A túlóratörvény margójára: orvosolhatjuk-e bevándorlókkal a munkaerőhiányt?

Pont a túlóratörvény elleni utcai tüntetések közepette érkezett decemberben Budapestre Peter Rožič SJ. Az Európai Jezsuita Társadalmi Központ szlovén igazgatóját az érintettek felelősségéről, a munka méltóságáról és arról kérdeztük, hogy a bevándorlók és menekültek hozzájárulhatnak-e, s ha igen, mennyiben a munkaerőhiány csökkentéséhez. Szőnyi Szilárd interjúja.

– A túlóratörvény elleni tüntetések tetőfokán érkezett Budapestre. Mi volt az első benyomása a demonstrációkról?

– A tüntetés egy demokratikus társadalomban alapjog. Az embereknek sokféle lehetőségük van arra, hogy hangot adjanak a véleményüknek, és a demonstráció ezek egyike. És ha kellően nagy tömeget sikerül összegyűjteni, akkor az nyomást gyakorolhat az adott kormányra, ahogy épp most láttuk Franciaországban a sárgamellényes tüntetők esetében. Ilyen vagy olyan okból azonban az utcai tiltakozások erőszakba torkollhatnak, így a szervezőknek nagy a felelősségük, hogy kezeljék ezeket a jelenségeket, melyek a megmozdulást eltéríthetik eredeti céljától.

– Noha a tüntetések jóval túlmutatnak az új jogszabályon, a politikai tiltakozáshullámnak ez a törvény adott új löketet Magyarországon. A jezsuitáknak van alapelvük vagy iránymutatásuk a tisztességes munkahelyi körülményekről, akár konkrétan a túlórázás szabályozásáról?

– Alapelveink az egyház társadalmi tanításából fakadnak, mely legutóbb Ferenc pápa 2015-ös, a munka méltóságát hangsúlyozó Laudato si’ kezdetű enciklikában öltött testet. Ezzel összefüggésben mindig feszültség áll fenn a gazdasági fejlődés, illetve az ember szükségletei és méltósága között. Mindenféle hasznos technológiák, robotok vagy éppen applikációk állnak például rendelkezésre, melyek megkönnyítik vagy akár kiváltják az élőmunkát – gondolkodásunk és döntéseink középpontjában azonban mindig az embernek kell állnia.

– A kizsákmányolás kifejezést sokáig marxisták használták előszeretettel, Ferenc pápa ugyanakkor maga is alkalmazza, s a jelenlegi világrendre utalva hozzáteszi: „Ez a gazdaság öl”. A túlórázást tekintve mikor merülhet fel a kizsákmányolás vagy éppen önkizsákmányolás kockázata?

– Ha a túlóra lehetősége fennáll, akkor az a munkaadó és munkavállaló között mindig potenciális feszültségforrás. Egyrészről a túlórát nem szabad követelni vagy a dolgozóra rákényszeríteni, az ugyanis kényszermunka lenne. Épp ezért az olyan kérdésekről szóló szabályokat és törvényeket, mint a túlóra, kellő körültekintéssel, a munkáltatók, a dolgozók és a legszélesebb értelemben vett civil társadalom hiteles képviselőivel folytatott érdemi párbeszéd révén kell megalkotni. Másrészről a témával kapcsolatban kettős tapasztalataim vannak. Világszerte láttam olyan embereket, illetve közösségeket, melyek tagjai heti 50-60 órát dolgoztak, mégis, élvezték a munkát, termelékenységük és kreativitásuk gyümölcseit, s a családjuk boldog volt. Néha az én heti munkaadagom is rengeteg órát tesz ki, ennek ellenére ez általában értelmes és ösztönző foglalatosság. Ennek részben az az oka, hogy figyelek arra is, hogy eleget pihenjek, aludjak, mozogjak, imádkozzak, közösségi életet éljek – és ez utóbbiból semmilyen körülmények között nem engedek. Aztán ismerek olyan embereket, illetve csoportokat, melyek tagjai noha csak 35 órát dolgoznak, nagyfokú szükségtelen stresszel vagy akár kiégéssel küszködnek. Az pedig mindenkinek a maga döntése, hány óra munkát vállal, feltéve persze, hogy arról a munkaadó méltányos, tisztességes és a méltóságon alapuló megállapodást köt vele.

– Szlovéniában és az Egyesült Államokban ön is dolgozott menekültekkel: a bevándorlók mennyiben járulhatnak hozzá a nyugati világban tapasztalhat munkaerőhiány csökkentéséhez?

– Egy ország, miként az Egyesült Államokban, Nyugat-Európában és máshol is látjuk, rengeteget profitálhat a bevándorló munkaerőből. Külföldiek foglalkoztatása amúgy sem új jelenség, hanem mindig is része volt az életünknek. Sokan dönthetnek úgy, hogy a jobb jövő reményében Magyarországra vagy Európa más részeibe mennek, s az ottani társadalmak befogadhatják és integrálhatják őket. Például ha úgy vesszük, külföldi állampolgárként én magam is migráns munkavállalóként dolgozom Brüsszelben, korábban pedig ideiglenes vízummal egyetemen oktattam az Egyesült Államokban. Mindkettőt nagyon élveztem. Ezzel együtt gyakran tapasztaltam, hogy a bevándorlók mekkora problémákkal küszödnek. Az egyik ilyen az alulbérezés: mivel egyes országokban bizonyos munkaügyi szabályok külföldi dolgozókra nem vonatkoznak, a bevándorlókat gyakran kizsákmányolják, és jóval az adott ország minimálbére alatti, mindössze havi 300 eurós fizetést kapnak. Az Egyesült Államokban sok olyan bevándorlót ismertem, aki nyomorúságos körülmények között élt, de miután tisztességesebb munka- és körülmények közé került, többségük feljebb tudott lépni.

– A külföldiek tömeges foglalkoztatásának lehetőségét a magyar kormány korábban szintén nem vetette el, sőt 2013-ban a Migrációs Stratégiájába is belefogalmazta. A menekültválság kitörése óta azonban kampányt indított a bevándorlás ellen, így a munkaerőhiányt más eszközökkel, például azzal igyekszik orvosolni, hogy utat nyit a magyarok számára a több túlóra előtt. Mit gondol erről?

– Európa-szerte napjaink egyik égető kérdése, hogy lehet-e integrálni a társadalomba bevándorlók tömegeit. Egyes országok erre nagyobb kapacitással rendelkeznek, mások kevesebbel. Ugyanígy, a beilleszkedés a hozzánk érkezők hátterének, kultúrájának, oktatásuk színvonalának és egy sor más tényezőnek a függvényében kinek könnyebben, kinek nehezebben megy. Úgy gondolom azonban, a munka mindenki számára egyformán fontos. És való igaz, Európának a következő évtizedekben egyre súlyosodó és valószínűleg végzetes munkaerőhiánnyal kell szembenéznie. A problémát többféle módon lehet kezelni, és a külföldiek alkalmazása az egyik; ez azonban, ha a kérdést nem holisztikus módon, vagyis a maga teljességében vizsgáljuk, konfliktusokkal járhat. Ebből a szempontból nagyra értékelem a müncheni Globális Kérdések Jezsuita Központja nevű intézményünk megközelítését. Amikor a tartományi kormány, látva, hogy a nyelvtanfolyamok és hasonló eszközök nem elegendők, arról érdeklődött a kollégáimnál, szerintük hogyan lehetne integrálni a bevándorlókat, a válasz az volt: „Először kérdezzük meg tőlük!” Felmérést indítottak hát, melynek eredményei alapján aztán részletes javaslatokat fogalmaztak meg a bajor kormánynak.

– Nyilván látja a migrációval kapcsolatos különbségeket Kelet- és Nyugat-Európa között, akár a jezsuiták körében is. Míg a földrész nyugati része inkább osztja Ferenc pápa álláspontját a kérdésben, Magyarországon sok hívő nem képes azonosulni vele, és, legalábbis ez ügyben, nagyobb tekintélynek tartja a miniszterelnököt. Hogyan bátorítaná a katolikus egyház fejéhez való hűségre a keresztényeket anélkül, hogy fel kellene adni meggyőződésüket ebben a társadalmi kérdésben?

– Hitünknek a társadalmi kérdésekben alkotott nézeteinkben is tükröződnie kell. Vegyük például a szegényeket: ők ugyanúgy tagjai a társadalmunknak, s az Úr azt mondja: azért jött, hogy az örömhírt nekik hirdesse, és szabaddá tegye őket. Sőt hozzáteszi, hogy akik az ínséget szenvedőkön, a mezíteleneken, szomjazókon és börtönbe vetetteken segítenek, valójában rajta segítenek. Úgy vélem, a pápa nagyon erőteljesen képviseli ezt az üzenetet. Persze mindig adott társadalmi-politikai körülmények között létezünk, s hitünket minden országban ezen keretek közepette kell megélnünk. Az Úr hívására pedig hitünk alapján többféleképpen válaszolhatunk. Lehet, hogy nem minden keresztény ért egyet a pápával a bevándorlás kérdésében; vannak, akik gazdasági vagy környezetvédelmi témákban nem azonosulnak vele – mások viszont igen. A nagy kérdés az: Isten és egymás színe előtt kik vagyunk mi, európaiak, magyarok vagy keresztények? Sajnálatos módon hatalmi céljainak elérése érdekében sok politikus visszaél az identitás kérdésével, csakúgy, ahogy a migrációt és a munkavállalást is a maga javára használja ki. Szerintem azonban minél inkább a maguk összetettségében, életigenlő módon közelítünk ezekhez a kérdésekre, válaszaink annál hívebbek lesznek az evangéliumi szemlélethez.

Frissítve: 2019. január 05.