pestist. Ez a képzelődés annyira a hatalmába kerítette, hogy addig nem tudott úrrá lenni a félelmén, amíg kezét gyors elhatározással a szájába nem dugta, és ott sokáig forgatta, majd magában vigasztalásul mondta: „Ha a kezed pestises, hadd legyen a szád is az.” Miután így tett a képzelődései abbamaradtak és a keze sem fájt tovább. Természetesen a diáktársai értesültek, hogy hol járt és nagy tömegekben elmenekültek előle, végül a kollégiumba sem engedték be, néhány napot külső szálláson kellett töltenie, amíg megbizonyosodtak róla, hogy nem beteg.

mustarmag101Más alkalommal, mindent megtett, hogy a bűnbe esett társait kivezesse a jó útra vagy megakadályozza az újabb bűnök elkövetésében. Nem egyszer látványos megoldáshoz folyamodott. Az egyik diáktársa erkölcstelen viszonyt folytatott egy férjes asszonnyal, Ignác, hogy az újabb házasságtörést megakadályozza, télvíz idején beugrott a hideg Szajnába egy híd mellett, ahol a diáktársa ment a légyottra. Majd a vízből kiabálta neki: „Menjél csak nyomorult! Vétkezzél tovább, én pedig itt fogok vezekelni majd, amíg te meg nem térsz, vagy én el nem pusztulok!” Ettől a tettől a bűnös annyira megrendült, hogy megbánta bűneit is jobb útra tért.

Ignác egy gyónása után, amit egy könnyelmű, léha életvitelű papnál tett, a bánat könnyei annyira meghatották a papot, hogy maga is megbánta addigi életét, feltárta a lelke állapotát és Ignác segítségét kérte, hogy hivatásába visszataláljon.

Loyolai Ignác körül Párizsban több baráti-érdeklődő kör is kialakult, végül hat társával alapította meg a jövőbeni Jézus Társaságát. A legbelső körhöz Xavéri Ferenc és Fáber Péter tartózott, ehhez a maghoz szorosan kötődtek a többi Párizsban tanuló diákok közül még négyen.

mustarmag102A portugál Simon Rodrigues de Azevedo (1510-1579), „De originis et progressi Societatis Iesu (Jézus Társasága eredete és növekedése) c. művében magát a negyedik társnak sorolta. Beszámolóját a történtek után közel négy évtizeddel írta, így emlékei kicsit megszépítették az elmúlt éveket. Önvallomásszerűen írja, hogy „felülről jövő ösztönzést érzett”, hogy az életmódján változtasson, és magát teljesen átadja Isten akaratának. Simon Rodriguez Portugália egyik leggazdagabb családjából származott, a királyi kápolna esperese nevelte, ennek köszönhetően elnyerte a párizsi ösztöndíjas helyek egyikét, 1527-től tanult Párizsban, de csak 1533-ban csatlakozott Ignáchoz. Később az első önálló jezsuita rendtartomány, a portugál provincia tartományfőnöke lett, sokáig külön utakon akart járni, csak Ignác erényes figyelmeztetésére mondott le makacs elképzeléseiről. Engedetlensége hatására, Ignác megerősítette, és jobban körvonalazta a jezsuiták engedelmességéről szóló előírásait.

mustarmag103A csoport ötödik és hatodik tagja: Diego Lainez (1512-1565) és Alonso Salmeron (1515-1585)) barátok voltak, akik még az alcalai egyetemről ismerték Ignácot, akinek az életszentsége vonzotta őket Párizsba, hogy itt tanulják tovább a bölcseletet. Diego Lainez „újkeresztény” családból, tehát kikeresztelkedett zsidó ősöktől származott, ami a korabeli Spanyolországban súlyos szégyenfoltnak számított, de Ignác megismerve Diego képességeit, nagyszerű emberi vonásait és sziklaszilárd hitét, teljesen elfogadta jezsuita szolgálatát és halála utánra kijelölte, hogy vezesse tovább a fiatal Jézus Társaságát.

mustarmag104A hetedik társ Nicolas Bobadilla (1509 körül-1590) volt, aki szintén rendkívül sok értékes tulajdonsággal rendelkezett, de a későbbiekben szinte versenyzett Simon Rodriguezzel, hogy melyikük okoz több gondot Ignácnak, de benne Ignác sohasem csalódott. Nicolas Bobadilla spanyol egyetemeken tanult, különösen érdekelték a biblia nyelvek, ezek tökéletesítése érdekébe ment Párizsba tanulni 1532-ben. Ignác eleinte nagyon aggódott miatta, mert a „három nyelvek” diákjainak a környezetében látta, akik később a protestantizmus magját alkották Azonban Ignác türelemmel elérte, hogy Bobadilla elmélyítette a tudását a skolasztikus és a pozitív teológiában, ezután természetesen követte mestere lelkiségét.

A jezsuita történelem egyik különös története szintén Párizsba játszódott, itt került szorosabb kapcsolatba Ignác, a mallorcai születésű Jeronimo Nadallal (1507-1580), akit már Salamancából ismert. Ignác szerette volna megnyerni terveinek a rendkívül tehetséges ifjút, azonban a fiatal spanyol gyanakvásai miatt sorra meghiúsultak közeledési kísérletei. Nadal később megbánta, hogy nem csatlakozott Ignáchoz, de nagyon szégyellte magát és csak 1545-ben Xavéri Ferenc egyik Indiából küldött levele hatására jelentkezett felvételre a jezsuita rendbe.

Az első társak lelkigyakorlatait, mint később Ignác a visszaemlékezéseiben beszámolt róla, mindnyájan nagyon nagy pontossággal és szigorúsággal végezték. Anélkül, hogy bárki is tanácsolta volna nekik, mindegyikük legalább három napos böjtöt tartott, nem evett és nem ivott semmit. Később Ignác nem engedte meg senkinek sem a nagyobb böjtöt, legfeljebb egy napi koplalást, de ezt is csak az erős szervezetűeknek, de például a gyönge egészségű Rodrigueznek már ott Párizsban sem engedélyezte.

mustarmag1051534. augusztus 15-én döntő lépésre határozták el magukat, Ignác és társai, egy igazi nemzetközi társaság: egy baszk, egy navarrai, egy szavojai, egy portugál, két kasztilliai és egy toledói felment a Montmartre dombon álló, ősi Szent Dénes kápolnába. Ahol a hagyomány szerint vértanúhalált halt Szent Dénes a társaival. Fáber a csoport egyetlen, csak kevéssel ezelőtt felszentelt tagja mondta a misét, áldozáskor mindegyikük felolvasta az előre gondosan elkészített fogadalom szövegét. A fogadalom letétele után, hihetetlenül boldog lelki állapotban letelepedtek egy forrás mellé és száraz kenyérrel nagy lakomát csaptak, majd az egész napot elmélkedéssel és imádsággal töltötték.

A fogalmak szerint eltökélték, hogy a tanulás befejezése után Velencébe mennek, majd onnan Jeruzsálembe utaznak és az életüket a lelkek javára szentelik. Ha pedig nem juthatnak el Jeruzsálembe, akkor Rómában jelentkeznek a pápa szolgálatára, rendelkezésre bocsátják magukat, hogy ott alkalmazza őket, ahol saját ítélete szerint jobban munkálkodhatnak Isten dicsőségére és az emberek üdvére. Ezzel lényegében megalapították a későbbi Jézus Társaságát.

mustarmag106A montmartrei fogadalmak után megszervezték a közös életüket, mivel nem egy helyen laktak, az étkezésekre felváltva gyűltek össze az egyes lakásokon, ahol megbeszélték a soros tennivalókat, és lelkiekben buzdították egymást. Mindennap elvégezték a vállalt ájtatosságokat és –a korabeli szokásoktól eltérően –igyekeztek mind sűrűbben meggyónni és áldozni. Ignác megrendült egészségi állapota miatt, orvosi tanácsra és az elintézendő családi ügyei miatt 1535-ben távozott el Párizsból, néhány társa, pedig a kitört háború miatt 1536 novemberében ment el Velencébe, ígéretet véve a még tanuló társaktól, hogy két év múlva találkoznak a csatornák szelte városban. Ezzel az utazással kezdődött meg a Jézus Társasága évszázadokon átívelő, az egész földgolyót behálózó apostoli tevékenysége az emberiség üdvére.

mustarmag107Szent Ignác életében egy fontos formai változás is kötödik a párizsi évekhez, itt változtatta meg a nevét. Eredeti teljes neve Inigo Lopez de Loyola volt, az Inigo név a latinban Enneco, a mai baszk nyelvben Eneko, az 1068-ban elhunyt onai bencés kolostor szent apátja révén vált népszerűvé Baszkföld szerte. Ám külföldön teljesen ismeretlen és idegen hangzású volt, ugyan Szent Ignác külön sehol sem indokolta meg, de a kortársai vélekedése szerint az ismertebb és az általa nagyon tisztelt Antiochiai Ignác (50-115) emlékére változtatta meg a nevét Ignácra. A párizsi egyetem évkönyvébe is már, mint „Dominus Ignatius de Loyola, dioecsis Pampilonensis” néven jegyezték be, amikor a „maitre de arts” (a tudományok mestere) címet elnyerte. A későbbi években a magánlevelezésében sűrűn használta az Inigo nevet, de a Jézus Társasága hivatalos levelezésében az Ignác névhez ragaszkodott.

A párizsi csoport lelki irányítását Ignác eltávozása után Fáber Péter vette át, hatására három komoly ember csatlakozott a csoporthoz. Az első, a földije, a szintén szavojai, Claude Jay (1500 körül-1552), aki Mieussyben született, ugyancsak a La Roche-i kollégiumban tanult, Pierre Velliard vezetése alatt, innen Gentbe került, ahol pappá is szentelték, majd Fáber tanácsára Párizsba ment 1534-ben, hogy teológiai ismereteit elmélyítse. Fáber a Szent Ignác-i lelkigyakorlatokat 1535-ban végeztette el vele, így ezen évben, amikor a montmartrei fogadalmakat megújították már Jay is a társasághoz tartozott. A következő évi, 1536-os fogadalom újításkor, pedig két új társ csatlakozott a párizsi mustármagból kifejlődött csoporthoz: a picardiai Paschase Broet (1500 körül-1562), aki szintén már felszentelt papként érkezett Párizsba és Rodriguezzel együtt tette le a bölcseleti magisztériumot, közben Fábert választotta lelki atyjának. Az utolsó párizsi tanítvány Jean Codure (1508-1541) Dauphine-ből származott, a szomszédos Torcy kollégiumban lakott, szintén Rodriguez és Broet iskolatársa volt a bölcseleti magisztériumban, majd Fáberhoz járt lelkigyakorlatokra.

jezsuita_rend_kialakulasa15A párizsi diákévek, a párizsi mustármag tagjaira döntő hatással voltak, teli lelkesedéssel, hittel és sugárzó lelkesedéssel eltelt lélekkel kezdtek neki a sorsformáló tevékenységüknek. Mai szemmel azt is mondhatnánk, hogy meghatóan naivak voltak. Nem volt, mert nem lehetett –kortársak lévén –rálátásuk a történelem alakulására, de ösztönösen érezték, hogy a kor, amelyben élnek valami újat, valami rendkívülit kíván tőlük. A korabeli egyházat megosztó sorskérdésekben, nem mérhették fel reálisan a viszonyokat, nem foghatták fel, hogy a pápák nem úgy viselkednek, mint, ahogy Jézus Krisztus földi helytartójához illenék, nem a katolikus egyházat vezetik lelki értelemben, hanem úgy viselkednek, mint bármely más világi hatalmasság, király vagy más uralkodó. Felajánlották a külön szolgálataikat a pápáknak, akik között bizony ebben a korban számos a trón betöltésére méltatlan, kétes erkölcsű, teológiailag képzetlen ember akadt. Akik viselkedésükkel csak további táptalajt adtak –a többségükben jóakaratú –, az egyházat megreformálni szándékozó, az igazi kiutat kereső, de mégis tévtanokat hirdető, az eredeti tanítást eltorzító reformátoroknak.

mustarmag108Mégis a Jézus Társasága, a teljesen új alapokon álló lelkiségével, kidolgozott eszmerendszerével, logikus és jól szervezett felépítésével valamint mindenekelőtt, az elszánt és jól képzett tagjaival, jó ideig ellenállhatatlan erejű védőseregként szolgált a reformáció és a katolikus egyház iránt támadó erők ellen. A Párizsban kikristályosodott eszmék szárba szökkentek és jótékony áldásukkal máig hatnak a jezsuiták és az őket közvetlenül segítő világi munkatársak áldozatos munkájában.

Bikfalvi Géza

Felhasznált irodalom:
Bangert, Wiliam SJ: Jerome Nadal SJ. Chicago, 1997
Bangert, William SJ: A jezsuiták története. Bp., 2002
Bangha Béla SJ: A négyszázéves Jézustársaság. Bp., 1940
Brodrick, James SJ: The origin of the Jesuits. London, 1940
Brodrick, James SJ: Abenteurer Gottes. Leben und Fahrten des hl. Franz Xaver 1506-1552. Stuttgart, 1954
Bóta Ernő SJ: Loyolai Szent Ignác élete. Bp., 1909
Dalmases, Candido de SJ: Pater Magister Ignatius. Leipzig, 1985
Dalmases, Cabndido de SJ: Loyolai Szent Ignác. Bp., 1995
Fleming David SJ: Lelkigyakorlatok Szent Ignáccal. Bp., 1999
Frideczky József: Xavier Szent Ferenc (1542-1942). Budapest, 1942
Gespraeche und Erlebnisse mit den hl. Ignatius von Loyola, Francisco Xavier und den Jesuiten. London, 200
Greff, Nicolaus: Loyolai Szent Ignác és kora. Bp., 1914
Greff, Nicolaus: Xavéri Sz. Ferenc, India és Japán apostolának élete. Bp., 1923
Gyenis András SJ: Loyolai Szent András visszaemlékezései. Bp., 1934
Gyenis András SJ: Loyolai Szent Ignác és életműve. Bp., 1937
Gyenis András SJ: A jezsuita rend generálisai. Bp., 1935
Huszár Elemér: Loyolai Szent Ignác. Bp., 1940
Jablonkay Gábor SJ: Loyolai Szent Ignác élete és működése. I-II. Bp., 1921
Loyolai Szent Ignác lelkigyakorlatai. (Ford.: P. Vukov János SJ) Bp., 1931
Loyolai Szent Ignác lelki feljegyzései. New York, 1977
Loyolai Szent Ignác lelkigyakorlatos könyve (Ford.: P. Hitter József SJ) New York, 1978
Loyolai Szent Ignác: Lelkigyakorlatos Könyve. Bp., 1986
Loyolai Szent Ignác: Levelek. Bp., 2004
Martin, Malachi: The Jesuits. New York, 1987
Omerovich Tamás SJ: Loyolai Szent Ignác rövid életrajza. Bp., 1940
Rahner, Hugo SJ: Loyolai Szent Ignác. München, 1985
Ravier, André SJ: Loyolai Szent Ignác megalapítja Jézus Társaságát. Bp., 1994
Schurhammer, Georg SJ: Der heilige Franziskus Xaverius, der Apostoel des Ostens. Aachen, 1920
Schurhammer, Georg SJ: Der heilige Franz Xaver, der Apostel von Indien und Japan. Freiburg, 1925
Schurhammer, Georg SJ: Franz Xaver. Sein Leben ind seine Zeit. Erste Band: Europa 1506-1540. Freiburg, 1955
Sievenich, Michael SJ- Svitek, Günther SJ (szerk.): Ignatianisch. Freiburg, 1990
Szabó Ferenc SJ (szerk.): Loyolai Szent Ignác írásaiból. Róma, 1990
Szabó Ferenc SJ (szerk.): Loyolai Szent Ignác lelkigyakorlatok. Bp., 1994
Szemelvények Szent Ignác Rendalkotmányából. Bécs, 1987
Vitzhum, Graefin Elisabet: Die Briefe des Francisco de Xavier. Leipzig, 1939
Wohl, Louis de: A szeretet csavargója. Xavier Szent Ferenc élete. Bp., 2001
A Zarándok. Loyolai Szent Ignác visszaemlékezései. Bp., 2001

Frissítve: 2016. augusztus 08.