Az élet szeretete és nem a halál gyakorlása

Vértesaljai László SJ jegyzete élet és halál között lebegő ártatlan kisgyermekekről, Betlehemtől Liverpoolig.

Azt a fényképet nem lehet megindultság nélkül nézni: Thomas, az apa fekszik kisfia, Alfie kórházi ágyán és átkarolja az életveszélyesen – egyenesebben szólva – halálosan beteg fiát. Az apa karjaiban a kicsi. Két erős férfikéz ölelésében a saját teste és vére, a kisfia.

Boldog az a gyermek, akit apja így karol át. A kisfiú „érzi” ezt, bal karját apja arcán nyugtatja, kicsi lábát átveti a derekán, s szemlehunyva pihen mellette, miközben apja gyengéden és szeretettel tekint a gyermekére. Nincs az a betegség, melynek kivédhetetlennek tűnő „tűzfalán” ne tudna keresztülhatolni ez a szeretet. Az Új Emberben megjelent húsvéti elmélkedésemben írtam, hogy főként a katakomba kereszténység mennyire Jézus tekintetével nézett a halálra, mint szent szendergésre. Idéztem a Diognétoszhoz írt ókeresztény levelet, mely legkésőbb a harmadik század elején írja, hogy a keresztények gyermeket nemzenek, mint mások, de nem hajtják el. Nem hajtják el, s tovább értelmezem, nem hajítják el az életet, hanem minden körülmények közt Isten kezébe ajánlják. Akkor is, amikor az emberileg, orvosilag már menthetetlennek tűnik.

Aztán nézek egy másik képet. Ugyanaz az apa, Rómában, sőt a Vatikánban, Ferenc pápa dolgozószobájában, egy angol gentleman kifogástalan fekete öltözetében, meghajolva, kezet csókol a pápának: Közben behunyja a szemét, mert úgy bízik abban a fehérruhásban, mint a kisfia a saját apjában.

Ismerjük, mert mi is elmondtuk a pápa kétezer éves válaszát: „az élet szent és sérthetetlen, természetes foganásától kezdve természetes végig”. A kicsi Alfie esetében most a világsajtó előtt csap össze a két fél, az élet kultúrája és a halál kultúrája. Hallom II. János Pál pápát, hallom Benedek pápa hangját a vatikáni kertekből és hallom a mostani Péter utódot. Ugyanazt mondják, mert mást nem mondhatnak, mint amit a húsvéti egyház – amit lassan megint katakombákba szorítanak – mondott, énekelt és hirdetett, hogy a „győzelem elnyelte a halált”. Nem tesszük el szégyenkezve Húsvét győzelmes zászlaját, bármennyire is követelik az angolul kifogástalanul beszélő mai Heródesek.

Mert nekem bevillan egy harmadik kép is a toszkánföldi Massa Marittima múzeumából, ahol a középkori városka Szent Cernobisz bazilikájából a késő longobárd kor templom-faragványait lehet megcsodálni. Ezek egyike a „Strage degli innocenti”, amit magyarul a betlehemi gyermekgyilkossággal fordítunk, jóllehet az eredeti szöveg az „ártatlanok lemészárlásáról” beszél. Érdekes módon ez a téma, festményeken és szobrokon keresztül, mintegy végigkísérte az egyház életét. Újból és újból megfestették és kifaragták, jóllehet az egyház törvényileg nem engedte a magzatelhajtást, de erkölcsileg és bizony az elrettentés példáján keresztül akarta elejét venni annak, hogy „akár egy is elvesszen a kicsinyek közül”.

Múlt évben jártam ott, emlékszem fügeéréskor, mert a városfal mellett egy dúsan termő fügefa földre hullott gyümölcseit ebédeltem, friss kenyérrel és forrásvízzel. A múzeumban egyedül voltam és rögtön az első teremben maradtam, ülve, sokáig. Annyira megdöbbentett, amit láttam, pontosabban a kérlelhetetlen aktualitása. Székében ül a Hatalom, beiktatták. Joga van, rendeleteket hoz tehát. És végrehajtó katonái is vannak, szíriai, jemeni falvakra szórják a halált, de törvényes tógában ott ólálkodnak Liverpool kórházában is. Az anyák pedig – és hála Istennek, apák is –, ahogy a longobárd ihletésű protoromán domborműveken látjuk, dugdossák a gyermekeiket a gázló halál elől. Dugdossák, azaz mentik szegények őket, ahogy tudják.

Hallja ezt Ráchel és sír, siratja a mai kisdedeket. Hallja ezt Mária, az Élet Anyja. Hallgass meg hát bennünket, oh, Mater Vitae, aki életet adtál annak, akitől később elszerezték az életet! És kérlek, hallasd, keményen és egyértelműen a hangodat, Ferenc pápa, aki Péter székében ülsz, hogy tudja meg a világ: Isten teremtette azt a kis Alfiet, saját képmására alkotta, érte meg is halt, mert kicsi teste beteg erőtlenségében, most is, nagyon, sőt még inkább, szereti őt.

Vértesaljai László SJ írása eredetileg a Vatikáni Rádió honlapján jelent meg.

Frissítve: 2018. április 24.