“Asszimilálódunk, öregszünk, de akarunk jövőt és hiszünk ebben a jövőben”

Fél éve vezeti a torontói Szent Erzsébet Plébániát P. Forrai Tamás SJ. Az alkalomból a Nemzeti Regiszter készített vele interjút a kanadai közösségről és közegről. 

Ősszel kezdte meg szolgálatát Kanadában. Mi a benyomása az elmúlt félévről? Milyen a torontói magyar közösség?

Az elmúlt húsz évben sokszor látogattam meg a torontói magyar közösséget. Ezért némi humorral úgy szoktam fogalmazni, hogy a különbség az, hogy most viszont ki is csomagoltam. Ez azért óriási különbség, mert most nem csak látogatóba jöttem, hanem együtt élek, lélegzem az itt élő magyarsággal. A félév rövid idő ez, ugyanakkor rengeteg minden történt. Egy olyan közösséget kaptam, amely nagyon előre tekint, szeretne megújulni, látja a kihívásokat és bízik a jövőben. Nem akad el a múltnak a kérdéseinél, hanem a jelenről és a jövőről akar beszélni.
Persze van egy általános kanadai közeg is, amiről azt érzem, hogy nagyon gyorsan változik, nagyon pörgő. Ez sokszor előjön a beszélgetésekben, hiszen kétségtelenül egészen rendkívüli ütemben változik ez a kultúra és vele a város. Ez persze rengeteg lehetőséget kínál, de egyben nagyon sok problémát és kérdést vet fel. Talán az a legfontosabb, hogy ezekre a kérdésekre együtt és őszintén tudjunk választ keresni.

Forrai Tamás SJ és Vízi Elemér SJ

Mi az Ön számára a legnagyobb kihívás ebben a misszióban? Sokat gondolkodott, mielőtt elfogadta a felkérést?

Amikor az előjáró megkeres egy jezsuitát, hogy lenne egy szolgálat és rád gondoltak, mindig van idő a megfontolásra. Ez az én esetemben is így volt, hiszen különösen szép hagyománya van ennek a megfontoló párbeszédnek a jezsuita renden belül. Amikor tavaly május-június fordulóján megkaptam az elöljáróm megkeresését, nem titkolom, hogy meglepődtem. Úgy készültem, hogy Budapesten fogok dolgozni szociális területen. Ekkor, egy rövid szabbatikus megállás idején, éppen egy ilyen jellegű felkészülésen voltam Washingtonban. A felkérés utáni imámban azzal szembesültem, hogy mennyire fontos számomra Európa, mennyire ott vannak a gyökereim. Ugyanakkor nagyon örültem a plébániai megbízatásnak, ráadásul jól ismertem torontói magyar közösséget. Mivel többször jártam már itt személyesen, tudtam az itteni kihívásokról, így abban is bíztam, hogy tudok majd talán segíteni.

Azt érzem, hogy itt Kanadában nagyon más minden, bár felületesen nézve minden ugyanaz, mint Európában. Ha egy picikét mélyebbre megyünk, csak akkor tapasztaljuk meg az igazi különbséget. Most éppen ezeket a mélyfúrásokat végzem. Valószínűleg, ha kezdem megérteni, hogy miben is más, akkor fogom jobban megtalálni a kapcsolódási pontokat. Ehhez persze több idő kell.

Mit tart az elmúlt időszak legnagyobb eredményének? Mire a legbüszkébb?

Jellemző erre az elmúlt fél évre, hogy egyszerre próbáltam benne lenni sok területen, hiszen így látom át egészében a közösségünk működését. Célom most az, hogy minél több szinten megértsem az itteni plébániai közösségemet és támogassam a meglévő jó hagyományokat. Igyekszem vállszélességgel kiállni a jó hagyományok mellett, amelyek már beváltak.

Emellett támogatom azokat az új ötleteket, amelyeket a közösségünk tagjai felvetnek. Egyszóval próbálok elkezdeni egy olyan gondolkodást, ami hosszabb távú víziót fed le. Ezért örülök annak, hogy nagyon sok személyes beszélgetésre nyílt alkalom. Tanárként és lelkipásztorként egyaránt abban hiszek, hogy a személyes meghallgatás, megszólítás, párbeszéd nagyon fontos. Minden tapasztalat akkor fog elmélyülni, ha erre lehet reflektálni. Meghatározó például, ha a fiatal tud kapni egy olyan társat, aki meg tudja hallgatni, aki számára tud tükröt mutatni, aki megfelelő időben tud támogató, jó kérdéseket feltenni, de ugyanakkor felkiáltójeleket is, ha baj van. Hálás vagyok ezekért az őszinte beszélgetésekért. Sikernek tartom, hogy rengeteg olyan emberrel is beszéltem, akik régebben valamilyen okból kifolyólag eltávolodtak a plébániai közösségtől, de talán most újra megszólíthatók.

Fontos tapasztalat az idősek kisérése, hiszen jellemző az egyházközségünkre, hogy sok az idős. Sok temetésen vagyok túl és sok idős embert ismertem meg, akik már az „utolsó út” előtt állnak. Azt gondolom, hogy az nagyon szép része egy lelkipásztori szolgálatnak, ha valaki mellett támogatóan ott lehetünk, foghatjuk a kezét élete utolsó állomásán. Az idős emberek – bár lehet, hogy inkább már angol nyelven beszéltek – a halálos ágyukon mégis sokszor egy magyar lelkipásztorral szeretnének beszélgetni. Saját anyanyelvükön, magyarul szeretnék megosztani nyomasztó terheiket, félelmeiket, szorongásaikat anyanyelvükön szeretnének elbúcsúzni. Jó ekkor velük lenni.

Ugyanilyen fontosnak tartom a fiatalok és a kisgyerekes családok megszólítását. Örülök annak, hogy beindultak a beszélgetések, amelyek nyomán nagyszerű kezdeményezések születnek. Például elkezdtük a távol élő családok számára helyi családos kis közösségeket kialakítani. Olyanoknak, akik hasonló élethelyzetben vannak, szeretnének kapcsolódni az egyházi élethez, de a Torontón belüli nagy távolságok miatt nem tudnak mindig eljönni a templomba.

Így büszkeséggel tölt el, hogy az elmúlt hat hónap alatt nagyon sok apró lépést sikerült megtennünk türelemmel, szeretettel. Örülök, ha az emberek elégedettek, mert azt tapasztalják, hogy a jövő felé közösen haladunk, sőt látunk célt is magunk előtt.

Forrai Tamás SJ a kanadai cserkészekkel

Mint említettük, tanárként is, igazgatóként is hosszú ideig vezette a miskolci Jezsuita Gimnáziumot. Azokat a fiatalokat, akik kinőttek már az iskolából és a cserkészetből, mivel lehetne megfogni?

Azt érzem, hogy ez mind Kanadában, mind odahaza, Magyarországon hasonlóan nehéz kérdés. Elsősorban azért, mert egy olyan világban élünk, ahol a középiskola után hirtelen jön a váltás, erős mobilitás a diákok életében. Ez valamilyen szinten természetes, hiszen az jó, hogy nekiindulnak az életnek. Viszont egyértelműen látszik, hogy a gyökerek megszakadása nagyon jellemző erre az időszakra. Az elmúlt sok száz évben azok, akik ugyanebben az életszakaszukban elindultak vándorútra, nagyon tiszta nyereséggel érkeztek vissza a saját közegükbe, amelyet az új tapasztalataikkal gazdagítottak. Most az látszik, hogy maga az egyetemi kultúra nagyon elválik hagyományosabb, a családtól kapott értékrendtől és ez a különbség igazi elszakadást, „mélyvizet” jelent sokaknak. Ezért ami igazán a megtartáshoz segít, az nem más, mint a közösség. Sok egymást támogató elem kell, hogy legyen: például az, hogy az a fiatal büszke legyen arra a helyre, ahonnan jön. Büszke legyen, hogy ő hova tartozott, melyik iskolához. Ehhez azonban az kell, hogy megtapasztalja, hogy ott valami számára fontos, értékes dolog történt és ezért hálás tudjon lenni, akarja azt továbbadni másoknak is.

Az identitásukban, szívükben magyar, viszont angolul már magabiztosabban mozgó, vegyes házasságban élőket hogyan lehet megszólítani, jobban segíteni?

Az a tapasztaltam, hogy az elmúlt években az angol nyelv beengedése a plébániára tabu volt, mondván, hogy akkor feladjuk magunkat. Ezt ma már sokan hibának tartják, hiszen nem lehet nem tudomást venni arról, hogy az itt élő fiatalok többsége vegyes házasságban él. Ha reálisan nézzük a dolgokat, azok a magyar gyermekek, akik Kanadában járnak óvodába és iskolába, azok többségükben angol nyelvűvé válnak. Nagyon tisztelem azokat a családokat, akik ennek ellenére meg tudják őriztetni a gyermekeikkel legalább a beszélt tiszta magyar nyelvet. Többek között ezért is tisztelem a Magyar Iskola működését! De a magyar identitású és angolul beszélőket bizony angolul kell megszólítani. Éppen ezért elkezdtünk egy olyan vasárnap esti lelki és kulturális programot, megszólítva ezzel őket is.

Kérem, meséljen a jövőbeli elképzeléseiről. Milyen tervei vannak, amelyekkel még jobban fellendíthetné a templom körüli életet?

Az első tapasztalat, hogy a gyorsan változó világban lelassult a reakcióképességünk. Ebből következett az a kérdés, hogy van-e ennek a közösségnek víziója. Erre az évre a meghatározó célom az, hogy sok beszélgetésben, folyamatosan egymásra épülő egyeztetéssel legyen egy olyan célja a közösségnek, ami bátor és reális. Ennek része, hogy képesek legyünk kimondani, hogy asszimilálódunk, hogy öregszünk, de akarunk jövőt és hiszünk ebben a jövőben. A feladat, hogy közösen megtaláljuk, hogy mire lehet építkezni és hogy eldöntsük, milyen irányba haladjunk.

Ha az jól sikerül, akkor ez a folyamat tud motiválni és közösséget építeni, amibe már magabiztosan lehet belevonni az embereket. Hiszek abban, hogy ez tud erőt adni. Két nagy kulcsterület már látszik a beszélgetéseinkben: hit és kultúra, kereszténység és magyarság. Diaszpóra közösségünket a magyarság és a kereszténység tartja egyben. Ez az oka annak, hogy gyakran idézem Reményik Sándor verséből a következő sorokat: „Ne hagyjátok a templomot, A templomot s az iskolát!” Emellett szükségünk van stratégiai partnerekre, ezért igyekszünk szoros összefogásban együtt dolgozni a többi torontói magyar szervezettel. Örülök, mert azt tapasztalom, hogy most egy békés, kegyelmi időszak van és erre lehet jövőt építeni.

Az interjút Ábrahám Dolli Csilla készítette, és eredetileg a nemzetiregiszter.hu-n jelent meg.

Frissítve: 2018. április 19.