Andrea Pozzo, a zseniális jezsuita festő élete és művészete

Andrea Pozzo Tridentben, 1642. november 20-án, Szent András neve napján látta meg a napvilágot, apja, Jacopo Pozzo Comóból származott, akinek Andrea az elsőszülött fia volt. Az apja első házasságából, csak egy öccse, a későbbi, főként Velencében alkotó kármelita építész Jacopo Antonio (1645–1721), aki a XVII. század utolsó éveiben Scalzi templomának főoltárképét is megfestette, és három lánytestvére: Caterina, Margherita és Elisabetta született, a másodikban még három fia lett: Giovanni Battista, Francesco és Bartolommeo.

A helyi jezsuita iskolában tanult, majd 17 éves korában apja egyetértésével a művészi pályát választotta, a helyi festő Palma il Giovane műhelyében ismerkedett meg a festészet alapjaival. Majd három évig Andrea Sacchi műhelyében sajátította el a barokk művészet technikáját, egy comói festőnél tanult, aki neves művészek tanítványa volt.

Majd Milánóba került, ahol egy prédikáció hatására belépett a jezsuita rendbe, 1665. december 25-én, mint segítőtestvér. Az elöljárói már a noviciátus ideje alatt is pártolták a művészi ambícióit, mivel az akkoriban Milánóban időző, híres festő Luigi Scaramuccia (1616–1680) rendkívül nagyra értékelte a fiatal szerzetes művészi tehetségét. 1668-tól a milanói San Fidele rendházba került, ahol először ünnepi dekorációkat készített, a legjobban, az 1671-ben Borgia Ferenc szentté avatása alkalmából festett ünnepi képei sikerültek, amelyek elnyerték a generális atya tetszését is. Ezek után Genovába és Velencébe tett tanulmányi utazásokat. A szakmai fejlődésében erősen hatott rá a lombard iskola, elsősorban a gazdag színezés, grafikus árnyékolás technikája. Genovában felfigyelt Rubens művészetére, ami jól látható a korai képein, azonban nagy sikert aratott, az itt festett oltárképe: Krisztus élete, a kereskedők kongregációja számára.

Pozzo nagyon sok munkát kapott, mivel ebben az időszakban a jezsuiták rengeteg új templomot és rendházat építettek, amelyeket díszíteni kellett. Modenában, Bolognában és Arezzóban festette ki az új jezsuita templomokat. Első dekoratív freskóit 1676-ban festette Szavójában, a mondovi Szent Márton és a Xavéri Szent Ferenc jezsuita templomai számára.

Ezek után a mondovi Szent Ferenc-templomban készített egy freskóciklust 1676-1678-ban, ahol kidolgozta a perspektivikus festészet alapjait, amelynek a legtökéletesebb gyakorlati megvalósítása, élete egyik főművén, a római Szent Ignác-templom mennyezetfreskóin látható, amit 1691 és 1694 között festett. Ekkorra már teljesen letisztult az építészeti és a festészeti stílusa: hamis aranyozású, bronzszínű szobrokat, márványozott oszlopokat helyezett el a templomhajóban, trompe-l’oeil kupolákat festett a sík mennyezeten, amelyeket benépesített skurcban (rövidülésben) rajzolt figurákkal. Szintén 1678-ban a torinói Szent Mártírok jezsuita templomban kifestette a mennyezetet, az itt festett freskói különleges technikával, fokozatos vízcsepegtetéssel készültek. Ezekből sajnos csak részletek maradtak meg, mert 1844-ben a helyére Luigi Vacca (1778–1854 ) új festményei kerültek.

Pozzo már korai munkáiban, melyeket még a XVI. századi itáliai festészet ihletett, kialakította saját, többféle művészeti hatást mutató stílusát. A „caravaggizmus” elemeit a velencei festészet színkezelésével ötvözte, a „neoklasszikus” római alakábrázolásait Pietro della Cortona (1596–1669) és a bolognai iskola dinamikusan megmunkált alakjai inspirálták.

P. Gianpolo Oliva SJ (1600–1681), a jezsuita rend általános főnöke meghívta Rómába, hogy ott dolgozzon a római előkelőségek palotáiban, mint Livio Odescalchi (1652-1713) hercegnek, XI. Ince pápa (1611–1689) unokaöccsének. Kezdetben színpadi tervezőként alkalmazták a bibliai látványosságoknál, de a színpadon távlatban festett illuzórikus festményei nemsokára hírnevet, szereztek neki, a fal és mennyezet festészet új, virtuóz mestereként emlegették és hívták meg különböző egyedi munkák elvégzésére.

Az első római freskóit az Il Gesú templomot a Szent Ignác egykori lakószobáit összekötő folyosón festette. Az illuziónisztikus építészet és festészet segítségével ábrázolta a Szent Ignác életét Szent Ignác szobáiban (1681-1686), harmonikusan beleillesztve az akkor már elkészült Giacomo Borgognone által készített festményekkel.

Legfontosabb munkája a római Szent Ignác-templom belső terének a kifestése volt 1684–1694 között. Itt látható Pozzo főműve, egyben a műfaj egyik legkiválóbb alkotása a római Szent Ignác-templom mennyezetfreskója. Ez az alkotása a barokk festészet csúcspontjának, a késő barokk templomdíszítés iskolapéldájának számít, amely több nemzedékre hatást gyakorolt és meghatározta az európai katolikus (jezsuita) templomok mennyezet díszítését. A templom mennyezetére belülről megalkotott egy képzeletbeli újabb szintet, amely monumentálisában az ég felé nyílik. Szintenként megelevenítette Szent Ignác életét, az utolsó jelenetben Szent Ignác megérkezik a mennyországba. A tervezet freskók még a templom 1642. évi felszentelése idejére nem készültek el, az adományozóknak is elfogyott a pénze, sőt a tervben szereplő kupola építését is leállították, ezért nagyon szívesen fogadták Pozzo elképzeléseit, aki látszat kupolát javasolt, a perspektivikus mennyezeti freskók mellé. A mennyezet síkjában, lélegzetelállító perspektívában festette meg Szent Ignác apoteózisának az allegóriáját. A festő 17 méteres átmérőjű kompozíciót varázsolt a mennyezetre, amely úgy tűnik, mintha magas boltozatos tetőt díszítenének a szobrok, noha valójában a mennyezet teljesen lapos. A kép az elmúlt két évszázad (XVI-XVII. század) jezsuitáinak apostoli misszionárius szellemiségét idézi fel és a jezsuita misszionáriusok emlékét hirdeti. A tengerentúli hithirdetés, a modern katolicizmus legnagyobb vállalkozása volt. A festményen a jezsuiták mellett megjelentek az evangélisták és az egyházatyák mellett, az Ószövetségből vett jelenetek: Judith és Holofernes; David és Goliath; Jael és Sisera; és Samson és a Philistines.

A főhajó freskóján az isteni világosság jelenik meg, amelyet Jézus nyújt át Szent Ignácnak, oly módon, hogy a négyfelé elágazó sugárnyaláb, a négy kontinensre vetődik, jelképezve a jezsuiták hithirdető tevékenységét, amely az egész világra kiterjedt. Egy másik sugár, pedig Jézus nevét világítja meg. Az egész kép perspektivikus ábrázolás módjával és a illuzórikus építészet megoldásaival, a mennyei gyülekezet örvénylő alakjaival kiegészítve, a későbbi olasz, osztrák és német jezsuita templomok kedvelt másolata lett.

A jezsuiták római anyatemplomában, az Il Gesúban, Pozzo nyerte meg 1695-ben a kiírást a Szent Ignác kápolna oltárára, olyan neves korabeli festők ellenében, mint Sebastiano Cipriani (1662–1738) vagy Giovanni Battista Origone. Az oltárt a szent sírja felett emelték, amit ritka márványokból és nemesfémekből készítettek, a Szentháromság mintegy hátteréül szolgál Szent Ignác hatalmas szobrának, négy lapis kövekkel kirakott oszlop között. Az oltáron száznál több szobrász és más mesterember dolgozott, köztük Pierre Legros (1666–1719), Bernardino Ludovisi (1693–1749), Jean-Baptiste Théodon (1645–1713).

1697-ben megkérték, hogy építsen hasonló barokk oltárokat a Szent Ignác-templomban is, amelyekben Gonzága Szent Alajos és Berchmans Szent János ereklyéit helyezték el.

Pozzo művei a művészeti értékeken kívül, azért is fontosak, mert nemcsak a közízlés formálásában, hanem a vallásos áhítat felélesztésében is alapvető szerepet töltenek be, az alkotásai a tridenti zsinat döntéseit, vallási elgondolásait követve, a katolikus megújulás vizuális retorikájának minden vonását magukon viselik. Az égbe nyíló kilátás és a távlat központosított ábrázolása, mintegy átírja a valóságot, a létező világot, a néző szeme előtt egy nem létező, de nagyon is valósnak látszó világ szintje tárul fel. A korszakalkotó művész elképzeléseit híres elméleti munkájában, a Perspectiva pictorum et architectorum (A távlati festészet és építészet) könyvében, írásban és metszetekben is rögzítette, amely több kiadásban is megjelent, számos nyelvre lefordították és a XVIII. században a díszítőfestészet első számú kézikönyve lett.

Ezek után következtek a Rómán kívüli nagyobb feladatok, Torinóban, Genovában, Modenában, Frascatiban és Montepulcianóban. Az Itálián kívüli műveit, elsősorban Dubrovnikban, Prágában, Bambergben, Ljubljanában, majd Bécsben alkotta.

1694-ben Andrea Pozzo egy levelében részletesen elmagyarázta a festészeti és építészeti elgondolásait Anton Florian Liechtenstein (1656–1721) hercegnek, aki I. Lipót (1657–1705) császár követe volt a pápai udvarban. Ennek hatására, 1702-ben a császár Bécsbe kérette a neves művészt, aki többek között a Liechtenstein hercegek kerti palotájában dolgozott. A későbbi legjelentősebb Bécsben megmaradt mennyezeti freskóját a fogadóteremben (Herkules terem) festette meg 1707-ben, amely Herkules bebocsátását az Olimpuszra ábrázolja.

1703 és 1705 között kialakította a jezsuiták Xavéri Szent Ferenc-templomának mai barokk jellegét.  A Xavéri Szent Ferenc tiszteletére felszentelt templom, a maga fizikai valóságában a barokk építészet és festészet kincsesháza, számos közép- és kelet-európai jezsuita templom előképe, spirituálisan, pedig egy jól összeállított teológiai eszmerendszer képviselője, amely hűen tükrözi a jezsuiták felfogását a hitről és az embertársaikért végzett munkájukról. A templom a bécsi belvárosban található a régi jezsuita egyetem és a Képzőművészeti Akadémia épületei között, a köznyelvben régi funkciója miatt Egyetemi-templomnak nevezik

Az eredetileg rendkívül egyszerű templom külsejét, Pozzo tervei alapján teljes egészében újjáalakították. A bejárati homlokzat középső részén, egy nagy és két kisebb ablakot vágtak és a falba mélyesztett fülkékbe, elhelyeztek hat szobrot.

A templom barokk külsejének kialakítása és belső kifestése során Pozzo egy különleges, teológiailag is alátámasztott eszmerendszert alakított ki a templom falain, mennyezetén és az oldalkápolnákban, amelyet a sajátos technikájával valósított meg a segítőtársai, a bécsi jezsuita festészeti műhely tagjainak a segítségével. A belső díszítés egész gondolatmenete, Loyolai Szent Ignác lelkigyakorlatos könyvének gyakorlati kivitelezése. A lelkigyakorlatos könyvében, Szent Ignác a lelkigyakorlatozókat a fantáziájuk mozgósítására buzdítja, a képzelőerő nagyban segítheti, hogy a lelkük a bűnöktől megtisztuljon és a megvilágosodás állomásain keresztül átmenve, eljusson az Istennel való misztikus találkozásig.

A templom belső díszítése, részint Isten mindenhatóságát, részint Boldogságos Szűz Mária, a Jézus Társaság édesanyjának az életét mutatja be, aki 1647 óta Ausztria Patrónája is. A festett kupola lábánál győztesen trónol a Hit megszemélyesített alakja. Mennyei harsonaszó mellett, az angyalok virággal a kezükben hirdetik Isten győzelmét a legelső boltozatmezőben. A hátulsó mezőben küzdelem folyik a belépők feje felett, a győztes angyalok rohama hatására, az ördögök fejjel lefelé zuhannak alá. Mindkét jelenetet, az ördögök zuhanását és az angyalok dicsőségét, a pozzói látszatépítészeti keret veszi körül, egy sugárzóan fényes égbe nyíló kitekintéssel.

A boltozat képeit a 113. zsoltár versei kísérik, amelyek Isten győzelmét ünneplik, olyan Isten diadalát, aki a gyengéket felemeli a porból, a szegényeket felmagasztalja, az elnyomott, kevésbé becsült nőket tekintélyhez segíti. Isten győzelme nem a fölényeskedő, a hatalmaskodó, az erejével visszaélő győzelmében mutatkozik meg, hanem a gyenge, a kicsi diadalában. Ezek szerint értelmezhető a boltozatot körülvevő két jelenet is, amely a térbeliség megtévesztő látszatát keltik: a bejáratnál a karzat felett a pásztorok imádását, a szentély bejáratánál, pedig a Szent Család rövid pihenőjét az Egyiptomba való menekülés során. Ezek a képek táblaképek gyanánt lettek felhelyezve a boltozatra, erős, aranyozott keretekben, gazdagon díszített felületek közepette. Mindkettő egy újszülöttet állít középre, olyan Istent, aki gyenge és kicsi és így fogja megváltani a világot.

A főoltárképe és a kórusboltozat freskója szintén Isten győzelmét ünneplik. Szűz Mária testben is felvétetett a mennybe, és felvitték a hármas-egy Istenhez, hogy Isten dicsőségesen megkoronázza. A pompázatos korona alkotja a főoltár felső lezárását. A képen Szűz Mária halálának, a Legenda Aureából és a Transitus Mariae-ből ismert legendája elevenedik meg. A hagyományos katolikus felfogás szerint Szűz Mária az Egyház előképe, az Egyházban összegyűlt összes hívő lelki édesanyja, következésképpen az Egyház anyja is, egyben Szűz Mária élete a megváltott ember győzelme. Ezt a győzelmet Pozzo ragyogóan és tündökletesen mutatja be, nem csupán a képeken, hanem magában az építészetben is, a színekben, a díszítésekben, a kidolgozásban. A tér a győzelmet hirdeti az arany ragyogásában, a testszínű tónusoktól és az okkersárgától uralt színek melegségében. A legfinomabb intarziákat is magában foglaló dekoráció értékessége, az építészet kolosszális elrendezése, az oldalkápolnák oszlopelrendezése: mind-mind olyan győzelmet jelenít meg, amely valami egészen más, mint azok a győzelmek, amelyek az Egyház keletkezéséhez történetileg kapcsolódnak. Akkoriban a katolicizmus és a Habsburg-háznak az oszmán hatalom és a protestantizmus feletti, a birodalom feletti győzelmét ünnepelték. Azonban ez a templom a kezdetektől fogva, végig a múló időn keresztül mindmáig, a halál hatalmán aratott győzelmet, a test feltámadását, a szegények, az elnyomottak és a gyengék reményét ünnepli.

A templom belső terének legszínpadiasabb eleme: a főoltár architektúrája. Az építménye szervesen folytatja a hajótagoló keskeny falsávok sorát: Két szabadon álló és két féloszlopával a szentély falához kapcsolódik, monumentális edikulát, oszlopokkal körülvett, timpanonnal lezárt kis fülkét képezve. A támaszokra felfekvő párkány csonkjai a mennyezetre függesztett koronát fognak közre, amelyből drapéria omlik alá. Szárnyait kétoldalt, a párkánycsonkokon ülő angyalok fognak fel. A theatrum sacrum rejtett fülke oldalából jövő fény teszi földöntúlivá. A kereszthajók feletti karzat alatt a hit, a remény és a szeretet szimbolikus képei láthatók. A boltozaton következnek a tematikus freskók: a galériák felett a pásztorok imádása, az első boltszakaszon, bibliai képek az angyalok harca, Jael megöli Siserát, Dávid Góliát fejével Saul előtt, Sámson legyőzi a filiszteust. A második és harmadik boltszakaszon: látszatkupola az Atyaistennel, a hit, az igazságosság és az okosság allegóriái, egyháztanítók és próféták: Szent Ágoston, Szent Gergely, Szent Jeromos, Szent Péter, Szent Pál. Végül a negyedik boltszakaszon: az angyalkórusok, bibliai alakok: Jefte és Gedeon. A szentély felett a menekülő Szent Család megpihenése, a főoltár felett a Szentháromság.

Az oldalkápolnák valamennyi nagy képe – kivéve a menekülő Szent Családot – Andrea Pozzo műhelyéből származik. A főhajó boltozatának freskói Pozzo nyomán készült másolatok.

Andrea Pozzo 1709. augusztus 31-én hunyt el Bécsben, akkoriban már tervezte, hogy visszatér Itáliába és az új velencei jezsuita templom belső díszítését készíti el, művészetének kijáró nagy tiszteletadás mellett temették el, élete egyik legjobb alkotásainak a színhelyén, a bécsi jezsuita templomban. A halála után egy méltató emlékirat jelent meg az életéről és a műveiről, valamint egy emlékérmét is készítettek a tiszteletére.

                                                                                                               Bikfalvi Géza

 

Válogatott irodalom:

Grimschitz, Bruno: Wiener Barockpaläste, Der Gartenpalast Liechtenstein in der Roßau. Wien, 1947

Haskell, Francis: Patrons and Painters. Art and Society in Baroque Italy. Cambridge, 1980. 88–92

Bösel, Richard- Karner, Herbert: Jesuitenarchitektur in Italien (1540 – 1773). Wien, 1985

Knall-Brskovsky, Ursula: Andrea Pozzos Ausstattung der Jesuitenkirche in Wien. Wiener Jahrbuch für Kunstgeschichte 40 (1987) 159-174

Karner, Herbert: Andrea Pozzos Hochaltarlösung in der Wiener Universitätskirche Wien 1989

Pozzo, Andrea: Perspective in architecture and painting. New York, 1989

Rizzi, Wilhelm Georg: Zur Baugeschichte der Kirche zu den Vierzehn Nothelfern im Lichtental. Eine Planung von Andrea Pozzo für den Fürsten von Liechtenstein? Von der Bauforschung zur Denkmalpflege. Wien, 1993. 219-243

Karner, Herbert: Zur Rezeption des scheinarchitektonischen Werkes von Andrea Pozzo in den habsburgischen Ländern nördlich der Alpen im 18. Jahrhundert. Wien, 1995

Dardanello, Giuseppe-Boetto, Giovanale: Andrea Pozzo e l’architettura scenografica del San Francesco Saverio a Mondovì. La compagnia di Gesù nel Piemonte meridionale. Cuneo, 1995. 187-213

Andrea Pozzo. Milano-Trento. 1996

De Feo, Vittorio-Martinelli, Valentino: Andrea Pozzo. Milano, 1996

Bacchi, Andrea -Giacomelli, Luciana: Jacopo Antonio Pozzo. Trento, 2003

Danti, Egnatio: Les deux règles de la perspective pratique de Vignole, 1583. Paris, 2003

Vignau Wilberg, Peter: Perspektive und Projektion. Andrea Pozzo Architekturtheorie und ihre Praxis. München, 2005

Veress Ferenc: A kolozsvári jezsuita templom. A magyar jezsuiták küldetése a kezdetektől napjainkig. Piliscsaba, 2006. 414-423

Frissítve: 2020. október 20.