Arcképcsarnok: Sóti János SJ

Születésnap: 1955. július 8., belépés: 1978. december 7.

János atya a vajdasági Adorjánon született. „Már kisgyermekként pap szerettem volna lenni, de nem mondtam el senkinek sem. Amikor azonban eljött az ideje, hogy továbbtanuljak, édesapám elkísért a Paulinumba, vagyis a papi gimnáziumba. Ott elbeszélgettem a plébános úrral, akinek a szavait egy életre megjegyeztem. Azt mondta, hogy ha valaki az eke szarvára ráteszi a kezét, és visszanéz, az nem alkalmas a szántásra, mert akkor vakbarázdát csinál. Ha tehát — mondta — elindulsz, úgy indulj el, hogy előre nézz! Tudtam, hogy nehéz lesz, de éreztem, hogy nekem ott a helyem” – idézte fel papi hivatásának kezdeteit egy néhány évvel ezelőtt készült interjúban.

Tanulmányait Rómában (1981–89) és a Fordham University-n, New Yorkban (1980-1981) végezte, szülőfalujában szentelték pappá 1984. július 8-án. A jezsuita rendbe 1978-ban kérte felvételét, utolsó fogadalmait 1998-ban tette le. „Már tanulmányaim alatt felkeltette a figyelmemet a jezsuita rend. Tetszett, hogy tagjai mindig olyan mosolygósak voltak. Mindig is érdekelt ez a fajta elhivatottság. Egyszer aztán, miközben vallási ifjúsági énekeket hallgattam, hirtelenjében olyan heves vágy fogott el, hogy jezsuita legyek, hogy abbahagytam az énekhallgatást, bementem a kápolnába, mert tudtam, éreztem, hogy nekem a jezsuiták közt a helyem” – emlékezik vissza páter Sóti, hogyan lett jezsuita szerzetessé. Képzése befejeztével visszatért a délvidékre, és plébánosként szolgált Beodrán (1989-2002), majd Töröktopolyán (1991-2011), Törökbecsén és Aracson (2002-2011). 2011 óta Törökkanizsán és Oroszlámoson látja el a plébánosi teendőket. 1992-ben fundamentális teológiából doktori címet szerzett. Lelkipásztori feladatai mellett a töröktopolyai Mária-kegyhely őre és a Máriás Papi Mozgalom Kárpád-medencei vezetője és a szabadkai Hittudományi Intézet előadója.

A képekre kattintva nagy méretben nyílnak meg!

 

Szolgálatáról és életszemléletéről így vall: „Ritkán fordul elő, hogy valaki egész életében azzal foglalkozhat, ami boldoggá teszi. De ha ez megadatik neki, akkor az illető csodákra képes. Ezeknek a csodáknak pedig nem kell feltétlenül látványosnak lenniük. Az is csodás dolog ugyanis, ha mosolyt tudunk csalni valaki arcára, ha önzetlenül segítünk valakin, vagy csak helytállunk, amikor senki sem várná el tőlünk. Talán éppen ez a lényeg, hogy kihozzuk magunkból a lehető legtöbb csodát az életnek azon a területén, amelyen a leginkább otthon érezzünk magunkat, amelyet a legjobban szeretünk, amelyen életünk minden napján szívesen tevékenykedünk. Csak ennyi kell hozzá. Nem is olyan nehéz, ugye?”

Megosztom ezt a cikket:
Frissítve: 2018. július 06.