A szívszobrász

Hogy miről mondtam le? Mindenről! – Thomas Gerard Straubnak a vigyora is elárulja, hogy rajong a munkájáért. Persze nem viccel. Amiről lemondott, azt fél Hollywood megirigyelhetné.

A kaliforniai dokumentumfilm-rendező tizenkét éve forgat szegények, hajléktalanok és menekültek között szerte a világ minden kontinensén. Amit ezért elhagyott, egy kisebbfajta amerikai álom volt, a hollywoodi televíziós produceri karrier Alec Baldwinnal és Demi Moore-ral, egy iroda a manhattani Rockefeller Centerben és persze az álomgyári fizetés, a rengeteg – mint mondja, nevetségesen sok – pénz. Az nem látszik rajta, hogy a szakítást megbánta volna. Valamelyik filmjében jegyzi meg, hogy India, Kenya vagy Haiti egy-egy nyomornegyedében többet lát Istenből, mint a templomban, ahova jár. Eddig tizennyolc dokumentumfilmet készített, ami pedig az említett „mindent” illeti, abból pillanatnyilag hatvannégy dollár és harminchét cent van meg – nevetve meséli, hogy ennyi pihen a jótékonysági alapítványa számláján.

Az út a nyomornegyedekig Straub számára hosszú volt, tele kétségekkel és kitérőkkel. Mindig az érdekelte, hogy ki csinálja meg, amit mond. „Katolikus családban nőttem fel. Vasárnaponként a templomban mindig azt hallottad, hogy Isten a szeretet, hogy szeresd az ellenségeidet – mi a tengerentúlon persze inkább lebombázzuk őket –, én viszont azt kérdeztem, ki az, aki úgy is él, ahogyan az evangéliumok írják. Minden vallás magva a szeretet és a részvét, de hol látjuk mindezt? Világos volt, hogy ebben valójában senki nem hisz” – emlékezik az első sokkra. A szervezett vallást most sem kedveli túlságosan. Túl sokat foglalkozik a dogmával az éhező gyerekek helyett – vallja erről. Hosszú időre szakított is a hittel. Hollywoodba ment, ahol annyira befutott, amennyire televíziós producerként befutni csak lehet. Megjárta a három nagy, az NBC, a CBS és az ABC mindegyikét, díjakat nyert a General Hospital kórházsorozattal, Moore-t és Baldwint pedig egy kicsit neki köszönheti a világ: mindkét színész tőle nyerte az első szerepét.

gerry

Nem mintha az anyagi jólét túlságosan kielégítette volna. „Ha a csúcson vagy, olyanok vesznek körül, akiknek hatalmuk és pénzük van. Féktelenül megy a drog, sok a szex és senki nem tűnik boldognak. Mindenkiből hiányzik valami. Az egész mögött ott tátong egy hatalmas űr – mondja erről az időszakról. Ironikus, de  a végszót ezzel kapcsolatban az egyik saját filmje mondta ki, amelyre egy nap az irodájában ülve tévedt valamelyik csatornán. „Amikor a stáblistán feltűnt a nevem, egyik pillanatról a másikra belém hasított: Ki nézi meg ezt a hülyeséget? Kikészültem.” A televíziót Straub azóta is tömegpusztító fegyvernek tartja, mert elvonja a figyelmet arról, ami körülöttünk van, és olyan vágyakat kelt, amelyek amúgy nincsenek meg senkiben. Másra, „valami komolyra” kezdett el vágyni. Ebből egy önkéntes száműzetés és egy könyv lett árul el róla, egy „dühkiáltás” az egyház ellen. Mivel pár év után elfogyott a pénze, visszatért Hollywoodba. Két hét alatt összehozott egy főműsoridejű show-t. Harmincezer dollárt – akkor, még a nyolcvanas években nevetségesen nagy összeget – kapott érte.

Évek teltek így. A következő könyvét – meséli – a spiritualitás és a kreativitás kapcsolatáról akarta írni. A kreativitást számára Vincent Van Gogh testesítette meg. Lenyűgözte az a megannyi gyönyörű levél, amelyet a holland festő a fivérének, Theónak küldött. Aki a spiritualitásnak hangot adott volna, az Assisi Szent Ferenc volt. Az ő története mindig afféle vallási tündérmesének tűnt – mondja. Straub két éven át szövögette a kétségkívül grandiózus történet szálait, de ezek a szálak sehogy nem akartak összeállni könyvvé. Mielőtt újra kifutott volna a pénzből, úgy döntött, Hollywood felé tesz egy kitérőt Rómába és Arles-ba, hátha megmozdul valami. Rómáig jutott. A franciskánusoknál szállt meg, mert ismert egy szerzetest. Senki nem fogadta. Beült egy kápolnába zsoltárt olvasni. A hatvanharmadikat. Az érkezése napján megtért. Istent nem az érdekli, hogy ki milyen egyéni sikert tud magáénak, hanem az, hogy ott legyél a másikért, és főleg, a szegényekért – jegyzi meg erről.

Hollywoodba ezután soha többé nem ment vissza. Rómában maradt, filmről és forgatókönyvírásról tartott előadást a jezsuitáknak. A csonka kéziratot némiképp óvatlanul odaadta egy jezsuitának. Csak öt év múlva derült ki, hogy jó sugallat volt, az alkalmi olvasószerkesztő ugyanis kíméletlenül lehúzta, amit kezébe nyomtak. Hogy hagymáz az egész, hajítsa ki, és írjon csak Assisiről. Ez nem volt egyszerű. Straub azt értette, hogy Szent Ferenc miért szereti a szegényeket, de azt még sokáig nem, hogy a szegénységhez miért ragaszkodik. Öt évig tartott, mire rájött és befejezte a könyvet. Nem mellesleg a kritikának tetszett, hogy valamelyest karcsúsított az első vázlaton. Egy évvel azután, hogy megjelent, a potom 600 oldalas fejlődésregény  – A nap és a hold Assisi felett – elnyerte a legjobb spirituális könyvnek járó díjat az Egyesült Államokban.

Miközben a könyvet írta, Straub egy időn át Philadelphiában, a helyi franciskánusok ingyenkonyháján élt. Amatőr színészekkel, félig-meddig a saját maga szórakoztatására készített egy filmet a hétköznapokról. Senki nem fűzött nagy reményeket hozzá, de itt-ott bemutatták, és mindenkit meglepett, mennyi adomány gyűlt össze. Annyi, hogy futotta belőle egy másik konyhára is.

De mit is mond Jézus Krisztus?

Így született meg az ötlet, hogy filmekkel hívja fel a figyelmet a szegényekre. „Amikor először forgattam a szegényekről Indiában, alig tudtam felemelni a kamerát a döbbenettől. De aztán az ember látja, hogy ehhez képest milyen egy lepratelep, szóval… szóval most már bírom, és megtanultam, hogyan közelítsek hozzájuk. Soha nem kapcsolom be a kamerát úgy, hogy nem tudják, miről van szó. És megértik, hogy ezekkel a filmekkel senki nem keres pénzt. Rajtuk segítünk, és azokon, akik néha mindenüket feláldozva segíteni akarnak nekik” – mondja.

Straub a filmekkel adományokat gyűjt. Egyetemeken, középiskolákban és jótékonysági rendezvényeken vetíti őket, de fesztiválokra már rég nem megy velük. Ez megvolt abban a Hollywoodban, ahová soha nem tér vissza. Mondja is, hogy nem egészen dokumentumfilmeket készít. Inkább azt tükrözik, amit gondol.

Ez amúgy nem teljesen igaz. A kommentár nyilván a döbbenetről, a részvétről és azoknak kiállásáról szól, akik segítenek a szegényeken, de a filmek kommentár nélkül is mellbevágóak. Straub mesterkéletlen, nyers, hatásvadászat nélküli képeket vesz fel sárban, szarban és szeméthegyeken játszó gyerekekről, természeti katasztrófákban letépett végtagokról, és hagyja, hogy mindenki azt csinálja, amit nélküle csinálna. Az egyik leginkább megrázó kép arról a nőről készült, akinek térdből nincs meg a lába, és inkább fásultan, mint ijedten viseli, hogy ápolják. És valljuk be, egy olyan Haitin, ahol a 2010-es földrengés után az emberek a sárból készítettek pitéket, mert mást enniük nem volt, miközben a gyerekek sárkányt eregettek a fejük felett, egy kicsit nehéz is hatásvadásznak lenni.

Haiti után Straub összeszedett egy poszttraumatikus stresszt, majd egy jótékonysági alapítványként működő kommunikációs ügynökségen keresztül kezdett el adományokat gyűjteni. És ez – az adománygyűjtés – mindig problematikus. A pénz többnyire csak csordogál, jó, ha néhány hónapra elég. Tegnap este hívtam a könyvelőmet, hogy állunk, ő mondta, erre az évre minden számla ki van fizetve, és a Pax et Bonum számláján 64 dollár 37 cent maradt – nevet fel. Arra azért vigyáz, hogy a pénzszűke miatt egy-egy film még ne kerüljön veszélybe. Helyszíntől függően a forgatás kijön 30-50 ezer dollárból, és a keret így vagy úgy, de végül mindig összeáll. Az adományok mellett sokan máshogyan is segítenek: megtörtént, hogy a U2 énekese, Bono írt dalt az egyik filmhez, egyszer pedig Martin Sheen esett be a stúdióba ingyen narrálni. És a hangmérnök sem kér pénzt.

Straub három kontinensen forgatott már a szegényekről, és ha minden igaz, a negyediken, Európában Magyarország lesz az első helyszíne. Beszélgetni nemrég ült le, amikor zsűrielnökként Budapesten járt a Faludi Ferenc Akadémia ezévi amatőr filmszemléjén, de januárban vissza akar térni, forgatni a magyarországi hajléktalanokról. Hogy őket mostanában törvény tiltja ki a közterekről, azt megjegyezni sem kell, Straub magától mondja, hogy mennyire nem tetszik neki a dolog. „Ha jól tudom, Magyarország keresztény ország. És mit is mondott Jézus Krisztus? Ami engem illet, más lehetőség azon kívül nincs, hogy segítünk nekik, És nem azzal segítesz, hogy a peremre taszítod őket.” Persze – legyint – ezt csinálják az amerikai városokban is. És ott sem működik. „Az Egyesült Államokban a politika brutális dolog. Annyira belevésődött a düh és az erőszak az emberekbe, hogy valódi párbeszéd egyszerűen nincs. Olyan, hogy valaki valóban odafigyel a másikra, és megpróbálja megérteni” – mondja.

Alkohol a cumisüvegben

Straub szerint egyébként a politikusi párbeszédképtelenség miatt van, hogy felülről változtatni a szegények sorsán nem lehet. A beszélgetés alatt többször is él a megkapóan naiv fordulattal, hogy a legtöbb, amit a filmjeivel el akar érni az, hogy szíveket alakít át.

„Változást először a szívekben kell elérni. Gyakorlati megoldásra nincs ajánlatom azon kívül, hogy rengeteg és még több ember szívét kell átalakítani, radikálisan újragondolni azt, ahogyan élünk. Nem én vagyok hivatott arra, hogy átalakítsam a társadalmat. Erre ott vannak mások, bölcsebbek, mint én. De arra talán igen, hogy megmutassam, hogyan élnek a szegények, mennyire univerzális ez az élet, hogy ugyanolyan álmaink és vágyaink vannak, mint bárki másnak a világon. Hogy mindenki tehet valamit, akkor is, ha ez a valami egy mosoly egy hajléktalan felé, amellyel tiszteletben tartod az emberi méltóságát. És teljesen mindegy, hogy a többségük esetleg alkoholista, mint itt Budapesten. Sem elítélni, sem szeretni nem a mi feladatunk őket. Van ember, aki csak beleszületik helyzetekbe, amelyet nem tud irányítani. Sokan mondják, hogy a szegények ki tudnák húzni magukat a bajból, de erre nem mindig van esélyük. És ha leülsz velük beszélgetni, meghallgatod a történetüket rájössz, hogy felülről változtatni nem lehet, velük együtt kell utaznod és segítened, hogy jó döntéseket hozzanak.”

Ebben amúgy néha több a kín, mint a szépség. Amikor arról kérdezik, hogy optimista vagy pesszimista, Straub csak mély hallgatás után töri meg a csendet. – Mindig optimista voltam. Hayley-ig. Ő volt a szakadék széle – szólal meg végül. Hayley – meséli – húszegynéhány éves volt, amikor Philadelphiában találkoztak, de úgy nézett ki, mintha ötven lenne. Cumisüvegben kapta az alkoholt, hogy ne sírjon: ötéves korára alkoholfüggő lett, tizenöt évesen az utcákon árulta a testét, az így szerzett pénzből pedig kábítószert vett. „Hogy miért? Mert a kábítószerrel egy időre elmúlt a fájdalom. Néhány hónappal azután halt meg, hogy beszélgettem vele. Túladagolta magát és megfagyott egy elhagyott épületben” – emlékezik.

Keresztény emberként a dokumentumfilm-rendező persze optimista, legalábbis „hinnie kell” a feltámadásban. Azt tudja, hogy a filmjei tényleg életeket mentenek meg, minisztériumi programok működnek a pénzből, amelyet gyűjtenek. Az egyiknek, az Ugandában készült Illatos léleknek egy epizódját több mint négyszázezerszer néztek meg a YouTube-on és jelentkeztek, hogy segítenek. Csak ez az optimizmus, ez megsemmisítő feladat néha – mondja.

Ágoston Zoltán

Forrás: nol.hu

Frissítve: 2016. július 28.