Az alázatosság fokozatairól

A mondanivaló szemléltetéséhez egy kicsit távolabbról kell kezdenem. Nemrégiben történt, hogy egy fontos liturgikus eseményre voltam hivatalos, amit az egyik nagyobb templomban tartottak. A mise előtt vagy huszadmagammal – mi, a koncelebráló papok – a sekrestyében öltözködtünk. Én már fel is vettem a koncelebránsoknak kikészített egyforma miseruhák közül egyet és békésen álldogálva várva a szertartás kezdetét. Ekkor derült fény arra, hogy az egyik atyának, nem jutott miseruha. A dolgon önmagában nem lehetett csodálkozni, hiszen kissé késve érkezett, a koncelebrálni pedig – úgy tűnik – a vártnál többen összefutottunk. A dolog pikantériája azonban, hogy az illető tekintélyesebb egyházi méltóságnak számított, ráadásul valami különleges liturgikus szerepe is volt abban a misében. A plébános atya persze mindjárt észrevette a diplomáciai malőrt (valamint az esemény előkészítése terén történt mulasztást…) és hamar próbálta is orvosolni: gyors pillantással felmérte a jelenlévőket, majd kisvártatva hozzám fordult, és udvariasan megkért, hogy adjam át a rajtam lévő miseruhát. A plébános atya jól választott: a kérését vonakodás nélkül, készséggel teljesítettem. A szertartás a tervezett fényes külsőségek között zavartalanul lezajlott. Bennem sem maradt a pillanatnyi megszégyenülés emlékén túl semmilyen negatív nyoma az eseménynek; még örültem is, hogy a plébános annyi ember közül engem választott ki erre az apró lemondással (sőt, akár úgy is mondhatnám „megaláztatással”) járó feladatra.

A teljes blogbejegyzés elolvasható a jezsuita.blog.hu weboldalon.

Frissítve: 2017. augusztus 15.