Az osztrák-magyar jezsuita rendtartomány ausztráliai bennszülöttmissziója

Az első két jezsuita: az osztrák P. Aloysius Kranewitter SJ (1817–1880) és P. Maximilian Klinkowström SJ (1819-1896) 1848-ban érkezett Adelaide-ba. Először a német telepesek lelki gondozásával foglalkoztak; később Sevenhill központtal megépítették az első rendházukat, ahol iskolát nyitottak és templomot emeltek, majd a lengyel bevándorlókat is pasztorálták. Végül már Ausztrália-szerte megnyitották a jezsuita rendházakat és plébániákat, és az észak-ausztráliai területen bennszülött missziót vezettek. Az ausztrál misszió az osztrák-magyar jezsuita rendtartomány egyetlen külmissziójaként működött, ahol osztrák és lengyel papok, valamint osztrák, lengyel és magyar segítőtestvérek dolgoztak, a bennszülött, általában ír vagy skót származású ausztrál jezsuita szerzetesekkel együtt, akik a nagyon távoli, európai anyaprovinciában részesültek kiképzésben. A magyar segítőtestvérek közül F. Pósz Márton SJ (1850–1912) és F. Waldmann Ferenc SJ (1839–1922) a sevenhilli szőlészetben, F. Longa Jakab SJ (1856–1937), a bennszülött misszióban tevékenykedett. 1848 és 1901 között az osztrák-magyar jezsuita rendtartomány ausztráliai missziójában, összesen 33 atya és 29 testvér, köztük 10 ausztrál születésű működött, főként Dél-Ausztráliában és az Északi Területen. Harminc templomot és hét rendházat létesítettek, amelyek többsége az ír jezsuitákkal való, 1901. évi egyesülés után az egyházmegyék kezelésébe került. Az osztrák-magyar jezsuiták számos iskolát létesítettek, elsősorban, a Szent Mary McKillop által alapított Szent József-nővérek segítségével, azonban maguk is alapítottak számos intézményt: kollégiumokat, noviciátust, szemináriumot, filozófiai főiskolát és lelkigyakorlatos-házakat. Az egyesülés után 28 jezsuita, köztük több ausztrál születésű is, visszatért az Osztrák-Magyar Monarchiába, és ott folytatta jezsuita hivatását.

Az osztrák-magyar jezsuita bennszülött misszió története 1878 körül kezdődött, amikor az ausztráliai Queensland államban a bennszülöttek körében tevékenykedő Vincent McNab egyházmegyés atya, a McKillop-család rokona és barátja, kapcsolatba került az Északi Területen élő bennszülött törzsekkel. Rómában feltárta a bennszülöttek sanyarú helyzetét a pápának, aki a missziós feladat végzésére az osztrák-magyar jezsuita tartomány Dél-Ausztráliában működő misszionáriusait jelölte ki. Elsősorban két jezsuita nevét emelhetjük ki: Anton Strele és Donald McKillop atyákat, akik az egész bennszülött misszió motorjainak bizonyultak.

Anton Strele 1825. augusztus 23-án született Nassareithetben. Az innsbrucki jezsuita kollégiumban végezte középiskolai tanulmányait, majd 1845. augusztus 14-én belépett a Jézus Társasága gráci noviciátusába. Első fogadalmát 1849-ben tette; de mivel a jezsuita rend működése ebben az időben szünetelt a Habsburg-birodalom területén, tanulmányait Franciaországban folytatta, ahol Lavalban 1854. szeptember 24-én szentelték fel. Utána Mariastein és Linz jezsuita kollégiumaiban tanított, majd 1859-től a jezsuiták által vezetett kalksburgi Nemesi Kollégiumba került. Önként jelentkezett az ausztrál misszióba. 1867 áprilisában indult el egy vitorlás személyszállító hajóval Londonból, és december 22-én érkezett meg Sevenhillbe.

1868 márciusától a frissen megnyitott ausztráliai jezsuita noviciátus, első magiszterének nevezték ki, amely tisztséget kisebb megszakításokkal 1882-ig töltötte be. 1870 és 1873 között, mint a misszió főnöke felügyelte a jezsuiták munkáját Adelaide-ben és Sevenhillben. Működése idején nyílt meg a jezsuita rendház Georgetownban és a Hills River-i lengyel településen. 1873 és 1880 között a sevenhilli Szent Alajos-kollégium rektori tisztségét is betöltötte, ahol filozófiát tanított, valamint lelkipásztori munkát végzett, és pedig Clare, Farrel Flet és Manoora településeken, ahol templomot és plébániát épített. 1880 és 1882 között a jezsuiták által felépített és pasztorált kisebb plébániák átadásáról tárgyalt az egyházmegyei hivatalokkal., mivel a jezsuiták erejüket az Északi Területen végzendő új missziójukra akarták összpontosítani. A misszió érdekében végigjárta Dél-Ausztrália és Victoria államokat, támogatókat keresve; közben ritka előrelátással tanulni kezdte a bennszülött nyelveket. A jezsuiták a kezdetektől megértették, hogy a missziónak kettős a küldetése, mert a bennszülött misszió mellett, az európai telepesek lelki gondozásáról is gondoskodtak. 1882-től egy atya állandóan Palmerstonban (ma Darwin) lakott, szentmisét tartott, és kiszolgáltatta a szentségeket, valamint a börtönt és a kórházat látogatta.

Strele atya három hetes tengeri hajózás után 1882. szeptember 24-én, három rendtársával – Johann Neubauer és John O’Brien atyákkal (az első ausztrál születésű jezsuitával) valamint Gregor Eberhard testvérrel – megérkezett Palmerston kikötőjébe. Október 2-án már megnyitotta Palmerston közelében, az első missziós állomást Rapid Creekben, a Larrekiya és a Woolna törzsek területén. A másodikat, a Rózsafüzér Királynőjéről elnevezett missziót, 1886-ban Daly Riverben, a Mollock-Mollock és más törzsek területén. A harmadikat pedig a Szent Szívnek szentelt missziót, 1889-ben, a Hermit Hill melletti Sepentine Lagoonban. A nagyon kevés pénzzel rendelkező misszió érdekében 1887 és 1889 között az Egyesült Államokban és Európában tett pénzgyűjtő körutakat. Miután Rosendo Salvado (1814–1900) spanyol származású, bencés misszionárius megkapta az Adriana címzetes püspöke kinevezést, lemondott Port Victoria- i és Palmerston-i püspöki hivataláról, az Ausztráliába visszatért Strele atyát nevezték ki apostoli adminisztrátornak, 1891. augusztus 1-én. Miközben a helyi fehér lakosság támogatása érdekében templomokat és iskolákat alapított, köztük Pine Creekben, Burrundie-ben és más településeken, 1891. február 6-ig a három jezsuita missziós állomást is vezette. Azonban a helyi élet keménysége, a rendkívüli éghajlat és megfeszített felelősségteljes munka aláásta egészségét, ezért 1892 októberében kénytelen volt visszatérni délre, a sevenhilli Szent Alajos-kollégiumba, ahol 1897. december 15-én meghalt. A jezsuita templom kriptájában temették el. Strele atya halála után, a következő évben John O’Brien atyát nevezték ki Port Victoria és Palmerston apostoli adminisztrátorának, aki egyben a jezsuita missziót is irányította.

Strele atya széles látókörének volt köszönhető, hogy az osztrák-magyar jezsuita tartomány bennszülött missziója egyáltalában elindulhatott. Fáradságos erőfeszítéssel összegyűjtötte a bennszülött kultúráról a korai írásokat. Mélyen elkötelezte magát a misszió sikerének, sokszor beismerte a nyilvánvaló hibákat, de a legvégsőkig fenntartotta az életképtelen mezőgazdasági vállalkozásokat.

Ausztrália nemzeti szentje, Szent Mary McKillop (1853–1909), azon szent életű rendalapító nők közé tartozik, mint Ávilai Szent Teréz vagy Ward Mária, akiket életük során és munkájukban a jezsuiták segítettek és támogattak..Donald (1853–1925) és Peter (1857–1878), két legfiatalabb öccse, az elsők között léptek be az ausztrálok közül a Jézus Társaságába

Donald McKillop 1853. április 27-én született a Victoria állambeli Richmondban, Melbourne mellett. A skóciai felföldről származó őseinek számos tulajdonságát örökölte: bátor, akaratos, szenvedélyes, makacs, tüzes és elkötelezett volt. Bátorságát és kitartását már 13 éves korában bizonyította, amikor Portlandból a Penolában tanító nővéréhez lovagolt. Penolában megismerkedett Julian Tenison Woods (1832–1889) jezsuita atyával, aki a városban a Szent József-nővérek segítségével iskolát nyitott. A Szent József-nővérek később Észak- és Dél-Ausztráliában 22 iskolát alapítottak.

A jezsuita atya javasolta, hogy tanulmányait a jezsuiták sevenhilli kollégiumában végezze. Ezért a XIX. századi Ausztrália egyik legjobb iskolájába, az osztrák-magyar jezsuita misszió sevenhilli Szent Alajos-kollégiumába került. Az első három bennszülött ausztrál egyikeként lépett be a Jézus Társaságába 1872. június 30-án. A noviciátus után a szokásos rendi képzésnek megfelelően retorikát és filozófiát tanult, majd a magiszteri évek után 1882 és 1883 között Innsbruckban, 1884 és 1885 között Walesben teológiát hallgatott, ahol pappá is szentelték, végül Roehamptonban fejezte be jezsuita tanulmányait. Bizonyára lelkileg mélyen érintette, hogy nővérét, aljas bosszúból, időlegesen kiközösítették. Mary McKillop ugyanis feljelentette az egyik pedofilián ért ír egyházmegyés papot, akinek a barátja a helyi püspök titkára volt. A titkár bábuként félrevezette a püspököt, aki koholt vádak miatt kiközösítette Mary McKillopot és társnőit, majd amikor megismerte az igazságot, ünnepélyes mise kíséretében bocsánatot kért, és rehabilitálta az alaptalanul vádolt személyeket.

McKillop atyát azonban biztosan megnyugtatta jezsuita társainak hozzáállása és viselkedése, akik következetes támogatták Maryt, a kiközösítést érvénytelennek tartották, és továbbra is – diszkréten – végezhette a szentáldozást jezsuiták norwood-i templomában.

Mindenesetre nagyon érdekes fényt vett a testvérek bensőséges kapcsolatára Donald McKillopnak a St. Benno-kollégiumban, 1885. szeptember 20-án kelt levele, amelyet közvetlenül a szentelése után írt nővérének: „Azonnal visszatértem a sekrestyébe a szentelési mise után, és mielőtt bárki másnak is az áldásomat adtam volna, ezt a levelet írtam, hogy tudjad: az első áldásomat Neked küldöm, a mellettem térdelő tartományfőnök atya áldásával együtt.”

Két jezsuita társával együtt 1886. október 14-én érkezett vissza Ausztráliába, az adelaide-i jezsuita rendházba, ahonnan a rend északi területi bennszülött missziójába küldték. A bennszülött misszióban 1882 és 1890 között tizenkilenc jezsuita atya és segítőtestvér vett részt.

Lelki szemei előtt, a XVII-XVIII. századi paraguayi jezsuita redukciók példája lebegett; új megbízatásában a régi modellt szerette volna alkalmazni a helyi viszonyokra adaptálva, nagy lendülettel és teli energiával vetette bele magát a missziós munkába. Egy évig az addig szinte fehér embert nem látott, bennszülött Madngella és más törzsek tagjai között dolgozott négy jezsuita misszionárius társával, hősies erőfeszítéssel, de nagyon kevés eredménnyel.

A könnyebb munkavégzés érdekében elsajátította a bennszülött törzsek között összekötő érintkezési nyelvet, a Mulluk Mulluk nyelvjárást, majd sorban tanulta az egyes törzsek nyelvét, amelyre csak kevés más misszionárius vállalkozott. Négy év alatt huszonhat helyi nyelvre fordították le a Miatyánkot. 1890 decemberében már vészesen gyűltek a viharfelhők a bennszülött misszió felett; az egy rendház és a három missziós állomás anyagilag teljesen csődbe jutott, mivel a püspökök a megígért támogatást nem küldték meg.

A misszionáriusok azonban még erejük megfeszítésével, nagy lelkesedéssel dolgoztak. Egyébként a misszió fizikai értelemben sikeresnek tűnt, hiszen gőzgépeket importáltak, dohányt és cukornádat ültettek, növelték az állatállományt, a forró éghajlatot jobban elviselő kecskéket, tevéket és szamarakat vásárolták. A misszionáriusok jó hangulatban végezték munkájukat. Íme egy részlet a missziós folyóiratban közölt tudósításból: „1891. június 4. Csütörtök. Este 8 órakor, ágyúdörgés és a gyerekek éneke mellett megérkezett a hajó McKillop atyával, Conrath atya és Longa testvér kíséretében. A vacsorán az utolsó üveg bort nyitottuk ki, és a rekreáció a szokásosnál egy órával tovább tartott; valamennyien jó hangulatban tértünk nyugovóra. Scharmer és Haelbig testvérek az éjszakát a kikötőben töltötték, őrködve.”

Az 1890-es évek gazdasági válsága egyre jobban megnehezítette a missziós életét; teljesen elszegényedtek, ezért 1891 augusztusában bezárták a missziós állomásokat. Helyettük, a Daly folyó másik partján nyitott új missziósközpontra, a Szent Józsefről elnevezett misszióra összepontosították erejüket. Tizenegy misszionárius tevékenykedett rendkívül mostoha körülmények között; ezen a területen a jezsuita atyák és segítőtestvérek voltak az első európaiak, akik itt megtelepedtek. A gyilkos erejű meleg, az állandó páratelt levegő nagyon megterhelte a szervezetüket, és nagyban befolyásolta fizikai és szellemi teljesítményüket. Igyekezetüket csak kevés siker koronázta; a bennszülötteket nem vonzották a kis, önellátó mezőgazdasági telepek, valamint a többségük mereven elzárkózott minden hitterjesztési kísérlet elől is. A misszió modellje, a mezőgazdasági telep egyszerűen nem illett bele a bennszülöttek világképébe, vadászati és táplálkozási szokásaikba, általános kultúrájukba. Sorban visszaszöktek a vadonba, megszokott évezredes életüket élték. 1892 és 1893 között végleg kudarcot vallott az egész misszió; a súlyos szegénység, a déli és keleti irányban tett missziós körutak eredménytelensége depressziót és apátiát váltott ki a misszionáriusok között.

A bennszülött törzsek folyamatos megtizedelése, komolyan kétségbe ejtette a jezsuita misszionáriusokat. a túlélés kérdésében McKillop atya már előre látta „élete álmának a végét”; a bennszülött kultúrát teljesen elpusztították külső tényezők, a „magasabb” európai érdekek. Noha sokszor felemelte szavát a sajtóban „a vérfoltos Ausztrália” ellen: a bevándorolt fehér lakosság és a kormány által támogatott kínai munkaerő előnybe részesítése miatt a bennszülött lakosság egészen a háttérbe szorult. A misszionáriusok egészsége is teljesen elhasználódott, szinte mindannyian súlyosan megbetegedtek az európai ember számára elviselhetetlen meleg és más időjárási tényezők miatt. McKillop atya, az állandó kiszáradás miatt súlyos veseelégtelenségben szenvedett, vesekövét már Palmerstonban sem tudták kezelni.

Az 1898. és 1899. évi súlyos árvizek után teljesen elpusztultak a missziós épületek, és minden felszerelés odaveszett, ezért bezárták a jezsuita missziót.

McKillop atya egész tevékenységében reális célok elérésére törekedett, de a hivatalos kormánypolitika gyakori kritizálása miatt, teljesen elvesztette a hivatalos szervek támogatását. Számtalan újságcikket és levelet írt a bennszülöttek védelmében, amelyekben szenvedélyesen kiállt az emberi jogok mellett: „Ausztrália mint olyant nem ismeri el a fekete ember jogát az élethez. Már a születése után nem rendelkezik azonos esélyekkel. A fekete ember csak azt látja, hogy vére a nemes homlokára folyik; a fehérek kérges szíve kegyetlen; csak tehetetlenül, vasban állhat a sarokban, honfitársai lába alatt. Mi erősek vagyunk, a feketék gyengék, nekünk puskánk van, nekik lándzsájuk; de szeretjük a brit fair-play elvét hangoztatni, közben azt gondoljuk, hogy a kontinens minden négyzetméterére jogunk van. A kis Tasmánia a modell, de attól tartok, amíg elkészülnek a rendeletek, Ausztrália krónikájában már „sajnálattal” írjuk, hogy elhunyt.

A jezsuita missziót Mary McKillop is támogatta; kérvényezte, hogy a Szent József-nővérek is részt vehessenek a munkában, elsősorban a bennszülött nők között akartak missziós tevékenységet folytatni; de a jezsuita elöljárók a nővérek védelmében és a misszió jövőjének nagyfokú bizonytalansága miatt nem engedélyezték a missziós területre való belépésüket.

McKillop atya a misszió bezárása után új munkaterületre került, amikor már az egészsége részben helyreállt; különböző jezsuita plébániákon szolgált: a dél-ausztáliai Norwood (1898–1901), a victoriai Hawthorn (1902–1903) és Richmond (1904–1910), majd újból a dél-ausztráliai Sevenhill (1911–1913), végül 1914-től újból Norwood következett. 1925. február 2-án hunyt el Nort Adelaide-ben.

Rendtársai feljegyezték, hogy 1909. augusztus 8-án, amikor a távoli Farinában misézett, a mise közben hirtelen látomása támadt, hogy Mary nővére meghalt. Amikor megjött a hírt megerősítő távirat, nagyon csodálkoztak a jelenlevők.

A bennszülött lakosokon antropológiai kutatásokat végzett, amelyek a tudományos szakirodalomban elismertek. Tudományos kutatásainak eredményeit Anthropological Notes on the Aboriginal Tribes of the Daly River, North Australia (Az észak-ausztráliai Daly folyó menti őslakos törzsek antropológiai feljegyzései) címmel a Dél-Ausztráliai Királyi Társaság adta ki. A könyv hatására a bennszülöttek helyzetét vizsgáló, a J.L. Parsons és Charles J Dashwood által vezetett eseti bizottság a jezsuita misszió megerősítését és a negatív kormányzati szabályozás enyhítését javasolta, de már későn, 1899-ben, amikor a jezsuita misszió bezárt.

Az osztrák-magyar bennszülött misszió történetének ismertetése nem volna teljes, ha nem emlékeznénk meg az egyetlen magyar missziós, Longa Jakab testvér tevékenységéről.

Longa Jakab SJ a szepességi Kisszalókon (ma Malý Slavkov) született elszlovákosodott cipszer családban, eredeti családi nevük Langer lehetett. A kovácsmesterséget kitanulva, az osztrák jezsuita noviciátusba, St. Andräba jelentkezett, a noviciátus után csakhamar az ausztráliai misszióba került. 1885-től előbb Daly Riverben, majd Rapid Creekben a szó szoros értelmében a misszió mindenese volt, mint kovács és kertész segített, gondozta a lovakat és szamarakat, betöltötte a sekrestyés munkakörét és felügyelt a bennszülöttekre. Az európai ember számára elviselhetetlen körülmények és a bennszülöttek rendkívül heves ellenállása miatt az ausztrál Északi Területen a missziós munka megszűnt, a misszionáriusok közül egyedül F. Longa vasegészségét nem kezdte ki az éghajlat

Ötvenedik jezsuita évfordulóján egy levélben így vallott életéről: „Csaknem azonnal a noviciátus után kerültem Ausztráliába. Miért? Ott a mi angol atyáink pogány missziót alapítottak, de nem kaphattak elég embert ehhez. Azért kellett elutaznom az osztrák-magyar rendtartományból. Tizenkét évig voltam ott. Mikor 1899-ben Európába visszatértem és Anglia, Francia- és Németországon át értem vissza hazámba, alig csomagolhattam ki útitáskámat, máris utaznom kellett, mégpedig Afrikába, a Zambézi-misszióba, a portugál páterek segítségére. Missziójukkal nem tudtak dűlőre jutni, és ezért minden nemzetiségű: német, francia, osztrák és lengyel jezsuita atyának kellett őket kisegít

                                                                                                                  Bikfalvi Géza

Frissítve: 2020. szeptember 13.