Az első atyák tanácskozásainak dokumentumai

A jezsuita rend első dokumentumai a Boldog Fáber Péter által írt, 1539. év tavaszán, Rómában tartott tanácskozás jegyzőkönyve és az engedelmességi fogadalomra tett határozat megerősítése. Mindkét dokumentum alapvető hatással volt az egész jezsuita rend kialakulására és fejlődésére.

Az első atyák tanácskozásainak dokumentumai

A jezsuita rend története viszonylag jól dokumentált, bár a történelem viharaiban nagyon sok irat elveszett, de ennek ellenére még mindig jól feltárhatók és nyomon követhetők az egyes korszakok történései.

Az első jezsuita atyák történelmi montmartre-i fogadalomtételének hiteles szövege nem maradt fent, de a tartalmát az egyes visszaemlékezések alapján megismerhetjük. Azonban a római tartózkodás idején már tudatosan írásba foglalták az események menetét és autentikus feljegyzéseken keresztül megismerhetjük a jezsuita rend megalakulásának a hiteles történetét. Azokat a legfontosabb kérdéseket, amelyek az alapító atyákat foglalkoztatta, valamint megfigyelhetjük az alapvető módszereket, ahogyan az ügyeket kezelték. A Szent Ignác és társai által akkor követett rendszer, a későbbiek folyamán hagyománnyá vált és a mai jezsuita tanácskozásoknak is példaképül szolgál.

dokdok21538 októberében az alapító atyák, Antonio Frangepaninak az Ara Coelihez közel eső házába telepedtek le. A ház akkoriban üresen állt, mert a mendemondák szerint kísértetek tanyáztak benne. Ez természetesen az első jezsuitákat nem zavarta, a maguk szerény módján kényelmesen elhelyezkedtek és nemsokára a szociális apostolkodásuk színhelyévé vált a ház. Az 1538-1539-es tél különösen hidegnek bizonyult, Róma környékéről sok százan tódultak be a városba, hogy túléljék a kegyetlen időjárást. A jezsuiták élelemmel, meleg ruhával és fűteni valóval látták el rendszeresen a rászorulókat. Egyidejűleg mintegy 300 személyt tudtak gondozni, az egyik nagy terembe látták el őket élelemmel és közben a katekizmusra oktatták a szegény földönfutókat. A jezsuiták gondoskodásának mintegy 3000 ember köszönhette a megmenekülését a kegyetlen időjárás ellenére.

dok3Természetesen nagyon megnőttek a jezsuiták a rómaiak szemében, tisztelettel és barátsággal viseltettek, az akkoriban még szokatlan viselkedésű szerzetesekkel szemben. A jezsuiták teljesen új hangnemet ütöttek meg, nemcsak a szociális gondoskodásuk volt újszerű, hanem a pasztorális munkájuk is, a jezsuita miséken mindig volt szentbeszéd és mindig lehetett áldozni, az akkori szokástól eltérően, hiszen áldozásra csak a nagy ünnepeken került sor általában.

Nemsokára Itália más városaiból, de külföldről is sok megkeresés és meghívás érkezett a jezsuitákhoz, hogy különböző apostoli munkát végezzenek. Ekkor, 1539 márciusától júniusig tanácskozásokat tartottak, hogy miként feleljenek meg az új és egyre szélesebb feladatoknak. Mivel nem akarták az apostoli munkájukat félbehagyni, minden este összegyűltek és egy szabályos napirend szerint megvitatták sorban a felmerülő problémákat, választ kerestek az elkövetkező időkben követendő közös életükre. Szent Ignác tanácsára mindenki magában imádkozott és meditált az aznapi kérdésen és a véleményét, a kételyeit és elvárásait csak este a közös tanácskozáson ismertette. Ezzel a módszerrel sikerült megelőzni, a kis csoportok kialakulását, előzetesen senki sem befolyásolta a másik véleményét és a közös tanácskozásokon, a vitákban alakulhattak ki a közös állásfoglalások.

A tanácskozások lefolyását és a döntéseket Szent Ignác kérésére, Fáber Péter vetette papírra, ezzel egyben megalapítva a jezsuita rend levéltári anyagát.

A tanácskozásokon a tíz alapító atyának is nevezett első jezsuiták vettek részt: Loyolai Szent Ignác (1491-1556), Xavéri Szent Ferenc (15506-1552), Boldog Fáber Péter (1506-1546), Diego Lainez (1512-1565), Simon Rodrigues de Azevedo (1510-1579), Alonso Salmeron (1515-1585), Nicolas Bobadilla (1500 körül-1590), Claude Jay (1500 körül-1552), Paschase Broet (1500 körül-1562) és Jean Codure (1508-1541). Azonban kevésbé ismert tény, hogy az alapító atyák mellett a második dokumentumon egy további, tizenegyedik név is szerepel, Diego de Cáceres neve. Neki nem volt meg a szegénységi és tisztasági fogadalma, ezért nem vették fel a csoportba, de a tanácskozásokon részt vehetett és a jezsuitákkal együtt is élt, még Párizsban ismerte meg őket és csatlakozott hozzájuk. Miután pappá szentelétk megszakította a kapcsolatát a jezsuitákkal és igen mozgalmas és kalandos életbe kezdett, I. Ferenc navarrai király titkos ügynöke lett, akit a franciák elfogtak és vallatás közben meghalt. Mivel szorosan és jogi értelemben nem tartozott a jezsuitákhoz, az utókor csak tíz alapító atyát tart számon és nem veszik figyelembe Diego de Cáceres személyét, aki csak részt vett a tanácskozásokon, de később sohasem lett jezsuita.

 dok5

A tanácskozás engedelmességről szóló határozata után, 1539. április 15-én Fáber Péter szentmisét celebrált, és áldozáskor személy szerint mindenkitől megkérdezte, hogy a pápa jóváhagyásától függően akarják-e, hogy szerzetesrendet alapítsanak és csatlakoznak-e hozzá? Valamennyien igennel válaszoltak és aláírták az engedelmességről szóló nyilatkozatot. A további kérdéseket még két hónapig tárgyalták, majd a kész programmal fordultak a pápához a jezsuita rend elismerése ügyében.

dok4


I. okmány – A tanácskozások jegyzőkönyve

  1. Bevezetés. A történelmi helyzetkép

A böjt befejeztével közeledett elválásunk pillanata és szétosztásunk a különböző apostoli területekre. Ezt különben óhajtva vártuk, hogy gyorsabban elérjük a magunk elé tűzött, alaposan megfontolt és szívósan megkívánt célunkat. Ezért elhatároztuk még szétválásunk előtt, hogy több napon keresztül összejövünk és közösen átbeszéljük meghívásunkat és életformánkat. Minthogy közülünk egyesek franciák, mások spanyolok, ismét mások szavojaiak és katalánok, az első találkozásunk után véleményeink és felfogásunk életalakításunk felől csakhamar szétváltak. Bár egy érzületen és egy akaraton voltunk hívatásunk célját illetőleg, ti. abban, hogy Isten tetszését keressük és akaratának tökéletes betöltését., Ellenben nagy véleménykülönbség volt köztünk abban a kérdésben, mi lenne ehhez a leghasznosabb és gyümölcsözőbb út a magunk és embertársaink szempontjából. Ezen senki se csodálkozzék, hogy köztünk, gyenge és törékeny teremtmények között, a vélemények ilyen sokasága volt, hiszen az apostolfejedelmek, az egyház oszlopai és sok más igazán tökéletes férfiú is, kikhez méltatlanságunk tudatában még távolról sem merjük magunkat hasonlítani, egymásnak ellentmondó vélemények mellett kardoskodtak és ilyen ellentétes véleményeket még írásban át is hagyományoztak.

A helyes módszer keresése

Minthogy mi is egyrészt nagyon ellentétes véleményen voltunk felfogásunkban, másrészt az ügy maga nagyon a szívünkhöz nőtt, nyílt és világos utat kerestünk, amelyen Istennek, kinek dicséretére, tiszteletére és dicsőítésére minden egyéni, saját tervünk szolgálni akart, teljes áldozatul odaajándékozhatjuk magunkat. Így végül egyetértésre jutottunk és egyhangúlag megállapodtunk abban, hogy még buzgóbban, mint máskor, az imádságnak, a szentmiseáldozatnak és az elmélkedésnek szenteljük magunkat és miután a magunk részéről mindent latba vetettünk, a továbbiakban minden gondunkat az Úrra vetjük és szerfelett gazdag jóságára és bőkezűségére vonatkozó reménységre építünk. Mert, miként senkitől sem tagadja meg a jó lelket, aki alázattal és a szív egyszerűségében kéri  és senkit sem enged megszégyenülni, így abban reménykedtünk, hogy minket sem hagy el, hanem megsegít, hiszen jósága sokkal gazdagabban árad, mint azt kérnénk vagy képzelnénk.

Hozzákezdtünk, hát nagy buzgón emberi keresésünkhöz és körünkben egy sor olyan kérdésben állapodtunk meg, amelyek, nyilván érett megfontolásra és sok körültekintésre szorultak és annak okán a nap folyamán alaposan átgondoltuk és rájuk vonatkozóan imádságban megoldást kerestünk. Éjjelente aztán a tanácskozásokon ki-ki előadta, hogy véleménye szerint mi a helyesebb és értelmesebb. Így egyhangú döntéssel abban a felfogásban egyeztünk meg, amely az adottságoknak leginkább megfelelt, megegyezett a többség véleményével és szolidabb észérvekkel volt bizonyított.

  1. A közösség szervezés révén történő biztosításának kérdése

Az első éjszakai tanácskozáson a következő kérdést vettettük fel: Minthogy magunkat és életünket Krisztus Urunknak és a valódi és jog szerinti földi helyettesének odakínáltuk és szenteltük, célszerűbb-e, hogy rendelkezzék felettünk és oda küldjön, ahol megítélése szerint legeredményesebben apostolkodhatunk, legyen az törököknél vagy indusoknál, az eretnekeknél, hívőknél vagy hitetleneknél – tehát megismétlem, célravezetőbb-e, hogy szilárd és bensőséges közösségbe tömörüljünk,úgy, hogy mégoly messzi térbeli távolság se szakíthatna el egymástól bennünket vagy ennek az ellenkezője jár-e jobb haszonnal?

Szemléltessük a kérdést egy példán: a pápa most kettőt közülünk Siénába küldi. Vajon legyen-e gondunk a két férfiúra, akik odamennek és fordítva, legyen-e nekik is gondjuk ránk, és így ezen módon kölcsönös kapcsolatba maradjunk-e vagy törődjünk velük jobban, mint ahogy másokkal sem törődünk, akik a közösségen kívül vannak?

Végül is a kérdés pozitív megoldása mellett döntöttünk, ami azt jelenti, hogy miután az egészen szelíd és szerfelett jóságos isten méltóztatott leereszkedni hozzánk és minket, az oly gyönge teremtményeit, hozzá oly különböző országokból és kultúrkörből valókat szilárd egységbe tömörített, nincs jogunk, hogy azt, amit Isten egybekötött és egyesített, ismét szétszakítsuk. Sőt ezt az egységet napról-napra, mindinkább biztosítani és elmélyíteni kell, azzal, hogy szilárd közösségbe tömörítjük és alakítjuk át. Ennek folytán egyiknek a másikra legyen gondja és maradjon vele lelkileg kapcsolatban a lelkek gyümölcsöző szolgálatának javára. Hiszen sokak egységbe fogott jóakaratának nagyobb az átütő ereje magasabb célok elérésére, mint az egyes külön-külön történő vállalásának.

Mindazt, amit mondtunk – és ami a jövőben még említésre kerül – a magunk részéről úgy akarjuk értelmezni, hogy semmi se a saját tervezésünkből és akaratunkból véglegesüljön, hanem egyedül arra irányuljon, amire az Úr indított kegyelmével és amit majd a Szentszék megerősít és engedélyez.

  1. Egy külön engedelmességi fogadalom kérdése
  1.  A probléma

Miután az első kérdés döntéseink folytán megoldást nyert, egy még nehezebb témához jutottunk, mely nem kevesebb megfontolást és okosságot kíván.

Vajon miután Velencében már letettük az örök tisztaság és szegénység fogadalmát őszentsége követének a kezébe, kötelezzük-e magunkat egy harmadik fogadalommal a körünkből való egyikünk iránti engedelmességre? Ezen módon ugyanis Isten nagyobb dicsőségére és a nagyobb érdemszerzésre mindenben Istenünknek, Urunknak akaratát, egyidejűleg őszentsége intézkedéseit és rendelkezéseit odaadóbban teljesítjük. Hiszen erre már saját ösztönzésünkre egész valónkat szabadon odaajánlottuk, akaratunkkal, értelmünkkel és egész erőnkből.

  1. A jobb módszer keresése

Hogy megoldjuk ezt a kérdést, számos napon át imádkoztunk és megfontolásokat végeztünk, de szívünkben szélcsend és üresség támadt. Ezért az Úr iránti bizalommal hozzáfogtunk magunk között, hogy útját keressük annak, hogyan juthatnánk jobban döntésre ebben az ügyben.

Az egyik indítvány felvetette nem kellene-e mindnyájunknak magányba vonulnunk és ott 30-40 napig elmélkednünk, imádkoznunk és penitenciát végeznünk, hogy az Úr hallgassa meg kérésünket és sugalmazza a kérdés megoldását? Vagy jobb volna-e, ha közülünk csupán hárman-négyen vonulnának ki mindnyájunk nevében a magányba, és ilyen módon keresnék a megoldást? Vagy végül okosabb lenne-e, ha egyikünk sem vonulna egyedüllétre, hanem maradjunk mindnyájan a városban és a nap egyik felét a közös gondok megoldásának keresésére fordítanánk, hogy több alkalmasabb időnk legyen az elmélkedésre, megfontolásra és az imára, a nap többi részében, pedig szokott munkáinkat végeznénk, prédikálnánk és gyóntatnánk.

Ez esetek mellett és ellen felhozott érvek megvitatása és megfontolása után végül is elhatároztuk: mindnyájan itt maradunk a városban, főképpen két okból. Először is ezzel elkerüljük a polgárság és a nép között minden mendemondát és megbotránkozást. Hiszen tekintve, hogy az emberek hajlamosak elsietett ítélkezésre, ebben az esetben is könnyen azt a gyanút keltenénk és híre mehetne, hogy egyszerűen továbbálltunk vagy más terveket szövünk, vagy hogy állhatatlanok vagyunk az elkezdett vállalkozásban. Továbbá azt is el akartuk kerülni, hogy távollétünk alatt a vetés kárt szenvedjen, amelyeket gazdagon növekedni láttunk gyóntatásainkban, prédikálásunk folytán és más apostoli vállalkozásainkban. Olyan nagy vetés ez, hogy ha már négyszeresére emeltük volna számunkat, akkor sem tudtuk volna minden elvárásnak eleget tenni, vagy akár csak egyik részének is a megkívánt módon megfelelni.

Egy másik ajánlat a kérdés megoldásának keresésében mindnyájunknak és mindegyikünknek lelkére kötötte, hogy szívünket és lelkünket a következő hármas módon készítsük fel.

Először mindenki olyan módon hangolódjék rá, és bensőségesen szentelje magát az imának, a szentmise bemutatásának és az elmélkedésnek, hogy benne az engedelmesség kérdésében megtalálja a Szentlélek örömét és békéjét. Továbbá, amennyire rajta áll, becsületes iparkodással akaratát inkább az engedelmességre tartsa készen, mint a parancsolásra, ha Isten ugyanazon tisztelete és ugyanazon dicsérete származik belőle.

Másodszor senki a társak közül más valakivel ne beszéljen ebben az ügyben, avagy érvek felől ne érdeklődjék nála, hogy senkit ne befolyásoljon a másik rábeszélése és ennek folytán inkább az engedelmesség helyeslésére, mint elvetésére legyen hangolódva vagy éppen ellenkezőleg, fordítva. Sokkal inkább mindenki a maga részéről csak arra törekedjék, azt óhajtsa, ami előtte az imában és az elmélkedésben olyannak tűnik fel, ami a jobb megoldás.

 Harmadszor mindenki képzelje el, hogy közösségünkkel szemben idegen, kívülálló és nem remélheti, hogy abba felvételt nyerjen. Így ennek a megfontolásnak a nyomán semmiféle előszeretettel ne hajoljon inkább erre vagy arra a felfogásra, hanem sokkal inkább, mint kívülálló, teljes szabadsággal hozakodjék elő véleményével az engedelmesség mellett vagy ellen a mi köreinkben.

Ilyen módon előkészítve végül ki-ki, azt a felfogást fogja szavazatával támogatni és helyeselni, amely meggyőződése szerint nagyobb biztosítékot ad Isten nagyobb szolgálatára és a közösség tartós fennmaradására.

  1. Az engedelmesség kérdésének vitája

Amint ezen módon szívünk helyes ráhangolódásáról gondoskodtunk, elhatároztuk, hogy a következő napon alapos előkészület után mindnyájan összejöjjünk, hogy minden hátrányt, ami az engedelmesség ellen felhozható, megbeszéljük. Eközben mindenki adja elő azokat az érveket, amelyek személyesen eszébe jutottak a megfontolásnál, elmélkedésnél, imádságnál az engedelmesség ellen.

Így egyik a másik után előadta meggondolásait. Az egyik például úgy vélte, hogy hűtlenségünk és bűneink folytán ilyen fogalmak, mint szerzetesrend, engedelmesség, a keresztény hívek előtt nem bírnak már olyan jó csengéssel, ami kívánatos lenne. Egy másik azt mondta, ha az engedelmesség mellett határozzuk el magunkat, adott esetben a Szentatya kényszeríthet bennünket, hogy egy már meglévő és engedélyezett szabályzat szerint éljünk. Akkor minden tervünk, ami pedig véleményünk szerint Istennek tetsző, füstbe menne. Ugyanis nem rendelkeznénk sem a megfelelő szabadsággal, sem a szükséges idővel, hogy a lelkipásztorkodásban dolgozzunk, ami pedig saját megszentelésünk mellett az egyedüli célunk, aminek élni akarunk. Egy harmadik azon a véleményen volt, hogy ha kitartunk az engedelmesség mellett, nem lesz annyi belépő közösségünkbe, hogy hűséggel szolgáljanak az Úr szőlőjében. Jóllehet az aratnivaló sok, mégis kevés önzetlen munkás akad. Az emberi gyengeség és esendőség folytán a legtöbbje inkább önmagát keresi és az önakarat kielégítését, mint Krisztus ügyét és a valódi önmegtagadást. Hasonlóképpen szóltak hozzá mások is, egy negyedik, ötödik is az engedelmesség hátrányáról.

A következő napon aztán az ellenkező vélemény jutott szóhoz, és magunk között megbeszéltük minden előnyét és gyümölcsét az engedelmességnek, amint azt ki-ki imáiban és elmélkedéseiben felismerte. Ismét sorjában mindenki előadta véleményét, majd rámutatva a mindenképpen szükségességre, majd meg a pozitív okok egyszerű felsorolásával. Így például valaki rámutatott az ellenvélemény értelmetlenségére és tarthatatlanságára. Ha közösségünknek az engedelmesség édes igája nélkül kellene a napi folyamatos ügyeket intéznie, valójában senki sem törődne velük komolyan, hanem megkísérelné, hogy ezt a gondot a másikra hárítsa, amint azt a tapasztalat is mutatja sokféleképpen. Éppen úgy közösségünk nem maradhatna fenn sokáig, és nem folytathatná feladatát, ez viszont ellentétben állna első elhatározásunkkal, hogy azt mindenkorra fenntartjuk. Minthogy azonban semmi sem járulhat hozzá annyira egy közösség fenntartásához, mint éppen az engedelmesség, így mindenképpen ragaszkodnunk kell hozzá. Az engedelmesség kétszeresen is fontos nekünk, mert már örök szegénységét fogadtunk, és benne vagyunk a munkáknak olyan sűrűjében, világi és lelki síkon egyaránt, amely önmagában egy közösség fenntartására kevésbé előnyös.

Másvalaki pozitíve a következő napon bizonyította az engedelmesség előnyét: az engedelmesség forrása az állandó és hősi erénygyakorlatoknak. Ugyanis, ha valaki komolyan veszi az engedelmességet, úgy készen kell lennie arra, hogy mindent végrehajtson, amivel megbízták. Ilyenkor nem játszhat nála szerepet, vajon nagy nehézségekkel találkozik vagy éppen a világ megszégyenítésének és gúnyolódásának van kitéve és szemükben pojácává lesz. Vegyük azt az esetet, valakinek meghagyják, hogy mezítelenül vagy nevetséges felvonulásban menjen végig az utcákon és nyilvános tereken –természetesen ilyesmit sohasem parancsolnak –, de mindenkinek készen kell lennie, hogy ilyen parancsot végrehajtson és eközben a saját ítéletét és önakaratát meg kell tagadnia, ilyen módon tehát állandó és hősi és érdemszerző aktusokban gyakorolja magát. Továbbá semmi nem zúzza szét úgy az önhittséget és minden büszke kivagyiságot és a saját akaratát, mint éppen az engedelmesség. Mert az önhittség rendre nyomatékkal hangsúlyozza a saját felfogását és a saját akaratát és senki előtt sem szeret meghajolni, ellenkezőleg, nagy véleménnyel, van önmaga felől és csendes álmokba bocsátkozik saját énje felől. Ezzel az önhittséggel az engedelmesség száll szembe a legélesebb ellentétben. Hiszen egyfolytában idegen ítéletet követ és végrehajt egy másik akaratot. Aláveti magát mindenben és a legbensőségesebben összeköti magát az alázatossággal, az önhittség főellenségével. Habár a pápának, mint legfőbb pásztornak mindenben átfogó engedelmességet fogadtunk, amely kiterjed az alapvető döntésekre éppúgy, mint  egyes utasításokra, de a pápa nem törődhet a számtalan mindig újból felmerülő kérdésekkel, és ha meg is tehetné ez nem volna ildomos.

  1. A végső döntés

Napok hosszú során a legkülönfélébb szempontok szerint tanácskoztunk a kérdésnek a megoldásán és eközben a fontosabb és helytállóbb okokat, elveket mérlegeltük és megvizsgáltuk. Emellett azonban az ima, elmélkedés és megfontolások szokott gyakorlatainak szenteltük magunkat. Így végül is Isten segítségével, anélkül, hogy valaki az ellenkező véleményt képviselt volna, erre az egyhangú határozatra jutottunk: Nagyobb hasznunkra van és sürgetőbb a szükségessége, hogy a mi körünktől egyikünknek engedelmességgel tartozzunk. Mert így eredeti vágyunkat, hogy mindenben Isten akaratát teljesítsük, jobban és hűségesebben végrehajthatjuk, továbbá nagyobb biztonságunk van a Társaság fennmaradására, végül az egyes feladatokra, amelyek lelki és világi téren adódnak, komolyabban gondot fordíthatunk.’

  1. A további tanácskozások. A jegyzőkönyv befejezése

Hasonló módon beszéltük meg és döntöttünk minden más kérdésben, miközben az okokat mellette és ellene latolgattuk. Mindezek a tanácskozások a nagyböjt közepétől Keresztelő Szent János ünnepéig bizony három hónapot igényeltek. Ezen a napon minden kérdést általános megelégedésre és nemes összhangban befejeztünk és lezártunk. Bizony ez a munka testet-lelket egyaránt igénybe vevő sok éjszakázásba, sok fáradságba került, míg mindent elhatároztunk és mindenben megegyeztünk.


II. okmány – Az engedelmességi fogadalomra tett határozat megerősítése

A társak a második, oly fáradságosan kivívott határozatnak nagy jelentőséget tulajdonítottak, Eszerint soraikból kikerülő egyikük iránt külön engedelmességet fogadnak, nem érintve a pápának már megtett engedelmességi fogadalmukat. A látható bizonyíték erre az a különleges mód, amellyel elhatározásukat megpecsételték. 1539. április 15-én, húsvét keddjén, közösen mutatták be a szentmisét, mint egykor a Montmartre-on és szentáldozás előtt sorjában a következő ígéretet tették:

Én, alulírott, N.N., miután sokat imádkoztam a jó Istenhez és a kérdést alaposan megfontoltam, a mindenható Isten, a boldogságos Szűz Mária és az egész mennyei udvar előtt személyes elhatározásomként kijelentem: Megítélésem szerint Isten dicsőségére és a Társaság fennmaradására előnyösebb, hogy benne engedelmességi fogadalmat tegyek. Továbbá elhatározásom az -és készen is vagyok arra-, anélkül, hogy ezzel bármilyen fogadalmat tennék vagy bármilyen elkötelezettséget magamra vennék, hogy ebbe a Társaságba belépjek, ha azt a pápa, feltéve, hogy Isten is úgy akarja, megerősíti. Hogy az erre az elhatározásra való emlékezést, amelyet Isten személyes ajándékának tartok, mindig élénken megőrizzem, most odajárulok, habár méltatlanul, a szentáldozáshoz, ezzel az elhatározással.

1539. április 15-én, Kedden.

A tanácskozáson részt vett tizenegy aláírása.

 

Összeállította:
Bikfalvi Géza

 

Frissítve: 2016. augusztus 08.