A vasszigorú fekete pápa – P. Wlodomir Ledóchowski SJ, a Jézus Társaságának 26. általános rendfőnökének élete

Az egyházi és a jezsuita történetírásban meglehetősen szigorúan ítélik meg P. Ledóchowski közel három évtizedig tartó kormányzását. Arról azonban igen sokszor megfeledkeznek, hogy a vasszigorra és a keménykézre az általános történelmi helyzet kényszeríttette a „fekete pápának” is nevezett római jezsuita generálist.

wlodimir_ledochowskiWlodomir Ledóchowski 1866. október 7-én született a St. Pölten melletti Loosdorfban. A szülei: a lengyel főnemesi családból származó Anton Ledóchowski (1823–1885) gróf és a svájci arisztokrata Josephine von Salis-Zizers (1831–1909) grófnő voltak. A kilencgyermekes Ledóchowski családból elsősorban az egyházi életben és lengyel történelemben kimagasló szerepet játszó személyek származtak.

A későbbi neves jezsuita generális két nővére a szentség pápai elismerését is elérte. Maria Ursula (Julia) Ledóchowska (1865–1939), az Agonizáló Jézus Szívéről elnevezett orsolyita nővérek rendjét alapította, akit 1993-ben boldoggá, majd 2003-ban szentté avatott II. János Pál pápa. Maria Teresa Ledóchowskát (1863–1922), a Kláver Szent Péterről nevezett Missziós Nővérek alapítóját 1975-ben avatták boldoggá. Ignacy Kazimierz Ledóchowski (1871–1945) független lengyel hadsereg híres tábornoka, a fasizmus áldozataként Dora-Mittelbau koncentrációs táborban veszítette életét. A Ledóchowski család 1884-ben Ausztriából visszaköltözött lengyel földre, a Krakkó melletti Lipnica Murowana községben vásároltak birtokot. A gyerekek nagybátyja, Mieczyslaw Ledóchowski (1822–1902) bíboros, gniezno-poznani érsek, Lengyelország prímása volt.

Wlodomirt szülei gondos oktatásban részesítettek, az alsóbb fokú tanulmányait St. Pöltenben végezte, majd 1877 és 1884 között az egykori jezsuita vezetésű bécsi Theresianum növendéke lett. Kiváló tanulmányai eredményei alapján kinevezték Erzsébet császárné apródjának. 1884-ben beiratkozott a krakkói Jagelló egyetem jogi karára, de a következő évben édesapja halála után lemondott a diplomata karrierről és a tarnówi szemináriumban kezdte meg egyházi tanulmányait, a tehetséges szeminaristát 1887-ben a jezsuiták irányítása alatt álló római Collegium Germanicumba küldték, ahol a Gergely Egyetemen 1889-ben megszerezte filozófiai doktorátusát.

Hazatérte után, római élményeinek hatására jelentkezett a jezsuita rendbe, a noviciátust a stara wiesi újoncházban végezte, majd ugyanitt retorikát tanult valamint mivel eredetileg német anyanyelvű volt – az addigi tanulmányait német, olasz és latin nyelven végezte –,  a lengyel nyelvtudását tökéletesítette. 1892 és 1895 között teológiát tanult Krakkóban, ahol 1894. június 10-én pappá szentelték. 1895–1896-ban a jezsuita formációja befejezéseként, a harmadik próbációját Tarnopolban végezte.

Az igen alaposan képzett fiatal szerzetest, aki egyébként öt nyelven: németül, franciául, olaszul, lengyelül és szlovákul tökéletesen beszélt, kinevezték a Przeglad Powszechny szerkesztőjének. A folyóirat néhány év alatt hatalmas fejlődésen ment keresztül, és azóta is, a lengyel katolikus értelmiség vezető és irányadó fóruma. 1898 és 1900 között a krakkói Jezsuita Írók Házának az elöljárói, majd 1900 és 1901 között a krakkói jezsuita kollégium rektori tisztségét töltötte be. 1901. március 25-én tette le az utolsó ünnepélyes fogadalmát, amikor kinevezték a galíciai jezsuita rendtartomány tartományfőnök helyettesének. Majd 1902 és 1906 között, mint tartományfőnök vezette a provinciát. Tartományfőnöksége alatt elsősorban a szociális kérdésekre helyezte a főhangsúlyt, a munkásifjúság támogatását kiemelt feladatnak tekintette. Nagyon sokat tett a fiatal jezsuita rendtagok képzésének ügyében is, valamint nagyon sok feladatot és apostoli munkát átvett a krakkói egyházmegyétől, amelyeket a világi papság már nem tudott ellátni. Ezenkívül erőteljesen támogatta a missziós munkát, misszionáriusokat küldött Madagaszkár szigetére és népmissziók tartásával a cári birodalom területén élő katolikusok – elsősorban lengyelek – vallásos életét segítette.

1906-ban, mint a legfiatalabb küldött vett részt a 25. Általános Rendgyűlésen, ahol Franz Xaver Wernz atyát (1842–1914) általános rendfőnöknek, a fiatal lengyel tartományfőnököt pedig a német asszisztencia vezetőjének és egyben vizitátorának választották meg. P. Ledóchowski szokása szerint alaposan felkészült feladatára, naponta egy órán keresztül tanulmányozta az egyes provinciák történetét és földrajzi helyzetüket. Az általa leginkább ismert galíciai rendtartomány meglátogatásával kezdte vizitációját, majd sorban felkereste az összes osztrák, német, belga és holland rendházat. Vizsgálódásai során feltárta az osztrák-magyar provincia visszásságait is, ezért két önálló rendtartomány felállítását javasolta és az ügy érdekében hathatós javaslatokat és intézkedési terveket intézett a római központ felé. Az önálló és független magyar jezsuita rendtartomány megalakulása, főként P. Ledóchowski szívós erőfeszítéseinek köszönhető.

A háborús helyzet miatt megosztott 26. rendgyűlésen, 1915. február 11-én Wlodomir Ledóchowskit választották meg Jézus Társasága 26. általános rendfőnökének. Mivel osztrák állampolgár volt, nem foglalhatta el a római székhelyét, 1915 májusában Svájcba utazott, majd augusztustól 1918 végéig a Chur melletti Zizersből – amelyhez családi kötelékek fűzték – irányította asszisztensei és Rómában működő titkára P. Venturi – aki sűrűn utazott Svájcba – segítségével a Jézus Társaságát. A svájci évek alatt elsősorban a jezsuita rendi alkotmány kodifikálásával foglalkozott, amelyet még asszisztensi idejében elkezdett.

Az általános rendfőnöki feladatai közül legfontosabbnak a rendi utánpótlást és a rendtagok képzését tartotta. Az erre vonatkozó elképzeléseit és terveit már 1915. május 18-án kelt, első rendfőnöki levelében kifejtette. 1918-ban a jezsuita vezetés alatt álló római Gergely Egyetemen az aszketikus és misztikus teológia részére külön tanszéket valamint a világiak részére valláskultúrával foglalkozó intézetet létesített. Később, 1932-ben szintén a Gergely Egyetemen két új tanszéket alapított az egyháztörténet és a missziótudomány művelői számára. Egyébként az egyetem sorsát különösen szívén viselte 1924 és 1930 között kilenc új egyetemi épületet épített, a Gregoriana folyóirat számára külön nyomdát szerelt fel. 1928-ban a Pápai Bibliaintézetet és a Pápai Keleti Intézetet integrálta az egyetem tevékenységébe. 1929-ben pedig átvette a Jézus Társasága saját kezelésébe a Collegium Russicumot. Ezekkel az intézkedésekkel a Társaság tudományos színvonalát, a rendtagok magasabb szintű képzését igyekezett fejleszteni és emelni.

Az egyik legfontosabb munkájának, az 1923-ban kidolgozott a Jézus Társaság új, saját kánonjogi kódexe bizonyult, amely az Epitome Institut Societatis Iesu címen jelent meg.

1931-ben XI. Pius pápa egyházi tanulmányi reformjával összhangban megreformálta a jezsuita skolasztikusok tanulmányi rendjét. Felelevenítette a Ratio studiorum, Jézus Társaság régi tanulmányi rendjét, amelyet a XX. század tudományos felfedezéseivel és általános álláspontjával vegyített. Az új tanulmányi rendet azonban csak az 1938-ban tartott 28. Általános Rendgyűlés fogadta el.

Rendfőnöksége idején a régi Társaság idejét felidéző módon indult meg a missziós tevékenység, a világ sok országban állandósult és kibővült a missziós munka valamint számos új missziós terület nyílt, mint például a magyar jezsuiták kínai missziója Támingban. A misszionáriusok számára a legfontosabb értéknek az alapos és sokoldalú képzést tartotta. A misszionáriusok képzése mellett sok figyelmet szentelt a helyi klérus teológiai ismereteinek bővítésére is. 1924-ben a missziók részére külön titkárságot alapított és Nuntii de missionibus címmel központi missziós lapot adott ki. 1925-ben már megtartották a jezsuita missziók első kongresszusát Rómában.

1927-ben a római kúria új elhelyezést kapott, ahonnan azóta is irányítják és koordinálják a világszerte folyó jezsuita tevékenységet.

A harmincas években egyre jobban szorgalmazta a jezsuita kiadványok: folyóiratok és könyvek kiadását az összes provinciában. 1930-ban, a történeti kutatások elősegítésére megalapította a Jézus Társaság Történeti Intézetét Rómában, ahol folytatták a rend történetét feldolgozó Monumenta Historica Societatis Iesu sorozat kiadását, amelyet addig Madridban szerkesztettek és adtak ki.

Kormányzása alatt: 50 jezsuitát avattak szentté vagy boldoggá, köztük olyan neves jezsuitákat, mint Canisius Péter, Roberto Bellarmino, Andrej Bobola vagy Giuseppe Pignatelli. A Társaság létszáma is nagyban növekedett, rendfőnökké választása idején 16 940 jezsuita 27 rendtartományban, halálakor 26 588 jezsuita 50 rendtartományban munkálkodott.

A gyenge testalkatú, meglehetősen zárkózott természetű rendfőnök, kék szemeinek szúrós tekintetével napról napra kemény kézzel vezette a Jézus Társaságát, figyelmét a legkisebb hiba vagy hiányosság sem kerülte el. A sokszor vasszigorral fellépő legfőbb rendi elöljáró az egyik legnehezebb történelmi helyzetben vezette a jezsuita rendet, két világháborút és egy gazdasági világválságot tapasztalt meg, két minden eddiginél veszélyesebb ideológiai irányzat a fasizmus és a bolsevizmus ateista támadásait kellett kivédenie.

Nagyon sok korabeli politikussal és diplomatával került közvetlen kapcsolatba, azon kevés jezsuita általános rendfőnökök közé tartozott, aki jó viszonyt ápolt a pápákkal: XI. Pius, XV. Benedek és XII Pius pápa megbecsülését élvezte.

Lelki életének központját a szentmise áldozata és a Szentírás képezte, a breviáriumában számos megjegyzést fűzött főként a zsoltárokhoz.

1942. december 13-án hunyt el, több hónapos betegeskedés után, a Campo Verano temető jezsuita sírboltjába temették el.

Bikfalvi Géza

Frissítve: 2016. augusztus 08.