Az ausztráliai osztrák-magyar jezsuita misszió története

Az ausztráliai szárazföldet a keleti hosszúság 129. és 141. vonalában haladó két északi-déli vonal három közigazgatási területre osztja. A középső sáv, a déli szélesség 11.-38. fokáig terjed, északi részében 1000, déli részében 1200 km széles, Dél-Ausztrália néven ismeretes, székhelye délen, Adalaide északi részét a közigazgatásban Északi területnek nevezik, a kormány képviselőjének székhelye Palmerstonban volt. Ausztrália régebbi gyarmatai a 18. század végéről és a 19. század elejéről származnak. Évtizedekig Anglia büntető gyarmata volt, ez az állapot 1841-ben szűnt meg. A deportált „bűnösök” között számos írországi volt, akiknek egyetlen bűne az angolok szemében a hitük volt. A katolikus hit, ezen megvallóinak köszönheti a virágzó ausztráliai egyháznak, ennek a földrésznek a többi államában való elterjedését; azonban Dél-Ausztrália sohasem volt büntetőgyarmat. Szerencsés előzmény volt, hogy ezt a gyarmatot 1836-ban (Proclamation Day) alapították. A protestánsok megkísérelték ezt az új gyarmatot, amelyben ekkor majdnem csupa protestáns volt, tisztán protestánssá nyilvánítani és a „pápisták” és a pogányok, elöl elzárni. Szomorú volt a bennszülöttek sorsa, a legjobb vadászterületeket, a vízben leggazdagabb földeket, a legszebb erdőket, mindent elvettek tőlük, anélkül, hogy őket megkérdezték volna, megrabolva élelmüktől, megrontva a fehérek rossz példájától, ezek a szegény emberek bizony elsorvadtak.

1840-ben, a bennszülötteket leszámítva, Dél-Ausztrália lakossága 14 610 fő volt, ezek között igen katolikus, akik egy család kivételével annyira szegények voltak, hogy majdnem az apostoli szegénységben élő egyetlen papot Father Benson-t, is, – aki az első püspök Dr. Murphy érkezéséig egyedül látta el a lelkipásztori tisztséget – alig tudták eltartani. A kisszámú katolikus a protestánsok mellett teljesen befolyástalan volt, Adelaide-ben, 1842-ben nem kevesebb, mint 50 katolikus élt. 1845-ben, a gyarmat, a bennszülötteket nem számítva, 17 355 telepest számlált, közöttük 1055 katolikust, a következő évben pedig már 22 390 volt a lakosok száma, közöttük 1643 katolikus, két pappal és négy kicsiny templommal, 1850-ben pedig már 12 pap volt itt, akik nagyrészt a városon kívül működtek.

Az osztrák (a későbbi osztrák-magyar) jezsuita misszió alapítása szorosan összefügg ennek a fejlődésben lévő gyarmatnak a fellendülésével. Az alapítás után tíz évvel már tekintélyes mennyiségű gabonát exportáltak. A kapundai rézbányák feltárásával a gyarmati fejlődése erős lendületet vett. Nagy erőfeszítéseket tettek, hogy bányászokat, iparosokat és földműveseket telepítsenek ide, Angliából és Németországból. Az újonnan jöttek között, számos német protestáns család volt, akik Tanunda és Augaston mellett telepedtek le. A kedvező híreket, amelyeket hazájukba küldtek, arra bírtak több német családot, hogy kövessék őket, amely elhatározásuknak kivitelét az 1848. évi forradalmak zavarai megkönnyítették. Ehhez járult, hogy Brémából röpiratot terjesztettek szerte az országban, amelyek az ausztráliai paradicsomi állapotokat és a gyors meggazdagodás lehetőségét vázolták.

Egy jómódú sziléziai katolikus, Franz Weikert elhatározta, hogy egy kivándorló csoport élére áll. Eladta nagy gazdaságát, hogy ennek árából az összes kiutazási költséget, 1000 font körüli összeget fedezni tudja. Ebben a csoportban azonban csak katolikusok lehettek. Weikertnek még egy kikötése volt; azok, akik vele utaztak, Ausztráliába való megérkezésük után addig dolgozzanak neki, amíg útiköltségüket meg nem szolgálták. Az ügynök azonban, akit Weikert a csoport toborzásával megbízott, becsapta őt. Azt állította, hogy a csaknem 80 főnyi kivándorló társaság csupa katolikusból áll, a hajón azonban kiderült, hogy ezeknek több mint a fele protestáns, akik útközben állandóan ellenségeskedtek a katolikusok és főként a papok ellen.

Weikert, aki buzgó katolikus volt, nem akart az új hazában sorstársaival együtt, pap nélkül érkezni. Ezért a bajor Szent Lajos Misszióstársulat müncheni vezetőjéhez, P. Müllerhez fordult. Aki pedig az osztrák jezsuita provinciálishoz utasította őt. Így jutottak a jezsuiták az ausztráliai misszióba. A generális atya beleegyezését adta a kérelemhez, azonban kikötötte, hogy ne egy, hanem két atya menjen, akik Ausztráliában is lehetőleg együtt maradjanak. Innsbruckban a provinciális közölte az atyákkal a generális atya határozatát és feltette a kérdést, hogy ki hajlandó elmenni. A szavait pillanatnyi csend követte, azután előlépett a fiatal bécsi P. Max Klinkowström és mondta: „Ecce ego, mitte me!” (Íme, itt vagyok, küldj engem!) Utána jelentkezett egy másik, a tiroli P. Alois Kranewitter, aki nemrégen első szentmiséje alkalmával arra kérte az urat, hogy oda küldje, ahol hiány van lelkipásztorokban. Mindkettőjüket elküldték és kísérőként melléjük adták Georg Sadler laikus testvért. Az egész utazótársaság 1848. augusztus 15-én, Mária Mennybemenetelének ünnepén szállt az „Alfred” hajó fedélzetére. A következő nagy Mária ünnepen, december 8-án, a Szeplőtelen fogantatás ünnepén lépett az első három osztrák jezsuita Ausztrália földjére, Adelaide-ben.

Az ország, ahova érkeztek, szűzföld volt még. Nem volt múltja és egész jelene a jövendő reménységeire épült fel. Amit akkor Adelaide városának hívtak, nem volt egyéb, mint néhány szükséglakás, primitív utcákban, amelyeket fák és lombokkal fedett nagy helyiségek választottak el egymástól. Az izzó nyári hőségben, a gyakori zivatarok hatalmas porfelhőket tereltek a leendő város fölé. A legyek okozta bajokhoz még vízhiány is csatlakozott; emberek és állatok kénytelenek voltak a szomjúkat a város előtt kanyargó keskeny folyócska, langyos, rossz vizével oltani. Lakásokról még alig lehetett beszélni. Dr. Murphy a szegény, kicsiny katolikus népesség alamizsnáiból élt papjaival együtt, igen szűkös körülmények között.

Még megérkezésük napján felkereste őt, a három misszionárius, akiknek jöttén eleinte nagyon csodálkozott a püspök, de azután nagy szívélyességgel fogadta őket, mint hűséges munkatársakat az Úr szőlejében.

Úgy rendelkezett, hogy a két atya felváltva Adelaide-ban és a vidéken fogja ellátni a németek lelki gondozását Először P. Max Klinkowström maradt a városban, és P. Kranewitter kísérte el a Weikert által vezetett társaságot. A 80 kivándorló legtöbbje, amint a szárazföldre értek, elhagyta Wekert-et, csak 14-en maradtak hozzá hűségesek. Ezekkel ment tehát P. Kranewitter és Sadler testvér a várostól 85 mérföldre, északra, Clare közelébe, ahol Weikert hosszas alkudozás után, nagyobb területe megművelendő földet vásárolt.

Sajnos azonban csakhamar bebizonyosodott, hogy P. Klinkowström nem alkalmas a nehéz missziós életre. 1849 márciusában olyan súlyos májbaj támadta meg, hogy a német orvos, Dr. Bayer kijelentette, hogy számára az ausztráliai levegő valóságos méreg és csakis az azonnali hazautazás mentheti meg az életét, sőt már a friss tengeri levegő is enyhíteni fogja szenvedéseit. Milyen keserű órákat állt ki egészen pénz nélkül szűkölködő P. Max, amíg ismét szerencsésen elérte hazáját, ezt egy hosszabb leveléből tudjuk. Alos-ban (Belgium) véletlenül találkozott az éppen ott tartózkodó generális atyával, aki azután megkönnyítette további útját és megvigasztalta a fiatal atyát, amennyiben rábízta az éppen akkor felállított német missziót. Nagyot alkotott P. Max ezeken, a missziós utazásokon Németországban keresztül-kasul, később pedig Bécsben és Ljubljanában működött áldásosan hosszú éveken keresztül; ez a legjobb bizonyítéka, hogy Isten számára nem az ausztráliai missziósterületet szánta.

1848. december 30-án érkezett P. Kranewitter a németekkel Clare közelébe, ahol felépítette nyers gerendákból összetákolt és fűvel fedett első missziósházát. A segítőtestvér Georg Sadlerrel és Johann Schreinerrel együtt két évig megosztotta Weikert-tel és embereivel a gyarmati munka első nehézségei. John testvér, ahogy Schreinert az emberek nevezték, az ausztráliai nap tüzében vajat és más eladni való dolgokat vitt a fején a burrai piacra, ahol a rézbányák voltak.

A misszió fejlődésének tulajdonképpeni csírája azonban az a rendelkezés volt, amelyet a püspök P. Kranewitternek adott, vagyis a szélrózsa minden táján élő német telepesek lelki szükségleteiről gondoskodjon. Hogy a messzire nyúló missziós tevékenységnek szilárd kiindulópontot szerezzen, P. Kranewitter 1851 elején megszerezte a Clare-től, négymérföldnyire, délre fekvő, hét halom között elterülő és jó forrással öntözött keskeny földcsíkot; innen a neve Sevenhill, amely név alatt későbbi nagy kifejlődésében ismertté lett. A kezdet itt is egyszerű sátor volt, csak valamivel nagyobb, mint a Clare-i. Clare-ben P. Kranewitter találkozott egy világi pappal, aki a számos ír katolikust gondozta, és aki éppen megkezdett egy Szent Mihály templom építését. P. Kranewitter tevékenységét csak a németekre terjesztette ki, amíg a püspök visszahívta a világi papot, és a jezsuita atyára bízta nemcsak Clare pasztorációját, hanem az egész Adelaide-i püspökség északi részének lelki gondozását.

Lóháton és kocsin hosszú, fáradságos utazásokat tett ezután P. Kranewitter és házaikban felkereste az egész környék katolikusait. Természetesen szilárd alapításra, amíg egyedül volt, nem gondolhatott, már az első évtől kezdődően a legtöbb munkát okozták számára a missziós útjai Adalaide-be és Tanunda-ba. Ugyanis P. Klinkowström elutazása után, a püspök rendeletére, évente kétszer, karácsonykor és húsvétkor Adelaide-ber kellett mennie, hogy az ottani németek lelki szükségletéről gondoskodjon. A Sevenhilltől lóháton 40, kocsin 50 mérföldnyire fekvő Tanunda volt a központja egy nagy kiterjedésű területnek, amelyen csak németek, protestánsok és különféle szekták hívei laktak, akik között a katolikusok elszórtan éltek. A katolikusok kénytelenek voltak gyermekeiket protestáns iskolába küldeni és nélkülöztek minden lelki segítséget. P. Kranewitter rendszeresen felkereste őket, minden második hónapban és mikor ezek a családok, a protestánsok ellenségeskedéseitől kényszerítve, Tanundát elhagyták, hogy Clare-ben telepedjenek le, évente háromszor látogatott el hozzájuk a jezsuita atya.

1852. október 9-én, éppen Adelaide-ben volt P. Kranewitter, amikor tiroli származású honfitársa és rendtestvére, P. Josef Tappeiner partra szállt. Nagy örömmel vitte magával Sevenhillbe és most nagy élet kezdődött a misszióban. A primitív kunyhóhoz még további két helyiséget építettek., amelyeknek egyike kápolnául szolgált. A püspök, Murtphy, első sevenhilli látogatása alkalmával felszentelte a kis kápolnát és megengedte, hogy benne az első szentmisét megtartsák; ettől kezdve ezután állandóan itt lehetett az Oltáriszentség. Egyik atya mindig otthon maradt, amíg a másik igen hosszú volt az út Clare-ben, jött Sevenhillbe. A hívek hozzászoktak, hogy a sevenhilli kápolnát, amelyben mindig találtak egy atyát, mint a misszió tulajdonképpeni központját tekintsék. Mindig több német gyarmatos Tanunda és Ponburnery környékéről, telepedett le a missziós állomás közelében és ők rakták le az alapját a későbbi Sevenhill városának.

A világi pap által Clare-ben megkezdett templom építését P. Kranewitter csakhamar befejezte. 1855-ben már Sevenhillben is gondolni kellett a primitív faháznak kőépülettel való pótlására. És, hogy teljesítsék a püspök azon kérését, hogy kis kollégium épüljön a katolikus gyermekek számára, akik eddig a protestáns iskolákba kényszerültek járni. Tehát, a kollégium építését is tervbe kellett venni. 1856-ban tették le a Szent Alajosnak szentelt sevenhilli kollégium alapkövét; ez volt az első katolikus kollégium nemcsak a püspökségben, hanem egész Dél-Ausztráliában. Az első tanítványok egyike volt Julian Tennison Woods, akinek a neve egész Ausztráliában, mint misszionáriusé és tusé egyaránt ismeretes. Eleinte egy tanító atya működött, majd világi tanítók segédkeztek neki, akiket azután később atyákkal helyettesítettek. A püspök is küldött két teológust, akik a konviktusban segédkeztek és az atyák vezetése alatt, tanulmányaikat befejezték. Az első volt, Dr. Reynolds, Adelaide első hercegprímása, a másik pedig Dr. Byrne, ugyancsak a püspökség későbbi általános helynöke. A fiúiskola mellett, amellyel a konviktus kapcsolatos volt, később leányiskola is nyílt, egy világi tanítónő vezetése alatt. Miután a ház újjáépítésekor, új szép kápolna is épült, lehetségessé vált a német hívek számára vasárnap délelőtt prédikációval egybekötött misét mondani, délután pedig az angolok részére áldást és tanítást tartani. Később, amikor az atyák már többen voltak, az angolok részére is tartottak vasárnap délelőtti prédikációt. A hívek növekvő serege részére már ez a kápolna is kicsinynek bizonyult és így 1863-ban letették egy nagy templom alapkövét.

Sevenhillen kívül is nagy szervező tevékenységet folytattak az atyák. Már 1853-tól Clare-ben éppen úgy, mint Sevenhillben, minden vasárnap délelőtt és délután istentiszteletet tartottak és úgy a városban, mint a tőle egy mérföldnyire fekvő Armaghban is iskola létesült.

E két állomáshoz csatlakozott még ugyanazon évben három további: Sevenhilltől hét mérföldnyire Mintaróban, tizenhárom mérföldnyire az Auiburn melletti Wakefield-ben és 9 mérföldnyire Sevenhill-től egy kis német kolóniában, Pomburney-ben. Mintaróban azzal kezdték meg tevékenységüket, hogy egy atya vasár- és ünnepnapon összegyűjtötte a híveket egy magánházba és alkalmat adott számukra, hogy itt szentmisét hallgassanak, gyónjanak és áldozzanak. Két esztendővel később letették egy kicsiny, a Szeplőtelen Fogantatásnak szentelt templom alapkövét és az építkezést 1856-ban befejezték. Ettől kezdve minden harmadik, 1859-től pedig minden második vasárnap felkeresték a templomot, hogy ott szentmisét és délutáni istentiszteletet tartsanak. 1861-ben az új templom mellett is megnyílt az iskola, 1863-ban pedig a távolabb fekvő Farresflatban egy második. A fent említett Wakefieldet 1859-ig évente néhányszor, azután pedig minden hónap harmadik vasárnapján keresték fel. Az idetartozó Undaly-ban is 1860-ban lefektették egy templom alapkövét, amely templom 1863-ban el is készült, úgy hogy itt is lehetett már istentiszteletet tartani, iskola is létesült itt. Pomburney-ben kis fából készült kápolna épült, amelyet minden hónapban egyszer keresték fel, ez a kicsi kápolna később tönkre ment és miután a húsz német családból már csak hat lakott itt, ez az állomás megszűnt és Clare-rel egyesült.

1854-ben alapították a Korringa állomást, Sevenhilltől huszonöt mérföldnyire, a Burra-Burra rézbányák közelében. Eleinte csak évente néhányszor keresték fel, 1858-től, amikor egy magánház egyik szobáját kápolnává, egy másikat pedig a misszionárius lakásául rendeztek be, minden harmadik vasárnapon tartottak itt délelőtti és délutáni istentiszteleteket. Egyidejűleg iskola is nyílott itt.

1856-ban létesült Saddleworth állomása, Sevenhilltől tizennyolc mérföldnyire; eleinte évente csak néhányszor keresték fel ezt a misszionáriusok, később azonban egy magánházban minden harmadik vasárnapon tartottak itt istentiszteletet. Ugyanebben az esztendőben új segítség érkezett P.Johann Palhuber személyében, aki megelőzőleg több évig dolgozott Amerikában, így kitűnően beszélt angolul; működési területe Sevenhill és Clare lett, mialatt P. Kranewitter Európába ment, hogy az előírt harmadik próbaévet kitöltse. Az 1858-ban elhunyt Dr. Murphy helyére, Adelaide püspöke a ferences dr. Georghan került püspöknek, aki éppen olyan nagy barátja volt a misszionáriusoknak, mint elődje. 1859 szeptemberében a misszió egyik alapítója P. Kranewitter a hívek nagy öröm ujjongása közepette visszatért második hazájába. P. Joseph Möser és Johann Schneider, Jakob Matusewsky testvérek kíséretében.

Az egyre növekvő igények szükségessé tették újabb állomások létesítését. Sevenhilltől nyugatra terül el a Walloroo-i terület, amely 1860-ig teljesen ismeretlen volt. Ekkor azonban a rézbányák felfedezése igen sok embert – közöttük számos katolikust- vonzott oda. Annak ellenére, hogy ez a terület Sevenhilltől hetven mérföldnyire volt. Az atyák itt is építettek egy kis fakápolnát, 1861-től egy iskolát és Kadinában új állomást létesítettek, itt 1862-ben emeltek fából épített kis kápolnát és iskolát. Miután a Moonta-Mines-i, röviden moontai rézbányák gazdagnak bizonyultak, nemsokára itt is missziós-állomás létesült. Havonta egyszer, és ezen kívül mindig, valahányszor egy szabad hete volt, felkereste P.Pallhuber, ezeket a helyeket.

Egy 1863-ban keltezett levelében szemléltetően vázolja fel P. Pallhuber, ezeket az apostoli vándorlásokat: „Rendszerint csütörtök reggel indulok el, kelyheket, misebort és minden egyéb szükségest, lóháton, vagy kocsin viszek magammal. Két út van előttem, az egyiken egyszer, a másikon háromszor térhetek be pihenőre. Az út hol földeken, hol sűrű bozóton, hol pedig hatalmas, gyakran 25 angol mérföldnyi erdőségeken vezetett keresztül. Vizet útközben csak keveset találni és az is, sós vagy poshadt. Néha pihenhetek éjszaka, néha nem, esetleg betérhetek, valami pásztorhoz, hogy szentmisét mondjak, vagy valakit megkereszteljek. Amíg az út nem volt kitaposva, előfordult, hogy elvesztettem a nyomot. Istennek hála, azután újra megtaláltam; azonban nem volt mindenki ilyen szerencsés, sokan tönkrementek ezen az úton. Péntek este érkeztem rendszerint Sevenhilltől hatvanmérföldnyire fekvő Kadinába, ez egy kis városka, amelynek 3000 lakosa van, öt év óta mindig ugyanannál a családnál szállok meg. Legtöbbször este még betegeket kell meglátogatni, vagy más hasonló dolgokat elvégezni. Szombaton gyóntatok, fél kilenckor szentmisét mondok, majd különböző látogatásokat teszek, és apró bevásárlásokat végzek, azután meglátogatom Walleroo kikötőjét, egy városkát, amelynek szintén 3000 lakosa van, és amely hatmérföldnyire, fekszik Kadinától nyugatra; lóvasúton lehet megközelíteni. Itt elrendezek minden szükségest, és azután este rendszerint ismét visszatérek Kadinába. Vasárnap reggel hat órakor lovon, vagy kocsin Walleroo-ba megyek, ahol gyóntatok, misét mondok, tanítok, és megkeresztelem a gyermekeket; 10 órakor vagy fél tizenegykor visszatérek Kadinába, ahol ugyanezt végzem el. Miután, valamit ebédeltem, két órakor vagy fél háromkor tanítást tartok és áldást mondok. Négy vagy öt órakor ismét tovább utazok a tizenkét mérföldnyire, délre fekvő Moonta városába, amelynek négyezer lakosa van, és ahol ugyanazt a munkát végzem és délben, szükség szerint, Kadinába vagy Walleoo-ba térek vissza. Hogy azonban a sevenhilli teendőim sem szenvedjenek hiányt, még hétfőn este, rendesen azonban kedden, esetleg szerdán elindulok visszafelé.” E helyek környékén is számos rézbánya volt. Walleroo és környékének a lakossága kb. 12-15 ezer főnyi volt, köztük kb.. ezer katolikus, miért is P. Pallhuber már ekkor elhatározta, hogy itt egy állandó lélekgondozó letelepítését. 1865-ben, Walleroo-ba egy világi papot rendelt ki állandó munkára a püspökség.

Az atyák nagy örömmel fogadták ezt a segítséget, annál is inkább, mert így tevékenységüket egy még sokkal nehezebb területre összpontosíthatták. Ez a gyéren lakott és minden kultúrától elzárt terület, alig nyolcmérföldnyire terült el Sevenhilltől északra, innen északra egy mintegy ezer négyzetmérföldnyi kiterjedésű pusztaság terült el, amelyet az állam bérbe adott. Az egyes bérlőknek harminc-ötvenezer, sőt néha százezer birkájuk volt, amelyek 3000 birkából álló nyájakban legeltek itt, mindegyik nyájnak saját pásztora volt. Ennek a hatalmas területnek közepén volt a székhely, amelyben a bérlő, helyettese és a szükséges munkaerők laktak, mindnyájan külön házakban. Négy-öt falu kivételével az emberek, közöttük számos katolikus, az egész nagykiterjedésű területen elszórtan laktak. Itt bizony nagy, megművelendő terület állott az atyák előtt. Már 1853 óta az Adelaide és Tamunda felé irányuló utazásokat, ezekkel az északi utakkal egészítették ki, az eleinte még rövidebb utazások, mind hosszabbá váltak, egészen négyszáz mérföldnyi távolságig terjedtek ki és gyakran három-négy hétig is eltartottak. Eleinte évenként, majd félévenként, három-négy havonként és még gyakrabban, így írja P. Pallhuber „legalább 1000 angol mérföldnyi távolságot jártam be.” Ezek az utazások igen fárasztóak és nem mindig veszélytelenek voltak. Egyedül, kíséret nélkül nem volt tanácsos menni, mert hiszen gyakran mérföldnyi távolságban nem lehetett élőlényt találni; nyáron kínzó szomjúság gyötörte az eltikkadt utast, télen pedig a rohanó patakok és a vízzel teli völgyek és árkok veszélyeztették az utazókat, gyakran kellett a szabadban tölteni az éjszakát anélkül, hogy tüzet lehetett volna rakni, ahol a fáradt utas megmelegedhetett és a vizes ruháit megszáríthatta volna. P. Pallhuber így ír: „Egy ízben megtévesztett egy tábortűz és pont a bennszülöttek táborának kellős közepébe pottyantam. A fiatalabbak aggodalommal, az idősek gyanakodva méregettek. Kérdésemre nem akartak felelni, végül jött egy, aki valamit értett angolul, kevés dohányért azután megmutatta nekem a helyes utat.”

Az évek múltával azután ezen a környéken annyira szaporodott a telepesek száma, hogy állandó megtelepülésre gondoltak a misszionáriusok. Eleinte egyes házakat, vagy falvakat jelöltek ki, amelyekbe a hívek nagyobb száma befért. Így a Budaler, Melrosa nevű falvakban és Port Ferguson és Port Augusta kikötőhelyeken. Ez utóbbi százharminc mérföldnyi távolságra volt Sevenhilltől és a legnagyobb és legforgalmasabb helység volt ezen a környéken és a legészakibb kereskedelmi gócpont volt. Számos hajó itt rakodott még rézzel és gyapjúval és ennek ellenértéke képem a mindenütt elszórtan élő gyarmatosoknak, pásztoroknak és bányászoknak élelmiszereket és használati tárgyakat szállították. Mindenütt, ahova az atyák elmentek, rengeteg munka várt rájuk, istentiszteletek tartása, gyóntatás, áldoztatás, gyermekek megkeresztelése, házasságok rendezése, szétvált házastársak kibékítése, katolikus gyermeknevelésre való buzdítás és az, hogy ezek a részben már félig elvadult emberek ismét rendes, katolikus családi életet éljenek, mindez nem volt könnyű munka, azonban annál áldásosabb.

Ez északi missziós tevékenység mellett azonban nem hanyagolták el a régebbi missziós központokat sem, a Jézus Szíve, Élő Rózsafüzér és Kármelhegyi szövetségek, mind több és több tagot számláltak. A sevenhilli telepen papoknak és laikusoknak és az egész Adelaide-i klérusnak tartottak lelkigyakorlatokat. Gyakran tartottak a saját és más állomásokon, mint Adelaide-ben, Triduen-ben missziókat.

Az osztrák misszionáriusok dél-ausztráliai áldásos működésnek híre messzire elterjedt. A sevenhilli templomban ma is látható, az a gyönyörű úrmutató, amelyet a melbourne-i klérus ajándékozott a jezsuitáknak, amikor a városukban, P. Tappainer, a helyi püspök kérésére lelki gyakorlatokat tartott. 1865-ben másodszor tett eleget P Tappainer a püspök meghívásának és neki, általános helynőkének valamint 22 másik papnak tartott lelkigyakorlatot. A püspök annyira el volt ragadtatva, hogy kérte a jezsuitákat, hogy telepedjenek le az egyházmegyéjében és Melbourne-ben kollégiumot nyissanak. Az akkori missziós elöljáró, P. Polk közvetítésével azután még abban az évben megérkezett két első ír jezsuita, akiknek a működését az osztrák jezsuiták készítették elő. Alighogy megérkezett a két ír jezsuita, Vauhan, Sidney érseke meghívta őket a saját területére. A jezsuiták Sidney-ben 1878-ban telepedtek meg, az ír jezsuitákat osztrák misszionárius társaik segítettek az első időben, mivel rengeteg tennivalójuk akadt. Így aztán évekig dolgoztak az ír jezsuiták két osztrák atyával és két osztrák magiszterrel karöltve, amit a generális, aki átlátta a misszió fontosságát, nagy megelégedéssel vett tudomásul. A legrégibb misszionárius, P. Kranewitter maga is Melbourne-be költözött, hogy ott a német nyelvű missziót átvegye, ahol aztán 1880-ban elhunyt. Murphy. Tasmánia püspöke megismerte P. Hinteröcker-t, és 1872-ben meghívta egy tasmániai missziós körútra. Augusztus 16-án érkezett Hobartba, az állam és a püspök székvárosába, először a papoknak, majd az apácáknak adott lelki gyakorlatokat, végül egy nyolcnapos népmissziót tartott, amelynek egészen csodálatos eredményei voltak. Szeptember 20-án hagyta el a várost, hogy a sziget másik városában, Launcestonban, hasonló lelkigyakorlatokat és népmissziót tartson.  Sajnos azonban már a bevezető előadás után megbetegedett, majd hirtelen elhunyt. A hívek nagy részvételével a hobarti Szent József templomban temették el, azonban 1873-ban Adelaide püspökének az indítványára, a földi maradványokat visszaszállították Dél-Ausztráliába, és a püspök által alapított norwoodi Szent Ignác-templomban helyezték örök nyugalomra.

Mivel a jezsuita atyák Sevenhillben laktak, természetesen a tevékenységük nagyban kiterjedt Adelaide-re is, ezért szerették volna, hogy saját házuk legyen, hogy az utazással járó sok időt megtakarítsák és a kiterjedt működési területüket jobban megközelíthessék. A hívek körében is mind égetőbb lett ez a kívánság. Így 1865-ben, amikor P. Tappeiner az Adelaide közelében levő Gawlertownban, majd az adelaide-i székesegyházban (itt P. Paulhuber-rel együtt), ahol a nagy templom nyolc napon keresztül alig tudta befogadni a hívek nagy tömegét, igen áldásos népmissziót tartott, a misszió befejezése után a jezsuita atyáknak még maradniuk kellett, hogy prédikációik eredményeként még 12 napig gyóntassanak, a németek számára pedig még kettő külön prédikációt tartottak. A püspök kívánságára 1867-ben, P. Hinteröcker hosszabb időre Adelaide-be ment, a katedrálisban német prédikációkat, majd a Szentatya által előírt triduumot, nyolc egyházkerületben népmissziót – amelyeken számos protestáns is visszatért a katolikus egyházba – tartott. Majd az Adelaide-től 200 mérföldre fekvő Lincolnba ment, ahol már két esztendeje nem láttak papot, a lakosság minden áron vissza akarta tartani az atyát, aki azonban Adelaide-be volt kiszemelve, de a püspök a következő évben egy papot küldött ide.  Oda- és visszautazása közben P. Hinteröcker még egész sor más helységet is felkeresett, mindenhol hasonló eredményeket elérve.

Végül 1869-ben a püspök elhatározta, hogy a jezsuita atyáknak szilárd megtelepítést biztosít Adelaide-ben. Átadta nekik a kertekben és szőlőkben gazdag keleti részt, amelyhez a közel fekvő elővárosok: Kenttown, Norwood, Kensington és Stepney sűrűn, a többi, távolabbi helységek gyérebben lakottak voltak. Hectorville-ben templom, Norwood iskolájában pedig kápolna volt, ahol vasárnapokon istentiszteletet volt. P. Hinteröcker Norwoodban házat bérelt, amelynek a Manresa Cottage St. Ignatius, Norwood (Norwoodi Manréza Szent Ignác Villa) nevet adta. A hívek számára is nyitva levő házi kápolnát sok gyónó kereste fel a környékről és magából a városból is. Egy második kápolnát Kensington közelében létesített. Hectorville-ben, Norwoodban és Kensingtonban vasárnaponként rendszeres istentiszteletet, a hét folyamán pedig az iskolákban katekizmusoktatást tartottak. Még ugyan ebben az évben Norwoodban birtokot, házat, kertet szereztek a jezsuita atyák. Nagylelkű jótevők adományai lehetővé tették, hogy október 17-én elhelyezzék a Szent Ignác-templom alapkövét, amelyet 1870-ben szenteltek fel és Ausztrália legszebb katolikus templomának számított.  Szent Ignác ereklyéinek elhelyezése után és az Szent Ignác-víz használta folytán bekövetkezett gyógyulások csakhamar búcsújáró hellyé avattak ezt a templomot. Messziről egész családok jöttek ide, vagy P. Hinteröckert, később P. Peterst kocsin magukkal vitték, hogy a betegeket meggyóntassák, az ereklyéket rájuk helyezve, Szent Ignác-vízzel meghintsék. A jezsuiták együtt imádkoztak az asszonyok nehéz szülésénél, lázbetegek és egyéb kórokban szenvedők nyerték vissza, feltűnő módon az egészségüket. Amikor 1873 februárjában, két újabb jezsuita misszionárius érkezett Adelaide-be: P. Sigismund Karlinger és P. Johann Neubauer a későbbi püspök, P. Raynolddal az élen, az egész hívő sereg nagy ünnepléssel fogadták őket. A missziós elöljáró, P. Tapainer Norwoodba és márciusban Sevenhillbe vezette őket.

A messze nyúló missziós tevékenység mellett a sevenhilli misszió nem jutott nyugvópontra. Nagyon jótékony hatással volt a missziós munkára P. Christian Dengel érkezése, aki a generális atya rendeletéből látogatta meg a missziót, majd az a tény, hogy a kísérőül magával hozott P. Polk-ot, mint a misszió vezetőjét hátrahagyta. (1864)n P. Polk építtette a sevenhilli templomot, amely munkában nagy segítségére volt, az 1863-ban, Ausztráliába érkezett három testvér. Visszatekintve az 1864-es esztendőre, P. Polk azt írta Ausztriába: „Egész különös hálával kell megköszönnünk Istennek, hogy a tizenhat év leforgása alatt, amióta itt vagyunk, még senki nem halt meg közülünk, ez annál csodálatosabb, mert az atyák éjjel-nappal lóháton utazva a legnagyobb veszélynek tették ki magukat. Még komolyabb betegséggel is alig kellett megbirkóznunk, ami pedig az itteni klíma mellett könnyen lehetséges lett volna, de amitől az Isten irgalma megvédelmezett bennünket.”

A következő év áprilisában elkészült az atyák kriptája Sevenhillben, az Alajos-templom alatt és már a következő áprilisban (1865) ide temették az első missziósok egyikét, Georg Sandler segítőtestvért, aki egy kőrobbantás alkalmával szerencsétlenül járt. Minden atyát és testvért ide temettek, kivéve P. Hinteröckert, aki Norwodd-ban és P. Kranewittert Melbourne-ban helyeztek örök nyugalomra.

A több ízben emlegetett P.Johann Hinteröcker, Eberhard testvérrel 1866. február elsején érkezett meg Ausztriából. P. Hinteröcker igen széleskörű természettudományi ismeretekkel rendelkezett, amelyeknek a sevenhilli kollégiumban igen nagy hasznát vette. A Sevenhill és környékén élő németeket és lengyeleket pasztorálta, valamint nagy szorgalommal fogott a bennszülöttek nyelvének elsajátításához.  1866-ban belépett az első ausztráliai, sidney-i születésű ifjú a Jézus Társaságába, akit a következő évben több laikus testvér és papnövendék követett a sevenhilli noviciátusban, így lett Sevenhill az első melegágya az ausztráliai ír missziónak. Hat ausztrál születésű jezsuita itt végezte a noviciátust, egy a terciát. A sevenhilli noviciátust csak 1883-ban oszlatták fel, amikor az írek megnyitották saját noviciátusokat Ausztráliában. Amíg Sevenhill volt az egyetlen jezsuita kollégium Ausztráliában, sohasem volt hiány tanítványokban, olyan annyira, hogy az épület befogadóképessége nem is engedte meg túl sok növendék felvételét. Mikor azonban a jezsuiták Melbourne-ban és Sidney-ben is kollégiumokat nyitottak, az iskolatestvérek Adelaide-ben megtelepedtek és az állami kollégiumok is megnyíltak, mind többen maradtak el a növendékek közül, amíg végül be kellett zárni a sevenhilli kollégiumot. Hasonló lett a sorsa a sevenhilli lelkigyakorlatoknak is, amikor Adelaide érsekség lett, a régi egyházmegye északi részét, mint Port Augustát lekapcsolták, és mind több világi papot helyeztek oda, akik számára Sevenhill túlságosan messze volt, ezért a déliek számra 1892-ben Adelaide-ban, az északiak számára pedig Georgetownban tartottak lelkigyakorlatokat.

Amikor 1865-ben a sevenhilli templomot Dr. Schiel O.S.F. püspök, ünnepélyesen felszentelte, az azt követő fényes körmenet, amelyben több mint 100 fehér ruhás leány vett részt, valamint egyéb jelenségek, mind arra engedtek következtetni, hogy itt már rendszeres lelkipásztori munka folyik. Ezt az ünnepélyt különben az is emlékezetessé tette, hogy ekkor történt először, hogy két bennszülött jegyespárt keresztelt és bérmált meg a püspök, ezen kívül, több mint 80 gyermek és felnőtt vette fel a keresztség szentségét. Majd minden esztendőben újabb embereket küldtek Ausztriából a missziók erősítésére. 1867-ben jöttek P. Anton Strele és P. Matthias Hagen, 1870-ben P. Leo Rogalski érkezett a galiciai rendtartományba és főként Hill River-ben tevékenykedett, ekkor érkezett az osztrák Aloys Kreisel és Franz Xaver Waldmann testvér. 1873-ban P. Johann Ev. Neubauer és Sigismund Karlinger, 1874-ben P. Anton Reschauer és P. Jsef Peters, 1877-ben P. Julius Herden, P. Thomas O’Brian és Karl Dietel, 1880-ban P. O’Dowling és Florian testvér. Az első négy esztendőben, 1848 és 1852 között, az egész misszió P. Kranewitter vállain nyugodott, a következő hét évben, 1852 és 1859 között pedig P. Tappeiner vezette a missziós tevékenységet. 1861-ig négy, majd 1865-ig öt páter dolgozott, később nyolcan voltak, 1898-ban 15 atyából és 11 segítőtestvérből álló létszámmal érte az ausztráliai osztrák-magyar jezsuita misszió legmagasabb fokát.

A misszió fejlődéséről és munkájának módszereiről így írt P. Tappeiner levelében: „Amikor lefektettük a mintanarói templom alapkövét, itt összesen három család lakott háza népével, most ez a legerősebb egyházközségünk. Az egész környéket katolikusok lakják, úgy, hogy a szentmisét nagyon sokan a templom előtt hallgatják végig, mert a templomba már nem férnek be. Vasárnap Sevenhillben reggel 8-ig gyóntatok, ezután misét mondok, ennek végeztével sietve, lóháton Mintaróba megyek. Itt fél 11-ig gyóntatok, azután nagymise van prédikációval, majd újra gyóntatás következik. Két órakor reggelizem, ami egyúttal az ebédem is, majd három órakor a gyermekeket oktatom, négy órakor pedig a felnőttek számra van katekizmustanítás, azután pedig énekes litánia és áldás következik. Miután nehéz mindenkit meggyóntatnom, azután pedig azt sem akarom, hogy az emberek sokáig ne egyenek, különösen nyáron, és ha a hívek nagyon messziről jöttek, rendszerint Mintaróban töltöm az éjszakát és másnap reggel is mondok szentmisét, amelyen gyakran 15-20 hívő járul a szentáldozáshoz.” Majd levele végén így folytatja: „Amit Mintanaróról írtam, az áll a többi állomásra is, egyik templom sem képes befogadni a híveket. Gyakran 50-nél is többen kint szorulnak az ajtó előtt.”

Ezek a számok megelevenednek, amikor arra gondolunk, hogy P. Tappeiner, aki Mintanarót gondozta, egy év alatt 2376 mérföldet tett meg, ebből 473-at éjszaka, emellett Mintaro még a legközelebb esett Sevenhillhez, azonban a távolabbi állomásokon ugyanez volt a helyzet. Némelyik állomás azok közül, amelyeket az atyának ugyanazon vasárnap kellett meglátogatnia, 20-30 mérföldnyi távolságra feküdt egymástól, így lehetetlen volt mindkét helyen szentmisét mondani Az istentiszteleten kívül a tanítások, keresztelések, házasságok megáldása, különböző megbeszélések igen sok fáradságot okoztak a missziós atyának, akinek gyakran el kellett mennie az 5-7 mérföldnyire fekvő magánházakba, hogy ott szentmisét mondjon, és betegeket meglátogassa. Mindezekből nem engedhetett az atya, hiszen mindenhol a legnagyobb elismeréssel nyilatkoztak a helyi hívek a jámborságáról és áldozatkészségéről, amellyel csekély jövedelmükből mindig a legnagyobb önzetlenséggel járultak hozzá a templomok, iskolák építéséhez, az atyák és iskolanővérek (József-nővérek) eltartásához. Sokan ezek közül, a jámbor hívek közül havonta kétszer járultak a szentségekhez, holott néha kilenc órát is koplalni kényszerültek. A sevenhilli konviktus diákjainak jó magaviseletéről is a legnagyobb elismeréssel beszéltek az atyák.

Tappeiner megállapításával egyértelműen ugyanez volt a helyzet a következő években is: „Mindenütt szaporodik a népesség, ott ahol 20 évvel ezelőtt csak pásztorok éltek, ma már mindenhol gyarmatosok vannak.” Ennek megfelelően a misszionáriusi munka fejlődött szerte Ausztráliában. Walleroo-ba 1865-ben egy világi papot kellett elhelyezni, mert a pasztoráció Sevenhillből már nagyon sok nehézséggel küzdött. 1868-ban a Sevenhilltől tízmérföldnyire fekvő Clinkford-Manoorában megnyílt egy állomás, ahol a következő évben iskola is épült és egy templom alapkövét is elhelyezték. Itt 1870-ben már egy második iskola építése vált szükségessé és a már épülőfélben lévő templomhoz még egy sekrestyét és lelkészlakást is csatoltak. Wakefield-ben, 1869-ben a Szent Vince-templom alapkövét helyezték el, Saddlewoth-ban pedig 1870-ben Szent István-templomot szenteltek fel. P. Strele szerint az állomások rövid időn belül egyre szaporodtak, részben, mert a misszióstelepek közelében egyre több telepes költözött, részben pedig az új vasútvonalak építése következtében. A vasutakból ugyan kevés hasznuk volt az atyáknak, mert naponta csak két alkalommal közlekedtek a szerelvények és az angoloknak a vasárnap megszenteléséről való felfogása értelmében, az atyák számára éppen vasárnap nem volt vonatközlekedés. Délen három új állomás nyílt, miután Sevenhill a vasútállomástól hétmérföldnyire feküdt, Mintaro, Manoora és Burra missziósállomások pedig a vasút mentén voltak. Manoora-ban egy harmadik állomást nyitottak, ahol egy atya és egy testvér tevékenykedett.

Hasonló volt a helyzet északon, az atyák már húsz esztendeje dolgoztak Georgetown-ban, ez a legészakibb pontja volt annak a hatalmas területnek, amely délről északra negyven, keletről nyugatra pedig több mint nyolcvan mérföld kiterjedésű volt. Itt már 1870 után saját település keletkezett, templom épült Szűz Mária Szeplőtelen Szívének tiszteletére és az atyák lakóhelyét úgy építették meg, hogy ez a misszió legjobban berendezett házának számított, az északi terület papjai ide jöttek lelkigyakorlatra, illetve a sevenhilli skolasztikusok itt töltötték a nagy szünidejüket. Georgetown-nak volt a legtöbb külső állomása, amelyek egymástól elég távol feküdtek. Georgetown-tól északra, északnyugatra és északkeletre működtek Port Pirrie, Laura, Caltowie, Jamestown, Terowie, keletre Crystal Rock, Nariddly, délre Redhill állmások. Ehhez a területhez tartóztak még Gilnara, South, Yarcowie, Gladstone, Halett és Lancelot. Délfelé még ide csatlakoztak, a vasútvonal mentén Kooringa, Hanson, Farresflat, Mintaro, Manoor, Sadleworth, ettől nyugatra Undalya (az egykori Wakefield), és Auburn, innen nyugatra Hoyloton, ettől északra Sevenhill-Clare, Black Pint.

A misszió fejlődését a következő kis statisztika mutatja: 1865-ban, Dél-Ausztrália 85 821 lakosa közül 8335 (10%), 1866-ban 163452 lakosa közül 23 848 (14%) katolikus volt. A katolikusok száma a következő években is szépen gyarapodott: 1871-ben 28271, 1881-ben 42628, 1891-ben 47179, 1914-ben pedig már 56953 katolikust számláltak Dél-Ausztráliában, ezek közül 45 ezer lakott Adelaide, 11 953 Port Augusta püspökség területén.

Időközben nagy változások történtek a misszió életében. 1848-ban mentek az osztrák jezsuiták Ausztráliába, hogy a kivándorlók lelki támaszai legyenek, noha ezt a szempontot sohasem tévesztették szemük elől. A működésükben azonban már a kezdetektől fogva változás következett be, mivel a nagy pap hiány miatt kénytelenek voltak az adelaide-i püspökség északi részének a pasztorációját átvenni. A pap hiány még sokáig tartott, például 1873-bn a püspökség hét pappal kevesebbet számlált, mint az előző évben. csak 1882-től javult a helyzet, amikor fiatal ír papok érkeztek, akik kiképzésük nagyobb részét Rómában és Írországban nyerték. Az ausztráliai püspökök arra gondoltak, hogy az egész ausztrál papképzést a sevenhilli jezsuita atyákra bízzák. Csupán a püspökségek által megnyitott szemináriumok létesítésével változtak meg a dolgok. Az atyák nagyon szívesen átadták volna, a nagy fáradsággal alapított missziós állomásaikat a világi papok részére, hogy inkább a lelkigyakorlatoknak, a misszióknak és az ifjúság tanításának szentelhessék életüket. Azonban az ír papok, akik tökéletesebbek voltak az angol nyelvben, alkalmasabbnak bizonyultak az ausztráliai evangelizációs munkára, így felmerült a gondolat, hogy a teljes missziós munkát átadják az ír testvéreknek.

Két körülmény siettette ennek a megoldásnak a keresztülvitelét. Az osztrák-magyar rendtartományban, amelyben a soknyelvű monarchia számára szükséges rengeteg munkát az atyák alig tudták ellátni, lehetetlen volt nélkülözni a misszióba küldött atyákat. Már 1872-ben P. Tappeiner írta: „Mindnyájan aggastyánok vagyunk és az atyák felőrlődnek a sok munkában.”. Ehhez a körülményhez járult, hogy a 1870-es évek kivándorlóit észak felé irányították. Szárazság és rossz termés látogatta a déli telepesek földjeit és elkedvetlenítette az embereket, akik még egyszer szerencsét akartak próbálni és ezért észak felé költöztek. A visszamaradottak számára már inkább a rendszeres lelkészi teendők váltak szükségessé, amit az atyák, jezsuita szerzetesek lévén nem tekintettek feladatuknak. 1878-ban alapították az új port auguszta-i püspökséget és Adelaide-t érsekséggé emelték. Amikor Moran érsek Adelaide-be ment, hogy az új érseknek a palliumot átadja, Sevenhillbe is ellátogatott, hogy megtekintse a jezsuiták ausztráliai működésének bölcsőjét. 1890-ben már Manoora, Saddlewort, Undaya és Lower Wakefield plébániákat adták át az egyházmegyés papságnak. 1891-ben, Port Pirrie plébániája került világi pap vezetése alá. 1899-ben Kooringa, Georgetown és Jamestown plébániákat átadták a Port Augusta-i püspökségnek. Végül 1901. június elsején az ír misszióhoz került Norwood és Sevenhill is.

A hívek ragaszkodását mutatja a jezsuita atyákhoz, hogy amikor P. Kranewitter 1880-ban, Melbourne-ban elhunyt, minden missziósállomáson gyászmisét mondattak a lelki üdvéért, noha már tíz éve elhagyta Dél-Ausztráliát. 1882-ben, P. Tappeiner atya halálakor 200 kocsi kísérte a holttestet, és beláthatatlan tömeg vett részt a sevenhilli temetésen. Május 8-án pedig a távozó missziós elöljáró, P. Miltznek adtak át köszönő levelet a norwoodi plébánia hívei, amelyben meleg szavakkal emlékeztek meg a hatalmas munkáról, amelyet az osztrák-magyar jezsuita rendtartomány végzett az ausztrál katolikus egyház végzett.

Bikfalvi Géza 

Frissítve: 2020. szeptember 13.