Akinek két családja van – a Jezsu-s öregdiák, Jeremie története

Kasongo Jeremie 19 éves, Kongóban született, öt esztendeje él Magyarországon. Miután édesapját megölték, és belharcoktól terhelt szülőföldjüket el kellett hagyniuk, a fiatalember menekültként érkezett édesanyjával és testvéreivel hazánkba. Idén érettségizett a miskolci Fényi Gyula jezsuita gimnáziumban, építész szeretne lenni és magyar állampolgár. Halász Kinga, a Faludi Ferenc Jezsuita Akadémia újságíró-tanfolyama hallgatójának interjúja megjelent a MIND legújabb, Afrikával foglalkozó számában.

Fotó: Pásztor Péter

– Mikor hallottál először Magyarországról?

– Korábban nem is ismertem Magyarországot, azt sem tudtam, hogy hol van. 2016-ban volt a foci Európa-bajnokság, ahol az egyik meccsen Portugáliának szurkoltam, de feltűnt, hogy a magyarok milyen jól játszanak. Anya megkérdezte tőlünk: – Nézitek az Eb-t? Mondtam, igen. – A magyaroknak szurkoljatok, mert náluk fogtok élni! – Jó! – válaszoltam. A magyar-belga meccsen már a magyar csapatnak szurkoltam.

– Hogyan jöttetek ide?

– Kongóban születtem, Kinshasában éltünk. Édesapám halála után édesanyámnak menekülnie kellett. Nagyszüleimmel maradtunk otthon az öt testvéremmel. 2016-ban jöttünk Budapestre anyukám után. Először Kenyába mentünk, mert csak ott volt magyar nagykövetség, majd hat hónapig vártunk a vízumra és a szükséges papírokra. Szerencsére a nagyapám is elkísért minket. Itt a Jezsuita Menekültszolgálat sokat segített anyukámnak és nekünk is. Ők kerestek nekünk iskolát, a kisebb testvéreim Budapesten maradtak, én pedig a Jezsuba mentem.

– Hogy érezted magad a gimnáziumban?

– Nyolcadikos korom óta jártam oda, a kollégiumban laktam, tavasszal érettségiztem. Kezdetben nehéz volt, mert nem értettem, miről beszélnek, de később lassan elkezdtem érteni és beszélni magyarul, akkor már jobb volt. Az elején az iskolában csak a franciául tudó társaimmal tudtam beszélgetni. Jártam suliba a többiekkel, jelen voltam az órákon, de az első évben külön magyarul tanultam. Kilencedikben már bekapcsolódtam a tanórákba is. Úgy éreztem, hogy a társaim, a tanárok nyitottak, elfogadók, szóval mindenki kedves volt hozzám.

– A családod is katolikus?

– Katolikusok vagyunk, a nagyapám a jezsuitáknál szolgált, gyerekkoromban ministráltam, hittanra jártam. A jezsus miséken is ministráltam. Az elején kicsit furcsa volt, hogy itt nem táncolnak a misén, a zene is más, de a liturgia és a lényeg ugyanaz.

– Úgy tudom, hogy miközben édesanyád és testvéreid már máshol élnek, te olyan jól érezted magad Magyarországon, hogy itt maradtál. Gondolom, azért hiányzik a családod.

– Igen, anyukám és a kisebb testvéreim már Franciaországban élnek. Gimnazista koromban a szünetekben tudtam kimenni hozzájuk, de a Covid miatt sokáig nem mehettem. Idén nyáron egy hónapig voltam náluk. Hétköznap telefonon, skype-on szoktunk beszélni.

– Itt is van egy „családod”…

– Igazából két családom van. Velkey Balázs – aki a Jezsuban matektanár, és a nevelőapám – és a felesége sokat segítettek nekem. Nekik hat gyerekük van, ők is a testvéreim. Közülük hárman Budapesten járnak egyetemre, velük lakom együtt. Itthon én vagyok a legkisebb, kint pedig a legnagyobb a hét gyerek közül.

– Jelenleg mivel foglalkozol?

– Jelentkeztem egyetemre, de sajnos nem vettek fel. Most szakmát tanulok, hetente kétszer járok kétéves magasépítő technikusképzésre, idén kezdtem. A többi napon egy cipőboltban dolgozom. Szabadidőmben szeretek fotózni. Az osztálytársaim közül többen laknak Pesten, néha szoktunk találkozni hétvégenként.

– Mik a terveid?

– Építész szeretnék lenni. Jól érzem magam itt, kértem a magyar állampolgárságot, várom a kérvény elbírálását.

Afrikai menekültek Magyarországon

A jelenleg öt munkatárssal működő magyar Jezsuita Menekültszolgálat (JMSZ) közel ötven olyan embertársunkat segíti hétről-hétre, akik valamilyen krízis hatására hagyták el származási országukat. A segítségre szorulók köre Ázsiától Afrikán át Közép-Amerikáig terjed. Az eltérő módokon támogatottak között jelenleg három afrikai család van, ők Nigériából, illetve Kamerunból érkeztek. Összesen öt gyermek és két fiatal van köztük, egyikük óvodába jár, négyen iskolába, ketten pedig már dolgoznak.

Kezdetben a JMSZ csapata az érkezés időszakában felmerülő nehézségek kezelésében segítette őket, partnerek és önkéntesek bevonásával. A szervezet támaszt nyújtó jelenléte azóta is elengedhetetlen a beilleszkedési folyamatban. Komoly segítség például az egyik család számára az az albérlet, amelyet a menekültszolgálat biztosít számukra. Mivel a legfőbb cél a társadalmi befogadás és a tudatos beilleszkedés folyamatát segíteni és kísérni, a JMSZ együttműködik egy olyan, példaártékű plébániai közösséggel, amely együtt, közösségként fogadta be és támogat egy másik családot. A harmadik család kiskorú tagjainak iskolai integrációját JMSZ önkéntesek támogatják.

A szolgálat szociális és oktatási programjáért felelős szakemberek egyaránt szükségesnek tartják, hogy pártfogoltjaik megfelelő nyelvtanuláshoz jussanak. Az iskolai környezetben zajló nyelvelsajátítás folyamatát magyar mint idegen nyelv tanár vagy önkéntesek segítik. Az egyik felnőttnek szintén egy JMSZ-önkéntes a támasza abban, hogy egyre bátrabban használhassa a magyar nyelvet. A távolabbi cél a JMSZ esetében is az – mint minden tudatos és a segített hosszútávú érdekeit szem előtt tartó segítő szervezetnél –, hogy az évek múltával a rászorulók sikeresen integrálódjanak, és végül függetlenedjenek a szervezettől.

A remények szerint afrikai testvéreink is hamarosan élhető és otthonos társadalmi és kulturális közegüknek fogják tekinteni Magyarországot, és annak értékes tagjai lesznek.


Az interjú és Müller Márk – szintén újságíró-tanfolyamos hallgató – keretes írása megjelent a MIND 2021. téli, Afrikával foglalkozó számában.

Frissítve: 2021. december 21.